Zágrábi pletykákból furcsa hírekről lehetett értesülni: horvát nacionalisták
beverték az albán édességboltok kirakatait. Az indíték, józan ésszel bármennyire
felfoghatatlan is, hazafias volt: az albán édességek kiszorították a csodálatos
horvát és közép-európai süteményeket. Megfosztották az egyszerű horvát
gyermekeket a civilizáció könnyű és éteri édességétől, ami sosem
túl édes, jó sok tejszínhabbal készül, keserű csokoládéval, túróval, hogy
ezeket felváltsák valami olyasmivel, ami teljesen ellentmond a horvát természetnek
és Európának - ponyicskivel (sült kelttészta), gevretcivel (perec vagy
fánk) és bozával (kölesből készült édes-savanykás ital, a baklava, szaralii,
tatlii (nagyon édes török sütemények) keleti cukros bevonatával,
az olajos és szirupos tulumbával, nebbet-sekerrel (megszilárdult cukordarabokkal),
törökmézzel és szakiccal (rágógumival).
Nem is az a fontos, hogy ezek a pogromok valóban megtörténtek-e.
Elég az a tény is, hogy megszülethettek a mesés balkáni képzeletben. Tünete
ez valaminek, amiről most beszélnék szeretnék.
A kultúra mint integráló és dezintegráló erő
A multikulturalizmus korában, amit könnyű hirdetni és nehéz elérni,
jó sok oldalt összeírtak a kultúráról mint integráló és dezintegráló erőről.
Közös bölcsességgé vált az amerikai és nyugat-európai újságírók vagy humanitárius
szerzők körében, hogy korholják a balkáni kultúrákat és uralkodó eliteket
a helytelen viselkedésük miatt. Utóbbiak, akik az emlékezet szelekcióját
és az "identitáspolitikák" sokaságát irányítják, egyszerűen átírhatnák
a történelemkönyveket, és boldogan élhetnének békésen együttélő bulgár
"mehanák", görög tavernák valamint török és albán édességboltok közepette.
Megmanipulálhatnák kicsit ennek a sötét és homályos régiónak az etnikai
és társadalmi csoportjait, hogy felejtenék el végre azokat a dolgokat,
amitől a széthúzás van köztük, és ápolnák a hasonlóságot, ami összeforraszthatná
őket egyetlen szuper-közösségbe. Ahelyett, hogy egyszerűen ezt tennék,
az elitek és követőik mégis inkább azt választják, hogy a mocskos emlékeiken
rágódnak és szétrobbannak /széttartanak. Felébresztik a régi „balkáni kísérteteket”,
beverik egymás édességboltjait, és „áthidalhatatlan nézeteltérésekbe”,
„évezredes konfliktusokba” és véres ellenségeskedésekbe hajtják bele magukat.
Hagyományos konnotációiban a "Balkán" metaforája azt feltételezi,
hogy a helyi nációk monolitikus kulturális szubjektumok, és ugyanakkor
rakoncátlan kölykök (akiket móresre kell tanítani, és időnként megbüntetni).
Analitikus aspektusaiban ez a metafora naiv, praktikus szempontból meg
nem sokat segít eligazodni a dolgokban. Kritikátlan, szubsztancialista
felfogás rejlik a használata - a "nemzeti kultúra" fogalmának használata
- mögött, holott jelenlegi kétértelműségével, nem-szubsztanciális
voltával éppen a "kultúra" fogalma rejti a probléma legnagyobb részét.
Miféle kultúráról vagy kultúrákról van szó? Görögország,
Bulgária, Románia, Albánia vagy Szerbia hivatalos nemzeti örökségéről,
amely hősöket és mártírokat, szenteket és ősi romokat ünnepel? Vagy ezek
majdnem megkülönböztethetetlen ideológiai másáról: a hazafias irodalom
vízióiról, ahol ezek a történelmi alakok, hősök és mártírok mint kulturális
konstrukciók megszülettek? Botev és Vazov, Zmaj-Jovanovic és Jura Jakszics,
Eminescu és Caragiale, Kazantzakis és Elitis - vajon összekötnek vagy szétválasztanak
minket? Hogyan elegyíti a kultúra Kazantzakist, a ponyicskit, a történelemkönyveket
és a kirakatokat? Ennek a (dez)integrációnak a fájdalmas folyamatában hol
helyezzük el a hagyományos népi mindennapi kultúrát (konyha, öltözködés,
testi viselkedés, emberi kapcsolatok, családi viszonyok), a tradicionális
vallásos hit áttételeit, a böjtöt és az erkölcsi sztereotípiákat? És hova
helyezzük el ezek idealizálását és "muzealizálását" a nemzeti örökség foglalatában,
vagy vulgarizálását alsóbb szintű ideológiai emblémákba (a
bulgárok például "mamaligarinak, "puliszkafalóknak" csúfolják a románokat...)
Még tovább szaporíthatnám a "kultúra"-fogalomnak ezt a poliszémiáját, hozzá
véve a balkáni szubkultúrákat, az ifjúsági ellenkultúrákat, a szórakoztató
popkultúra, a kultúraipar különböző formáit, a média által erősített tömegkultúrát,
a környezet anyagi kultúráját stb.
Vajon a jelenség melyik kulturális implikációja vagy melyik sora
szakítja szét és dezintegrálja a Balkánt? Ki és hogyan szakad szét vagy
dezintegrálódik? Hogyan viszonyulnak egymáshoz? Ha a nemzeti kulturális
identitást nem úgy fogjuk fel, mint szubsztanciális magot, hanem mint kulturális
modellek sokaságára való utalás bonyolult és ambivalens folyamatát, amelyek
mindegyike bír autoritással, de a legkevésbé sincsenek jól összehangolva
egymással, mert a kulcskérdés az volna, hogy melyek ezek a modellek, melyik
kulturális rétegből erednek, hogyan fejtik ki a hatásukat, és milyen jellegű
köztük a versengés.
***
A kultúra két típusa közti viszonyra fogok összpontosítani - az ún.
nemzeti magaskultúrákra és a népi hagyományos kultúrákra.
Vajon ezek a jelenségek a szó ugyanazon értelmében "kultúrák"?
A nemzeti filológiai-történelmi-etnográfiai projekt a 19. század közepén
(amely Kopitar, Vuk Karadzsics, G. Rakovsky, D. Marinov, a Miladoniv fivérek
és a többiek törekvései nyomán öltött testet) meg) nem látott különbséget
a kettő között. A tudományos specializálódás elhanyagolható volt abban
az időben. A nagyon kevés tudományos társaságban és nemzeti egyetemen az
irodalom szakemberei kultúrtörténészek is voltak, a történészek etnográfusok
is, a folkloristák nyelvészek és régészek is. Ezek az emberek meg voltak
győződve arról, hogy a Nemzet kultúrájának minden egyes manifesztálódása
becses örökség, régiség, a (csak a jelzőt kell felcserélni: bulgár, görög,
albán stb.) Népszellem (Volksgeist) "gyümölcse", "kifejeződése".
A kor tudományos és közfelfogása herderiánus frivolitással előfeltételezte,
hogy a nyelv és az irodalom, a névtelen népdalénekes és az individuális
költőzseni konzseniális a kifejeződő életerőben, abban, hogy az "ősök hite",
a dinasztia dicsősége és a nemzeti konyha, a forradalmi hősiesség és a
népviselet ugyanazt a "szellemet" testesíti meg, ugyanolyan mértékben,
ezzel alakítva a kultúrát homogén "örökséggé".
Manapság, puszta intuíció alapján eleve kevésbé vagyunk hajlamosak
a nemzeti magaskultúrát a szokások, rítusok, a baklava és a Kuchen kultúrájával
azonosítani. Ennek a vonakodásnak egyik oka talán a régi bölcsész társbérlet
felmondása - az irodalom és kultúrtörténet már nem szomszédos az antropológiával
és etnológiával, az akadémia egy teljesen más szögletében honol. Míg a
politikai és sajtó-diskurzusban még mindig úgy emlegetik a kultúrát, mint
valami nemzetenként sajátos és monolit dolgot, az akadémiai életben a modernitás
magaskultúrájának és elitjének a legkevésbé sem modernizált tömegekkel
való szembeállítása figyelhető meg (a két kulturális sík tanulmányozása
a tantárgyak és tanszékek széles skálája között van leosztva). Rengeteg
ok van a különválásra. A magaskultúra a modernizáló eszmék hordozója, a
történelmi fejlődés, a személyes szerzőség, a műalkotások, a teljesítmények,
a remekművek, a klasszikusok terminusaiban fogja fel magát, a modern intézményekben
testesül meg: a népi kultúra másfelől inkább folyamatokra és rituálékra
vonatkozik, mint egyéniségekre és művekre; inkább konzervatív és tradicionális,
mint fejlődő és modernizálódó, inkább egy integráló szimbolikus világ,
mint a formális racionalitás világában széttöredezett valóság. Megnyilvánulásai
inkább az anonim k
kulturális kommunikáció folyamatai, mint a zsenik teljesítményei. Inkább
tabil és mindenki számára közös életformákban létezik, mint elidegenedett
bürokratikus intézményekben.
Egy ilyen éles megkülönböztetés azonban nem engedné, hogy megfelelően
utaljon/vonatkozzék a régió nemzeti "magas" és "antropológiai" kultúráinak
sora triers közti sokdimenziós kölcsönhatásra. A kétfajta kultúra, a "magas"
(hivatalos, állami) nemzeti kultúra és a mindennapi kultúra között a Balkánon
feszülő szakadékkal szzeretnék foglalkozni a következőkben. Ez a szakadék
számos különböző, sokszor egymásnak ellentmondó identifikáció/azonosulás
előfeltétele. A Balkán olyan régi régiónak látszik, ahol bizonyos kulturális
rétegek egy nagyobb közösséget favorizálnak, míg mások (aktívan és olykor
szándékosan) elejét veszik ennek vagy lerombolják.* Megpróbálok felülemelkedni
az ezzel kapcsolatos konfrontáción, hogy valamelyest megvilágíthassam a
szimbolikus cserét és harcot e különböző világok között, és azt, ahogyan
mindegyik megpróbálja legyőzni a másikat és átfordítani saját kulturális
idiómájának /tájszólásának/beszédmódjának kategóriáiba/fogalmaiba.
***
Bárki, aki élt valamennyit különböző balkáni országokban, elég nyilvánvalónak
találja a hasonlóságokat a mindennapi kultúrában. Bármely bolgár, görög
vagy szerb, aki hosszabb időt töltött valahol Európában, tudja, hogy ha
elfogja a vágy a régi jó, hazai manja után, a legjobb, ha elmegy egy görög
étterembe, vagy vesz valamit egy török üzletben. A bulgár fellelheti
kedves ételeit egy görög étteremben valami ismeretlen név alatt - caciki,
szuvlaki, gyros - , de ismerős ízük lesz, mint a taratornak és a sis-kebabnak,
míg a szarmi és a muszaka nagy valószínűséggel éppen olyan lesz,
mint édesanyám szarmija és a muszakája. A török bolt kínálatában
ott lesz a fehér sós sajt, szőlőlevél, halva, kaskaval és boza, akárcsak
a savanyú cherished uborka - igazán savanyú, nem úgy, mint az a sterilizált
ízetlen vacak, amit a német, francia vagy cseh szupermarketekben árulnak.
A kebabcseta (csevapcsici Szerbiában, pleskavica Macedóniában) nyilvánvalóan
közös balkáni jelenség, akárcsak az erős szőlőpálinka és a sopszkasaláta,
nem is beszélve a jellegzetes fűszerekről, mint a menta, savoury, a bazsalikom,
stb, ezek adják a balkáni ízek általános jellegét.* A szakemberek azt mondják,
hogy a balkáni konyha közös örökség, amelyet a perzsa konyha arab vagy
törk változataként sajátítottak el. Megvannak a természetes határai - valahol
Zágráb körül csap össze az osztrák-magyar csokoládétorta, cukrozott saláta
és tejes ételek /levesek pottages frontjával - míg Délre Rojekánál - a
frutti die mare, pizza és spagetti dalmát-mediterrán konyhájának frontvonalával.
Ami itt lényeges, az az, hogy ez az itt váézolt határ a legkevésbé sem
esik egybe a régió bármelyik államhatárával. Az ízlés és az étkezési/táplálkozási
stílus bizonytalan közösségét emeli ki, amit az ételek nevének soknyelvű
rongyszőnyege szel át keresztül-kasul.
A hasonlóságok nemcsak a konyhára és az étkezési szokásokra vonatkoznak,
hanem az általános kulturális típusra is. Megtalálhatók az érintkezési/kommunikációs
szokásokban, például a ráérős, körülményes és céltalan/ funkciótlan/öncélú
társalgás (fecsegés, mesélés) kedvelésében. Kiterjednek a balkáni férfi
sajátos testi viselkedésére, akinek a teste időnként olyannak tűnik, mintha
nem szokott volna hozzá a közös konvenvciók béklyóihoz. A magamfajta balkáni
gyerekek közül bárki, aki járt külföldön, tudja, hogy képes felismerni
a másik balkáni srácot a gesztusairól, másféle modoráról, a test utánozhatatlan
mechanikájáról az utcán, arról, hogy hogyan száll fel-le a metrón, ahogy
topog at útkereszteződésnél a lámpák előtt, ahogy közeledik egy ismeretlen
egyénhez, ahogy az asztalnál viselkedik, stb. A "jómodor", a "Rosszérzés
küszöbe", a "szégyenhatár" (Norbert Elias) evidens módon eltér az európaiakétól,
amely az udvariasság és civilizáltság elsajátításának évszázados folyamatában
formálódott ki. Ugyanakkor alig lehet, vagy éppenséggel lehetetlen a testi
és nyelvi viselkedésnek ebben a modelljében elválasztani a bulgárt a szerbtől,
a románt a macedóntól, akik ilyen hasonló módon esznek, nevetnek, gesztikulálnak,
veregetik egymás vállát, kiabálnak és lökdösődnek a nyilvános helyeken.
A pozitív és negatív hasonlóságoknak ez a felsorolása a mindennapi
antropológiai kultúra balkáni típusában nagyon széleskörú lehet. Részletes
paraméterekhez folyamodhatnék ennek vagy annak a balkáni etnikumnak a böjtölési
szokásai tekintetében, leírhatnám a hasonlóságokat a román, dobrudzsai,
macedón vagy görög szokások között, párhuzamot vonhatnék a bulgár vagy
macedón körtáncok és a görög szirtaki között. Arra is utalhatnék, hogy
a sokszor a bulgár reneszánsz (?) építészetének csúcsaként magasztalt híres
plovdivi házak sokszor gazdag görög vagy örmény kereskedők házai voltak,
távol attól, hogy "tisztán bulgárok" legyenek.Tény persze, hogy a különbségek
vagy éppenséggel a kontrasztok blurring elhallgatása ugyanilyen félrevivő
/félrevezető volna. A legfontosabb ezek közül talán felekezeti jellegű:
a keleti ortodox, a muzulmán, a katolikus sőt az evangélikus közösségek
egy quaint belső tarkaságot rajzolnak ki, határok és kereszteződések mozaikját.
A hivatalos tanításoktól függetlenül ezek a közösségek különböző böjtöket,
baneket, szertartásokat tartanak, a viseletek, a konyha vagy a szexuális
viselkedés sokatmondó (jelentésteli) változatait követik. underlie. Nemkevésbé
jelentősek a félsziget hegyvidéki és síksági, mediterrán és fekete-tengeri
régiói közti variációk, eltérő gazdasági életükkel, változó kereskedelmi
és kulturális érintekezésükkel a világ többi részével, ahogy nagyobb kereskedelmi
és migrációs régiókba illeszkednek stb. Mindennek erőteljes hatása lehet
ezeknek a viszonylag autonóm mindennapi kultúráknak a hétköznapi életére,
gazdagságára és szegénységére, nyitottságára vagy elzárkózására. Hozzá
kell még vennünk más etnikai csoportok, jellegzetesen nomád vagy félig-nomád
képződmények maradványait - a kazalbasokat, a jurukokat (török etnikai
csoportokat), a gagauzokat (éeresztény törökök észak-keleten) stb, akik
valamelyest távolabb állnak a fent vázolt balkáni panorámától.
A régiók és vidékek közti változatok a félszigeten ugyanilyen
átfogóak sweeping számos birodalom civilizációs orbitjében való részesedésük
folytán. Mindmáig a réges-régen megszűnt Habsburg és Oszmán birodalom
közti láthatatlan határ osztja meg a félszigetet nemcsak a vallás, hanem
a mindennapi életformák számtalan jele tekintetében is. Itt a hivatalos
közigazgatásnak és a gazdasági életnek, az uralkodó vallások és nyelvek
pozíciójának standing, a felekezeteknek nyújtott előnyöknek ill. a velük
szembeni megszorításoknak, a társadalmi és nyelvi csoportoknak döntő hatása
volt a mindennapi kultúrákra.
Az antropológiai megoszlás delineation térképe azonban nem esik
egybe a mai politikai térképpel. Továbbá a regionális változatok nem szűntetik
meg az antropológiai típus viszonylagos egységét összetartó hasonlóságok
átfogó hálójának benyomását. Ez különösen nyilvánvaló külföldön, ahol a
bulgár, a görög, a szerb, az albán, a török a balkáni zsidó vagy örmény
viselkedésének mannerisms közös nevezője világosan kijelöli őt egy nagyobb
tömegben /kiemeli a többiek közül.* Hadd fordítsam meg bevezető állításomat:
minden köztük fellelhető materiális különbség ellenére, a félsziget mindennapi
kultúrái mégis egy viszonylag egységes regionális balkáni antropológiai
típusként rajzolhatók meg. Ha vannak külöbségek, azok nem a bulgárok, görögök,
szerbek, macedónk és románok között állnak fenn, hanem a balkáni muzulmánok
és keresztények között, keleti ortodoxok és katolikusok között, hegyi,
síkföldi és tengerparti népek között, a letelepültek és a nomádok között.
Ennélfogva a bulgárok vagy szerbek, macedónok vagy görögök "nemzeti népi
kultúrájáról" beszélni majdnem jogosulatlan - az antropológiai szubsztrátum
nem engedi magát nemzeti terminusokban definiálni, nemzetek-feletti, közös
és regionális.
***
Mi a helyzet a nagyon "magas" állami és nemzeti kultúrákkal és ezek
olyan alkotóelemeivel, mint az irodalom, történetírás, filozófia és tudomány,
képzőművészet, az oktatási és kulturális intézmények, a közélet, a nemzeti
ideológiák és doktrínák? Néhány évvel ezelőtt ezt írtam "Az ön-kolonializáló
kultúrákról" szóló esszémben: "...a bulgár nemzeti kultúra genealógikus...-ban
ott van valami hiánynak a morbid tudata... évszázados erőfeszítések a traumatikus
hiányok kiküszöbölésére."** És azt állítottam, hogy a "nyugatosítók" és
az őshonosok szembenálló ideológiái a hiánynak erre a traumatikus felfogására
adott két egymással ellentétes (egymás tükreként, egymást kompenzálva adott)
kulturális reagálás.
Nagy meglepetésemre pár évvel később a következő meglepően hasonló
gondolatra bukkantam Antonis Liakos "The Canon of European Identity" című
dolgozatában: "... Görögországban az elmaradottság bonyolult történelmi
okai közismertek voltak, mivel meghiúsult az a remény, hogy a nemzeti függetlenség
elvezet majd Európa utóléréséhez. Ezzel a háttérrel szemben alakult ki
valami, amit negatív tudatnak definiálhatnánk. Ez a fajta tudat nem úgy
írja le az "én"-t, hogy micsoda, hanem hogy mi nem. Ezért aztán Görögországot
úgy írták le, mint aminek történelme a hiányok története, mint ami a reneszánsz
és a reformáció hiányától szenvedett, attól, hogy nem volt komoly polgársága
és jól meghatározott társadalmi osztályai, az ipari forradalom és a liberalizmus
elégtelenségétől.... Az önkirekesztés traumáját szublimálva a negatív identitás
egy olyan szellemi tendenciát hívott életre, amely elutasítja a Nyugatot
és egy alternatív kulturális programot követ... 1875-ben Dimitrios Vernakides
történész és drámaíró ezt mondta: "Sosem voltam meggyőződve arról, hogy
nemzetünknek való volna az európai civilizáció... Elvetettük valamennyi
hagyományos értékünket, és egész életformánkat a Nyugattól kölcsönöztük."
Hová vezetnek ezek a mély strukturális hasonlóságok két nemzeti
balkáni kultúra esetében?
***
II.
A nacionalizmusok növekvő történelmi elszigetelődésével/szegregálódásával
a fiatal államok kulturális elitjei mint a romantikus-nacionalista vagy
felvilágosult-univerzalista értékek hordozói igyekeznek elhatárolni magukat
és nemzeteiket a közös balkáni antropológiai alapoktól/bázistól és egymástól.
Ha úgy érzik, hogy ezt kell tenniük, egyszerűen "eltolják maguktól", igyekeznek
elfelejteni mindazt, ami balkáni és regionális (pl. Románia, Horvátország,
Görögország és Szlovénia sose lesz hajlandó elfogadni, hogy csupán "balkáni
ország" volna.) Ennélfogva az iskolai tantervekben, könyvtáraikban, tudományos
folyóirataikban, sajtójukban több követendő francia, német, angol, orosz
vagy éppen amerikai példát lehet találni, és nagyon kevés olyan dolgot,
ami az utált balkáni kontextussal kapcsolatos.
Aleko Konstantinov pl rosszalja, ha a külföldön tanuló bolgár
diákok görögökkel, horvátokkal, törökökkel, albánokkal vagy örményekkel
barátkoznak. Azt szeretné, ha hanyagolnák ezt a konyha- és kénhidrogénszagű
szerencsétlen keleti miliőt, és inkább a németek, franciák és angolok társaságát
keresnék, akik mindig jó példával járnak elöl a szórakozásban is, a jó
modor és az európai erkölcsi univerzum megtestesítői.
Az egyes nacionalista diskurzusok tájékozatlansága/tudatlansága
egymással szemben különböző szinteken megfigyelhető, a leginkább talán
éppen a nemzeti martirológia terén.
Először is a balkáni nemzetek láthatólag képtelenek megegyezni a hősök
és mártírok pantheonja tekintetében, amelyre pedig minden 19. századi nemzeti
ideológiának múlhatatlanul szüksége van. A bulgár, szerb vagy görög kultúrában
kanonizált alakok saját nemzetállamaik határain kívül vagy ismeretlenek,
vagy aszimetrikusan állnak szemben egymással, lerontva egymás értékét kölcsönös
inkompatibilitásukkal. Például a szerbek szent Száváját, Dusán Szilnijt,
Lázár cárt, Milos Obilicset, Hajduk Velkót, Starina Novákot Bulgáriában
csak a történészek és a folkloristák ismerik. Előfordul, hogy a szomszédos
népek nemzeti hőseit vagy alapító atyáit nem lehet ilyeneknek tekinteni
más nemzetek nézőpontjából. Az egyik nemzet hőse lehet gonosztevő a szomszédos
nemzet számára, vagy létezik ugyan, de egy híres gonosztevővel együtt emlegetik,
aki viszont a szomszédos ország mártírjai között van számontartva. Basil*,
bizánci uralkodó, a bulgárok megöletője, kulcsfigura a görög pantheonban,
és nem kevésbé fontos, de a gyűlölet tárgyaként a mi nemzeti történelmünkben.
Másfelől a bolgár nemzeti legendák ünnepelt hőse a Rettenetes Kroum*, aki
legyőzte Nikeforosz császárt, majd olyasmit tett, ami miatt a görögök feltehetőleg
kannibalizmussal vádolják a bolgárokat - ezüsttel rakatta ki Nikeforosz
koponyáját, és "habzó bort hörpölt a kobakjából".
Az ellenség a balkáni nemzeti ideológiákban nagyon gyakran egy szomszédos
nemzetben testesül meg. A görög nemzeti hősök törökök és bolgárok ellen
harcolnak, a bolgárok görögökkel, szerbekkel és törökökkel tusakodnak,
a szerbek - görögökkel, törökökkel és bulgárokkal, a macedónok bolgárokkal,
szerbekkel és görögökkel csapnak össze, és így tovább. A strukturális szinten
ezek a hősi alakok tükörképeként vannak megkonstruálva, legendás mivoltukban
majdnem egyformák, de ellenséges mitológiák támaszai. A görögök Pavlosz
Mellasz majdnem a bolgárok és macedónok Levszkijének és Gotce Gyelcsevjének
a tükörképe.
Az ellenkező jelenség ugyanígy Előfordul - az új államok sokszor nem
tudnak megegyezni, hogy melyiküké valamelyik hős vagy kultúrfigura. A török
vazallus prilepi Markóra, aki később a mitikus Krali Markóvá )Markó királlyá
növi ki magát, egyaránt igényt tartanak a szerbek, a bolgárok és a macedónok.
És van erre még sok példa, hogy egyes nagyságok a bolgárokat vagy a macedónokat
illetik meg... Ami különösen fontos ebben, hogy az egyes nemzeti elbeszélésekben
teljesen összeegyeztethetetlen vagy ellenséges figurákká alakulnak át.
Más történetekben vesznek részt, különböző oldalakon csatáznak a nemzetek
közti villongásokban, a nemzeti eliteknek különböző értelmezéseket nyújtanak
- és ezzel csak fokozzák, ahelyett, hogy áthidalnák a nézeteltéréseket.
A kép tovább bonyolódik azzal a ténnyel, hogy a balkáni magaskultúrák
a történelmi idő folyásának felfogásában lényegi eltéréseket mutatnak -
azaz azoknak a döntő pillanatoknak vagy korszakoknak a felfogásában, amelyekből
a metanarratívák, a nemzeti történelem nagy cselekménye összeáll.
A történelemnek egyes balkáni változataiban eltérő a mélysége, a csúcspontjai
vagy az idő-struktúrája. Az európai felvilágosult vagy romantikus modellek
hatása alatt a nemzeti történelmi hagyományt a görögök évszázadokra, sőt
évezredekre nyúlik vissza az antik Hellasz klasszikus korába. A modern
görög irodalom Szokratész, Platón, Arisztotelész. kéoszi Szimonidész*,
Alceusz* és Szapphó,Aiszkhülösz, Sziűophoklész, Euripidész és Menander
antik hagyományának felélesztési kísérleteként indult meg.
Megint csak a romantikus modellek hatása alatt jött létre a szerb nép
teljességgel eltérő története: a magaskultúra ősrégi szóbeli liturgikus
hagyományokat újított meg /reciklált, hogy úgy állítsa be az 1389/es koszovói
ütközetet (a rigómezei csatát) és a legendás Lázár cár halálát, mint fenséges
európai drámát, a szerb nép önfeláldozását az európai kereszténység védelmében.
*** kieg
Minden balkáni állam nemzetileg sajátos, és a szomszédaiktól teljességgel
független oktatási intézményrendszert épít ki. Mindegyik egy "Európának"
nevezett képzelt centrumhoz kapcsolódik. De a görögök, bulgárok, albánok,
románok, horvátok, szerbek Európái disszeminált (szétszórt) ideológiai
konstrukciók, metonímiák mindegyikük kulturális utópiáira. Lefordíthatatlanságuk
inkább gátolja, mint segíti a kapcsolatot a szomszédok között.
Továbbá saját elképzelt "Európájához" viszonyulva e nemzetállami kultúrák
mindegyike másként konstruálja meg a maga autentikusságát és nagyságát.
Ez az idealizált törzsökösség és valódiság köré vagy az Őshonos irracionális,
eksztatikus és heroikus megnyilvánulásai köré összpontosuló propagandán
múlik.
Az újabb történelmi fejlődés segíti a nemzeti képzelet elszállását/szárnyalását.
Az elmúlt másfél század balkáni történelme bővelkedik háborúkban, árulásban,
hátba támadásban, területrablásban, szerződésszegésben, intrikákban, kölcsönös
sértődésben és megvetésben (szövetséges-gazemberek) vagy tragikus menekült
áradatokban. Ezeknek a kultúráknak a nemzetközpontú intézményei működésük
során csak növelik, a legvégső határig fokozzák a balkáni szomszédok, kultúrájuk,
identitásuk és attitűdjeik nem ismerését, arrogáns semmibe vevését és negligálását.
*
A modernizáció folyamatai ennélfogva fokozatosan az elidegenedett és
ellenséges nacionalizmusok formáját öltötték, mindnek megvoltak a saját
értékei, mitológiái és intézményei. a 19. század végére ezek az attitűdök
az önállóvá váló államok jóváhagyását is élvezték a szomszédos államokkal
szembeni izolacionista politikájuk és saját kisebbségeik asszimilálására
irányuló törekvésükben.* )ennek egyik legextrémebb példája volt a görög
Metaxas diktátor, akinek uralma alatt az északi szláv népesség még otthon
sem beszélhette a saját bolgár vagy macedón nyelvét).
*
Az elitek ezzel a viselkedéssel úgy másfél száz éve a legsürgetőbb
hiányérzetüket igyekeztek kielégíteni. Az (akkoriban össz-európai) nemzeti
emancipációs eszményt nagy lelkesedéssel sajátították el. Megpróbálták
saját nemzetüket felébreszteni "történelmi szendergéséből", az amorf és
sokféleség-sújtotta* etnikai csoportokat politikai szubjektumokká formálni,
hogy képesek legyenek fellépni a történelem színpadára, és kezükbe venni
sorsuk irányítását. Felvilágosult és romantikus lényegénél fogva ez a szubjektum,
amely először interiorizálni kellett, aztán állammá intézményesíteni, történeti
jellegű/természetű - azaz van egy határozott identitása visszanyúlva a
régi időkre (a maga kitalált tradíciójával), és időben előretekintve is
(a maga dédelgetett nemzeti eszményeiben). A teret területté alakította,
ilymódon származtatva és elkülönítve magát a környező népektől. A modern
nemzeti hős mint cselekvő strukturálisan predesztinálva van a Másoktól
és a Hasonlóktól való eltérésre. Egy legendás-utópikus idő keretein belül
kénytelen a saját ideáljával kommunikálni (amelyet lehet a hiány terminusaiban
tárgyalni - a szabadság, az emancipáció, Európa, a civilizáció) ahelyett,
hogy a tényleges többiekkel kommunikálna az adott térben és időben.
Másrészt a modernitás motorjaként több, mint száz éven át a nemzeti
elitek igyekeztek elhatárolódni a "belső idegenektől", attól, ami anti-modern,
a tradicionálistól, orientálistól, természetestől, földközelitől (ktonikus)
- mindattól, amin túl kellett lépni, amitől meg kellett szabadulni.
Az elkülönülés két különböz? szinten megy végbe. Egyrészt a nemzeti
magaskultúrák az európai sztenderdeket és mindennapi életformákat támogatják
(igyekeznek el?segíteni, egy anti-orientális antropológiai szubsztrátumot
akarnak importálni. Így, az európai házak(épületek), bécsi bútorok, ezüst
ev?eszközök, a franciás öltözködés, a jómodor, a divat és a társasági etikett
elterjedésével együtt jár a hagyományos keleti vagy népies dolgoktól való
viszolygás, berzenkedés. A bolgár irodalom például b?ségesen kínál példát
a vidékiesség, „mucsaiság” értelmiségi kigúnyolására, a mosdatlanság, a
faragatlan modor, a nőkkel való durva, macsós (udvariatlan) bánásmód/viselkedés,
a nyilvánosan fitogtatott bujaság* kicsúfolására.
Az általános antropológiai szubsztrátumot nem egyszerűen tagadják,
hanem úgy is fogják fel,
mint a modernitás súlyos, sötét vagy veszedelmes ellenségét.
Ott van a modernitás menetelésének másik vége is. Ez pedig a
belső idegen szublimálása /felstilizálása/ valami mély/bensőséges és idealizált
autentikussá.
Az általános balkáni talajról kinövő romantikus produktumot szétkapkodják
mint valami olyat, ami magában foglal mindent, ami elsózható (a magaskultúrából
vett analógiákkal) mint „a nép alkotása”, vagy „a névtelen nemzeti géniusz
terméke”. Száz éven át a nemzeti elit kultúrák egymástól való eltávolodásával
párhuzamosan folyik mindannak ideológiai töltetű nemzeti adoptálása és
intézményesítése, ami természeténél fogva nem lehetett eredendően nemzeti.
Így kompilálták össze a bolgár, szerb, görög vagy albán nemzeti viseletet
és táncokat, építészetet és konyhát, szőnyegeket és hímzést annak ellenére,
hogy eredetileg a határokat átszelő antropológiai típus változatainak és
hasonlóságainak regionális hálózatához tartoztak. Ettől az általános képtől
elvonatkoztatva és romantikus kategóriákba fordítva ezt a jelenséget úgy
lehetett értelmezni, mint a „nemzet leglényegét”. Ezért aztán Pencso Szlavejkov
bolgár költő az autentikus kulturális örökséget láthatta a bolgár népdalban,
míg egy görög szakácskönyv előszavában az állhat, hogy ezeknek a recepteknek
a forrása Macedóniai Nagy Sándorra és az antik filozófusokra nyúlik vissza.
A nemzeti kultúrák szándékosan háttérbe szorították antropológiailag közös
mivoltukat, és a közös vagy hasonló életformákat az ideologikus emblémák
ellenséges sokaságává alakították át - török kávé vagy görög kávé, bolgár
kebabcseta vagy szerb csevapcsici. Az emblémák azonban mindennél többet
érnek a nap alatt - az ember ehet tulumbicskit, de be is verheti miattuk
a kirakatokat.
Ebben az írásban úgy próbáltam bemutatni a balkáni kultúrákat, mint olyan komplex konglomerátumokat, mint a felületes multikulturalizmus és egy esszencialista kultúrafelfogás keverékét. A kulturális sokféleség és a konglomerátumok ellentétes /konfliktuózus/ természete talán nemcsak a krónikus elmaradottságnak tulajdonítható, hanem a modernizáció túlradikális akarásának is, ami a konvergencia és divergencia ellentmondásos folyamataiban jutott érvényre.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
KJOSSZEV, Alekszandar
“Goethe indigója,
Feljegyzések a terrorról,
A mutáns egzotikuma”
in: (KRASZTEV Péter szerk.)
A mutáns egzotikuma
Bolgár posztmodern esszék
2000-Orpheus, 1993
“Megjegyzések az önkolonializálö kultúrákról”
Magyar Lettre Internationale, 37
PLESU, Andrei
“Európai patriotizmus?
Akadályok kelet felől nézve”
Magyar Lettre Internationale, 25
ANTOHI, Sorin
“Mit képelnek magukról a románok?”
Magyar Lettre Internationale, 27
PIPPIDI, Andrei
“A nacionalizmus Dél-Kelet-Európában”
Magyar Lettre Internationale, 16
KRASZTEV Péter
“A Balkán köldökén”
Magyar Lettre Internationale, 16
Ismét újra kell születnünk
A szimbolista irányzat a Közép- és Kelet-Európai irodalmakban
Balassi, 1994
KRASTEV, Ivan - KRASZTEV Péter
“Mindig a másik a Balkán”
Magyar Lettre Internationale, 27
GEERTZ, Clifford
“Az identitás politikájáról”
Magyar Lettre Internationale, 31
MIHAILESCU, Vintila
“Ami a nacionalizmus mögött van”
Magyar Lettre Internationale, 18
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu