1
EMÉSZTŐRENDSZ. TISZT.
Ipari övezet
Keres fiat. férf. betan. segédm.
Szipp. munkakör.
Gépjm. vez. eng. B. kat.
Tel. vagy szem.
1.1
Ahogy ott kuporog a szobája sarkában, az ablak és a radiátor közt,
arcát a függönybe temetve, nekünk háttal, azt hinné az ember, duzzog, sír,
hülyéskedik, vonaglik a röhögéstől vagy a fájdalomtól, pedig dehogy, éppen
alt szaxofonozik, a hangszer tölcsérét a függönyhöz szorítja, így nem ad
ki hangot.
Nagyon korán van, ő pedig a Lover man-re improvizál, ez aztán
a nóta, megérinti avagy felrázza még a legbotfülűbbeket is, lám-lám, a
szomszéd máris beindult rajta, átkopog a falon, a koppanások felébresztik,
abbahagyja a játékot, a játékot abbahagyni annyi, mint felébredni, vagy
mint álomba zuhanni, egyszóval mindig nagyon korán kel reggel, akkor játszik,
azért játszik nagyon korán reggel, mert nagyon korán reggel jól játszik,
nagyon jól játszik nagyon korán reggel, és nagyon későn este is, nagyon
is jól játszik nagyon későn este, egyébként meg a nagyon korán reggel és
a nagyon későn este egy és ugyanaz, aminthogy a játék is pontosan ugyanolyan
jól megy.
Leakasztja nyakából a szaxit, zsebéből előhúzza a kupakot, ráteszi
a fúvókára, a sólymok fejére húzott sapka jut róla az ember eszébe, Basile
pedig, mert ez a fiú neve, nem, ez a keresztneve, a neve Lorettu, szóval
arra gondol, most először jut ilyesmi az eszébe, hogy ugyan miféle kapcsolat
van egy szaxofon fúvókája és a sólyom feje között, a vadászat és a, na
de mire is vadásznánk?
Hátrafordul, az ágyra dobja, ott az ágy az ablaknál, minden ott
van az ablaknál, szűk kis lyuk az egész, a szaxi ugrik egyet az ágyon,
a fiú nézi, mi az, nem bírta kapásból letenni, most először fordul elő
vele.
Pofonegyszerű, ha a hangszer mondjuk sólyom volna, és lecsapna
a gyengébb, pontosabban lassúbb, azaz gyengébb, mert lassúbb madarakra,
ő bizony kitekerné a nyakát.
Megfogja, kitekeri a nyakát, elválasztja a nyakat a testtől,
a testet a nyaktól, elrakja, testestül-nyakastul beteszi a tokba, bezárja
a tokot, rögtön meg is bánja, hogy eltette, így bánkódva maga előtt látja
a cizellált, nem, a metszett fémet, szeretné újra látni, nem, semmi, csak
a réz sárgája, bársony, vörös bársony háttér, gyöngyház billentyűk.
2.1
Lefelé pattog a lépcsőn, mint egy kissrác kezéből kiesett labda, a
légbetétes, vastag talpú, buborékos, sűrített levegős talpú cipője miatt,
úgy vette, de mindegy, erről majd később.
Mikor már kinn van, a szabad levegőn, nyílt terepen, nyilván
töpreng, mintha csak az járna a fejében, mi lesz ebből az egészből, az
arcát tapogatja, végig, végigsimítja a pofacsontját, a homlokát, az állát,
mintha fáradtan az arcbőrét masszírozná, jólesik, ha egy kéz tapogatja
az ember arcát, mégha csak a sajátja is, szentigaz, ha valaki már úgy megnőtt,
hogy egy cseppet sem gyerek, többé a kutya se nyúl az arcához, kár, mintha
nemcsak a fáradtságot, de valami mást is le szeretne dörzsölni, talán gyermekkori
arcát, vagy mintha csak meg akarna győződni róla, hogy mindenek ellenére
mégiscsak van arca, ilyen mostani, rendes homlokkal, pofacsontokkal, érzi,
borostás, nem kéne így jelentkeznem, visszamegy megborotválkozni.
3.1
Épp borotválkozik. A tükörből látja az ágyat, rajta a tokot. Elképzeli
a tokban a szaxit, mit elképzeli, valósággal látja a bezárt tokban a szaxit,
nem is kell elképzelni, hogy kinyitja, úgy látja, nyitva.
Gondolja, talán nem kéne már úgy játszanom, mint ő, helyesbít,
gondolja, nem kéne már úgy próbálnom játszani, mint ő, gondolja, meg kéne
próbálnom másképpen játszani, mint ő.
Végtére is csak nem tölthetem az egész életem, ez jó, az életem,
inkább az időmet, mondjuk az időmet azzal, hogy őt, nem meri kiejteni a
szót, még csak gondolatban sem, pedig arra gondolt, hát éppen ezért nem
meri kiejteni, mindegy, már úgyis arra gondolt, arra gondoltam, gondolja,
hát akkor mondja is ki.
Ki is mondja. Nem tölthetem az időmet azzal, hogy őt utánzom,
sőt, annál is rosszabb, másolom, még ennél is rosszabb, plagizálom, szégyenletes,
habár, rajta, rajta, mondd csak ki, mire gondolsz.
Arra gondolok, mondja magában, hogy talán jobb egy olyan óriást
másolni, mint Charlie (Parker), mint ha az ember megpróbál maga óriássá
válni, de nem sikerül, folytasd, és törpe marad, hogy is mondjam, jobb,
ha valakinek a másolata vagy, mintha az a senki, aki magadtól, hogy is
mondjam, Charlie akarok lenni vagy semmi, na tessék, most megvágta magát.
Spriccel. Mi a fenétől spriccel így a vére? Pedig nem szed vérhígítót.
Csak nem hemofíliás? Miért, mit jelent az, hogy hemofíliás? Aki úgy szereti
a vért, hogy csak folyatja-folyatja. Nem, biztos a fejébe szállt. Az összes
vére a fejébe szállt. Tele lett a feje, vérbőség, ez az, vérbőség, túl
sokat fújtam a szaxit, gondolja a tükör előtt állva.
Meg aztán, ha a függönnyel betömi a hangszer tölcsérét, erősebben
kell fújni, viszont a hangszín olyan lesz tőle, olyan hogy is mondjam,
mindegy, ne erőltesd, egy csepp végigcsorran az állán, rácsöppen a pólóra,
tessék, most válthatsz pólót, veheted fel a koszosat, amelyiken viszont
nincs folt.
Felhúzza, gondolja, nem, nem az, éhes, egy vasa, még egy nyomorult
tízese sincs, amiből, aztán majd meglátjuk, na, volt már ilyen, szereznem
kell, gondolja, szerezni legalább annyit, amiből, de előbb enni valamit,
egy kiflit, egy szendvicset, nem, nem futja, csak egy kávéra, hát az újság?,
tyűha, az újságot el is felejtettem. Leragasztotta a sebet.
4.1
Elhalad a templom előtt, megnézi a két festett szent búbánatos ábrázatát
a homlokzati falon, nem, oromzati falon, oromfalon, vagy falormon?, hagyjuk,
térjünk vissza a szentekre, légyszíves. Már ha ez egyáltalán, vagy ezek
egyáltalán szentek. Ha, ha, aha, szentek, az biztos, különben mért lennének
ott a freskók a kapu, a kapuzat kétoldalán. Bárhogy is van, a két szent
búbánatos képe láttán fojtottan röhögni, vihogni kezd, látja magát szakállasan,
hosszú hajjal, búbánatos képpel.
Szőke kefefrizurája van, mint Mulligannek, Gerry Mulliganre hasonlít,
tudja ő is, már mondták neki, persze azt is tudja, hogy Mulligan most hosszú
hajat, szakállt növesztett, az a Mulligan tehát, akire ő hasonlít, az egészen
fiatal, csupaszképű Mulligan, pólósan, farmerosan.
Baritonoznom kéne, gondolja, a bariton, az jó, pontosabban jó,
ahogy Mulligan fújja, ha én baritonoznék, biztos megpróbálnék úgy játszani,
mint Mulligan, úgyhogy ha azért baritonoznék, hogy úgy fújjak, mint Mulligan,
akkor inkább altozok, mint Charlie (Parker), helyesbít, inkább megpróbálok
úgy altozni, mint Charlie (Parker), gondolja, úgy búgatni, úgy tagolni,
míg csak elegem nem lesz belőle, míg csak nem támad kedvem, nem, sosem
támad kedvem, miért is támadna kedvem, mi?, miért támadna kedvem?, szeretem
Charlie-t, jól megvagyok vele, semmi kedvem váltani, jól megvagyok a bőrömben,
meg aztán mikor fogok úgy fújni, mint ő?, odébb van az még, gondolja, ballag
a kis utcán, hessegetve a reggeli verőfényt, gondolod?, nem, de ez gyönyörű,
olyan enyhe, szinte csendes hangulat, bele lehet dögleni, mint egy álom,
rózsaszín álom, itt-ott persze sárga, máshol meg reményzöld.
5.1
Szívesebben lett volna nem túl magas, kissé pohos, alkoholista, kábszeres,
hullabeteg amerikai néger. Persze most sem túl magas. Épp a császári ezredesről
elkeresztelt térre lyukad ki.
Az ezredes hatalmas, csontsovány, távolba réved, mint Cécile.
Cécile magas, nagyon elegáns nő, Lorettu Fernandnál ismerkedett meg vele
egy este, Fernandnál egy este, amikor kvintettben játszottak. Fernand egy
másik srác, övé szemben a téren a kocsma, a kocsma, amelyet volt pofája
Birdnek elnevezni. Ez a Fernand is teljesen bele van zúgva Parkerbe (Charlie),
de nem csak belé, elképesztően szereti Coltrane-t is. Gondolja Lorettu,
veszek egy újságot, aztán megyek, iszom egy kávét Fernandnál, ha kinyitott
már, kinyitott, a kocsma redőnye felhúzva.
6.1
A boltosnál, nem, a boltosnőnél, mert hölgy az illető, Lorettu elveszi
a napilapot, odadja a vacak tízesét, elveszi a visszajárót, majd nemhogy
elkotródna, mint százból százan, de lecövekel a hölgy előtt, kedve támad
beszélgetni kicsit a hölggyel, pedig a hölgy nem is valami kedves, a bolt
pedig tintaszagú, papírszagú, porszagú, egyébként meg nem is, semmi kedve
beszélgetni, miért mondtam, hogy kedve támad beszélgetni?, alighanem azért,
mert nekem volt kedvem beszélni, nem, neki semmi kedve beszélgetni, inkább
szeretné hallani a hölgy hangárnyalatát, ha csak egy köszönöm, egy viszontlátásra,
uram erejéig, sőt, elég lenne egy viszlát, az se feszélyezné, mindeközben
pedig múlnak a másodpercek, már legalább három eltelt, sok idő, ha fél
az ember, a hölgy pedig fél, nem meri megkérdezni a fiútól, óhajt-e még
valamit, várja, hogy eltűnjön, nézi Lorettu arcán a ragtapaszt, ez a srác
verekedett, gondolja, nyugodt vagyok, biztos ütött, de neki is kijutott,
aki osztja, aki kapja, az nem véletlenül kerül oda, az szereti is az ilyesmit.
Megvágtam magam, mondja Lorettu. Leszedi a ragtapaszt. A hölgy
elfintorodik, lehunyja a szemét. Azért jó mély lett a sebhely. Semmiség,
mondja, visszaragasztja a kötést. A hölgy kinéz az ablakon, valami néznivalót
keres odakinn. Lorettu megfordul, ő is kinéz, nézi, mit néz a hölgy. A
nap flittert szór a tábornok szemébe, kontrasztossá teszi a pofaszakállát,
kencével keni be tincseit.
7.1
Hát veled mi történt?, kérdezi Fernand. Megvágtam magam, mondja Lorettu,
és várja, hogy Fernand megkérdezze, miért, mit csináltál. Talált, süllyedt.
Miért, mit csináltál?, kérdezi Fernand, és várja, hogy Lorettu azt felelje,
borotválkoztam. Talált, süllyedt. Borotválkoztam, mondja Lorettu.
Fernand olyan arc, mintha libanoni arab vagy nagycserkész volna,
szakálla mindennap pont három napos. Fejét szalag fogja körül, úgy néz
ki tőle, mint egy free altszaxis. Kicsit Ornette-hez hasonlít. Pedig nem
is altos. Imádja az altot, de a tenort mégjobban.
Ebben a percben egyébként, akár a nap bármely más órájában, a
pult mögött, a kávéautomata mellett, csinálsz egy kávét?, Coltrane forog
a lemezjátszó öreg, narancsvörös címkéjű bakelitkorongján, az éhes, fáradt
Lorettu beleborzong, viszket tőle a fejbőre, csupa hideg verejték, szőke
kefefrizurájának hajgyökerei is fáznak, egy biztos, ez a hang, ez a szving
utánozhatatlan, ő is próbálta már, na, adod már azt a kávét?
Oké-oké, mondja Fernand. Kétszer mondja, mármint nem azt, hogy
oké, hanem hogy oké-oké. Oké-oké, oké-oké. A hangsor ritmusáról Lorettunek
Beethoven egyik vonósnégyesének, de vajon melyiknek? a kezdőtaktusai jutnak
eszébe. Á, Fernand úgyse tud segíteni. És Nassoy sem.
Itt van Nassoy is, nyurga csontváz-alakja rátehénkedik a pultra,
felesleges megkérdezni tőle, meg hát mit is kérdezne?, mi jut eszébe arról,
hogy prapapapam?, ugyan, mi juthat erről Nassoy eszébe?
Nassoy magas, csontos fiú, orrcsontja törött, ujjbegyei sebtapasszal
beragasztva. Ha mosolyog, bár ritkán teszi, nos, olyankor a világ legkedvesebb
mosolyát villantja, most viszont elég megnézni csípőjét, hatalmas tenyerét,
az árnyékvilágra pislogó szemű szögletes fejét, nem, kár is faggatni, kár
a faggatózással zargatni, a dobost és a bőgőst hallgatja, főleg a bőgőst,
Nassoy bőgős.
Ami Fernand-t illeti, ő a szemetes szélének ütögeti a kávéfőző
szűrőjét, s azt mondja Lorettu-nek, elég reggeli fejed van ma reggel. Az
embernek mindig csak reggel van reggeli feje, mondja Nassoy. Jó, jó, jó,
mondja Fernand, na, tudom, mit beszélek, és Basile is tudja, ugye, Basile?
Lorettu nem figyel, még mindig azon töpreng, melyik kvartettben
hallotta az oké-okét, míg meg nem hallja, amint a pult bádoglemezén koccan
a csészealj, a csészealjon a teli csésze, a csészealjon az odadobott kiskanál.
Megyek, lefekszem, mondja Nassoy. Szia, mondja Fernand, és kirakja
a cukrot a csészealj túloldalára. Szia, Basile, mondja Nassoy. Lorettu
biccent Nassoy-nak, aztán fogja a kávét, az újságot, és letelepszik a bárhelyiség
hátuljában.
8.1
Carlos ügynöke lett volna Verges? Az ENSZ a születésszabályozás széleskörűvé
tételét sürgeti. Elias Canetti avagy a férfiak földje. Ez meg ki, ez a
Canetti? Lorettu hirtelen arra gondol, hogy megkérdezi Fernandtól, na de
Fernand. Kicsit hasonlít Ornette Coleman-re. Éppen egy jegyzettömbre ír
valamit, valószínűleg számokat, rendeléseket, beszereznivalókat.
A francia katonák egy nappal sem maradnak tovább Ruandában. A
ghanai kéksisakosok fokozatosan átveszik az utászok helyét. Lorettu felnéz,
Fernand-t keresi, szól neki, megkérdezi, te, az utász, az milyen katona,
mi? Fogalmam sincs, mondja Fernand, gyalogosok, mit tudom én, vagy gyalogos
tüzérek, biztos gyalogosok. Nem, de én, mondja Lorettu. Fernand már nem
figyel rá.
Sri Lanka. A baloldalnak össze kellene fognia a kisebbségek képviselőivel.
Laosz. Mesztic menekültek gyászos bolyongása. Lorettu felnéz, nem, semmi,
biztos fogalma sincs róla. Contrex reklám. Társam a fogyásban.
Szarajevóba utazna a pápa. A boszniai szerbek zsarolni próbálják
a KFOR-t. Lengyelország. Vita egy volt kommunista kinevezéséről. Franciaország.
Lorettu éhes. A Savoie-ban letelepedett fiatalember nem mer egy kiflit
kérni Fernand-tól, de mást sem, egy darab kenyeret, egy szendvicset, akár
vaj nélkül is. Szlaszám., Pf., SOS, irgalom, minden további felsötétítésért
kérjék a 36-15-ös szendvicset.
Nicaragua. Egy hajdani lázadó győzelme. A forradalom él. Fogd
be! Összeverték, mint mindig, kiröhögték, ahogy szokás, elárulták, rendben,
de él. Befogtad már? Szeretnénk látni! Na, befogod? Mi? Befogod vagy nem?
(Gumibot a pofájába) Rendben, befogta, folytathatjuk, elnézést.
Charles Pasqua párhuzamos tárgyalásai. Hasadóanyag-kereskedelem.
Sport. Először nyert aranyat az üldözéses versenyben. Mi az, hogy üldözéses
verseny? kérdezi Lorettu. Hagyj békén, mondja Fernand, ha semmit sem értesz
abból, amit olvasol, akkor ne olvass, különben is, mi a francot akarsz
attól az újságtól?
Lorettu nem válaszol, semmi kedve, hogy Fernand cseszegesse,
semmi kedve, hogy Fernand megint a fejéhez vágja: na látod, már megint
azt hitted, okosabb vagy, mint a többiek. Na, ejtsünk egy-két szót erről
a témáról: Lorettu mindig is azt erősítgette, hogy ellentétben Nassoy-val,
aki éjszakai melót vállal, ő bizony jól kijön a bálokból, bankettekből,
első áldozási összejövetelekből, lakodalmakból, meg a rezesbandás temetésekből.
Zene. Elutazott a párizsi Operaház igazgatója. Lorettu azt mondja,
szarok az Operára, szarok Párizsra, szarok arra a másikra is, hogy a fenébe
hívják? Canetti, ez az. Fernand kérdezi, mit mondtál? Lorettu azt mondja,
semmit, és továbblapoz.
Színház. Shakespeare és Hiroshima. Gazdaság. A nők
egyenjogúsága csökkentheti a népességnövekedést. Na, most már elege
van, nincs több hátrálás, nincs több halogatás, gyerünk előre, lapoz, lapoz,
megtalálja az álláshirdetéseket, a fentebbit is, elolvassa, na, mondja,
nocsak, de nem mondja hangosan, összecsukja, összehajtja, feláll, zsebébe
csúsztatja, megindul a kijárat felé. Fernand azt kérdi: Szombaton jössz
a kolostorba?
9.1
Légpárnás tornacipőjét, (rimbaud-i szellőtalpak rappes kiadásban) Lorettu
egy pasastól vette, megsajnálta a pasast, hiába, ő már csak ilyen, a pasas
másmilyen volt, alighanem úgy nyúlta a cipőt, de mindegy. A téren ragyog
a nap. A fekvő rendőrön egymás után két kocsi döccen át. Jaj, a gyomrom!
Lorettu émelyeg. Émelyeg a naptól. Jaj, a fejem! A fejét fogja, megáll
az árnyékban, a szobor mellett.
A tábornok tekintete a távolba vész, nagyon távolba, mintha a
naprendszeren túlra nézne, gondolja, és utána?, lehet, hogy nincs utána
semmi?, jaj, hagyd már, de nem, szóval akkor a semminek sose lenne vége?,
one more, akkor tehát a semmi sehol sem ér véget?, rohanunk, rohanunk,
mindig csak előre, aztán semmi, csak az üresség? Lehetséges ez?
Lorettu kilép az árnyékból. A tó partján húzódó hosszú korlát
felé indul. A tér a város legmagasabb pontján helyezkedik el, a tó felé
eső részén csak az üresség tátong. A korlát mellett padok ücsörögnek. Lehuppan
egy padra. Lábai előtt érzi az ürességet, persze pici űr ez ahhoz a másikhoz
képest, de azért mégis, ez is az, mindegy, kibírja, ha egyenesen előre
néz. Amíg le nem néz, addig rendben. Nem néz le. Nézi a tájat. Na hiszen,
a táj. Ehhez még neki is van joga.
Erről a helyről uraljuk. Nem, a táj ural minket, a hatalmas tó,
a hegyek, tényleg szép. Minden kéklő, rózsaszín, halványsárga, lágy zöld.
És mindez ködbe burkolózik, de csak olyan finom ködbe, amelyen áttetszik
a víztükör, a páragomolyok, a kéklő, olykor sárgás, máshol zöldes pamacsok.
Farmerje farzsebéből előhúzza az újságot, kinyitja azon az oldalon,
fölé hajol. Újság fölé hajló fiú, szőke fickó, karját leereszti, az újság
fölé hajol, és töprengve olvasgat egy hirdetést.
Idős házaspár telepszik le ugyanarra a padra, éppen mellé, egészen
szorosan mellé, pedig van itt még pad, nem is kevés, na jó, mindegy, hagyjuk.
Különös szag csapja meg az orrát, odafordul, szemügyre veszi az öregeket.
Az öregasszony térdén kúpforma vagy piramis alakú csomag. Kibontja
a masnit, letekeri a szalagot, kibontja a csomagot. Amint széthajtogatja,
a kék papír közönséges, hatalmas négyzetté terül. Rajta felhajtott peremű
kis karton-tálca, ez volt a piramis alja az előbb. A tálcán két péksütemény,
keresztbe rajtuk egy harmadik.
Az öregasszony az egyik péksüteményt odaadja az öregembernek,
megfogja a másodikat, nem, visszateszi, mert rájött, hogy ha most megfogja,
balkézzel nem tudja rendesen letenni a hatalmas papírt, s rajta a tálca
közepén, nem, épphogy a szélén lévő harmadik süteményt, amely így elbillenti
a tálcát, szóval a mégiscsak kissé merev, mereven horpadozó tálcát maga
mellé a padra, balfelől, ahol Lorettu már nem látja, két kézzel teszi hát
le a széthajtogatott csomagot balfelől a padra, megfogja a péksüteményt,
szájához emeli, kinyitja a száját, aztán távolabb tartja a péksüteményt,
bandzsítva szemügyre veszi a csücskét, becsukja a száját, odafordul az
öregemberhez.
Az pedig a sajátját vizsgálgatja, halogatja a harapást, ránéz
az öregasszonyra. Ő sem kezdte még el, az öregembert nézi. Egymást nézik.
Na, egyél, mondja az öregasszony. Na, és te?, kérdi az öregember. Kuncogni
kezd, Lorettu felé fordul.
Lorettu nézi a péksüteményt, aztán az öregembert, próbál uralkodni
magán, mégis megkérdezi: Nem adnának egy falatot?, majd rögtön összeszedi
magát, és így szól: Bocsássanak meg, semmi ilyesmit nem akartam mondani,
tegyenek úgy, mintha meg se szólaltam volna, ne törődjenek velem, már megyek
is, egyenek csak nyugodtan, én személy szerint irtózom attól, ha valaki
nézi, amikor eszem, nem is néztem magukat, épp csak odafordítottam a fejemet,
éppen indulni készültem, máris indultam volna, csak körülnéztem, mint aki
fel akar állni, Lorettu feláll, nem akartam zavarni magukat.
Add neki a harmadikat, mondja az öregember. Na és akkor neked?,
kérdi az öregasszony. Nekem, nekem, mit nekem, megvagyok nélküle, mondja
az öreg. Mondod most, de később?, mondja az öregasszony. Mondom, hogy add
neki, mondja az öregember. Nem, nem, mondja Lorettu, tartsa csak meg! Ej
már, na, jól van, elég, mondja az öregember, odaadod vagy mi lesz?
Az öregasszony nézi az öreget, aztán Lorettu-t, aztán az öreget,
aztán Lorettu-t, csomó minden átfut az öregasszony tekintetén, egy csomó
gondolat, mind valamilyen kapcsolatban áll az élettel, az évek múlásával,
a barátsággal, a szülői hivatás meg az anyai hivatás nagyszerűségével,
mindez egy pillanat alatt átfut egy öregasszony tekintetén, aztán odaadja
Lorettu-nek a szép nagy péksüteményt, odanyújtja, átnyúl az öregember orra
előtt, az öregember nézi, amint nyújtja, követi a szemével, aztán nézi
Lorettu kezét, elveszi, nem, mégsem veszi el, mégis elveszi, gondolja az
öreg, igen: Köszönöm szépen, nagyon köszönöm, mondja Lorettu. Kinyitja
a száját. Abban a pillanatban meghallja az öregember hangját.
Éhes vagy, mondja az öreg. Igen, mondja Lorettu, és a péksütemény
csücskét figyeli. Ő is bandzsít, amint a péksütemény csücskét figyeli.
Kinyitja a száját. Abban a pillanatban az öregember hangja újra megszólal.
Nincs munkád, mondja az öreg. Egyen, egyen csak, mondja Lorettu,
ne nézzen, mert azt nem bírom. Legalább keresel?, kérdezi az öreg. Már
találtam is, mondja Lorettu, vagyis hát, ha felvesznek, itt van a hirdetés.
Megnézhetem?, kérdi az öreg. Ne izélgesd már, mondja az öregasszony, nem
látod, hogy majd megdöglik az éhségtől? Igazad van, mondja az öreg, együnk!
Az öregasszony nagyra nyitja a száját. Az öregember is nagyot
harap. Lorettu a csücsköt ropogtatja, ettől a sütemény túlsó vége felkunkorodik.
Szusszant egyet, az orrlikán kiáramló levegő porcukorfelhőt lebbent. A
töltelék mindenfelől kibuggyan. Hű, de marha jó! Végre! Három harapásra
befalja, ujjait leszopogatja és beletörölgeti a farmerjába, közben meg
nézi a tájat, megváltoztak a színek, szinte semmi köd, a hegyek is látszanak.
Na, hol az a hirdetés?, kérdezi az öreg. Remélem, összejön, feleli
Lorettu. Fogja az újságot, odalapoz, összehajtja egyszer, aztán még egyszer,
odanyújtja az öregnek, mondja, nézze, itt középen. Add csak ide a szemüvegemet!,
mondja az öregember.
Az öregasszony leporolja a ruháját, letisztogatja a morzsákat
a lába között öblösödő szövetről. Lorettu látja a lába formáját, főként
a térdét, arra gondol, hogy nézhet ki följebb, a combok, a lába köze, kínosan
érzi magát, amiért erre gondol, aztán egyszeriben eszébe jut egy fénykép,
amit Cécile-nél látott egy újságban, egy öregasszony, egy nagyon öreg asszony
volt rajta meztelenül, egy aggasszony, van ilyen szó?, aggasszony?, szőke
volt, a szeme kék vagy zöld vagy világosszürke, a kép fekete-fehér, gyönyörű
nő, biztosan gyönyörű nő volt valamikor, gondolta akkor a fiú, s ráadásul
sokkal tisztábbnak tűnt, mint egy fiatal, kevesebb volt a szőrzete, szinte
semmi, de nem úgy, mint a fiataloknak, akik kiborotválják, és az a pár
szál is egész világos, olyan illetlennek érezte, úgy felkavarta a dolog,
hallod? mondta az öregember, add ide a szemüvegem!
Az öregasszony kinyitja a táskáját, turkál benne. Biztos, hogy
odaadtad?, kérdezi. Hát persze, hogyne, keresd csak, mondja az öreg. Lorettu
legszívesebben elhúzná a csíkot. Na végre, megvan, mondja az öregasszony.
Odanyújtja az öregnek. Lássuk csak!, szól az öreg. Figyelmesen olvas, ráérősen,
aztán felnéz, leveszi a szemüvegét.
Legalább tudod, mit jelent az, hogy emésztőrendszer tisztítás?,
kérdezi. Nem igazán, mondja Lorettu. Egész nap szivattyúzhatod majd a szart,
szegény fiacskám, mondja az öreg. Kevesebb marad, mondja Lorettu. Az öreg
ránéz. Az nem jó, ha kevesebb marad, mondja, gondolkozz csak, az a jó,
ha van bőven. Mindig lesz bőven, mondja Lorettu. Ez igaz, mondja az öreg,
ez igaz, de mondd, csak nem akarsz egész életedben szart szivattyúzni?
Mint az öcséd, Henri, mondja az öregasszony. Hogyhogy Henri, hogyhogy Henri,
hogy jön ide Henri?, megkérhetlek, hogy ne emlegesd itt Henrit?, kérdezi
az öreg.
Lorettu legszívesebben elbőgné magát. Azt mondja, kész, passz,
most ez van, nem ezt fogom csinálni egy életen át, zenész vagyok. Vagy
úgy, mondja az öreg. Még vagy tízféle hangsúllyal elismétli, hogy vagy
úgy. Vagy úgy, vagy úgy? Vagy úgy... Vagy úgy! Vagy úgy.
Na és?, mondja, de nem olyan szarok-rá hangsúllyal, meg nem is
és-akkor-mi-van hangsúllyal, nem, csak úgy, mint aki szeretne többet tudni,
és ez az öregember tényleg mindent tudni akar, hát Lorettu el is mond neki
mindent.
Á, Bud Powell, Kenny Clarke, Sonny Stitt. Szóval? Ehhez mit szólsz?
50-ben negyven éves voltam, 40-ben harminc. Murisak ezek a fiatalok. Nagyra
vannak magukkal, mondja, és ránéz az öregasszonyra. Aztán tátva marad a
szájuk, ha az ember megmondja nekik. Tátva bizony, ha egy szép napon megtudják,
hogy s mint, mondja az öregasszony. Nem arról van szó, mondja Lorettu,
Sonny Stittre gondoltam, Charlie Parker tökéletes másolatára, maga ezt
nem értheti. Újra kezdi, mondja az öreg. Azt hiszi, nem tudom, ki az a
Sonny Stitt, de Parker jobban játszott, mégiscsak ő volt Parker. Hát én,
én ki vagyok?, kérdi Lorettu. Hogy mondod?, kérdi az öreg. Semmi, mondja
Lorettu, mennem kell.
Elmegy, ott hagyja őket a tóparton.
Kedves fiú, mondja az öregember, nem gondolod? Az öregasszony
nem felel, a tájat nézi. Nem láttad, hogy ragtapasz van az arcán?, kérdi.
LACKFI JÁNOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu