Hogy egészen a végén kezdjem, és egyben a kérdésre is válaszoljak: az a gyanúm, hogy egy ilyen tudománynak nincs tárgya. Vagyis volna, mert földrajzilag létezik ilyen egység, kultúrája is van (népi is, meg urbánus is), történelme – a látszat ellenére - se több, se kevesebb, mint más térségnek, csakhogy ez az egész adatgyűjtés és töprengés a Balkánról eddig mintha semmire sem vezetett volna. A lényegre, mármint arra, hogy miért lett belőle az, ami lett, senkinek semmi használható ötlete nem támadt. Mielőtt
bárkiben is illúziókat ébresztenék, be kell valljam, hogy magyarázatom nekem sincs. Annyi bizonyos, hogy az elmúlt tíz évben annyian futottak neki a Balkán kérdésének, mint addig összesen. Alkalmi vagy főfoglakozású balkanológusként működtek helyben élő balkániak és elszármazottak, befutott értelmiségiek és totális outsiderek, írók, történészek, pszichológusok, irodalmárok, filmrendezők, politikusok, boldogok és boldogtalanok. Néhányan jutottak valami következtetésre, a többség leragadt a sztenderd bárgyúságoknál, ahpgy az ilyen esetekben lenni szokott. A kivételek, akik átgondolt koncepcióval álltak elő, mint Maria Todorova vagy Traian Stojanovich  rengeteg tudományos epigont termeltek, de mindez alig befolyásolta az események alakulását, míg a túlnyomó többséget képviselő Robert Kaplan  Balkáni kísértetek című műve – a közkeletű pletyka szerint – beküzdötte magát a Fehér Ház ovális termének polcaira, s ma már úgy emlegetik, mint Clinton “balkáni Bibliáját”. Ez a kirívóan inkompetens könyv tehát  közvetve több ezer tonna robbanóanyag sorsát döntötte el.
De ez – úgy látszik – így is van rendjén, a nagyhatalmak illetékesei mindig is vevők voltak a romantikus olvasmányokra. Így volt ez már a tizenkilencedik században is: William Gladstone, brit parlamenti képviselő 1876 szeptemberében adta ki a Bulgáriai rémtettek és a keleti kérdés című pamfletjét, melyből nem egész egy hónap alatt kétszázezer példányt vásároltak fel Angliában, óriási politikai vita bontakozott ki arról, hogyan lehetne megsegíteni a török elnyomás alatt sínylődő balkáni keresztényeket. Pedig Gladstone nem tett semmi mást, mint hogy a politikai retorika nyelvére fordította át Byron ötven évvel azelőtti költői látomását, miszerint Görögországban ő megtalálta az európai kultúra bölcsőjét, a pogány (török) elnyomás orientális felszíne alatt máig ott telel az ősi európai valóság. Ha még egy lépést megyünk vissza a történetben, nem nehéz észrevenni, hogy Byron Walter Scott 1814-ben megjelent Waverly című regénye skót szabadságharcos hőseinek szemével nézi a görög forradalmat: Walter Scott a skót felföldön véli megtalálni a kelta múlt nyomait, Byron már egész Európa élő múltját vizionálja a balkáni hősi énekekbe. Az angol romantikus 1824-ben hősi halált halt a görög szabadságért vívott harcban, ezzel beteljesítette a romantikus ábrándot: a költő életműve eggyé vált valós életével. Shelley 1821-ben írja le, hogy mindannyian görögök vagyunk, bár egyszer sem járt az Oszmán Birodalomban, Tennyson a homéroszi ideált vizionálja Montenegróba, Swinburne és Carlyle a bulgáriai felkelésről vitázik az angol sajtóban, Puskin 1935-ben már a szerb szabadságharcosokról lelkendezik a Karadzsordzse dalában, Jakob Grim kijelenti a szerb népi énekekről, hogy egyesítik Kelet és Nyugat minden esztétikai értékét, vagyis a byroni görögségkép fokozatosan az összes balkáni keresztényre kiterjeszkedik. S a folyamatot nem lehet többé megállítani: az Európát domináló  impériumok romantikusai a Balkánon vívják meg lelki szabadságharcukat.
A korabeli angol romantikusokkal, s főképp Gladsone-nal szemben Benjamin Disraeli képviselte azt a pozíciót, hogy a balkáni ügyeket az Oszmán Birodalom belügyének kell tekinteni, az albán és a bolgár felkelést a nagyhatalmak, főleg az oroszok manipulációjának tartotta, túlzónak tekintette a tényfeltáró bizottságok jelentéseiben közölt adatokat, és az egész ügyet úgy kommentálta, hogy ez nem más, mint “provinciális és nyomorúságos visszazuhanás a barbárságba”. Egyszóval, a reálpolitika szemszögéből semmi közünk az ügyhöz, mert “ezek ott” teljesen mások, a viszonyaik áttekinthetetlenek, akkor kerülünk ki belőle jól, ha nem avatkozunk bele. A kor hangulata akkoriban egyértelműen a romantikusoknak kedvezett, a közvélemény teljes egészében melléjük állt. Időközben Gladstone pamfletjét lefordították oroszra, ahol a Balkán-ügyben már alaposan megdolgozott művelt közvélemény – gondoljunk csak Puskin, Turgenyev és számos kortársuk balkáni témájú fantazmagóriáira – fenntartás nélkül támogatta Oroszország újabb balkáni területszerző háborúját, melyet azóta is “felszabadító hadjáratnak” nevez a hivatalos történetírás. A beavatkozás tehát sikeres volt, csak a páciens, vagyis a Balkán “betegségei” burjánzottak tovább.
Ezek mind unalomig ismert történetek, csak azért ismételtem el ki tudja hányadszorra, mert nem csupán arról az egyszerű kérdésről szólnak, hogy az éppen aktuális politikusok melyik mesét tekintik hitelesnek, hogy be akarnak-e avatkozni, hogy érvényre juttassák nemes elveiket, vagy sem. Sokkal inkább az a baj, hogy ebből az időszakból ered a Balkán “interpretációs sérülékenysége”, ekkor kezdték a Balkánt a megfigyelés és értelmezés tárgyának tekinteni, valamifajta betegnek, akit vagy diagnosztizálni kell és gyógyítani, vagy hagyni meghalni. Mert az, hogy a félsziget lakói éppenséggel olyanok, mint mi magunk, csak fejletlenebbek, legalább annyira igaz, mint az az állítás, hogy ők a kulturálisan teljesen mások, kizárólag interpretáció és elhatározás kérdése. Az elmúlt évtizedben (és az előtte) megjelent tárgyszerű szakirodalommal, valamint és a térség lényegét értelmező filmekkel és szépirodalommal igazából az a legnagyobb baj, hogy egyik sem képes kilépni ebből a kettősségből. Napjainkban, miközben boldog-boldogtalan balkánozik, alig veszik észre, hogy a múlt század közepe óta ismert sémákat ismételgetnek, variálnak, teoretizálnak, kinek mi tetszik. Időközben a két vonulat elérte végső kifejletét, és ezzel a dolog meg is feneklett, mert mintha ez az egész csak arra menne ki, hogy elkerüljék a leglényegesebb kérdést, nevezetesen azt, amit Dejan Dukovszki macedón drámaíró tett fel legújabb színdarabjának címében: Ki a kurvanyja a hibás? (Ugyanennek a kérdésnek a fésültebb változata köszön vissza Bojtár B. Endre Gazdátlan bűnök kötetének címéből; megjegyzem, ez a könyv az elmúlt évtized hazai, “jugó-tárgyú” kínálatának egyetlen színvonalas darabja.) És az is biztos, hogy a válasz lehetetlen, mert ha egy őrültről megkérdezik, hogy az illető háborodottnak született-e, vagy csak a külső körülmények miatt hibbant meg, két válasz adható, és feltehetően mindkettő helyes. Csakhogy egy földrajzi területről és lakóiról mégsem beszélhetünk úgy, mint egy személyről, még ha az őrültség tüneteit produkálja is.
Azon, hogy a két értelmezési irányzat elérte végső kifejletét, csupán annyit értek, hogy a Balkánról gyakorlatilag mindent elmondtak, ami ezeken a kereteken –“paradigmákon”, ha ezek egyáltalán azok – belül elmondható. Az egyik szemlélet enciklopédiája a már említett Maria Todorova Az elképzelt Balkán című könyve, a másik a már szintén említett Traian Stojanovich Balkáni világok. Az első és utolsó Európa. Mindkét mű annyira kikezdhetetlen és teljes, hogy ezek után alaposabban és részletesebben talán csak akkor lehetne feldolgozni a térség egészét, ha – mint az amerikai indiánokról szóló viccben – minden ott élő családba beköltöztetnének egy-egy antropológust.
A Maria Todorova (és még előtte Larry Wolff, aki Közép-Európa megkonstruálását írja le elképesztő kompetenciával) nyomdokaiban járó konstruktivisták – például Vesna Goldsworthy és David Norris, hogy csak a legszínvonalasabbakat említsem  – azt állítják, hogy Balkán és nem-Balkán között nem lehet különbség, hiszen a térség “mássága” csak a nyugat manipulatív fikciója, amit a külvilág azért teremtett meg, hogy önmagát könnyebben meghatározhassa. A Nyugat létrehozta a térségre vonatkozó sztereotípiákat – állítják –, majd addig sulykolta az ott élőknek, míg ezek tényleg elkezdtek alkalmazkodni a róluk alkotott képhez. Elméleti alapjuk részben Edward Said orientalizmusa, azzal a különbséggel, hogy Saidnál a Nyugat az abszolút másikat konstruálja meg az ázsiai világban, míg a mi szerzőinknél a Balkán az európaiak szempontjából a “bennünk lévő másik”, “rosszabbik énünk”. Ebből a szempontból néhányan a francia ál-pszichoanalitikus, Lacan tükör-effektus elképzelését is kiaknázzák, mondván a balkániak saját visszavert tükörképüket nézik nyugat felől, míg a Nyugat saját önismeretének fejlesztésére használja fel a balkáni másikat, mert ezáltal tudja definiálni az “önmagában lakozó gonoszt”. A letisztultabban gondolkodók megállnak az orosz kultúrteoretikus Mihail Bahtyin dialóguselméleténél, és azt mondják, hogy a Nyugatnak azért volt szüksége a Balkán megkreálására, mert így tudott önmagával dialógust folytatni, és ez által megérteni önmagát.

A romantikus-befogadó és az elkülönító-ömvédő modell
A körülményesnek látszó elméletek mögött ott sorakoznak ennek a felfogásnak a történelmi elődei. Itt főleg azokra a byronizmusból kinőtt brit utazókra gondolok, akik a huszadik század első évtizedeiben a maguk jóhiszemű, de együgyű (Herbert Spencertől áthagyományozott) evolucionista  módján azt próbálták tapasztalataikból leszűrni, hogy a Balkánon élők éppen olyanok, mint nyugati embertársaik, csak a társadalmi fejlődés előző stádiumában vannak. Edit Durham brit antropológus például így ír az albánokról 1909-ben: “A nyugati utazó megrettenve áll köztük, elméjét elborítják a saját fajtája bölcsőjét idéző homályos emlékek, s csak ennyit mond: ťEzt tettem én néhány ezer évvel ezelőtt (...), így gondolkodtam én, és így cselekedtem az idők kezdeténŤ”. Vagyis: a Balkánon jelenleg a mi gyerekkorunkat élik, meg kell őket figyelnünk, mert általuk a saját múltunkat ismerhetjük meg. A kívülről érkezett megfigyelő a közös gyökereket keresi, a közös múltat, melynek megismerése és tudatosodása megadhatja a kulcsot a térség valódi megértéséhez. A gondolatmenet egy következő lépését az iskolaalapító brit történésznél, Robert Seton-Watsonnál olvashatjuk, aki tizenöt évvel Durham után, vagyis az első világháború borzalmai után vonta le a következő tanulságot: “A múlt a jövő kulcsa. Ez minden országra és minden korra igaz. De hogy a jelen legyen a kulcs a múlthoz, ez kizárólag Közép­ és Dél­Európára igaz.”
A balkanológián belül ezt a szemléletet neveztem el romantikus-befogadó modellnek: Byron szerint “ők” a mi rabságban tartott múltunk, Durhamnél “ők” a mi múltunk, de a jövőjük azonos a miénkkel, Seton-Watson álláspontja pedig úgy szól, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy bevonjuk “őket” a “mi” jelenünkbe. Maria Todorova összegzésében ez úgy hangzik, hogy a Balkán mindig is része volt Európának, mert a különválasztás nem egyéb a Nyugat ideológiai konstrukciójánál: a külföld azzal a céllal hozta létre a visszataszító képzeteket, hogy elhatárolja magát politikailag az Oszmán Birodalomtól, a kommunizmustól, mikor mitől, de miután ezeket a képeket dekonstruáltuk, elénk tárul a teljes igazság a Balkán európai voltáról. És ebben Maria Todorovának tökéletesen igaza van.
A romantikus-befogadó szemléletnek egyik vadhajtásával szembesülhetünk annál a Robert Kaplannál, akit már az első bekezdésben hírbe hoztam Clintonnal. Kaplan abbéli igyekezetében, hogy kiemelje a Balkán szerepét az európai eszmeáramlásban, sorozatban szórja a következőhöz hasonló gyöngyszemeket: “Példának okáért a nácizmus is balkáni eredetűnek tekinthető. Bécs tömegszállásai – a délszláv világhoz való közelségük miatt – kiváló televényt jelentettek az etnikai torzsalkodásnak, így volt tehát Hitlernek hol megtanulnia ily fertőzően gyűlölni.”
A második szemléletet, melynek Disraeli (reál)politikai magatartása lehet az előképe, elkülönítő-önvédő modellnek nevezem. Ez látszatra kevésbé szalonképes, etikailag sem annyira emelkedett, politikailag sem éppen korrekt, hiszen lényegében esszencialista, így hirdetői nem is tesznek annyira nyílt hitvallást mellette, a lényeg inkább a sorok közül, vagy a “végső kicsengésből” következtethető ki.
Traian Stojanovich kiváló könyvében részletesen leírja, hogyan alakult a Balkánon a flóra, a termelési módok, az emberek térhez és időhöz, munkához és kikapcsolódáshoz, a bódító szerekhez, egyénhez és közösséghez való viszonya, vagyis végigvesz mindent, ami az ember életében fontos lehet. A szerző nyilván arra a következtetésre jut, hogy itt minden másképp volt, mint Európa többi régiójában, vagyis explicite azt állítja, hogy a különböző természeti, történelmi és gazdasági viszonyok egyfajta “balkáni habitust” termeltek ki a térségben élő populációban. Ennek a vonulatnak a képviselői Mircea Eliade történelemben és azon kívül élő népeire hivatkoznak, Vladimir Dvornikovic “térbeli” és “időbeli” társadalmak közötti különbségére utalnak, Baudrillard-ra hivatkoznak, miszerint ezek a társadalmak csak szimulálják a nyugati struktúrákat, de a lényegükkel nem tudnak azonosulni,  Lévi-Strauss “hűvös” és “forró” közösségeit emlegetik, de akár Durkheimig is visszanyúlnak, aki a természeti és a mért időhöz való viszonyuk alapján (is) csoportosította a társadalmakat.
Ennek a szemléletnek is számos történelmi és kulturális előzménye sorolható fel, brit utazók sora sugallta írásaival, hogy a Balkánon járva olyan világgal szembesült, melynek semmi köze az otthonihoz, vad és barbár, híján van mindennemű emelkedettségnek és virtusnak. Hasonló kitételeket olvashatunk például Harry De Windt 1907-ben megjelent – montenegrói tapasztalatait összegző – könyvében. A mű végső kicsengése az, hogy ezt a világot ellenőrzés alatt kell tartani, de nem szabad közel engedni magunkhoz. Az elkülönülő-önvédő modell egyik legleplezetlenebb megjelenítésével Samuel Huntington Civilizációk összecsapása című 1993-ban megjelent tanulmányában szembesülhetünk a legtisztább formájában. A szerző ebben azt állítja, hogy a “másik” nem ismerhető meg, tehát meg sem változtatható. Az USA-nak (és a Nyugatnak) vissza kell vonulnia, és saját civilizációját védelmeznie, lévén a mohamedánok és a szerbek (azaz a balkániak) “civilizációsan mások”. Huntington számára a Balkán a lehetetlen identitás területe. Egészen más kiindulópontból, de hasonló következtetésre jut Stjepan Mestrovic is, aki A Nyugat balkanizálódása című, 1994-ben kiadott szellemi ámokfutásában azt állítja, hogy a Nyugat védi magát a káoszt jelentő Balkántól, míg a Balkán védekezik a számára idegen külvilág betolakodásától, hiszen mindabból csak bajuk származott, amit a felvilágosodás hozott. Szerinte a helyiek lelkének “mélystruktúrái” eredendően irtóznak a nyugati típusú intézményektől, a nacionalizmus pedig kiirthatatlan, ezért jobb “beépíteni, illetve összhangba hozni a kulturális és társadalmi intézményekkel”. Azaz: a “másságot” nem csak deklarálnia kell a Balkánnak, hanem intézményesítenie, lemondani arról, hogy a nyugati típusú intézmények tudatos bevezetése alakíthat a társadalmon.
Stojanovich persze soha nem ragadtatja magát arra, hogy “néplélekről” írjon, mindvégig objektív és tudományos, csak éppen nem manipulatív képek, és képzetek szövevényének tekinti a Balkánt, hanem reális térnek, ahol minden magától értetődően másként van, mint egy másik – sok más tekintetben amúgy bizonyára hasonló – térben.
 És ebben pedig neki van teljesen igaza.

Balkáni önértelmezések
Visszatérve a címben feltett kérdésre: valójában az a bajom a balkanológiával, hogy eddig szinte senkinek sem sikerült kikeverednie ebből a két értelmezési stratégiából. Aki néha el tud szakadni a sémáktól, mint Slavoj Zizek, az is csak a lacani ingoványra építi az elméleteit, a fiatalabb antropológusok nemzedékének legkiválóbbjai is – mint Ger Dujzings, Mattijs van de Port, Stephanie Scwandner-Sievers, Stef Jansen és mások – hatalmas idő és energiabefektetéssel viszonylag elszigetelt jelenségeket tudnak csak interpretálni. Ettől eltekintve viszont amit el lehetett mondani, azt alighanem már elmondták, és még mindig sehol sem tartunk. Még ennél is nagyobb baj az, hogy amikor a balkániak maguk próbálják értelmezni a saját kultúrájukat, akarva-akaratlan megismétlik ugyanezeket a modelleket. A nyugatiak pedig azt látják ezekben a balkáni önértelmezésekben, amit az aktuális kettős látásuk éppen megenged.
Ez az oda-vissza játék és a bezárkózás a két sémába az elmúlt tíz év Balkánról készült filmjeiben is megfigyelhető: a játékfilm ugyanis az a műfaj, mely a leggyorsabban képes reagálni aktuális problémákra, könnyen terjeszthető a világban és viszonylag rövid idő alatt befogadható.
A kettőslátásból kihozható manipulációs lehetőségeket a gyakorlatban Emir Kusturicának sikerült a leghatékonyabban kiaknázni. Vegyük példának az Underground  című filmjének világhírű záró képsorát, melyről maga a rendező azt állította, azért vágott bele a film forgatásába, mert ezt a jelentet vászonra akarta vinni.
A kép arról szól, hogy miután a film összes fontosabb hőse, akik a történet során elárulták és megcsalták egymást, téveszmékben hittek és délibábot kergettek, majd ilyen-olyan módon odavesztek a különböző háborúkban, feltámadnak, és dübörgő zene kíséretében boldog nászt ülnek, mulatnak a teljes megbocsátás révületében. Kis idő elteltével a kép kinyit, és a néző arra lesz figyelmes, hogy a földdarab, melyen a feltámadottak vigadoznak, lassan elszakad a parttól, és elindul lefelé a folyón az árral. Jacques Rupnik, francia politológus egy amúgy kiváló tanulmányában úgy értelmezi a híres záró képsort, hogy a kontinenstől elszakadt, s egyre távolodó földdarabon, vagyis ex-Jugoszláviában szüntelen mulatozó társaság a választások elé állított Balkánt jelképezi, mely vagy tovább távolodik Európától, vagy megteremti az európai visszatéréshez szükséges körülményeket. Vagyis ő a romantikus-befogadó modell kódja szerint interpretál, ami az adott kereteken belül teljesen helytálló.
A másik értelmezési lehetőség azok előtt nyílik, akik ismerik a szerb nemzeti mitológiát és tudják, mi a különbség a “mennyei” és a “földi” Szerbia között. A parttól elszakadt földdarab maga a boldogság szigete, ahol a földről eltávozott lelkek kivárják az újabb e világi állam alapítását: a tizennegyedik században a rigómezei csata után, napjainkban a jugoszláviai polgárháború után. A belső viszály és ármánykodás akkor öt évszázadra költöztette “az égbe” Szerbiát, most hasonló okokból kényszerül a túlvilági létre Jugoszlávia. Ebben az értelmezésben már a film alcíme – Volt egyszer egy ország – is lényegesen optimistább felhangot kap: ha a világ úgy akarja, mi elkülönülünk, megóvjuk magunkat odafenn, az odaáti világban, mert ha már itt az egész világ ellenünk fordult, legalább ott kapjunk erkölcsi elégtételt. És egyszer még vissza fogunk térni, mert erre tanít bennünket a mi történelmünk. Ez a futam pedig nem más, mint a térség kultúrtörténetének elkülönítő-önvédelmi olvasata.
Alighanem Kusturicán kívül keveseknek sikerült ilyen orwelli tökélyre vinnie a “kettős beszédet”, nem is nyert más annyi nemzetközi díjat, mint ő. Talán egyedül Milcso Mancsevszki Eső előttje közelíti meg ezt a szintet, de nála azért látványosabban kilóg a lóláb. A film viszonylag reálisan ábrázolja az albánok és macedónok között tátongó “kulturális szakadékot”, a Jugoszlávia felbomlása után kialakult értelmetlen és kompromisszumot nem ismerő szembenállást, de amikor a Balkánt (mint olyant) és a Nyugatot (szintén mint olyant) veti össze, csak kiderül, hogy “odaát” az idő történelmi és egyenes vonalúan halad, míg a Balkánon az idő körkörösen pörög, az évszakok váltakozásához igazodik (vö. A már idézett Dvornikovic, Eliade, Lévi-Strauss). Amikor a két “idővonal” keresztezi egymást, bekövetkezik a tragédia, az emberek értelmetlen és brutális gyilkolásba kezdenek. A gondolatvilágból Mestrovic már idézett felvilágosodás-ellenes fantazmagóriái bukkannak elő, melyek szerint az erőszak, a nacionalizmus stb. olyan “természeti adottság” a térségben, melyet nem lehet megfékezni, úgy tör fel, akár egy természeti csapás, tehát jobb megszokni őket, és megtanulni együtt élni velük. A film Angliában játszódó, második részében Mancsevszki egyértelműen utal a Mestrovic által megfogalmazott “Nyugat balkanizációjára”: egy elegáns vendéglőben egy szerbül beszélő briganti minden ok nélkül halomra lövi a vendégeket, majd nem sokkal utána a következő grafitit olvashatjuk: “Az idő nem hal meg. A kör nem kerek.”
Az elkülönülő-önvédelmi értelmezésnek ennél már csak otrombább – és egyben lényegesen tehetségtelenebb – megjelenéseivel találkozhattunk az elmúlt évtized szerb filmtermésében. Ilyen például a Balkáni törvény című szerb rémdráma, mely dióhéjban arról szól, hogyan jött rá már a hatvanas évek végén egy tisztességes szerb hazafi, hivatását tekintve titkosszolgálati ügynök arra, hogy a horvát nacionalisták elszakadást terveznek, s hősünk ezt egy agyafúrt kombinációval igyekszik meggátolni. A film egy szappanopera igénytelenségével mondja el, hogy a Balkán teljesen más közeg, itt a világ többi táján érvényes szabályok felborulnak, és aki nem a helyi törvények szerint cselekszik, az minimum hazaáruló.
A törvény valójában mindezekben az “elkülönülő” filmekben központi szerepet kap. A “kinek a törvénye?” éppen a “ki a hibás?” kérdésre ad kitérő választ, a bűnöket próbálja meg relativizálni, s mindehhez a mestrovici felvilágosodásellenes narratíva mögé rejtőzik. Ez a modell fekszik igazán a posztjugó propagandagépezetnek, mely lehetőségein felül támogatja is ezeket a műveket, s szorgalmazza, hogy lehetőség szerint koprodukcióban készüljenek nyugati vállalkozásokkal. Mert ha a közönség “odabenn” egyszer elhiszi, hogy valóban egy másfajta világban él, ahol az emberi együttélés egyetemes szabályai érvénytelenek, az intézmények csak rájuk tukmált “szimulakrumok” stb., akkor minden jogsértés és tömeggyilkosság egyszeriben legitimálhatóvá válik. A “külvilág” pedig ebből azt ért, amit akar, ha úgy tetszik,  tekintse egzotikumnak, amit lát, csak annyi tudatosuljon belőle, hogy az öntörvényű világba nincs bejárása.
A romantikus-befogadó értelmezési modellnek - érthető módon - sokkal kisebb volt a keletje az elmúlt időszak filmjeiben. Két nemzetközi elismerést szerzett művet lehetne ide sorolni: az egyik a görög Teo Angelopulosz Odüsszeusz tekintete, a másik az olasz Gianni Amelio L’Americája. Ez utóbbi ugyan nem balkáni produkció, de Albániában játszódik, és a filmötlet alapvetően albán. Igaz, hogy a filmben megjelenített albánok leginkább is egy rendszertanilag besorolhatatlan állatfajra emlékeztetnek, de a film végső kicsengése olyasmit sugall, hogy “ezek” ugyan mind vadak és fékezhetetlenek, erkölcstelenek és pallérozatlanok, de ez annak a számlájára írható, hogy még gyerekek, olyanok, mint mi voltunk egykoron, amikor zsúfolt hajókon menekültünk át saját élhetetlenségünk elől “L’Americá”-ba. Azaz: ők közénk tartoznak, vagy közénk fognak egyszer, a mieink, csak győzzük kivárni az időt, míg idáig felfejlődnek.
Angelopulosz filmje ennél jóval összetettebb, igaz, lényegesen unalmasabb is. Az  Odüsszeusz tekintetében az Utazó elindul, hogy felkutassa egy század eleji dokumentarista, Manaki előhívatlanul maradt tekercsét. A főhős bejárja az összes balkáni országot, míg eljut az ostromlott Szarajevóba, ahol végül sikerül előhívni, de amikor levetítik, kiderül, hogy semmi sem látszik rajta. A film azt érezteti, hogy ebben a térségben addig volt kultúra, amíg a görögöket ki nem utálták mindenhonnan, azután követhetetlen káoszba, barbárságba fulladt az élet. A tekerccsel együtt örökre megsemmisült a “kulcs”, mellyel az egykori békés és multikulturális Balkán titka kipattintható lenne, az idill többé nem rekonstruálható.
 A szóban forgó tekercs valójában azért nem kerül meg, mert nem is létezhetett, vagy ha mégis, akkor csak nyugatiak forgathatták le. A Balkán ebben az értelmezésben nyugaton konstruált imázs, mely különbözőség érzékeltetésére szolgál. A térség lakója tehát semmiképpen sem “balkániként” határozza meg önmagát, vagy ha mégis, akkor már nem is balkáni, hanem európai, hiszen magára vonatkoztat egy kívülről jött meghatározást, mely a “másikat” jelöli. És ebben az értelmezésben máris Maria Todorova és emlegetett romantikus-befogadó követőinek a hangja hallatszik.
Az elmúlt években két olyan film készült, mely igyekszik kilépni az unalomig ismert sémákból,  igaz, ezekkel az a baj, hogy filmként nem igazán jók. Az egyik Goran Paszkaljevics Dejan Dukovszki forgatókönyve alapján rendezett Lőporoshordója, a másik egy klasszikus low budget mű: Zselimir Zsilnik Márványsegg című filmje.
A Lőporoshordó értelmezésemben a feje tetejére állítja Kusturica koncepcióját: ez is “egyfajta kettős” beszéd, csakhogy itt a balkáni (sznob) néző fordul el fintorogva, mert a film egymásba fonódó történeteiben felismerni véli a hétköznapi életben hallott helyi adomákat, a balkáni mindennapok kétszínűségéről és kegyetlenségéről szóló mendemondákat. A külső szemlélő viszont, aki nem feltétlenül ismeri ezeket a közhelyeket, arra döbben rá, hogy végre láthat egy racionális társadalmi-lélektani magyarázatot arra, mitől olyanok “odaát” a viszonyok, amilyenek. A film nem hasonlítgatja a Nyugatot a Balkánnal, nem állítja, hogy itt mások a tér-idő viszonyok, vagyis semmi metafizika, semmi történelem, semmi ideológia, csak tiszta brutalitás és személyes sztorik. Pontosabban sok kicsi brutalitás története, a háttérben az akkor aktuális koszovói atrocitásokról szóló rádiótudósítások szólnak. A film legvégén elhangzó kérdésre – “Ki a hibás?” – végre kapunk valamiféle összefüggő választ: a társadalom, melyben nincsenek bűntelenek, a maga mítoszaival, macsóságával, tisztességről és becsületről kialakított torzképeivel, érzelemmentességével, közmegegyezéssel elfogadott hamis értékeivel. A kiéletlen szenvedélyek fokozatosan halmozódtak, lassan erőszakká transzformálódtak, a hatalom által képviselt erőszak csupán a populáció erőszak iránti igényének kielégítése. Más szóval, ahol a kodifikált törvényt tömegesen nem fogadják el, ott minden apró sérelemért aránytalanul nagy megtorlás járhat, s ez a folyamatos önbíráskodás egy ponton túl visszafordíthatatlan erőszakhullámot indít el. Koszovó, ahonnan a háttérből szóló hírek érkeznek, éppen ennek a “kettős intézményrendszernek” a példázata: ahol párhuzamosan két világ él, ott az összecsapásuk elkerülhetetlen. Nem állítom, hogy a magyarázat feltétlenül igaz, de legalább hihető, és végre veszi a bátorságot, hogy elkerülje a két konvencionális modell kliséit.
A Márványsegg végtelenül igénytelen eszközökkel készült, mégis talán a leghitelesebb film a háborúról, a népirtás okairól. Két belgrádi transzvesztita prostituáltról szól, akikhez beköltöznek háborúból visszatért egykori barátaik. Első ránézésre a nemi identitások tökéletes eltorzulásáról van szó: a frontról visszatért nő többé nem nő, hanem parancsnok, az otthonmaradt háziasszonyok tökéletesen aszexuálisak, a férfiak nem férfiak, mert a szexualitásukat csak az erőszakban tudják kiélni, egyedül a két transzvesztita viselkedik és érez a szó klasszikus értelmében nőként: gyengédek, ápoltak, élvezik a szexet, gondoskodók, családra, gyerekre vágynak. Az egyik kulcsjelenetben az egyik transzvesztita véletlenül összefut egy volt osztálytársnőjével, a háziasszonnyal, aki megdöbben az egykori “Dragan” új imázsán és megkérdezi tőle, mi történt vele. A felelet csak annyi, hogy semmi, csak visszatértem eredeti lényegemhez. Számomra ebben a mondatban rejlik az egész balkáni problematika legmélyebb értelmezése: egy társadalomban, amelyben az emberek elhiszik, hogy az identitásaik (és itt nem csak a nemi, hanem a nemzeti, területi, kulturális satöbbi) öröktől fogva adottak és megváltoztathatatlanok, hogy a különböző önképek között nincs átjárás, kizárják egymást, és állandó harcban állnak egymással, ott semmit sem lehet megkérdőjelezni, ott csak háború lehet a végsőkig, a megcsontosodott és eltorzult identitások a végső kifulladásig küzdenek a domináns szerepért. És amikor az egyik háború véget ér, rögtön kezdődik a következő, mert mindig kerül egy addig parlagon tartott identitás, melyet fel lehet frissíteni, harcba lehet bocsátani. Zilnik filmjében az egyetlen stabil identitás az, amit az ember magának épít fel, mely saját lényegéből fakad, a “légy önmagad” identitás, mert csak ez tehet függetlenné és szabaddá, ez tesz lehetővé annyi önreferenciát, hogy az ember beleérezze magát mások helyzetébe, hiszen a “helyzetek” nem kötöttek és öröktől fogva adottak, hanem a meggyőződésétől függően bárki lehet férfi, nő, szerb, albán, akármi.
 

Bibliográfia

KRASZTEV Péter
Ismét újjá kell születnünk
Balassi, 1993

Mítosz, semmi más
Seneca, 1997

“A Balkán köldökén”
Magyar Lettre Internationale, 16

“Hétköznapi töröklét”
Magyar Lettre Internationale, 29

(Ivan Krasztevvel)
“Mindig a másik a Balkán”
Magyar Lettre Internationale, 27

RUPNIK, Jacques
“Európa balkáni tükörben”
Magyar Lettre Internationale, 33

LAMBROPOULOS, Vassilis
“Hellének és héberek - az eurocentrizmus kezdetei”
Magyar Lettre Internationale, 37

BOJTÁR B. Endre
Gazdátlan bűnök

TODOROVA, Maria
“A Balkán elképzelése”
2000, 7-8

SAID, Edward
“Orientalizmus. Bevezetés”
Magyar Lettre Internationale, 37

Orientalizmus
Európa, 2000

HUNTINGTON, Samuel
A civilizációk összecsapása
Európa, 1999

BRUCKNER, Pascal
“Huntington, avagy a történelmi fatalizmus másodvirágzása”
Magyar Lettre Internationale, 28

HANSEN-LÖWE, Aage A.
“Az előítélőerő kritikája: Oroszország-képek”
Magyar Lettre Internationale, 35

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu