Vacsora után elindult hazulról.
Régóta nem volt kedve hozzá.
Az estéket többnyire egy szál gitár társaságában töltötte, az ablaknál
állva. Első gimnáziumban tanította rá egy osztálytársa, Maurizio, aki rendkívüli
zenei tehetséggel rendelkezett, főként ami az éneklést illeti. Nem volt
valami erős orgánuma, viszont hihetetlenül tisztán énekelt. Pietro sebtében
elsajátította az akkordokat, és kísérte is párszor a barátját születésnapi
bulikban rögtönzött koncerteken. Egy ideig még arról is fantáziáltak, hogy
ebben az ének – gitár felállásban bejárják Európát az érettségi után, és
ebből fognak megélni. Aztán Maurizio Milánóba költözött, és elvesztették
egymást szem elől. Pietrónak hiányzott egy kicsit, olyan kedves, előzékeny,
szerény fiú volt. Régi szép idők. Abba is hagyta a gitározást, amikor Federicához
kezdett járni. Az ő zenei műveltségétől, játékától inába szállt a bátorsága:
szégyellte kölyökkori álmait és gyér tudását, amelyekre ezek az álmok épültek.
Pedig még Federica volt az, aki győzködte, hogy folytassa; de ő inkább
egy szekrény mélyére rejtette a gitárt és a kottákat. Látni sem akarta
őket. Véletlenül talált rájuk, amikor éppen a holmiját pakolta össze, költözés
közben, egy héttel karácsony előtt. A kottákat ott hagyta, de a gitárt
magával vitte. Majdnem tisztelet volt, amit érzett, mikor újra kezébe vette,
mintha lábujjhegyen járna, lopva pengette meg a kiszolgált, poros, tompa
hangú húrokat. A nyak kissé meggörbült, és egy-két bund a levegőben lifegett,
de egy acélfúróval és két csavarral megreparálta. Szórakozottan futtatta
rajta az ujjait, csak úgy, anélkül, hogy egy konkrét szám járt volna a
fejében, és így komponálta a sötét szobában, az ablaknál állva, a véget
nem érő szviteket, melyek kamaszkora – Bob Dylan, De Gregori, Guccini,
Venditi, Bennato és még sokan mások – slágerfoszlányaiból álltak össze,
és egyetlen Egyetemes Dalt alkottak, minden este másmilyet. És lassanként,
ahogy újra megjelentek a bőrkeményedések bal kezének ujjbegyein, ez az
Egyetemes Dal egy óriási hordóvá változott, amelyben az emlékek gyülekeztek,
de ahonnan jöttek is egyben; s ezek az emlékek túl jelentéktelenek voltak
ahhoz, hogy meg lehessen fogalmazni őket – még ha csak önmaga számára is
–, és mégis, mintha csak ehhez az Egyetemes Dalhoz lennének kottalapok,
ott röpködtek körülötte, a sötét szobában, az ablaknál.
De aznap este nem volt kedve játszani. Embereket akart látni, mozgásban
levő testeket. Így aztán a belváros felé vette útját.
Hagyta, hogy sodorja, taszigálja előre hol az egyik, hol a másik turistacsoport
– némelyek csöndesen vonultak, míg mások viháncoltak, már a szerint, hogy
honnan jöttek, és melyik korosztályhoz tartoztak. Néha nekik ütközött,
aztán megtorpant, már-már szándékosan, akár egy tudatlan és tudatlanságában
boldog kisgyerek, ha dodzsemezni megy a Vidám Parkba. Minden csoport, minden
férfiak és nők csoportja, amely szembe jött, súrolta őt, egy pillanatra
hozzátapadt, úgyhogy rajta maradt egy nyúlós habra emlékeztető valami,
szappanosvíz-pöttyök, amelyek nem száradtak meg. De nem bosszankodott miattuk,
sőt. Szerette ezt a felületes felelőtlenséget, szeretett vaktában csavarogni,
szeretett egyedül lenni; mintha ő lenne az idegen a Turisták Városában.
Hosszú órákig csavargott, észre sem véve az útjába kerülő köveket,
amelyekért pedig tömegek jöttek át az óceánon, csak hogy láthassák őket,
meg a millió képeslapra és útikönyvbe nyomtatott palotákat. Szeretett volna
lemerülni, mint egy akkumulátor, mielőtt még valaki gondoskodhatott volna
az újratöltéséről. Végül a Santa Felicitŕ templomban találta magát, szemtől
szembe Pontormo Levételével.
Maurizio mutatta meg neki, egy nappal azelőtt, hogy elment volna Milánóba.
Olyan, mintha egy őrült festette volna, mondta. Pietro akkor arra gondolt,
hogy barátja a természetellenes árnyalatokra céloz, amelyek valószínűtlenné
tették a festményt. A zöld, testre szabott tunikákra. A rózsaszín fátyolokra,
amelyek szabálytalan csigadíszbe csavarva díszítették a fejeket. Aztán,
az évek során, összeolvasott valamit Pontormo különc személyéről: hogy
mániákus gonddal jegyezte fel az étkezéseit, hogy egy apró toronyba zárkózott
be, ha festett, a lépcsőt pedig felhúzta, hogy a hívatlan látogatók ne
zaklassák. Később az járt a fejében, valahányszor ott járt, egyedül vagy
Federicával, és homlokát a vasrácsnak támasztva bámulta a festményt, hogy
Maurizióban megvolt a festőnek ez a mizantrópiája. Olyan, mintha egy őrült
festette volna – mert valóban egy kicsit őrült ember festette.
Aznap este észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét.
Van ott egy alak, baloldalt. Hátulról tartja Krisztust, a vállát támasztva.
Egy fiú, talán a legfiatalabb a festmény szereplői közül.
Ajkait összepréseli a megerőltetéstől, de ez nem fizikai megerőltetés.
Az egész festményen gyakorlatilag semmi sincs, ami tisztán fizikai
volna.
A tekintete másfelé néz, nem tudjuk, mit. Egy szomorú arc.
Amely elveszett a templom sötétjében.
És mégis – döbbent rá, és még jobban odatapadt a rácsozathoz – mégis,
ebben a fájdalmas és zűrzavaros pillanatban a fiúnak még van ereje a gyengédségre.
Erre a finom és erotikus gyengédségre.
Fogja a halott Krisztus kezét.
Ezt semmi nem tenné szükségessé a kompozíció stabilitása szempontjából:
a karját már a zöld turbános nő öleli, aki a testet fogja, hogy el ne dőljön.
Csak a vágy jut kifejezésre ezzel, a kéz érintésével, a testi kapcsolat
utáni vágy.
A menekülés vágya, az elől a lehetetlen helyzet elől, amelyben Krisztus
jelen van – illetve most már nincs jelen.
Fogja Krisztus kezét ez a fiú; gyötrelme egy apáé, aki végigsimítja
a fia kezét, amikor az alszik – egy éjszakán, vagy az idő minden éjszakáján
át.
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu