A nő rövid tétovázás után felemelte útitáskáját a járdáról, a kapualjba tette, majd kinyitotta a kaput, és terhével benyomakodott rajta. Röviddel ezelőtt szemét végigfuttatta a házon, hogy lássa, ég-e a lámpa a lakásban. Arra gondoltam, hogy ebben az utcában a sors talán bizonyos kvóta szerint intézkedik a hölgylakókról – ez a nő csak abban az esetben maradhatott volna távol, ha helyette valaki más költözik be.
 A szemközti házban a férfi már egy ideje nyugtalanul toporgott, hol az ablakban, hol az erkélyen. Elképzeltem, ahogy nyitja az ajtót, s ott állnak az előszobában, bizonyára szorosan egymáshoz simulva. Csakhogy a kép szándékom ellenére egészen más formát öltött: a nő nem az a számomra gyakorlatilag arctalan nő volt, hanem sokkal ismerősebb, olyasvalaki, akit a legapróbb részletekig ismertem, a férfi pedig túlságosan is hasonlított rám. Dühös voltam magamra, ahogy lassú felfogású gyerekre dühödik fel az ember, s éreztem az ellenőrizhetetlenné váló képzelet gyakran tapasztalt iszonyatát.
 Később láttam őket a nappaliban. A nő az ablaknál állt, a férfi a háta mögé lépett és csókolgatni kezdte a nyakát. A nő félre-félrekapta a fejét, s kacagott, de nem tiltakozott, csupán széttárta a kezét, mint aki vágyja a keresztrefeszítést. Ez a mozdulat – az élvezetteljes, örömteli megadás – erotikusabb volt, mint amit valaha is láttam. A férfi nekilátott, hogy kibontsa ruhájából a nőt, ő pedig összerántotta a függönyt az ablak előtt. Talán észrevett engem, a redőnylécek rejtekéből sóvár mozdulatlanságban kirajzolódó alakot.
 Valamivel később az utcáról különös ordítás hallatszott. Éjfélre járt. Az ablakból nem láttam semmit, kimentem hát az erkélyre. Magányos alakot pillantottam meg. Ott álldogált egy ideig, majd járkálni kezdett, s aztán újra szoborrá merevedett a sarkon. Még akkor sem tudtam eldönteni, hogy nő-e vagy férfi, amikor felemelte a fejét, s hátát begörbítette vad üvöltést eresztett útjára. Panaszos hang volt ez, legalábbis először így gondoltam., ám amikor már háromszor vagy négyszer hallottam, már nem voltam egészen biztos benne. Ugyanolyan erővel akár eksztatikus örömujjongás is lehetett.
 Az alak megindult, lassanként határozott formát öltött, s az utcalámpa fényében végül egy kövér nő alakja bontakozott ki. Kaftánszerű, rongyos gúnyája a földet söpörte, haja eszelősen borzas volt. A következő utcasarkon ismét megállt. Azon tűnődtem, amit az emberek mondanak az ilyen éjszakai vándor láttán: íme a gazdasági pangás eredménye, akiknek nem jut hely az intézetekben, az utcán kóborolnak. De hátha valóban örömujjongás volt ez a kiáltás? Hátha azért áll meg újra meg újra a sarkokon, hogy gyönyörködjék az útkereszteződés által kínált választási lehetőségekben? Vajon ez esetben nem tökéletesen lényegtelen-e, hogy ujjongása az egyezményes felfogás szerint beteges vagy egészséges? És ha boldog?
 Esetleg olyasvalamit sejtett meg, amiről nekünk fogalmunk sincs. Vagy talán azt gondolja, szabadságában áll vonyítani az utcasarkokon, s talán ez a szabadság többet jelent neki, mint amit az élet bármiféle tartalma jelenthet nekünk. Az éjszakai város sötét ablakait szemlélve talán sajnálat önti el miattunk, akik többé-kevésbé saját használati utasításaink, a test és a lélek sémáinak ostoba rabjai vagyunk.

       PAP ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu