A látogatás egy házban itt, miközben az ember lenyomja az ajtókilincset, a hozzá való alapkő letételének elhatározásával kezdődik, távozáskor pedig azzal a szomorúsággal végződik, melyet ama ház romjainak megpillantásakor érez az ember, amelyben egy életen át élt. Egyetlen megváltott napon fogok élni, ama nap összes tegnapjával és összes reggelével. Órái nem fognak elmúlni, hanem különböző irányokba fognak vezetni nappal és éjjel minden határán túl. Vonulnak egy elguruló labda irányába meg egy ecsetvonáséba, mely az elején csillogó, aztán, ahogy kihúzzák, egyre halványodik. A beteljesült kívánságtól visszavisznek ahhoz, amely még eltitkolja azt a napot. Igen, összefüggéseket fogok felismerni, melyek megbízhatóbbnak mutatkoznak annál, ami engem fiúként anyámmal vagy alvajáróként a holddal összekötött.
Milyen nehéz lesz cselekednem ott, ahol minden kezdet annyi sok lehetőségre és végre tagolódik. Hány meg hány akadályból rakódik össze egyetlen elhatározás, hány meg hány részből egyetlen lépés. Ímhol a kötél, ímhol a táncos, ímhol a talaj, elfűzve, ami visszafoghatna. A rúd, melyet kezem között méregetek, mígnem közepe a kifeszített kötél felett nyugszik, melynek végén, beékelve a nagyszerű föllépésemről írott cikk keskeny hasábjába, mosolyom ragyog. Olyan, mintha parancs szólítana, és vétenék, ha nem követném; de mint akit megigéztek. Nincs rá okom, hogy egyet is lépjek, ez szándékról, akaratról, tervről árulkodna, melynek én híján vagyok. Hiányozna belőlem a saját tudásomba vetett megingathatatlan hit is, mely a lezuhant kötéltáncost azonnal visszaviszi a kötélre. Feküdni a földön mindenki szeme láttára, ez a szenvedés túl becses volna nekem. Mire elhatároznám, hogy ismét felmásszak, valaki más már rászánta magát, és én átengedném neki a tapsomat. Mégis, minél inkább elállok, annál nagyobb a hit, hogy titkos előjoggal rendelkezem. Én, aki soha nem ellenőrzöm magamat, ezért azt hiszem, bármire képes vagyok. (Boldog vagyok, hogy közéjük keveredhetem. Ha megkérdik tőlem, nem vagyok-e egy híres úr, szerényen azt felelem, nem, dehogyis, mert bízhatom benne, hogy mindig ott van valaki, aki segítségemre siet, és felvilágosítja a kérdezőt, mondván, de bizony hogy az vagyok, akinek emez tart. Én zavartan hárítanám a kezet, mely fellebbenti álarcomat, de aztán mégis engednék, boldogan és abban a bizonyosságban, hogy visszafogottságomért csodálni fognak.)
Hosszú éveken át készültem az életre. Bámultam egy kelmeárus mozdulatát, amint kiterít egy darab selymet, megjegyeztem, hogy egyszer majd ilyen kézzel mutathassak birtokomra, makulátlan műveimre vagy gyermekeimre. Már ifjúkorom idején átálltam, balkézzel üdvözöltem, mert ez az, amelyik a szívtől ered. Akkor még jóra fordulhatott volna. Vettem magamnak szép ceruzákat. Zöldek voltak és drágák, és gyártójuk karcsú, fiatal kéznek, versek tisztázására szánta őket.  Soha nem írtam velük. A szőlőhegyen tett látogatásaimról bekerült a naplómba néhány borsor. Fivérem elolvasta és megitta, ami bennem csak titkon erjedt.
Talán egy egészen új élet az, melyet ma elkezdek följegyezni. Sokszor elhatároztam, hogy vessző helyett pontot teszek. Vége volna a múltnak, el volna intézve minden feladat és minden kötelesség. Fogják fel ruhájuk szegélyét, gyűrjék fel a szoknyájukat, hölgyeim, mostantól járhatatlan terepen haladunk tovább. Pompás, így kell megtalálnia annak, amit keresek, nem másképp, és így is fog megtalálni. Az egész holnapi nap egy tabló. Mától fülelj minden hangra, amely az ajtó felől érkezik, mintha beléphetne valaki. Holnap élek. Holnap élni fogok vele. Bátrak árnyékukat vetítik elém. Vissza kellene fogni, nehogy meglóduljak, kalapomon, akár egy ficsúr, kevélyen libegő toll. Valami új, valami nem remélt fog bekövetkezni. Az első kapun át fogok belépni a házakba. Mivel megjövendölték nekem, el fogom hagyni a hazát, és híres leszek.
Fölálltam volna tehát az asztaltól, és egyik lábamat a kötélre tettem volna. A zárt ablaktáblák mögött azonban sejthetőleg csak az a tekintet rejtőzik, mely vágyakozva követi dél felé az elhúzó vadludakat. Legjobb volna ki sem nyitni őket.
Tudom azt is, hogy a következő teremben egy biliárdasztal vár, melyre feltehetőleg ponyvát terítettek, s amely a zöld lámpabúra nyílása által kirajzolt fénykörben áll. Tökéletes biliárdasztal volna, mely eleve eltekint a játékostól, aki meg akarta tenni rajta azokat a lépéseket, melyek még nem tétettek meg. Aki itt visszatér ehhez az asztalhoz, egy olyan ellenfél ellen áll ki, aki már valamennyi lökését befejezte, egy olyan játékban, melynek golyói túl távol voltak egymástól, semhogy összeütközhettek volna. Apám odanyújtotta nekem a dákót, és játszottuk a játékot, melynek rendje mások számára áttekinthetetlen maradna, számunkra viszont, akik szabályainkat hozzá igazítottuk, feltétel nélkül érvényes volt, melyből mindig ugyanaz a helyzet adódott, melybe golyóinkat juttatnunk kellett, hogy soha ne változtassuk meg a játék kimenetét.
Duzzogás vagy kacsintás alakját venni fel… és fölismeretlenül, könnyedén adódni kézről kézre. A tanítványok ismétlik szavainkat, és enyhe akcentusként bújnak el a szótagok közé. A bár és a biliárdasztal között megtalálták apa lépését, és gyakorolták. Én magam már nem folytatok semmilyen életet, hogy az apa köröskörül fiúktól mentes legyen. Fivérem és én csak olyan képeket készítenénk róla, amilyenek a fényképészek műtermeinek kapujában függenek. Volt-e ez az apa valaha is? Nem volt, ahogyan nem voltak a fivérem bűnei sem, amiket elkövetett és amelyek csak akkor történtek meg, amikor a pap és ő maga gyónásaiban találkozott velük. Ha soha nem éltük volna meg, amit ma felidéznénk, mert soha semmi nem történt volna meg. Elszokva az olyan színektől, mint a biliárdposztóé, a vörösboré, a pincér kötényéé, élem itt az árnyékban, melyet egy olyan nap vetett, melyből túl sok hiányzott ahhoz, hogy megtörtént legyen, mégiscsak az életemet. De tántorogva és újra sárgakórosan, az aranyeső után érdeklődnék, ha valaki (egy rajongó) azt állítaná, hogy akkor virágoztak, és a kertészek felől érdeklődnék, akik ügyessége a legteljesebb virágzásukig vitte őket, és élném az életemet sárgán, de élném… s nem valósabb-e ama bor ízének az emléke, mint a kiürített pohár… mint egy pohár, amely mégiscsak eltörhet, s amelynek cserepei rossz előjelek volnának, úgyhogy jobb volna fel sem szednünk őket? Sírját annak a bornak az emlékével öntözném, amelyet együtt ittunk, s a tömjénfüstölőt a bornak azzal az édes szóvá kicsinyített illatával töltöm meg, melyet most leírok. Ekkor beállnak azok a forró orcák, melyekkel át kell élni ezt a napot.

     ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu