Íme, setét már az alkony, Hellászon túl ér a szárnya.
Mint citromliget az égbolt: ragyog csillagmiriádja,
Ahogy cifra serlegét a higanytengerekbe önti,
S a fároszok puha  fényét lazúrhabban megfüröszti.
    Mintha táblézna a hold is: a mecsetrõl tovalibben,
S mint nyitott szemen a pilla, úgy marad, tágrameredten.
Mint a háremhölgy szemöldje, a fogyó hold olyan vékony,
Hideg darabokra hull a parti sziklazátonyokon.
    Felhõpamacsok az égrõl fénylõ aranyport törölnek.
Halászbárka árbocáról szárnya kél aranyrögöknek,
S a vitorlabendõ égi aranyhúszassal telik meg.
Csak a tenger mozdulatlan, simább, mint az ablaküveg.
    Mintha fényes dél ragyogna, a Tejút úgy ontja fényét,
Hajbókolgat a Fiastyúk, a Skorpió szúrja mérgét,
A Göncölök: tulipántos láda mélyén drágakövek,
Titkolózva könyökölnek égi karfákon az Ikrek.
    Lakatlan, kihalt a tenger. Csak a hold zajong a tájon
Fogaskeréken forogva, mint Madonna a szamáron,
Mikor kisdedestül lép a toronyóra ablakába...
Csillagok habokba szöknek, habok szöknek csillagokba. (...)
    Mánoil a tatra perdül, bõrövébe tûzi rögvest
Ánglus fegyverek királyát, pisztolyát, a kovakövest:
Csövének ezüstvirága mintha csontágyásban nyílna,
Gazdájának büszkesége, ellenségnek istennyila. (...)
    Álma most válik valóra (mint sörbetben a kanál):
Látja, hogy a vilajetre vérfelhõbõl köd szitál,
Látja porbahullott Hellász ezer fejét fölemelve.
Mintha vihar korbácsolná, szabadságáért repesve
Úgy özönöl a tenger had feláldozni drága vérét...
    Látja szamárhátra kötve az asztagnyi lándzsa-kévét,
S amint sûrû kardpengésben fusztenellát lépeget,
Látja ádáz tekintettel a rebellis sereget
(Mintha hegyrõl dübörögne völgybe sziklagörgeteg).
Gázló fölött hullapalló a lovaknak, rengeteg.
    Montenegró hegyi népe tüzes, mint pokolnyi démon.
Savószagú mind a horvát, a széles mezõn hegemón,
S úgy aratja az asszábot: hitvány nyakat, nyeszlett bokát,
Ahogy rothadt tökrõl vágod le az összeaszott indát.
    Hogy ordítnak, hogy üvöltnek! Mint a búza, dõl a szpáhi,
Koszos húsa lekaszálva gatyakorcból kandikál ki.
Vére fröccsen hadvezérnek, bõg, mint a tengeri orkán.
Ég felé szálingózik a sok rongyosra tépett Korán
(Minden betûje aranyos, s minden beszédet kiforgat).
Kevély mének ágaskodnak gyöngyházszínû felhõk alatt.
Látja kidagadt erekkel a bolgárt is bikaképpen,
    Hátizmai: mint a kígyók, sokat dolgozik a kertben
Nehéz, kövér paprikára, paradicsomra hajolva,
A basibozuk se mond már „Igen”-t a barackkaróra.
    Csupa „Allah, Allah!” vegyül vizestömlõ-sziszegésbe,
Mikor, íme (a hold éppen árnyat vet a hõsi népre,
S a sok dicsfény, mint a narancs, úgy pottyan belé a sárba),
Havasi kürt hangja hallik, szelindekek csaholása,
S erdõk mélyébõl valáhok rontanak a véres árnak,
Mintha nem is lovakon, de párducokon száguldnának
(Meghajlik a föld is, hogyha ennyi vitézséget láthat).
    Le is döntnek szépszerivel büszke sátrat, cicomásat,
Hímzett vásznat hasogatnak, csóvát dobnak, kaszabolnak,
Mint a légy, hull lepranépség, szolgahadak átkozódnak
(Menekítnék a regálét föl a bivalyos szekérre).
    Pernye perzseli a csüdszõrt, darabol a jó szekerce,
Salavárijuk már térdnél, a haláltól úgy nem retteg
Az ellenség, mert csak jön, csak jön, csak jön a román sereg,
Hasít, mint a handzsár éle, tép, mint megvadult oroszlán:
Hajnal se lesz, s a Kárpátok elõtt hajlong majd a Balkán.

    ...Mánoil, te nemes lélek, délibábbal kergetõzöl!
Bal lábbal léptél e versbe, szerencsédre nem elõször,
S nem is utoljára. Közben kiderül még ez is, az is,
Hogy kalandos utazásod nem más, mint egy anabázis,
S a sorsod is: csak papír-sors... Meg nem kérdezd, hogy miért!
Odüsszeusz sem sejtette, hogy furfangjait Homér
Úgy eszelte ki, hogy õ azt higgye: minden rajta múlott!
(Pénelopénál a kérõhad is csak így mulatozott.)
Õ beszélt, ha szája szólott, és egyetlen hajaszála
Sem görbülhetett meg úgy, hogy azt ne a dalnok csinálja.
    Én írlak téged, de semmit nem ígérek! Köznapibb
Nem lehetsz annál, mi most vagy: egy halál-dagerrotip.
Megtehetnék bármit véled: hõs lehetnél, s szintúgy senki:
Nem tudott az igazságon soha senki úrrá lenni.
    De mert azt vettem fejembe, hogy eposzra térek át,
Elfelejtett könyvlapokból hajlítok orchideát
(Mintha kaleidoszkópban forgatnám a mozaikot)...
Halhatatlanná kell tennem legalább egy halva-szobrot...
    Mánoil, menj hát elõre! Játékmester, ne siettess!
Ha nem hiszel az igazában, egyetlen story sem teljes.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu