1993 decemberében, az Académie Universelle des Cultures rendezésében
kongresszust tartottak a Sorbonne-on a nemzetközi intervenció fogalmáról.
Nem csupán jogászok, politológusok, katonák és politikusok vettek részt
rajta, hanem olyan filozófusok és történészek is, mint Paul Ricoeur vagy
Jacques Le Goff, orvosok határok nélkül, mint Bernard Koutchner, valaha
üldözött kisebbségek képviselői, mint Elie Wiesel, Ariel Dorfmann és Toni
Morrison, különféle diktátorok elnyomásának áldozatai, mint Leszek Kolakowski,
Bronislaw Geremek vagy Jorge Semprun; egyszóval csupa olyan ember, aki
régen sem szerette, most sem szereti, pokolba kívánja a háborút.
Az intervenció szótól mindenki félt (Saguntumnál is intervenció történt,
annak nyomán nyírták ki a rómaiak a karthágóiakat), és inkább segítségnyújtásról
meg nemzetközi akció-ról beszélt. Merő képmutatás lett volna? Nem, hiszen
a Saguntum miatt síkra szálló rómaiak rómaiak és kész, azon a konferencián
viszont nemzetközi közösségről, azon országok csoportjáról folyt a szó,
amelyek szerint valahol a földön, mindegy, hogy hol, tűrhetetlenné vált
a helyzet, és ezért ők elhatározzák, hogy véget vetnek annak, amit az általános
lelkiismeret gaztettnek tart.
De mely országok tartoznak a nemzetközi közösséghez, és melyek az általános
lelkiismeret határai? Azt nyilván ki lehet jelenteni, hogy az emberölést
minden civilizáció bűnnek tekinti, de nem feltétlenül. Mi, európai keresztények
például jogos önvédelem esetén elfogadjuk az emberölést; Közép- és Dél-Amerika
régi lakói viszont a rituális emberáldozatot, az Amerikai Egyesült Államok
mostani lakói pedig a halálbüntetést fogadták el.
A viharos tanácskozás egyik konklúziója az volt, hogy a beavatkozás,
mint a sebészet esetében, olyan határozott cselekvést jelent, mellyel megszakítható
vagy kiküszöbölhető a baj. A sebészet jót akar, de a módszerei erőszakosak.
Lehet-e szó nemzetközi sebészetről? Az egész modern politikai filozófia
arra tanít, hogy az állam kénytelen bizonyos mérvű erőszakot alkalmazni
az egyénekkel szemben, ha nem akarja, hogy mindenki mindenki ellen háborúzzon.
Igen ám, de azok az egyének aláírtak egy társadalmi szerződést. Mi történik
olyan államok között, amelyek nem írtak alá semmiféle közös szerződést?
Az a közösség, amely nagyon elterjedt értékek letéteményesének tekinti
magát (mondjuk, a demokratikus országok), általában meghatározza, honnantól
kezdve mondja azt valamiről, hogy tűrhetetlen. Nem szabad tűrni, hogy valakit
a véleménye miatt halálra ítéljenek. Nem szabad tűrni a népirtást. Nem
szabad tűrni az infibulációt (legalábbis idehaza nem). Eldöntetik hát,
hogy meg kell védeni azokat, akik már-már tűrhetetlen helyzetbe kerültek.
De tudnunk kell, hogy ami tűrhetetlen, az csak nekünk az, “nekik” nem.
Kik vagyunk mi? A keresztények? Nem biztos: tiszteletreméltó, bár nem
katolikus keresztények támogatják Milosevicet is. Az a vicc, hogy ez a
“mi” (még ha egyezmény, például az észak-atlanti, határozza is meg) nagyon
bizonytalan fogalom. Egy olyan közösséget takar, melynek van néhány közösen
vallott értéke.
Amikor tehát elhatározzuk, hogy valamiféle Közösség értékeinek alapján
közbeavatkozunk, kockázatot vállalunk: feltételezzük, hogy az helyes, amit
mi vallunk az értékekről meg arról, hogy mi tűrhető és mi tűrhetetlen.
Olyasfajta történelmi kockázatvállalásról van szó, amilyen a forradalmakat
vagy a zsarnokgyilkosságokat szokta legitimálni: ki mondta, hogy jogom
van erőszakot alkalmazni (néha nagyon is vadat), mert szerintem sérelem
érte az igazságot, és én ezt a sérelmet orvosolni akarom? A forradalmat
semmi sem indokolja annak a szemében, aki ellene van; mellette pusztán
a résztvevők hite és tetteik igazában bízó kockázatvállalása szól. Ugyanez
a helyzet, amikor nemzetközi intervencióról kell dönteni.
Ezért szorong úgy a mostani napokban mindenki. Van egy szörnyű nagy
baj (az etnikai tisztogatás), aminek útját kell állni: megengedhető-e a
hadi intervenció vagy sem? Szabad-e egy igazságtalanságot háborúval megakadályozni?
Az igazság azt diktálja, hogy szabad. És a szeretet? Megint itt a kockázatvállalás
kérdése: ha csekély erőszak árán óriási igazságtalanságot sikerül megakadályoznom,
akkor a szeretet parancsa szerint cselekedtem, akárcsak a rendőr, aki az
őrült gyilkost lelőve sok ártatlan ember életét menti meg.
Csakhogy kettős kockázatvállalás ez. Egyrészt feltételezzük, hogy a
józan észnek megfelelően cselekszünk, vagyis hogy, amit el akarunk tiporni,
az valami egyetemesen tűrhetetlen dolog (és aki ezt még mindig nem érti
és nem ismeri el, az magára vessen). Másrészt azt is feltételezzük, hogy
a szerintünk jogos erőszakkal még erőszakosabb cselekedeteknek lehet elejét
venni.
Két teljesen különböző kérdésről van szó. Az elsőre adandó választ
most hadd tekintsem nyilvánvalónak, bár nem az, de kéretik nem elfelejteni,
hogy ez itt nem holmi etikai traktátus, hanem egy nyomorúságos terjedelmi
és érthetőségi szempontok szerint íródó újságcikk. Más szavakkal: az első
kérdés olyan súlyos és félelmetes, hogy nem lehet, sőt nem is szabad újságban
értekezni róla. Mondjunk tehát csak annyit, hogy egy olyan gaztett megakadályozása
érdekében, amilyen az etnikai tisztogatás (s amelynek nyomában további
gaztettek, egyéb e században megismert szörnyűségek szoktak járni), igenis
helyes dolog erőszakot alkalmazni. A második kérdés azonban úgy hangzik,
hogy az erőszak általunk alkalmazott formája vajon csakugyan elejét veszi-e
még erőszakosabb cselekedeteknek. Ez pedig már nem erkölcsi, hanem technikai
kérdés, amelynek persze erkölcsi vonatkozása is van: ha az az igazságtalanság,
amely fölött szemet hunyok, történetesen mégsem venné elejét a még nagyobb
igazságtalanságnak, akkor vajon szabad volt-e hozzá folyamodni?
Ugyanezt a kérdést úgy is fel lehetne tenni, hogy vajon milyen haszonnal
járhat a háború, mármint a szó szoros értelmében vett, hagyományos eszközökkel
vívott háború, melynek célja az ellenség végső megsemmisítése és a győztes
diadalra juttatása. Ez azonban lelki zsarolás. Ha például azt mondaná valaki,
hogy Szerbia minden baja a Milosevic-diktatúrából ered, és hogyha a nyugati
titkosszolgálatoknak sikerülne Milosevicet meggyilkolnia, minden egycsapásra
megoldódna, akkor ez a valaki ezzel azt állítaná ugyan, hogy a háború nem
alkalmas eszköz a kosovói probléma megoldására, de attól még nem volna
Milosevic-párti. Nos? Miért nem vélekedik így senki? Két okból. Egyrészt
azért, mert a világ titkosszolgálatai per definitionem hatástalanok, sem
Castrót, sem Szaddamot nem tudták eltenni láb alól, szégyen és gyalázat,
hogy még mindig van, aki szerint helyes közpénzt fecsérelni rájuk. Másrészt
egyáltalán nem igaz, hogy mindaz, amit a szerbek csinálnak, egyes-egyedül
egy őrült diktátor miatt van; az okok az őket más balkáni népekkel együtt
behálózó, ezeréves etnikai gyűlöletekben keresendők, és ez még drámaibbá
teszi a problémát.
Térjünk mármost vissza arra a kérdésre, hogy hasznos-e a háború. Mi
volt évszázadokon át a – mondjuk így – paleoháború célja? Legyőzni az ellenséget
úgy, hogy a veresége minekünk jó legyen. Ehhez három dolog kellett: hogy
az ellenség ne tudja, milyen erősek vagyunk és mik a szándékaink, és így
meglepetésszerűen üthessünk rajta; hogy a belső fronton erős szolidaritással
számolhassunk; s végül hogy minden rendelkezésre álló erő az ellenség megsemmisítését
szolgálja. A paleoháborúban (a hidegháborút is ideszámítva) ezért tették
el az útból azokat (Mata Harit golyó által, a Rosenberg házaspárt villamosszék
útján), akik a baráti front belsejéből információkat küldtek az ellenséges
frontra, gátat vetettek az ellenfél propagandájának (aki Londont hallgatta,
börtönbe vetették, McCarthy a hollywoodi kommunistabarátokat ítélte el),
és megbüntették mindazokat, akik az ellenséges front belsejéből a saját
országuk ellen tevékenykedtek (John Ameryt felakasztották, Ezra Poundot
élete végéig elzárták a világtól), az állampolgári öntudatot ugyanis senki
sem gyengíthette. Végül mindenkibe belesulykoltatott, hogy az ellenséget
meg kell ölni, és ujjongva tudatták a harctéri jelentések, ha az ellenséges
erők megsemmisültek.
Mindeme feltételek az öbölháború, vagyis az első neoháború idején kérdőjeleződtek
meg, de akkor ezt a törést még annak a színesbőrűekre jellemző ostobaságnak
volt szokás betudni, amellyel az ottaniak – talán hiúságból, talán mert
megvesztegették őket – beengedték az amerikai újságírókat Bagdadba. Ma
már nincs helye félreértésnek: Olaszország repülőket küld Szerbiába, de
továbbra is diplomáciai kapcsolatokat tart fenn Jugoszláviával, a NATO-országok
televíziói óránként közlik a szerbekkel, hogy mely NATO-repülőgépek hagyják
el éppen Avianót, szerb ügynökök magyarázzák az ellenséges kormány álláspontját
az állami televízió képernyőjén, olasz újságírók a helyi hatóságok támogatásával
közvetítenek Belgrádból. Az ellenség az otthonunkban fejti ki a saját propagandáját:
háború ez még egyáltalán? A neoháborúban mindkét hadviselő fél hátországában
ott az ellenség, a média pedig azzal, hogy folyvást szót ad az ellenfélnek,
demoralizálja az állampolgárokat (pedig Clausewitz figyelmeztetett rá:
a győzelemhez valamennyi harcos erkölcsi összetartására szükség van).
Persze hiába is tennének szájkosarat a sajtóra; az új kommunikációs
technikák révén feltartóztathatatlanul árad az információ, és aligha vethet
gátat az ellenséges országokból sugárzott rádióadásoknak vagy pláne az
internetnek.
Az eddig leírtak mintha ellentmondásba kerülnének Furio Colombo legutóbb,
április 19-én publikált Repubblica-cikkével, mely szerint McLuhan Világfalujának
1999. április 19-én fellegzett be; akkor ugyanis, amikor ezen a médiás,
mobilos, műholdas, kémszatellites ésatöbbis világban mindenki ama nemzetközi
hírügynökségi funkcionárius tábori telefonjára volt utalva, akinek végül
is nem sikerült kiderítenie, hogy vajon beszivárogtak-e a szerbek albán
területre vagy sem. “Mi semmit sem tudunk a szerbekről. A szerbek semmit
sem tudnak rólunk. Az albánok nem látnak át az őket elözönlő seregek feje
fölött. A macedónok ellenségnek nézik és agyba-főbe verik a menekülteket.”
Miféle háború hát ez? Olyan, amelyben mindenki mindent, vagy ahol senki
semmit nem tud a másikról? Is-is.
A belső front áttekinthető, a frontvonalak átláthatatlanok. Milosevic
ügynökei olasz tévéműsorokban szerepelnek, a csatatéren viszont, ott, ahol
hajdan tábornokok távcsöveztek, és pontosan tudták, hol helyezkedik el
az ellenség, manapság semmi sem tudható.
Ez pedig azért van, mert – szemben a paleoháborúval, melynek
célja a lehető legtöbb ellenség megsemmisítése volt – a neoháború szemlátomást
vigyáz, hogy a megölt ellenfelek minél kevesebben legyenek, mert a média
alkalmasint rosszallaná, ha túl sokan esnének el. A neoháborúban senki
sem akarja megsemmisíteni az ellenséget, mert a média bántóvá teszi a halálukat,
mely messzi és bizonytalan eseményből mára nagyon is látható és tűrhetetlen
evidenciává lett. A neoháborúban minden fél hadmozdulatait az önsajnáltatás
hatja át; Milosevic borzalmas veszteségeket sérelmez (Mussolini szégyellte
volna magát miattuk), és egyetlen NATO-repülőgép földre zuhanása máris
mindenkit megrendít. A neoháborús közvélemény szemében tehát az lesz a
vesztes, aki túl sokat öl. Következésképpen úgy helyes, hogy a fronton
senki se nézzen farkasszemet senkivel, és senki se tudjon semmit a másikról.
Elvégre a neoháborút az “intelligens bomba” határozza meg, melynek anélkül
kellene végeznie az ellenséggel, hogy megölné, és érthető, ha azt mondják
a minisztereink: “Összecsapni az ellenséggel? Ugyan, kérem!” Hogy azután
így is egy csomóan meghalnak, az technikai értelemben nem számít. Sőt,
a neoháborúval épp az a baj, hogy van, aki belehal, mégsincs győztes.
Lehet, hogy senki sem ért a neoháborúzáshoz? Lehet bizony. A megfélemlítés
egyensúlya a stratégákat atomháborúra készítette fel, nem pedig olyan harmadik
világháborúra, amelynek során Szerbiát kell megtörni. Olyan ez, mintha
a Műegyetem legjobb mérnökeinek ötven éven át az lett volna a feladatuk,
hogy videójátékokat tervezzenek. Ugyan, ki bízna most rájuk egy hidat?
Csak hát mégsem az a legbosszantóbb a neoháborúban, hogy ma már nincs olyan
öreg katona, aki még tudhatná, hogyan kell háborúzni – hiába is volna,
hiszen a neoháború nevű játékban eleve csak veszíteni lehet; a technikája
tudniillik bonyolultabb azoknak az agyánál, akik kezelik, márpedig egy
számítógépkezelő nem is sejti, hogy alapvető idiotizmusa ellenére a legegyszerűbb
számítógép is hogy meg tudja viccelni az embert.
Tenni kell valamit a bűnös szerb nacionalizmus ellen, de a háború talán
túl otromba eszköz. Talán már csak az emberi mohóságban lehet reménykedni.
A régimódi háború a fegyverkereskedőknek akkora üzlet volt, hogy az ő nyereségükhöz
képest mellékessé vált, hogy a kereskedelmi kapcsolatok átmenetileg megtorpantak
itt-ott, ezzel szemben a neoháború elsózhatóvá tesz ugyan némi hadiipari
fölösleget, mielőtt elavulna, de válságba sodorja a légiközlekedést, a
turizmust, magát a médiát (melynek kevesebb reklám jut), és általában mindenféle
fölöslegtermelést. A hadiiparnak feszültségre, a fölöslegiparnak viszont
békére van szüksége. Valaki, aki hatalmasabb Clintonnál is és Milosevicnél
is, előbb-utóbb azt fogja mondani: “elég!”, s akkor majd mindkettő enged
egy kicsit, hogy a lényegben ne kelljen engedni. Szomorú, de így van.
BARNA IMRE FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ECO, Umberto
A rózsa neve
Európa, 1994, 2000
A Foucault-inga
Európa, 1992, 1999
Nyitott mű
Európa, 1998
Az új középkor
Európa, 1992
Hat séta a fikció erdejében
Európa, 1995
Hogyan írjunk szakdolgozatot?
Kairosz, 1997, 1999
Öt írás az erkölcsről
Európa, 1998
A tegnap szigete
Európa, 1998, 1999
Kant és a kacsacsőrű emlős
Európa, 1999
“A nyitott műtől a Foucault-ingáig”
Magyar Lettre Internationale, 8
“A tudományos kíváncsiságról, a történetmondás fontosságáról, a szavakról,
a jelekről, a nevetésről, életről és halálról”
Magyar Lettre Internationale, 26
(Carlo Maria Martinivel)
“Férfiak és nők az egyház szerint”
Magyar Lettre Internationale, 36
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu