Ezt a történetet kedvelte Li Cung Jüan, a száműzött, Liu Hszie, az esztéta,
és Si Naj An, a Vízparti történet írója is gyakran mesélte baráti társaságban.
Sokszor elhangzott árnyas teázókban és útmenti fogadókban névtelen vándorok
vagy egyszerű emberek előadásában. Az eset a régmúltban játszódik. Főhősét,
a híres fejedelmet nem szükséges néven neveznünk. Mások sem tették. S aki
előadta, mert fontosnak tartotta, vagy mert a kedvét lelte benne, hasonlóképpen
kezdte, amiként kezdem én is.
Békés kora délelőtt volt tehát, vihar utáni nap. A fejedelem egy tündöklően
fehér vázát figyelt elmélyülten palotájának Rózsa szobájában. A helyiségbe
áramló friss fuvallat meg-meglebbentette a falakra függesztett díszselymeket.
A fejedelem kissé közelebb hajolt a vázához, amikor kiáltás harsant.
Félfülű!
Mint akit jóleső alvásból riasztanak, zavartan emelkedett, s az ablakhoz
lépett. Az Ébredések Kertje nyugodt volt. Színes kavicsok csillogtak az
elsimított homokágyásban, a démonűzó sziklákon moha zöldellt. Harmatcseppek
ragyogtak a borókaleveleken, egy királymajom kérget rágcsált a fahíd tövében,
amely a halkan csobogó Halpatak fölött ívelt át. A kert fölött könnyű párnákként
úsztak a felhők. Elmosolyodott. Olyan derűsnek tetszett a világ, hogy arra
gondolt, a képzelete csalta meg. Erős vágy fogta el, hogy a tekintete elé
táruló látványt szavakkal illesse, egyetlen szóval csupán, de bármennyire
is vágyta, nem találta a megfelelő szót. Már feledte is, miféle esemény
hívta az ablakhoz. S abban a pillanatban, ahogy visszafordult, csak hogy
figyelmét a csingpaj váza tanulmányázásának szentelje, újra felharsant
a kiáltás.
Félfülű!
Megdermedt, ujjai ökölbe szorultak. Pedig a kiáltás nem rosszindulatúan
csengett, híján volt minden kárörvendő gúnynak. Ingerülten a homlokához
ütött, majd egy aranypálcával megkocogtatta a csingpaj vázát.
Fél óra múltán az őrség parancsnoka jelentette, átkutatták az Ébredések
Kertjét, a szomszédos gyümölcsöst és a palota napkeleti szárnyát, ám szokatlan
jelenséget nem tapasztaltak. Az ablakban állva várta meg a napfölkeltét.
Akkor tért pihenni, amikor a szürkület piszkát elmosta a hajnalpír, s az
Ébredések Kertje újra a nappali fényben ünnepelte magát.
Mivel a birodalom gondjai lefoglalták, feledte a dolgot. Néhány hónap
múltán a palotából a Tízváros folyóhoz tartott éppen, mert az udvari festője
izgatottan értesítette, hogy a folyó éjszaka befagyott, ő pedig látni kívánta
a mozdulatlanul feszülő víztükröt, a fák ágairól lógó jégcsapokat, s a
vidék fölött fehérlő hideg, távoli eget, látni vágyta mindezt a szépséget,
ám miközben hintója áthaladt a főváros legizgalmasabb utcáján, újfent szokatlan
dolog történt. Nyíl utcának nevezték a népek a főutcát, mert olyan egyenes
volt, mint egy gyermek tekintete, aki, mint tudjuk, mindig arra néz, ahonnan
a legtöbbet várhatja. Ruhaneműkkel és finomságokkal hivalkodó boltok sorakoztak
az út két oldalán, a sarkokon mutatványosok ámították a népet. A fejedelem
egy kovácsműhely előtt haladt el éppen, ahol lovat patkoltak, amikor újra
meghallotta a kiáltást.
Félfülű!
Nem volt gúnyos a hang most sem, tisztán és érthetően csengett, s a
szolgák zavart tekintetéből kitetszett, hogy nekik is hallaniuk kellett,
sőt hallhatta a patkoló kovács is, mert a szögező kalapácsot lassan leengedve
egészen bamba képet vágott.
Nem ment a Tízváros folyóhoz. Visszatért a palotába, bezárkózott, majd
alkonyat után magához szólította első miniszterét. Kung bölcs ember volt,
sok szenvedély és még több együttérzés jellemezte. Hatalmas testét könnyedén
hordozta, s nehezen lehetett zavarba hozni, mert minden körmönfontságra
akadt megfelelő válasza.
Mit jelent ez az egész, kérdezte maga elé bámulva a fejedelem. Üres
pálinkás poharat szorongatott.
Kung miniszter fölvonta a szemöldökét, majd mélyet sóhajtva válaszolt.
Így neveznek, uram.
A fejedelem az arca elé emelte a poharat, parányi tükörképét bámulta
az üvegfalon.
Ki nevez így, Kung?
Sokan, uram. Mindenki.
Hogyhogy mindenki, Kung? Te is?!
Igen, én is, uram, hajolt meg tisztelettel a miniszter.
Ha rólam beszélsz, te is ezzel a gúnyszóval illetsz?!, képedt el a
fejedelem.
Igen, én is gyakran említelek Félfülűnek, uram.
De hát mind a két fülem normális méretű, és a helyén van, Kung, csattant
föl a fejedelem, s dühében ledobta a pohárkát. Az üvegkehely nagyot csendült
a köveken, de furcsa mód nem tört el, hanem lassan odapörgött Kung papucsához.
Így igaz, uram, bólintott a miniszter merev arccal.
Mégis mióta nevezel így, mondd?
Nem tudom. Régóta, uram.
És te miért mondod rám ezt a szót?
Mert mindenki mondja rád, uram.
S a többiek miért neveznek így?
Nem tudom, köhécselt Kung. Úgy vélem, a többiek se tudnának kielégítő
választ adni. Néhány bölcs öreg állítja, már a születésed előtt így emlegettek:
“Jön a félfülű hercegecske!”
A fejedelem felindultan kezdett járkálni. Kung a terem közepén maradt
tűnődő, kissé megkönnyebbült ábrázatot vágva. Nem tartott szavainak a hatásától,
de arról sem volt kétsége, hogy a vallomás komoly következményt von maga
után. A fejedelem megállt, majd maga elé mormolva parancsolta, hogy a "félfülű"
szó töröltessen a fejedelemségben megengedett hivatali szóhasználatból,
illetve a birodalom valamennyi tájnyelvéből, kiejteni és leírni a fejvesztés
terhe mellett merészelje bárki. A törvény betartásáért Kung minisztert
terheli a felelősség. Ennyit szólt a fejedelem, s kurta mozdulattal elbocsátotta
alattvalóját.
Kung miniszter jól dolgozott. Néhány vakmerőt és ostobát kivéve senki
sem mondta többé, hogy félfülű. Akik vétettek a törvény ellen, halállal
lakoltak. A nép nyelvében pedig ilyen szavak terjedtek el, hogy halhallású,
egyevezős, oldalfordulású, mert valamiképpen mégis jelölni kellett a félfülűség
tényét, mely éppúgy lehetett születési rendellenesség vagy baleset következménye.
A szavak az előkelő körökben is elterjedtek, s ez ellen a fejedelemnek
sem volt kifogása, őt a "félfülű" szó ingerelte. Néha eltűnődött, nem volt-e
túl szigorú, amikor betiltotta a kifejezést. Megvonta a vállát. Ezt kellett
tennie, hiszen mi a biztosíték arról, hogy ha valaki kiejti a szót, nem
az ő személyére céloz vele. A fejedelem soha nem tudta meg, miért nevezte
el így a népe. Nem akadt bölcs, költő vagy pap, aki kielégítő magyarázattal
szolgált volna. A múlt hallgatott, mert talán a múlt sem tud mindent. S
ez az eset is mintha ama elgondolást erősítette volna, amely szerint a
nevek nem árulnak el lényegit az őket hordozó emberekről. Hogy a névadás
a természet rendjével ellentétes megnyilvánulás, mert a beszéd természetes
állapotából fordítja ki a világot, imígyen rejtve el a dolgok valódi arcát.
Így elmélkedett a fejedelem, és sok mindenben igaza lehetett. Olykor arra
gondolt, föloldja a tilalmat, aztán mégis megkeményítette a szívét. Ha
kitárod a pokol kapuját, neked kell belépni oda, vagy a démonok jönnek
érted, mondta ilyenkor.
A szomszédos hadurat Ho linek hívták, s bár mérsékelten barátságos
viszonyban voltak, azért akadt köztük területi vita. A Róka földek a Tízváros
folyó eredőjénél terültek, s tavasszal úgy vöröslöttek a pipacstól, mintha
egymást öldöklő sárkányok vére ömlött volna végig a lankákon. Ho
li hadúr, ki a Róka földeket felügyelte, váratlanul hajlandóságot mutatott
a megegyezésre. Ajándékokkal megrakott szekerekkel látogatott a fejedelemhez,
s a szívbéli barátjaként üdvözölte. Előbb teáztak, majd harcosok és kardtáncosnők
mutatványaiban szórakoztak. S mert a hadúr oly kellemesen érezte magát,
egyszeriben odafordult a fejedelemhez.
Visszaadom neked a Róka földeket, Félfülű barátom, kiáltotta, s hahotázva
ölelte át. Olyan csönd lett, hogy magától elroppant egy rizsszedő pálcika.
Kung miniszter felindultan temette tenyerébe az arcát, s magát vádolta,
miért nem figyelmeztette előre a hadurat. A fejedelem sápadtan emelkedett
föl, s csak ennyit sziszegett:
Takarodj innen, te kutya!
Másnap a fejedelem megtámadta Ho li hadúr birtokait, s a Róka földek
lankáit nem mezei virágok, hanem emberek vére festette vörösre. Hiábavaló
háború volt ez, a fejedelem nem győzhetett. Jól tudta ezt Kung is, de hiába
tartóztatta urát, annak lelkét teljesen átitatta a gyűlölet mérge. Legkedvesebb
ágyasa szerelmeskedés közben a fülét kezdte cirógatni. Szerencsétlen lányt
úgy lökték ki a palota kapuján, mint a rongyot, majd utána hajították a
zacskót, melybe lemetszett füleit dugták. Be nem teljesülő jóslatok után
hasonlóképpen jártak udvari papok és eunuchok. Udvari költők, festők és
színészek vesztették el fülüket, mert a fejedelmet untatta a művészetük.
A hadifoglyoknak és a tolvajoknak is levágatta a fülét. Összeíratta a félfülűeket,
táborokba zárta, és rabszolgaként dolgoztatta őket.
Végül fölvirradt az a nap is, mely megoldást hozott. A fejedelem a
tróntermében állt. Késő ősz volt, délelőtt, és esett. Szürke volt az ég,
az Ébredések.Kertjét hideg szél tépkedte. Úgy érezte, kifosztották. A vázához
hajolt, s a makulátlan fehérségben egyszerre a saját meggyötört ábrázatát
látta fölsejleni. Ámulva bámulta magát, amikor hangokat hallott.
Félfülű, mondta valaki.
A fejedelemnek körbepillantani sem maradt ideje, mert a következő pillanatban
döbbenten látta, hogy a csingpaj váza fehérségében fölsejlő arcon elválnak
egymástól az ajkak, s ő újra hallja a szót.
Félfülű!
Tenyerét a szájára tapasztotta. Hirtelen föltörő indulattal alátaszította
a vázát, amely nagyot csendülve zuhant a kövezetre, ám nem hullt darabjaira
azonnal. Néhány pillanat múlva pattant szét, s a cserepek fehéren villogva
szóródtak szerte a teremben. Kung miniszter futva érkezett. Kövérebb volt,
mint valaha, de már neki is hiányzott a balfüle valami lényegtelen, feledésbe
merült vétek miatt. Zihálva nézett végig a termen. Aztán a fejedelemre
pillantott.
Mit tegyek, Kung, bámult vissza elveszetten az uralkodó. Kung hallgatott.
Megbízol bennem, uram?, kérdezte aztán.
A fejedelem bólintott, mire Kung fürgén mozdult, eltűnt a trónteremből,
ám néhány pillanat múlva már vissza is tért. Ezüst tálcával egyensúlyozott,
melyen tubusok, üvegcsék és gyolcsok voltak. S hevert még ott egy kés is,
szép példány, művészi munka. A késnek vékony pengéje volt, elefántcsont
nyelében drágakövek ragyogtak. Kung megérintette a fejedelem balfülét,
óvatosan elsimította a hajszálakat, s bekente érzéstelenítő balzsammal.
Húsos ujja közé csippentette a fül fölső részét, és amennyire csak lehetett,
elvonta a fejtől. Fölemelte a kést.
Ne félj, ez már nem fog fájni, uram, szólt, s egyetlen határozott mozdulattal
levágta a fület.
Így mesélte ezt a történetet Li Cung Jüan és Liu Sze, valamint Si Naj
An a régi időkben, így adták tovább az egyszerű emberek árnyas teakertekben,
fogadókban, és így mesélték a parasztok tikkasztó nyári napokon az aratás
szüneteiben. Ám azt már nem fűzték hozzá, hogy e naptól fogva, amikor a
fejedelem Kung miniszterrel levágatta a fülét, sem az ellenségei, sem a
szerettei, a hivatalnokai, a szolgái, a népe, egyszóval senki a világon
nem nevezte őt többé Félfülű Fejedelemnek.
Bibliográfia
DARVASI László
A veinhageni rózsabokrok
Jelenkor, 1993
A Borgognoni-féle szomorúság
Jelenkor, 1994
A Kleofás-képregény
Jelenkor, 1995
Szerelmem, Dumumba elvtársnő
Jelenkor, 1998
A könnymutatványosok legendája
Jelenkor, 1999
Szerezni egy nőt
Jelenkor, 2000
“A könnymutatványosok legendája”
Magyar Lettre Internationale, 26, 27
“Vidám mondatok”
Magyar Lettre Internationale, 31.
“Szerezni egy nőt”
Magyar Lettre Internationale, 36
(CSAPLÁR Vilmossal, LÁNG Zsolttal és
LENGYEL Péterrel)
“A történelem visszatéréséről az irodalomba”
Magyar Lettre Internationale, 32
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu