Kezdjünk egy rövid pályaképpel. 1930-ban született Pierre Bourdieu, azaz idén lesz 71 éves. Ez azért fontos pillanat egy francia akadémiai ember életében, fõleg ha a College de France-nak a professzora, mert nyugdíjba kell mennie. Amit nagyon nem szívesen tesz meg, hiszen befolyáshoz, hatalomhoz, közszerepléshez szokott valakirõl van szó.
 Próbáljuk vázlatosan áttekinteni, hogy ez a nagyívû pálya hogyan alakult.  Talán nem lényegtelen elmondani róla, hogy szemben a francia értelmiségiek nagy részével, õ alacsonyabb származású ember: postai tisztviselõ volt a papája, egy kis vidéki településen született, ott járt iskolába. A közeli gimnáziumból fölkerült egy párizsi elit-gimnáziumba, utána pedig az Ecole Normale Superieure-re, ami viszont már egy elitképzõ. Az 50-es közepén szerzi meg filozófia tanári aggregációját, és el is kerül Algírba középiskolai tanárnak. Ez aztán meg is határozza további pályáját, hiszen ott kezdi el szociológusi munkáját, Algéria szociológiájának szakértõjeként lép be a szakmába. Azaz: többszörösen is periférikus pozícióból startol, mint láthatjuk. Hiszen nem elég, hogy alulról jön, nem elég, hogy nem kap Párizsban vagy valamilyen francia jobb városban állást, Algériába kerül, és ott is egy olyan témával kezd el foglalkozni, ami periférikus a francia szociológiában. Algériai proletárokról, algériai kisebbségekrõl, a kabilokról ír - azaz még Algériában is a periférián lévõk iránt fogékony. 64-65-ben kezd el legitimebb, fontosabb témákkal is foglalkozni. Ami azért összefügg azzal is, hogy '61-ben elkerül Lille-be, majd '64-ben, Raymond Aron meghívására, aki fölfigyel a cikkeire, az Ecole Pratique des Hautes Etudes-be kerül föl Párizsba tanárnak. Végül is van 9 év a pályája elején, amikor így lassan, fokozatosan küzdi föl magát a párizsi centrum felé.
 Ekkor és itt kezd el a kulturális egyenlõtlenségekkel foglalkozni. A periféria-centrum viszonyt, az alá-fölérendeltséget immár a francia kontextusban vizsgálja. Ugyanakkor mindvégig bizonyos osztályharcos szemléletmód jellemzi, hiszen talán mondani sem kell, hogy bármennyire is úgymond konzervatív, napóleoni alapítású elitintézményben végez, a marxista beállítottság a 60-as évek elejének Franciaországában szinte kötelezõ. Ebbõl fakad, hogy az elnyomottakkal, az alárendeltekkel szolidaritást vállalva választja a témáit, és ezért kezd el az oktatási egyenlõtlenség-rendszerrel, valamint a populáris kultúra egyenlõtlenségeivel foglalkozni. Az elsõ fontosabb munkája ‘64-ben ezzel kapcsolatban az Örökösök, a diákok és a kultúra, ami aztán késõbb, a '68-as diákmegmozdulások alkalmával fontos referencia lesz.
Az „Örökösök”-ben kezdi már kidolgozni a reprodukciós elméletét, ami aztán a kulturális tõke fogalmában valamint az egész társadalomelméletében folytatódik a pályája során. Itt arról van szó, hogy az osztályegyenlõtlenségek a szimbolikus javak újratermelõdése során az oktatási intézményen belül is újratermelõdnek, és akik elõnyösebb helyzetbõl startolnak, azok öröklik elõnyösebb helyzetüket, és rákényszerítik a számukra fontos tudásrendszert, diszpozíciórendszert, megkülönböztetés-rendszert a hátrányosabb helyzetbõl startolókra. Szerinte az oktatási rendszer alapfunkciója végül is nem más, - bármennyire szeretné a liberális ideológia azt képzelni, hogy az individuális szabadság alapján fejlõdik az oktatás - tehát nem más az oktatási rendszer funkciója, mint hogy ezeket az egyenlõtlenségeket újratermelje, és akik jó helyrõl indultak, azok még jobb helyre jussanak.
Tehát itt a fõ tézis, amely aztán a Distinctionban, a '79-es alapmûben is megtalálható a társadalmi struktúra transzlációs reprodukciójának elméletében, vagy akár a Férfiuralomban is, amit '98-ban írt, hogy a csoportok között amolyan üldözéses verseny zajlik, mindenki elõre halad, mindenki elsajátítja ezeket a szimbolikus megkülönböztetéseket, de a különbség az egyes osztályok, csoportok, nemek között fönnmarad. Tehát az abszolút értelemben vett sajátosságok változnak, például nõ az iskolai végzettségi ráta: míg az 50-es években a munkások gyermekei általában nem szereznek érettségit, 20 évvel késõbb õk is érettségit szereznek. Ez idõ alatt viszont az elit helyzetbõl startolók már nemcsak hogy érettségit szereznek, hanem egyetemi diplomát is szereznek, sõt - ha már egyetemi diplomát szereznek, akkor a legjobb egyetemeken szerzik a diplomát. Tehát valahogy a különbségek struktúrája mindig fönnmarad, azaz a társadalmi rend reprodukálódik. Ez egy alapvetõ tézis Bourdieu-nél.
 A 60-as évek második felétõl kezdve a kulturális legitimitások hierarchiájával, a populáris kultúrával, a magas kultúrával, a közöttük lévõ különbséggel, az áthághatatlan, áthatolhatatlan osztályhátrányok reprodukciós logikájával foglalkozik. A 70-es évek fordulóján születnek meg nagy esettanulmányai a hatalmi mezõrõl, az értelmiségi mezõrõl, a vallási mezõrõl. Tehát bevezeti a mezõfogalmat, ami már az õ találmánya, és ez majd meghatározó lesz a munkásságában. A tematikus expanzió a pozicionális expanzióval is együtt jár: maga köré gyûjt kortárs és fiatalabb kutatókból igen sokat és igen tehetségeseket.
A nagy struktúra modellje jelenik meg a 70-es évek végén, amint már említettem a Distinkcióban, Az ízlés társadalmi kritikája alcímet viselõ munkában, ahol nem tesz mást, mint a szimbolikus megkülönböztetések révén próbálja a francia társadalom szerkezetét megragadni. Teszi ezt a folyamatosan újratermelõdõ transzlációs reprodukciós modellben, az áthelyezõdés révén történõ újratermelõdés leírásával. Tehát a társadalom folyamatosan változik, mindenki elõrehalad, mindenki ugyanabba az irányba tör, de a társadalmi csoportok közötti relatív különbségek fönnmaradnak. Ez az egyik kulcseleme a bourdieu-i szemléletmódnak.
 '80-ban megjelenõ másik fõ mûve, A gyakorlati érzék - alapmû, amelyben kifejti a habitus-elméletét, a praxis-elméletét, a mezõ-elméletét, valamint a szimbolikus tõkére, a különbözõ tõkefajtákra vonatkozó koncepcióját, mégpedig antropológiai megalapozottságú anyagon. A pályája kezdetén Algériában a kabil meg az algériai faluvilágban gyûjtött anyagokat,
az ilyen antropológiai jellegû kvázi-vad, civilizáció elõtti állapotokra vonatkozó adatokat Bourdieu mindvégig együtt szerepelteti a modern társadalom, és fõleg a francia modern társadalom empirikus vizsgálatai révén szerzett adatokkal, és az ezek közötti strukturális homológiákat próbálja föltárni. Megint a struktúra állandóságát, a struktúra helyét igyekezvén bizonyítani. Strukturáló struktúrákat igyekezvén fölfedezni. A 80-as évek elejére összeáll a bourdieu-i elmélet, megvan a paradigma. Minden fontosabb eleme megkonstruálódik. És innentõl mintha a bourdieu-i életmû az addig fölhalmozottaknak a fölhasználására, vulgarizálására, népszerûsítésére törekedne.
 Másrészt a mezõ-elméletét a különbözõ mezõk történeti-empirikus elemzése révén próbálja mûködtetni. Egyik ilyen fontosabb munkája a 80-as évek közepén megjelenõ Homo academicus, amelyben a francia egyetemi-felsõoktatási rendszer struktúráját, pozíció-rendszerét próbálja vizsgálni. Vagy a francia irodalmi mezõrõl, tulajdonképpen Flaubert-rõl és az irodalmi mezõ keletkezésérõl szóló jelentõs, érdekes történelmi munka a Les regle de l'art, ami Az irodalmi mezõ genezise és struktúrája alcímet viseli. Ezek a jellemzõ témaválasztásai a 80-as években.
 Hogy aztán a 90-es években egy szociálisan érzékeny, baloldali elkötelezettségû értelmiségi politikai motiváltságú, sok esetben publicisztikai célzatú tevékenysége is elõtérbe kerüljön. Ennek a legnagyobb sikerû megnyilvánulása a munkatársaival közösen, az õ irányításával kiadott munka, A világ nyomorúsága. '93-ban jelenik meg, és a franciaországi perifériák világáról szóló esettanulmányokat, antropológiai jellegû fölvételeket tartalmaz: arab bevándorlókról, szegényekrõl, a különbözõ kirekesztettekrõl, bukott karrierekrõl, tehát tulajdonképpen a francia társadalom perifériáján lévõkrõl és a vesztesekrõl szóló vagy 60 esettanulmányt tartalmaz, amibõl keveset írt Bourdieu, de van, amit õ írt. Mindegyik elõtt van egy kisebb, úgymond módszertani és elméleti ismertetõ, és aztán jön magának a nyers dokumentumanyagnak az igen bõséges és korrekt tárgyalása majdnem 1000 oldal terjedelemben. Úgy is lehet mondani, hogy a 90-es évek franciaországi szegénységének enciklopédiáját tárja elénk legalább 20-30 munkatárssal. Szociológiai könyv ekkora sikert Franciaországban nem ért el. Ezzel válik igazán híres emberré Bourdieu Franciaországban. Olyannyira híressé, hogy számos színház választja az egyes kis eseteket, történeteket, drámai jeleneteket színházi adaptáció tárgyaként az ország különbözõ részein.
A valódi társadalmi érzékenység által megalapozott kvalitatív szociológiának és az antropológiai szemléletmódnak ez az elegye nagy siker a Bourdieu-i pályán. Valószínûleg a francia közegben a legsikeresebb, legnépszerûbb könyve született meg ezzel. 100 000 példány fogyott el belõle, ami azért ott is egészen rendkívüli, mert 1-2000 példányban adnak ki ilyeneket. És már a sokadik kiadása jelent meg '93 óta, jóformán minden évben kiadják.
 Emellett, mivel a szociális érzékenység és baloldali elkötelezettség határozza meg a tevékenységét, van egy közvetlen politikai szerepvállalás is a részérõl, mégpedig egy erõteljesen baloldali szerepvállalás. Olyannyira, hogy nagy sztrájkok esetén kimegy a sztrájkolókhoz, és tüzelõ beszédeket tart. Például a közlekedési dolgozók sztrájkja alkalmával. A rocard-ista szocialista vonallal áll közeli kapcsolatban, és amikor Rocard hatalmon van, akkor kidolgoz az oktatás reformjára vonatkozó intézkedéseket is. A Liberationban, tehát a 68-as generáció utódjának tekinthetõ napilapban rendszeresen publikál a 90-es évek második felében. Ma a francia szellemi életben központi jelentõségû figura. Gyakran szerepel a rádióban, televízióban, és egyértelmû baloldali értelmiségiként azonosítják be, akinek azzal is szembesülni kell, hogy a francia szociológia, francia szociológus társadalom jelentõs része vele konfrontálódik, és az õ fogalmain, szemléletmódján, viselkedésén, stratégiáin köszörüli kritikai kvalitásainak élét.

Hagyományok
Most röviden néhány szót arról, hogy milyen hagyományokhoz kötõdik. Az egyik az Ecole Normale-ban elsajátított tradíció, amibõl a legfontosabb a szimbolikus formák elmélete. Eleve ebbõl a filozófiai tradícióból jön rá arra, hogy a szimbolikus distinkcióknak, a magasrendû tudásnak a társadalmi életben kiemelkedõ szerepe van. De õ ezt szociológusként fogja fölfedezni, mégpedig egy durkheimiánus megalapozottságból. Azaz megfordítja az ok-okozati viszonyt. Nem azt mondja, hogy a társadalmi lét valamilyen módon a szimbolikus formákból eredeztethetõ vagy magyarázható, hanem azt mondja, hogy ezek kvázi elemi osztályozási formákként foghatók föl. Úgy, ahogy Durkheim a primitív társadalmakban a vallást, az osztályozási rendszereket vizsgálja.
Tehát azt a kérdést teszi föl, és õ ezt bevallottan durkheimiánus kérdésnek tekinti, hogy milyen társadalmi összetevõi vannak a szimbolikus megkülönböztetéseknek - mert ilyen értelemben beszél a szimbolikus formákról, a vallásról, a tudományról, az irodalomról - tehát hogy milyen társadalmi feltételei vannak ezek mûködésének, és annak, hogy e szimbolikus formák, megkülönböztetések hozzájáruljanak a társadalmi szerkezet, egyenlõtlenség reprodukciós mechanizmusaihoz.
 És mivel az 50-es 60-as évekre válik Bourdieu érett, önálló gondolkodóvá, megkerülhetetlen számára az akkor már nagy tekintélynek örvendõ Lévi-Strauss közvetítése révén a strukturalizmus. Bár Bourdieu gyakran alkalmaz strukturális homológiákat, és minduntalan fölveti a struktúra állandóságának kérdéseit, mégsem egyszerû és ortodox strukturalista, mert ezt a fajta szemléletmódot legalább három egyéb tradícióval egészíti ki. Ezek közül talán a legfontosabb a marxista tradíció, mely legalább kétféle értelemben is jelen van a bourdieu-i gondolkodásban. Egyrészt a politikai orientációját, a szolidaritás vállalását, a társadalmi felelõsségérzet az elõtérbe állítását tekintve, másrészt pedig, és ez már a bourdieu-i gondolkodásmód és a bourdieu -i metodológia egyik központi eleme, hogy konfliktuselméletben gondolkodik, hogy konfliktus-paradigmában gondolja el a társadalmat. Tehát a struktúra végül is - annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy állandó és fönnmarad és újratermelõdik - egy folyamatos konfliktus révén újratermelõdõ struktúra. Az alstruktúrákat, a "mezõket" a nagy társadalmon belül mind konfliktusokként, pozíciók, stratégiák konfliktusaiként egy konfliktuselméleti paradigmában gondolja el. Emiatt a konfliktuselméleti redukcionizmusa miatt többen - sokszor megalapozottan - bírálják mostanában Bourdieu-t.
 Van még két nagyon fontos tradíció. Az egyik a weberi. A német referenciák választása a francia gondolkodásban a mainstreammel szembeni gesztusként fogható föl. Weber tudatos, deklarált beemelése a szociológiai paradigmába is ilyen ellenidentifikációra vezethetõ vissza. A gyakorlati érzék-ben teszi Bourdieu egyértelmûvé azt, hogy a weberi szociológiából fontos neki az éthosz fogalma, ami valahogy átmegy a habitusba is, bár nem innen származtatja. Még ennél is fontosabb a szakértõi testület, a korporáció, a rend, a weberi rend-fogalom a kiemelése, és az, hogy a szimbolikus distinkciókat ebben a konfliktusos erõtérben a szakértõi testületek közötti harcok révén érthetjük meg. És lényegében ez lesz a mezõ fogalma, amelyeket aztán a legkülönbözõbb terepeken mozgat. Tehát a szakértõi korporáció beemelése az elméletbe kimondottan a weberi hagyományra hivatkozva történik Bourdieu-nél.
 Még van egy fenomenológiai-tudásszociológiai irányzat is, nem annyira a Husserl, hanem a Schütz-féle hagyomány. Amikor a mezõfogalom vagy a habitusfogalom kidolgozásáról van szó, akkor a tétekkel való azonosulás, az életvilág megkonstruálása, valamint a szubjektíve megkonstruált életvilágban való hit bevallottan fenomenológiai-tudásszociológiai elem a bourdieu-i gondolkodásmódban.
 Lényegében ezek azok a tradíciók, amelyekre hivatkozva, amelyeket mûködtetve, és amelyeket önálló paradigmává fejlesztve foglalkozik a saját tárgyaival, foglalkozik elméletalkotással, hiszen az is fontos a számára, hogy miközben eredeti módon megkonstruált tárgyakat választ, ezzel együtt egy eredetiségre igényt tartó, önálló bourdieu-i paradigma is kialakuljon, amelynek megvannak a maga elméletei és ezekbõl származtatható kulcsfogalmai.

(kulcsfogalmak: habitus, mezõ, szimbolikus tõke)
Ezen kulcsfogalmak közül az egyik legfontosabb a társadalmi mezõ fogalma. Azt a mikrokozmoszt tekinti õ mezõnek, amelyen belül bizonyos tudás monopolizálásáért szimbolikus harc folyik a szakértõ testület tagjai között. És ilyen értelemben strukturális homológia van Bourdieu szerint a vallási mezõ, az irodalmi mezõ, a politikai mezõ vagy a divat mezõje és a többi, mezõként felfogható középszintû társadalmi tér között. Mert akkor mindig mezõrõl beszélhetünk, mondja Bourdieu, hogyha van arra esély, hogy önálló, specializálható szakértelem alakulhat ki, de a szakértelem monopolizálásáért, a szakértelem legitimációja érdekében a különbözõ szakértõk között harcok zajlanak. A vallási mezõben a pap és a próféta között a vallási javak legitim birtoklásáért, az újratermelés monopóliumáért folyik a harc. Az eretnekké nyilvánítás illetve az alaptanok megkérdõjelezése tipikusan ilyen esetek, de amikor egy stílusirányzat megjelenik a festészetben vagy az irodalomban, jön egy új generáció, egy új szemléletmód, egy új iskola, egy új izmus, az is ebben a logikában fogható föl. Az adott intézményes pozíciórendszerben az újonnan jövõk az ortodoxiával szemben heterodoxként definiált új tudást képviselve, s ezért a hatalmon lévõk által nouveau venu-nek, parvenünek, jöttmentnek minõsítve valamilyen módon szeretnék az értékrendszert, a tétrendszert megváltoztatni, és ez többé-kevésbé sikerül is nekik. Ezen folyamatoknak a hosszú távú dinamikáját vizsgálja Bourdieu. Egyébként mindig történeti módon vizsgálódik. Fontos elem, hogy beruházásokról, invesztíciókról, mégpedig egymást követõ generációkon keresztül közvetítõ beruházásokról, invesztíciókról van szó a mezõkben. Itt a harc nem csupán azért folyik, hogy a szakértõk egymáshoz képest milyen pozíciót foglalhassanak el, hanem azért is, hogy a nem szakértõket, tehát a laikusokat is az õ általuk kibocsátott értékek, hitek, pozíciók, valóságképek követõivé tegyék. Ez a vallás esetében, az irodalom esetében vagy bármilyen mûvészeti vagy populáris tevékenység esetében megint elég jól érzékelhetõ. Nagyon jól mûködik Bourdieu-nél, hogy egyik mezõrõl szólva témát vált, és ugyanazokat a törvényeket, ugyanazokat a sajátosságokat, ugyanazokat a folyamatokat egy látszólag távoli mezõnél is megragadja. Mondjuk a vizsga vagy az orvosi diagnózis ugyanúgy egy átmeneti rítusszerû nomikus (nomosz, tehát egy legitim világrendet létrehozó) aktus, mint a körülmetélés egy primitív társadalomban, hiszen az ágens átkerül az egyik tartományból, egyik állapotból a másik állapotba. Hogy mik legyenek ennek a nomikus aktusnak a föltételei, hogyan szervezõdjék ez, ez megint a mezõkön belüli harcok tétjeként jelenik meg Bourdieu szociológiájában. Hogy mit minõsítünk betegségnek például, hogy mikor bocsátunk ki egy vizsgabizonyítványt, mi a legitim tudás, amely ezen intézményi rítus, aktus megtételéhez szükséges, ez megint egy strukturalista módon láttatható, a konfliktusok eredményeként, a tudások egymásnak feszülésében megragadható sajátosság.
 A mezõfogalom rendkívül fontos eleme ennek a szociológiának, hiszen az egész társadalmi kozmosz ilyen mezõk halmazából épül föl. Kicsit problematikus már a mezõk közötti kapcsolódás kérdése, a mezõk határainak megvonása. Ezt Bourdieu úgy szokta áthidalni, hogy mindig empirikus, történeti módon vizsgálja a mezõket, és ezeknek a határai - hogy mi lesz irodalom vagy mi lesz vallási tevékenység - mindig a konkrét történeti helyzetben válnak definiálhatóvá. Tehát nem teoretikusan, hanem történeti empíria révén megválaszolható kérdések. Õ általában az egyes mezõket bizonyos kiemelkedõ fontosságú mezõkhöz  való viszonyában (mint a politikai mezõ és a gazdasági mezõ) szokta vizsgálni, aszerint  hogy hogyan illeszkednek ezekhez. Ezekrõl a mikrokozmoszokról középszinten, történeti logikával gondolkodva  kétségkívül nagyon szép és izgalmas elemzései születtek Bourdieu-nek.
 A másik nagyon fontos fogalom a habitus fogalma. A bourdieu-i praxis-elmélet nem az aktorok teleologikus viselkedésén alapuló elmélet. Bourdieu következetesen a racionális döntések elméletének haszonmaximalizáló, teleologikus, az embert valamiféle automatává leegyszerûsítõ logikája ellen lép föl. Ugyanakkor az olyan strukturalista-determinista szemlélettel szemben is föllép, amelyben az ágensek csupán a struktúra függvényeiként jelennének meg, nélkülözve mindenfajta intencionalitást. Ezt úgy próbálja áthidalni, hogy bevezeti a habitus arisztotelészi, tomista eredetû kategóriáját, ahol a gyakorlati érzéket, a struktúrába ágyazottság és a létföltételek által meghatározott, de pontos teleológiával és racionálisan rekonstruálható célirányultsággal nem rendelkezõ beállítódást teszi meg a habitus lényegének. Tartós diszpozíciók rendszerérõl van szó: az ágensek az adott struktúra kényszereiben és adott pozíciórendszerében elhelyezkedve mindig éppen azt teszik, ami az adott helyzetben a leginkább optimális, indokolt. És ez a habitus úgy funkcionál, mint a sportolók játszmaérzéke: tehát a szocializációval elsajátítják a játék szabályait, tudják, hogy mihez kell igazodniuk. De hogy egy adott interakcióban éppen mit tesznek, az már a játszmaérzéktõl, a kondicionált improvizációs készségtõl függ. Az improvizáció kifejezését is használja: az ágensek elsajátítják a legitim viselkedés potenciális kelléktárát a szocializáció során, de hogy egy adott szituációban éppen mit választanak, hogyan nyilvánulnak meg, az a mezõben illetve a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciók esetlegességének és történetiségének függvénye. És itt a habitusok mûködésében Bourdieu igen nagy szerepet szán az ízlésnek, azaz a szimbolikus megkülönböztetések rendszerében kialakuló distinkcióknak, amelyek ebben a szemléletmódban folyamatosan változnak. És itt térhetünk vissza a már említett tézisre a struktúra transzlációs reprodukciójáról. Hogy mi válik legitim megkülönböztetéssé, mi tartozik a fontos, és mi tartozik a kevésbé fontos, az értékes és a kevésbé értékes ízlésjavak közé, ez korszakonként változik, és mindig a hatalmi helyzetûek definiálják, legitimálják, hogy mi az adott közegben szimbolikus ranggal, kulturális tõke birtoklásával együttjáró megkülönböztetések alapvetõ logikája.
 Hogy ki számít legitim írónak, hogy kinek az ismeretét követeli meg a nomikus érvényû tudást kibocsátó szakemberek köre adott helyen és idõben, az idõrõl idõre változik. Hogy ez Esterházy Péter egy adott helyen és idõben, vagy Flaubert egy másik helyen és idõben, ez ezen distinkciók különös egymásra következése és egymáshoz viszonyulása következtében mondható meg. Végül is egy relacionális logikával megragadható. Ez a fajta relacionális szemléletmód, amit Bourdieu nem gyõz hangsúlyozni a tudatosan a paradigma kiterjesztésére törõ munkáiban, a mezõelméletében is és a habituselméletében is kulcsfontosságú. A habitusok által észlelt és folyamatosan újratermelt szimbolikus distinkciók úgy alakulnak, hogy az egyes ágensek csoportjai, amiket sok esetben társadalmi osztályoknak nevez, észlelik a megkülönböztetéseket, miközben õket is észlelik, tehát itt a folyamatos észlelések, mintakövetések logikája szabja meg, hogy ezek a szimbolikus distinkciók hogyan alakulnak, és hogyan alakítják a praxist. Mert a praxis irányításában a tudást befolyásolva meghatározó szereppel bírnak. Azaz nem lehet a társadalmi ágensek közötti viszonyt egy finalista teleológiára szûkíteni, mert a finalitás a szimbolikus distinkciók által relacionálisan meghatározott folyamatos improvizatív igazodások logikája alapján ragadható meg.
 Így próbálja Bourdieu összekapcsolni a habituselméletét a mezõelmélettel és a tõke elméletével is. A szimbolikus tõke, kulturális tõke fogalmait kell itt még megemlíteni. Hiszen Bourdieu végül is az a szociológus, aki egy jellegzetesen modern szociológusként hatalomban, társadalmi reprodukcióban gondolkodik, de ennek a hatalomnak, az ebben a hatalomban megjelenõ csoportoknak a létezését, ennek a logikáját a szimbolikus distinkciók, azaz a szimbolikus formákat szimbolikus distinkcióként láttató logikának a középpontba állítása révén teszi. Tehát a bourdieu-i értelemben se a mezõk, se a habitusok  nem érthetõk meg és nem mûködtethetõk, nem használhatók az észlelt, észlelõ szimbolikus megkülönböztetések középpontba állítása nélkül.
És ez az a szemléletmód, amit egy nagyon bõséges empirikus adatbázison példaértékûen mûködtet Bourdieu a Distinkció címû munkájában, amit '79-ben írt. Onnan kezdve, hogy fölhasználja a francia statisztikai hivatal rendelkezésre álló munkáit, addig, hogy önálló kutatásokat is végez, ahol alapvetõen a szimbolikus fogyasztásra kérdez rá. A fényképhasználattól kezdve, tehát hogy mi a fényképre méltó tárgy, és ebbõl nagyon érdekes kis táblázatokat hoz ki, megkérdezi, hogy egy húr, egy fakéreg, egy elsõáldozás vagy egy autóbaleset, vagy egy tájkép (fölsorol így vagy húsz dolgot) fényképre méltó tárgyak, dolgok-e. És akkor megmutatja, hogy mondjuk a kispolgárságon belül a tárgyválasztás sajátosságai az egyes csoportfrakciók miféle mozgáspályáját tükrözik. Ugyanígy a Wohltemperiertes Klavier ismerete vagy Picasso kedvelése vagy nem kedvelése, vagy a festészettel kapcsolatos állítások jellege, vagy a lakásberendezésre vonatkozó kijelentések, jelzõk használata - ennek a relacionálisan elgondolt, folyamatosan változó, végül is folyamatosan újratermelõdõ szimbolikus struktúrarendszernek a megragadása ez a mû az ezt észlelõ habitusok közvetítésével.
Ezt a munkát tartom a bourdieu-i pálya csúcsának, ahol minden a legoptimálisabb módon mûködni látszik. És tele van szellemesebbnél szellemesebb példákkal, a bennfentesek, a francia bennfentesek számára szolgáló élményszerûségekkel, a nem bennfentesek számára pedig ráismerés-élményekkel. Például Párizs város szimbolikája, tehát a jobbpart-balpart szimbolikája is teljesen világossá válik a polgárság különbözõ szembenálló frakcióinak dinamikájaként megragadva. Mint tudjuk, a balparton találhatók a tudástermelõ intézmények, a College de France, a Panthéon, az Ecole des Hautes Etudes, a Sorbonne, ahol az értelmiség jár a kávéházakba, az értelmiség  lakja be a tereket. Ezzel szemben a jobbparton van a Champs-Elysées, az Opera, jellemzõ módon a Bastille-téri új opera is ugyanezen az oldalon épült. Vagy a Chatelet-színház, a Théatre de la Ville, tehát a gazdagság és az elegancia értékei köré szervezõdõ, kulturális tõkét kevésbé, ám gazdasági vagyont annál inkább birtokló, és inkább a piaci szférában mozgó elõdökkel rendelkezõ, jobboldali orientációjú burzsoázia által kedvelt intézmények. Ez a jobbparti világ áll szemben a más származású, más értékeket valló, értelmiségi attitûdû, elsõsorban baloldali, és a városi tereket is ennek megfelelõen megkonstruáló kultúrával. Ez elég nyilvánvaló, jól ismert példa. De persze ezek mögé tekint, és ezen osztályokon, csoportokon belül a különbözõ frakciókat is igyekszik megragadni. Példákkal, képekkel teli könyv a Distinkció. Fényképet láthatunk benne arról, hogyan étkezik otthon egy munkáscsalád, vagy hogy milyen fényképeken kínálják a különbözõ típusú fogyasztóknak az utazások lehetõségét az utazási irodák. Vannak interjúrészletek is, hogy ki mit szeret, mit nem szeret, mivel szemben fogalmazza meg önmagát, milyen a luxusízlés, milyen a populáris ízlés, hogy néz ki egy lakásbelsõ. Igen meggyõzõ és látványos ez a könyv.
 A testtartás jelenségére nem utaltam a habitus kapcsán. Mivel itt nem tudatos megnyilvánulásokról van szó, a diszpozíció a testtartásban, a testek megnyilvánulásában is kifejezõdik. Tehát a férfias járás, a nõi görnyedt tartás, a harcias, a kooperatív, a nagy lépés, a kis lépés - ezek mind-mind ezen tartós diszpozíció révén kifejezõdõ habituális elemek, mely sem a finalitásukban nem ragadhatók meg közvetlenül, sem a struktúra által kijelölt helyüket tekintve. Ugyanakkor mégis a fölismerhetõ strukturáltság jegyeit mutatják a társadalom más tagjai számára. Azaz, szerzõnkkel szólva, „strukturált struktúrák”. S miután folyamatosan alakítják is a világot, „strukturált strukturáló struktúrák”.
 Nemcsak azt sajátítjuk tehát el többé-kevésbé öntudatlanul, hogy Esterházy Péter a jó író, hanem azt is, hogyan jár, lép, mozog, gesztikulál az általunk referenciának tekinthetõ másik társadalmi osztályba tartozó ember. Az nyilvánvaló, hogy õ egy olyan autóban ül, amit én esetleg szegényként vagy kispolgárként nem birtokolhatok, de esetleg azt birtokolhatom, hogy milyen kalapot visel, vagy hogyan köszön, vagy hogyan hadonászik a kezével. És ezek mind-mind a habitusok körforgásának, közvetítõdésének észlelés révén megragadható elemei is. Tehát például a nevetés, az étkezés, az, hogy milyen díszeket aggatunk ki a szobánkban, milyen széken ülünk, hogy mondjuk barkácsolni szeretünk-e vagy kempingezni, vagy hogy a Vágtázó Halottkémeket hallgatjuk, vagy éppen Zámbó Jimmyt. Milyen filmeket nézünk meg, mit tudunk a filmrõl, ismerjük-e a rendezõ nevét vagy nem, vagy csak a szereplõk vonzanak a moziba, esetleg a sztori, és így tovább. És olyan kérdõíveket töltetett ki, amelyben fölsorolta az akkori, különbözõ ízlésosztályokba tartozó filmeket, és akkor megkérdezte, hogy látta-e, meg tudja-e mondani, hogy ki a rendezõ, ki a szereplõje. Ugyanezt megcsinálta a zenemûvekkel kapcsolatban is. A Kék rapszódiától kezdve a Traviatán át a Kék Duna keringõig és a Magyar rapszódiáig, az Arles-i lányig és a Tûzmadárig és a Seherezádéig és a Wohltemperiertes Klavierig. Mindezeknek az együttese révén jelölte ki azokat az életstílus-osztályokat, amelyek adott helyen és idõben, tehát Franciaországban, a hetvenes években elkülöníthetõek voltak egymástól. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni, hogy a Distinkció empirikus-történeti megalapozottságú mû.

(a kritikák kereszttüzében)
A mai vitákban Bourdieu szociológiájának úgyszólván minden elemét bírálják. Egyrészt azért, hogy túl nagy jelentõséget tulajdonít a harcnak, és hogy a nem harcos megnyilvánulásokat nem veszi figyelembe. Bírálják azért, hogy túlzottan strukturalista, és a változást nem veszi figyelembe, mert hogy a struktúra állandóságát fontosabbnak tartja. Illetve, amikor figyelembe veszi a változást, ennek a jelentõségét alábecsüli az állandósággal szemben. Ennek jellegzetes példája a Férfiuralom új változata, amelyben azt állítja, hogy lényegében ezer év alatt nem változott a férfiak és nõk közötti viszony, mert a viszony struktúrája ugyanaz. A férfiak ma is jobb helyzetben, jobb pozícióban vannak, és a nõk, még ha elvégzik is az egyetemet, kilépnek is a munkerõpiacra, a férfiakhoz képest alárendelt pozíciókat foglalnak el.
 Ennek kapcsán azt is elmondják sokszor Bourdieu-rõl, hogy úgy dolgozza ki az elméleti modelljeit, és úgy tesz univerzális igényû megállapításokat, hogy azok kizárólag a francia társadalomban és a francia történelemben gyökereznek. Nem veszi figyelembe azt, hogy egy más kultúrkörben ez esetleg másképpen lenne. Sokan bírálják azért is, hogy ebben a szimbolikus megkülönböztetõ-rendszerben és a reprodukciós tézisében nem kellõ differenciáltsággal fogja föl a társadalomban alul helyet foglalók világát. Tehát hogy a populáris kultúrát végsõ soron a domináns kultúra valamiféle ellentéteként fogja föl, hiányként határozza meg, ami szinte kizárólag a domináns kultúra mintakövetõ pendant-jaként, alávetettjeként mûködhet. Számos elemzés van, amely azt bizonyítja - például a brit Cultural Studies nagyjai, a Hoggarth, Williams - , hogy nem igaz, hogy nem lehet munkáskultúráról, mégpedig önálló tétekkel rendelkezõ munkáskultúráról beszélni. Szerintük a munkások világát nem kell föltétlenül a domináns kultúrával való viszony révén értelmeznünk. Egyébként vannak francia szerzõk is, akik emellett érvelnek, és nagyon jó kis elemzések születtek például a munkásokról vagy az ifjúsági szubkultúrákról, alternatív kultúrákról. Az alternativitásnak, a másságnak ebben a dominancia-logika alapján elgondolt társadalomban kevésbé van helye. Ezt is többen ellene vetik, nem teljesen megalapozatlanul.
 Ezen kívül a habitus-elméletét is bírálják, hogy ez amolyan gumi-elmélet,  mindig azt hangsúlyozza, ami az adott kontextusban éppen fontos. Miképpen a történelmi relativizmus vagy a relacionalizmus a mezõ-elméletben is mindig lehetõvé teszi Bourdieu számára, hogy úgy értelmezze az empirikus adatait, ahogy neki a leginkább megfelelõ. És ezzel függ össze az a kritika is, hogy az empíria a Bourdieu-i szociológiában sokszor csak illusztrációként jelenik meg. Tehát megvan a kidolgozott, nagyon jól mûködõ modell, amihez mindig hozzá tud ragasztani illusztratív adalékokat, de - fõleg a pálya második részében vagy az utolsó harmadában - egyre kevésbé a tárgy logikájához igazodóan választja a módszereit, hanem aszerint választja a tárgyakat, hogy azok mind-mind a világ és a társadalom, a társas lét legkülönbözõbb szféráiban az õ paradigmájának újratermelését szolgálják. Ebbõl adódnak azok a kritikák, amelyek a francia közegben most nagyon fölerõsödnek, amik a totális szociológia, illetve a totális szociológus emblémáját ragasztják Bourdieu-re. Érdekes módon Flaubert-rel vagy Sartre-ral kapcsolatban õ maga használta sokszor a totális író vagy totális filozófus fogalmát, és most valóban õ is úgy kezd viselkedni, mint egy minden hatalmat birtokolni akaró, támadhatatlan, cáfolhatatlan, tévedhetetlen lény, aki borzalmasan megsértõdik, ha kritizálják. És aki nem teljesen alaptalanul vádolható azzal, hogy a team-munkában született eredményeket önmagának monopolizálva próbálja megjelentetni, és igyekszik csökkenteni a team-tagoknak a munkában elért eredményeit és létezõ kvalitásait. Sokan a Bourdieu-vel való szakítás után egész életmûvüket Bourdieu-vel szemben építik fel.
 Még van egy fontos kritika Bourdieu-vel kapcsolatban, hogy mindaz, amit õ elmond, tulajdonképpen a modernitás egy idõszakára vonatkozik. Ezt képviselte Wessely Anna is a Collegium Budapestben tartott Bourdieu-szemináriumon, tavaly novemberben. A paradigma arra az idõszakra vonatkozik, amikor a társadalomnak még nem volt az a késõmodern pluralizációja, multikulturalitása, mint manapság. Akkor még ez a hatalmi logika és a belõle fakadó szimbolikus megkülönböztetés-logika a politikában, a kulturális életben mûködött. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volna ma is alkalmazható bizonyos társadalmakban. Azt hiszem, nem kellene különösen messzire mennünk ennek érdekében… De ahogy kilépünk a modernitásnak ebbõl a 20. század elsõ felében, tehát a századfordulótól mondjuk a 40-es, 50-es évekig tartó idõszakából, egyre kevésbé válik alkalmazhatóvá a Bourdieu-i paradigma. Nagyon jól mûködik Flaubert-nél, még jól mûködik esetleg, amikor Heidegger politikai ontológiája kapcsán a 20. század elsõ felének német filozófiai mezõjét akarjuk megérteni, még mûködik Sartre-nál is, még valamennyire mûködik a francia akadémiai mezõnél is, amely azért azt a struktúrát reprodukálja, ami a 20. század elején, sõt még korábban alakult ki. De ahogy itt az ezredvéghez közeledünk, bejönnek az egyéb tétek, a más tétek, amelyek legalább is megkérdõjeleznek sok mindent. A Cultural Studies képviselõi még vitatkoznak Bourdieu-vel a 70-es 80-as években. Jönnek az újak, és õ fontos modern szerzõ, akivel szemben differenciálunk, és akivel szemben más álláspontot fogalmazunk meg. Mondjuk a populáris kultúrát, a munkáskultúrát illetõen. A Gender Studies-ban, amire Bourdieu úgy érzi, hogy kiterjed a kompetenciája, nem szerepel az indexekben. Nincs Bourdieu. Tehát már azt se tartják fontosnak, hogy szembeszegüljenek vele, a Men’s studies képviselõi sem vitatkoznak Bourdieu-vel.
Mindez valóban azt támasztja alá, hogy a nyugdíj elõtt álló mester mintha már nem volna annyira ereje teljében, mint mondjuk a 60-as évek végétõl a 70-es évek végéig, a nagy korszakában, amikor a legfontosabb mûveit írta, amelyek az általa történetileg vizsgált tárgyra sok vonatkozásban érvényesek voltak. És aminek köszönhetõen mindenféleképpen a 20. század második felének egyik legjelentõsebb szociológusává vált.
 

Bibliográfia

BOURDIEU, Pierre
A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelése
Gondolat, 1978

Férfiuralom
Replika könyvek, 199.

„A reflexív szociológia felé”
Replika, 1990. 1

HADAS Miklós
„Férfiuralom. Beszélgetés Pierre Bourdieu-vel”
Replika, 1994. 13-14.

„Marxizmus és makroszociológia. Kritikai adalékok két évtized hazai struktúrakutatásaihoz”
Replika, 1990. 1.

„Mindennapi élettereink szimbólumai: Magyarország 1993”
Replika, 1993. 11-12.

„Az örök cowboy. Férfitoposz az Oscar-díjas filmekben (1984-1996)”
Replika, 1997. 28.

„Stílus és karakter. Futballhabituológiai traktátus”
Replika, 1999. 36.

(Karády Viktorral)
„Futball és társadalmi identitás”
Replika, 1995. 17-18.

„Szindbád halott”
Magyar Lettre Internationale, 21

„Pierre Bourdieu Férfiuralom c. könyvérõl”
BUKSZ, 2001. 1.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu