Azt állítják az igazhitű ortodoxokról, hogy minden különleges látványosságot Isten jelentkezésének tartanak. Igen, talán valóban így van. Fel vagyunk készítve, erre neveltek. Az atyák folyton látomások sistergő vágyakozásában éltek. Isten felfoghatatlan, de megpillantható. Némelyek mennyboltnak látták a barlangot, kerubi trónnak a széket, és a jászolt hajléknak, amelyben az elérhetetlen Krisztus Isten pihen, Ő aki hatalmában tartja a teremtést… Így hát a félreeső tisztáson megbúvó repülőgép azonnal megállított, és magához vonzott.
   Miután Amarie testvér elfordult tőlem, és folyton a bájolgó Petrével meg azzal az utálatos Ládával mutatkozott, a könyvekkel osztoztam magányomon. A könyvtárban megszabadultam a fülembe fujtató Milkovtól is, mert ő inkább az ebédlőben olvasott, ahol folyton leesett neki valami rágcsálnivaló. Minden könyvtári rabszolgamunkát szíves-örömest elvállaltam, cipeltem a hatalmas milotvéniás kódexeket, segítettem a polcokat aládúcolni, a leltári kartotékokat kiegészíteni. Újra előszedtem Despotes könyvtárának megmaradt darabjait. Összesen harminchat kötet élte túl a századok viszontagságait. Szükségem volt ezekre a könyvekre, szükségem volt az illatukra, amely édes zsurubaként idézte egy távoli otthon biztonságát. De ennél többet is jelentettek, sokkal erősebb bizonyosságot: Despotes vajda valóban élt, ugyanúgy, ahogy én is élek: ujjainak lenyomatát őrzik a lapok, és talán az övé e durva, fekete hajszál a könyvhajlatban megtapadva, mintha saját kezűleg rejtette volna oda elmélázó igyekvéssel, hogy évszázadok múltán ereklyéül szolgáljon egy megbabonázott fiatalember számára. Addig nem is sejtett érzések kerítettek hatalmukba, boldogság és izgatottság, már-már a részegségig fokozva… Minden apróság a múltból nekem címzett jeladás volt, irgalmas szó, távolból rám szálló áldás. De rosszul mondtam, türelmes hallgatóm, nem otthonosság a helyes szó, hanem idegenség. Az idegenség részegítő illata. Despotes vajda, a Fekete herceg, mint a tolvaj, úgy jött elő. Ki járkál a könyvtár folyosóján? Kié az arc a sötét ablaküvegen? Az enyém? Vagy a kintről leselkedő sejtelmes világé? Szédülten kutattam új nyomok után. Egy német biblia: Melanchton kezeírásával Despotesnek ajánlva. Táblájának belső felére pergamendarabot enyveztek százharminchárom tételből álló jegyzékkel. A szavakat kevesen értették, egyházunk a sátánpápa nyelvének nevezte a latint, és az apostoli kánon halálbüntetéssel sújtotta azt, aki latin betűket rajzol. Ha értették volna egykoron! Elrejtett kincsekről szólt a jegyzék: a kutnári kollégium pincéjében, a jobb oldali ajtófélfa alatt kétezer drakhma aranypénz, a pápista templom kriptájában, a néhai Sebastian vikárius koporsója alatt, hatezer német tallér, a szucsvai vár lőporos tornyának pincéjében a kút mélyén, egy cserépkorsóban háromszáz, a németvásári templom északi kijáratának küszöbe alatt ötven csiszolt gyémántkő és így tovább, ennyi és ennyi tallér, dukát, drakhma, dinár és forint, serlegek, tálak és egyéb aranymíves ékszerek, nem sorolom. Szívrepesve szaladtam Miklós atyához, aki mosolyogva ingatta fejét: az épületeket sem találnánk, nemhogy az elrejtett kincseket. “Ne bolygassuk a múltat”, mondogatta Filea archimandrita, aki tagadta, hogy múlt és jelen között létezik összefüggés. Hogy senki se azonosíthassa azzal, aki volt, folyton evett, és hízott, és naponta új selyemköntösbe bújt. “A múlt a múlté, punktum!” De mi az a múlt? Ami volt, a tárgyakban megérinthető. Egy kehelyben, egy ezüstgombban, egy kendőben… A múlt prófétái ők, akik őrt állnak a törvényszegők útján. De Filea archimandrita mérgesen rázta tokáját.
   A tisztáson elém bukkanó repülőgép előtt úgy álltam, mintha Despotes kincsei közül rátaláltam volna a leghatalmasabbra.
   Mint valami gomba, úgy nőtt ki a földből. Kerekei félig-meddig a talajba süppedtek. A sokféle növény szinte teljesen beborította a farokszárnyakat. Élő anyag töltötte ki a repedéseket, a hámlások helyén finom moha telepedett meg. A törzs középütt kificamodott, és a ficam helyén szeszélyesen csipkézett repedés volt látható, de nem olyan mértékű, hogy megkérdőjelezte volna a látvány valódiságát. Készen állt minden, megmagyarázhatatlan épségben, fákkal körülvéve, lomboktól betakarva; lehetetlen volt elképzelni, hogyan került erre a helyre. Kétséget kizáróan nem az égből zuhant le, inkább hosszas és szívós munkával hordták fel minden darabját. Oldalán a ficam mintha azt jelezte volna, hogy azok, akik vállukon felcipelték darabjait, nem tudták összerakni, idejük nem maradt arra, netán szakértelmük mondott csődöt, vagy szakértelmük csorbasága miatt nem maradt idejük. Nem akartam sem megérinteni, sem belterébe lépni. Úgy éreztem, nem szabad megtennem. A fák bekerítették, akár szavak a csendet.
   Zavartan körüljártam. A túloldalán jól kivehetően, fekete betűkkel az ezüst testen az M. V. 23-12 felirat volt olvasható. Mint egy perikópa. Mikeás, Máté, Márk vagy Mózes? A számozás szerint csakis Mózesé lehetett. Magam elé suttogtam az egész verset; mindig felolvastuk Szent Demeter ünnepén, amikor az igehirdető Azarie atya klastromunkról beszélt, ahol mi is úgy élünk, mint a zsidók a táborukban, ahol a sereg a győzelem kivívására készülődik, miközben várja, hogy Isten meglátogassa táborhelyét, és elébe vezesse az ellenséget.
   Ahol rohamozott a rozsda, ott nyomban felsorakoztak a zuzmók, a zuzmók között füvek és virágok emelkedtek. Vasbarna levelű hunyor virított sárgán. A duplafedeles szárny felső fedele alatt kupolás fészkeket láttam. Néptelenek voltak. Mintha nem is madarak építették volna, hanem elüldözött emlékek. A fedeleket tartó fémrudakon ragyogott a fény. A légcsavar formája titokzatos ívet követett, és ebben volt valami evilágon kívüli: a légcsavar élének megtekeredett görbülete idegen volt, nem csupán azon a tisztáson, hanem a földi világban is.
   A csodálatos látványtól megindultak a beleim. Irtózatos görcs görnyesztett meg, és hát annyit tehettem, hogy odavánszorogtam a legközelebbi bokor mellé, és lekuporodtam, szégyenkezve és rimánkodva, miközben megsemmisítő nyögések közepette mindent kiadtam beleimből. A távozó anyag a bűnök kínjaival csavarta ki tagjaimat, mintha azt akarta volna tudomásomra adni, hogy a test a szent helyeket is beszennyezi a maga rútságával. Nevetségesnek, ugyanakkor siralmasnak láttam helyzetemet. Szerettem volna testetlenül lebegni, de erre képtelen voltam.
   Duru atya teteme jelent meg előttem. Hiába énekeltük szárnyalóan, hogy mennyei helyünk a templom, Duru atya visszataszító volt, pedig már leoldották fejéről a fáslit, kiszedték orrából a vattát, ünnepi kámzsát terítettek rá. De egy vattapihe, véres csimbókocska odatapadt orrcimpájához, csatakosan és árván, és erőszakos robajlással elevenedett győzedelmes látvánnyá.
   Valami nagyot roppant. Robbanás!, legalábbis annak tűnt. Feketekeretes napszemüveg billegett talpam alatt. Mint pók két hosszú hátsó lába. Kaszáspóké. Ezt a szót is Miklós atyától tanultam. Mi otthon furisnak hívtuk, nővérem rettentően félt a rángatózó lábaktól is. Később a gyakran megdühödő atyák is ezt a nevet kapták. Furis atya! Milkov elszedte tőlem ezt a szót is. Külön nyelvet talált ki magának. Gőgösen elseperte az útból a meglévőt, mert nem bírta elviselni, hogy ne az ő akarata érvényesüljön. Hablatyolt és hadovázott, és felháborodottan fordította le az ártatlan kérdezőnek, mit mondott voltaképpen. Azt mondta Khala, Khala Krónikáját írja, vagyis Khala a Világot jelentette, pontosabban annak volt hang- és betűképe, amiről ő krónikáját írta. Amikor rájött a hadovázás és hablatyolás, arca elsötétült, és mintha megrepedt volna. Démonok sötét vigyora ült ki rá. Elhalványodott saját arca, amely az övé volt ugyan, ám ott folytatódott a testvérek közösségében, vagy talán még annál is távolabb, tükörképeként egy Idegennek, akit nem értünk, de felfoghatunk, ha fogyatkozás nélkül megtapasztaljuk a közösségben működő szervezőelvet.
   A szemüvegtől néhány lépésnyire egy homorú, nevenincs tárgy pihent, benyomódva egészen a talajba. Nedves, esős időben meggyűlhetett benne a víz, horpadt belsejében látszottak a száradás körei a perem alatt. Gyöngyházasan ragyogó aljában egy varangy magasodott ki, nedves földkupacként. Élőeleven varangyosbéka.
   Két labirintus két szemében, és ahogy tekintetünk találkozott, a járatok egyszeriben összeértek, egymásra vetültek, záródtak és megnyíltak. Körkörös karikák, pulzáló, sziporkázó körök, ragyogó színekben, egymást feszítve és fogva, egymás örök rabságában, mintha elhelyezkedésük egyetlen célja más se volna, csakhogy soha ne szabaduljanak a szorításból, és abban a szüntelen való boldog lüktetésben már régen megfeledkeztek arról is, hogy miféle rabságban vannak.
   Közönséges varangy volt, barna pörsenésekkel a testén. “Pörsenés”, efféle szót Miklós atyától sokat tanultam. Bibircsók, szemölcs, fekély, csömör, ótvar, sömör. Miklós atya gazdag volt bőrkiütésekben; folyton kínozta valami; bőrén kacskaringós rajzolatok húzódtak, egyik napról a másikra átalakulva, mintha valamilyen belső, állandóan gyarapodó tetoválás átütött volna a bőrtakarón. A háború alatt szedte össze betegségeit, amikor visszamenekültek régi hazájukba, és itt húzták ki a háború végéig. Három hónapig élt egy pincébe befalazva. Aztán nem bírta tovább. Felnőtt férfi volt, könnyű és gondtalan élet csábításában teltek napjai. Megúszta. Nem, nem úszta meg. A háború után nem hajózott el szüleivel, de akkor már nem a hívságos, könnyű élet marasztalta. Akkor már tudta, hogy Kinek szenteli életét. Egyik éjszaka hazafelé tartott a Mimi nevű mulatóból, árnyak vették üldözőbe: rohanni kezdett. Rohant, rohant, mint a kutya, amelynek farkára konzervdobozt erősítettek, így mesélte Miklós atya, rohant, és amikor összeesett, hát azt motyogták ajkai: Saul, Saul, miért üldözöl engem. Sokáig visszhangoztak benne ezek az öntudatlan szavak, amiből megértette, hogy kereszténnyé kell lennie. Bűnös életet élt, tehetségét aprópénzre váltotta, verseket írt a könnyű lányokhoz, ivott és mulatott naphosszat, nem érdekelte a háború, nem törődött szüleivel, kiirtotta magából a szánalmat. De a szavak hatására eszébe jutott Demeter atya. Felkereste Agaké bojárfit, majd együtt mentek el egykori tanítójukhoz, és azonnal beálltak a rohiai szerzetesek közé.
   A körkörös, egymástól élesen villogó sávokkal elválasztott körök apró mozaikpöttyökből álltak össze. Mozaikkockákból volt kirakva a jászvásári fakultás fürdőszobája, nemcsak a pádimentum, hanem a falak is.
   Hányszor kiszédelegtem ebbe a fürdőbe, az örökké égő lámpa alá, és a tükörbe bámulva kerestem arcomat. A hálószoba levegője hortyogással, a testek forró felhőivel volt tele. A levegő csomósan morzsalékos darahelvára emlékeztetett, amilyet a tulicai egyházmegye püspökségén szolgálnak fel, ha szolgálattevő teológus érkezik. Ám ennek a levegőnek nem mandulaillata volt, hanem orrfacsaró verejtékszaga.
   Azon az őszön új élet kezdődött. Mintha mindenkit egyszerre támadt volna meg egy titokzatos betegség, és mindenki csak arról beszélt, büszkén, felnőttesen, milyen kegyetlen a testtől elszenvedett rabság. Kibuggyant egy szó, amelyet talán már évek óta őriztek magukban, és megeredt a nyelv. Beszélni kezdett valaki, mire folyni kezdett a szó. A tiltott szavak közössége alakult ki, és a közösség mámorító és felszabadító erejét, a cinkosság kötelékeit, biztonságát megérezve, hónapokig lubickoltunk a megnevezetlen gyalázatban, amíg kitudódott a dolog, és a feljebbvalók erélyes közbelépésére elcsitultak a bajok.
   Engem is szörnyűséges démon látogatott éjjelente. Démon? Ezt most kérdezem először. Nem emlékszem, milyen volt. Talán nem volt ott semmiféle démon? Akkor mitől rettegtem?
   Felébredtem, és kirohantam a fürdőbe, ahol mindig égett a lámpa.
   Mereven bámultam a tükör közepébe, hátha sikerül nem figyelnem a testemre. Nem akartam tudni arról, mi történik velem, mit művel a rám akaszkodó bogáncskarú szörnyeteg. Ha itt van, hát itt van, állom a próbát. A gyertya elolvad a lángtól, ettől elhal a láng is, de a test démonjaitól a test egyre dagad, egyre nagyobb lesz, és végül a gyalázat a hatalmas testen nyer győzelmet, így szaporítván a maga dicsőségét.
   A szemem meredten nézett a szemembe. Egy fekete lyuk kitágult, a körülötte elvékonyodó szembogár pereme is elszíntelenedett, sötétebb lett ott is. Hirtelen történt a változás, hirtelen ugrott rá valami, eleinte csak lassan növekedett középen, vissza-visszarándult, aztán a feszített pillanat után hirtelen kilövellt belőle a sötétség, és szétrepesztve az írisz utolsó abroncsát, hatalmassá nőt, elborítva az egész szemet, elhomályosítva látásomat is. Mintha a körkörös körök legbelsőbbike szétroppant volna, és az apró színes mozaikkockák között kipréselődött a legfeketébb lé. Minden fokozhatatlan volt, a fokozhatatlan legfelső foka.
   Megmarkoltam a mosdókagyló szélét, mert nem bírtam másképp állva maradni. Azon felül azt sem szerettem volna, hogy kezem beálljon az engem korbácsoló démon mellé, hogy saját tenyeremmel vegyek részt saját megcsúfolásomban. Hogyan tudnék túllépni önmagamon? Hogyan tudnék visszatérni a gyermekkor kirándulásaiba, testtelen öleléseibe, amikor úgy tudtam nővéremet átkarolni, hogy nem éreztem semmit a hideg és fájdalmas korlátokból?
   Azarie atya többször megdorgált azzal, hogy a papírra írt friss tinta is elkenődik, hasonlóképpen velünk is az történik. Friss tudásunk felserkenti a gonosz szellemeket, és azok elmossák a tiszta szavakat lelkünk papírlapjáról.
   A tükörbeli szemek nem az én tekintetemhez tartoztak. Távoli, idegen szemek néztek rám. Odaát, az üvegen túli narancsszínű ragyogásból egy nő delejezett engem, az ő örvénylő nézésébe szédültem bele. Mindenre csak később jöttem rá. Később, hónapok, vagy évek múlva találkoztam azzal a szempárral. Húsvéti szünidőben tartottam haza a Jászvásárból induló országúton, mivel a rosszul közlekedő vonatok és buszok miatt kénytelen voltam gyalog nekivágni; a faluszélen, immár közel klastromunkhoz egy asszonnyal találkoztam.
   A cseresznye akkor kezdett virágozni. Incselkedő hanghordozással kérdezte, hová igyekszem ilyen sietősen, nincs-e kedvem megpihenni. Rajtam a teológusok szürke köntöse, nyomban kitalálhatta, ki vagyok. Akkor meg mit akar? Rosszféle nőszemély lehet. “A démonok mindig különös élvezettel incselkednek a csuhás férfiakkal”, mondta Vaszilika.
   Az asszony javasolta, hogy ne kövessük az országutat, hanem menjünk a mezőn keresztül, és megkerülve a dombot, máris beérünk a Klastrom-völgybe. Ő a noroieni kovács felesége, a sánta kovácsé, bizonyára hallottam róluk, az első ház a faluban az övék. Mellettük a mező, s az útról gyakran betérnek hozzájuk a szekeresek, de a traktorosok is, akiknek hol ez, hol az romlik el masinájukon. Ha kell, ő is kézbe veszi a kalapácsot, a fogót. Hozzászokott a férfimunkához. Néha az ura helyett dolgozik, mert a részeges kovács lusta ember. Lusta az ágyban is. Semmirekellő. S ha hozzádörgölőzik, csak nevet. Röhög rajta a pipogya. Gúnyolódik. Hát várjon csak, a bosszú nem marad el. Dögöljön meg, majd a ravatalon teszi nevetségessé, ki fogja gombolni a sliccét, és kilógatja pondróját, hadd szánakozzanak és nevessenek rajta. “Szerencsétlen asszony vagyok, akinek nemcsak a szíve feketedett meg, hanem a teste is. Az uram kényszerített a bűnös életre. Imádkozz értem, atyuska!”
   A mezőt frissen szántották, de a hatalmas barázdák között kitaposott ösvény kanyargott a domb aljába, ahol egy gyér ligeten keresztül vitt az út. Az asszony itt, az akácfák között fordult hátra, és vigyorogva az arcomba nézett. Nincs-e kedvem incselkedni vele a friss fűben? Mert az ilyen nyalka ficsúrnak máson sem jár az esze, tudja ő ezt nagyon jól, volt már dolga magamfajtával. Ismerek egy Petre nevű csuhást?
   A fürdőszobát villanyoltás után ellepték a sóhajtozó teológusok. Mint valami lappangó betegség, amely hirtelen a felszínre tör, úgy estek áldozatául a rájuk törő delejnek. “Delej”, mondta Miklós atya valahányszor a nesztoritákról mesélt nekünk, köréje sereglő Nikodémusoknak. “Bennük tombol, és nincs semmi fékezője.” Vajon mit mondott volna a fürdőszobai társaságról? A reggeli ellenőrzések során Zamfir atyát csupán az ágyak tisztasága érdekelte. Akinek lepedőjén bármiféle foltot felfedezett, annak egyhetes konyhai szolgálat volt a büntetése, megtoldva a kiközösítéssel; senki sem szólhatott hozzá, legfeljebb utasítások formájában. Így aztán azon a tavaszon, a viharfelhőként ránk rontó démonok ellen a fürdőszobába menekült mindenki. Ha valaki megérezte, hogy rajta a démon, kirohant a fürdőbe, és a középső mosdókagylósor fölötti falat markolva hagyta magvát távozni, miközben delejezett tekintetét a mennyezetre függesztette. Nem volt igazi szó erre. Versengés alakult ki, őrületes, harsány foglalatossággá torzult életünk. Miután Prikop testvérünknek sikerült kimondania, mi történt vele, majd a dolgot látványosan bemutatta, felszabadultan csatlakozott hozzá az álmélkodásban eggyéolvadó hálóterem.
   Én efféle versengésekben soha nem vettem részt. Egyszer felébredtem a démon dögletes bűzétől, kibotorkáltam a fürdőbe, hogy arcomat és testemet hideg vízzel hűtsem le, és akkor a felsorakozott testvéreket látva, gatyájukból kilógó nemi szervükkel, rémületes torz arcokkal, elájultam.
   Ma sem értem, mitől féltem. Kitől? A kiürült hálóteremben senki, kint a fürdőben felszabadultan kiáltoztak a fiúk, nevettek túlzó hahotával, mint tanáraink viccein, harsogott a folyosó. Zaharie atya, aki akkoriban felügyelőnk volt, elég süket és gyáva volt ahhoz, hogy felébredjen. Én meg reszkettem a takaró alatt. A pokol kárhozatától féltem? Hiszen semmit nem tudtam róla. És ha tudtam, vajon nem kell a poklot is benépesíteni? Mit csinálnának az ördögök nélkülünk?
   Az akácost átszelő ösvény tele volt megszáradt gilisztatetemmel, mintha valamilyen gilisztavész tört volna rájuk. Testükre apró talajmorzsalék tapadt. S ahogy cipőm hozzáért valamelyikhez, elgörbült vasszegként fordult át túlfelére.
   Az asszony elbizonytalanodott, azt mondta, ha nem, hát nem, viszont ő majd kénytelen lesz magát megcsitítani. Ne tegyek mást, csak nézzem, nézzem, hogyan esik bűnbe, mert ő már képtelen várni, neki ahhoz nincs ereje, s én mondjam el imáimat, csak ne hagyjam egymagára, ne menjek tovább, ne lépjek át rajta, esdve esdekel, nem bírja a magányt. Az emelkedőn elém állt, így arcunk egy magasságba került. Megriadtam, mi fog következni. Szemgolyója úgy rázkódott, mintha lappangó földrengés rázná, amit nem mutatna más, csak ez a szitálás a szemében. Megpróbálta a kezemet elkapni, de a hátam mögött összefontam, és tovább nem próbálkozott, hanem magát kezdte lapogatni. Mint a sivatagi vándor a vizet, úgy nyelte a levegőt. Hirtelen egy bogár hullott le a nyápic akácágakról. Egy jelentéktelen, megjegyezhetetlen alakú és színű bogár. Szürke volt, mint amilyen köntösöm. Kifakult és szakadozott. Az asszony fedetlen fejére hullott, és a hajszálak között megragadt. Elerőtlenedve vergődött, a hátára fordulva. Nem tudta sem szétnyitni, sem összezárni védőszárnyát, alsóruhaként kiliffegett az áttetsző repülőszárny. A hasán piheszőrök között valami kiállt, mintha lándzsavég volna egy halálos sebben, nedvezve csillogott körülötte a potroh. Édes Istenem, mennyire átéreztem a bogár vergődését: egész lényem fájt. De ez a fájdalom megint jó volt, befogadott, elmenekülhettem az asszony elől. Zúgott a fejem, rossz volt a szám íze, a nyálam ízét éreztem a számban, külön a nyelvemét, a fogaimét, a szájpadlásomét, az ínyemét, és ez a különválás tovább ment, a szememben szétroppant a kép, mindent szétszerelve láttam, megszűnt a világ egysége, egyetemessége, és akkor újra visszatérve, a bogár vergődését is külön láttam, külön apró vonaglásait, külön a lelkét, mialatt fájdalmasan elszakadt testétől, és ez a legváratlanabb csapásként sújtott rám: szemtanúja lehettem egy eddig soha nem látott jelenetnek, amelyben a test visszavonhatatlanul egyedül maradt.
   Galben atya az asszonyokat elrontott férfiaknak nevezi. Vizsgálódásaiban a rögeszmésen szétszedett test vezérelte. Despotes könyvtárában fedeztem fel rajzait; a nők teste kifordított férfitest, s ha kitöltenénk az üregeket, akkor megkapnánk a férfiak ékeit. Galben atyát Despotes trónfosztása után azonnal karóba húzták, olyan szakszerűséggel, mintha a legelhívatottabban tanulmányozták volna anatómiai metszeteit. Érthetetlen, hogyan menekültek meg rajzai; atyáink közül kevesen tűrték volna, hogy azokat nézegessem. Galben atya talán maga is helytelenítette a dolgot; mindenesetre arcot nem adott alakjainak, a férfiakét rózsával, a nőkét pedig napraforgóvirággal helyettesítette. Polonik atya, aki elmondása szerint már többször járt a mennyben, arról mesélt, hogy a kapuban két virágszál áll, a rózsa és a napraforgó, ezek előtt adnak számot bűneikről a növények. “A búzának is vannak vétkei?” “Igen fiam, ezen a földön minden vétkezik, egyedül a Krisztus volt bűntelen, mindaddig, míg magára nem vette a földi világét.” “A legbűnösebb a mákvirág!” “Ne szemtelenkedj, fiacskám.” Az atyák a testtel való szüntelen hadakozásban folyton a testtel foglalkoztak, miközben mindenféle módon igyekeztek megfeledkezni róla. “Aki az örök életre készül, felesleges annak a testtel törődnie. Testünk a feltámadásban majd új anyagot kap, és abban a feltámadásban nem lesznek sem férfiak, sem nők.” “Miért halunk meg, ha úgyis feltámadunk?” kérdezte Milkov, aki igazi testmániás volt. “Fota”, ezzel a szóval illette saját testét. Ám az ébredő testnek “foma” volt a neve, az estélinek “zara”, külön elnevezése volt az éhesnek és a jóllakottnak, a szomjasnak és így tovább. Az ige testté lőn, ezt ő kifordította, teste igévé lett, mert folyton folyvást a testéről beszélt. Szavak peregtek összes porcikájából. Mind a 264-ből. Igék, csupa ige volt minden, mozgás és szárnyalás és vánszorgás, nem voltak főnevek, névmások, számnevek, hanem igék, mozgó jelentéssel. Folyton folyvást fotázott.
   Lehasaltam a földre. A varangy torka lüktetett. A szemekben hűvösség és fény keveredett, két olyan anyag, ami hiányzott ebből a világból. Az emlékek egymásra hevertek, a mozaikkockák minden egyes darabja az idő egy pillanatát őrizte, és a fények is különböző erősséggel sugaraztak a pöttyökből. Mennyi tudás! Miként van az, hogy az emlékek egymásra rakódásában elvész az idő, és a tudásunk kommentárjaiban megszűnik a régmúlt és a jelen közötti különbség? Ki építi a test templomát? Salomea nesztorita fájdalmas evangéliuma rejlett a tarisznyámban, akkor még elolvasatlanul. Ma már többet tudok a szemekről. Szétszedett, pöttyökké szakított, majd az ő teljes gőgjében és akaratában újra összerakott. Rettegtem, hogy az, akit összerak, semmit sem őriz abból, aki vagyok. Megsemmisítette azt a munkát, amit mások végeztek el rajtam.
   Vissza kell fordulnom, döntöttem el. Ha ez a tekintet nem lett volna elég figyelmeztetésnek, akkor történt még valami ijesztő. Előtotyogott egy apró béka. Odajött, előbb szembeállt a varanggyal, egymásra pillantottak. S mintha csak saját akarata volna, hirtelen a varangy mögé került, és fölkapott a hátára. Fertelmes nász, gondoltam, és már megtörtént minden. Az érkező rátapadt a hatalmas testre, rákövült, és szemvillanás alatt egy újabb pörsenés lett a széles háton, kiszikkadtan élettől, álmoktól, vágyaktól, semmi sem maradt belőle. Rémisztő halál.
   Felemelkedtem, és visszafordultam. Először utam során nem nyugat felé, hanem vissza, klastromunk irányába indultam. Ám alig jutottam előre néhány métert, az erdőből nagy csörtetéssel és sivítozással elvadult disznócsorda rohant felém. Már futottam volna, de eszembe jutott, hogy az erdei házaspár azt mesélte, disznóikat az erdő hizlalja fel, csakhogy időközben annyira elvadulnak, hogy karmos acélcsapdákkal tudják befogni őket, ezért vigyázzak, kerüljem a sűrű csalitosokat, menjek az úton, ahol látom, hova tapodok… Volt bennük valamilyen céltudatosság, ami kivonta őket az állatok köréből, bármilyen furcsa is ezt mondani. Mintha Vaszilika meséjéből a pópák léptek volna elém, akiket azért változtatott disznóvá a földre látogató Úristen, mert nem tudtak helyesen válaszolni. Milyen idő lesz holnap?, kérdezte tőlük, és az egyik azt felelte, esős, a másik meg, napos, a harmadik, ködös, a negyedik, meleg. Pusztán szegény tanító tudta a választ: ahogy Isten akarja, olyan lesz az idő! Őt megjutalmazta az Úr, de a többiekből disznót csinált egy esztendőre. Hát ezekre a pópákra gondoltam. Körülvettek, orrukkal bökdöstek, sárga fogaikkal felém kaptak, a sivalkodásuk ilyenkor fenyegető, fojtott hörgéssé mélyült. Valósággal visszatuszkoltak a gerincről, vissza a völgy felé.
   Mintha mi sem történt volna, csend borult a tisztásra. Vajon miféle vidék végződik itt, és mi van ezen túl? Vajon miért kell nekem ezzel a határvonallal szembesülni? Épp nekem, aki soha semmilyen célt nem ért el, aki mindig tudta, bármibe is fogott, bármilyen szívósan, a többieket is megelőzve munkálkodott: nem fog a végére jutni, előbb-utóbb kiesik, lemarad, eltér, eltéved. Vajon miért mondta nekem az akácosban megkísértő asszony, miután megcsillapodott, és kitisztult pillantása, hogy soha nem fogom megtudni, mi az igazság, ez van a homlokomra írva?
   Meglehet, ugyanazért van itt ez a repülőgép, gondoltam, amiért Axinte remete a kutnári Templomhegyen. Hogy el lehessen zarándokolni hozzá. Aztán amikor ott vagy, felesleges minden kérdés. Elindulunk, kételyekkel tarisznyánkban, aztán tanácstalanságunkból kiderül, azért jöttünk, mert szükségünk van arra, hogy elzarándokoljunk hozzá.
   Hetekig gyűjtögettük a kérdéseket. Elindulás előtti nap a templomban imádkoztunk, sötétedés után nem vettünk falatot a szánkba. Hajnalban keltünk, délre érkeztünk föl a tetőre.
   Axinte mindig mást mondott. Jóllehet néma volt. Hol ez, hol az volt. Folyton változott. Úgy tett, hogy a démonok, a kísértetek, a rossz szellemek ne találhassanak rá. Amikor angyal képében jelentek meg, ő féreggé változott, amikor azok patás boszorkányok alakjában látogatták, angyalként ébredt, vagy éppenséggel fordítva, angyal várta az álangyalokat és féreg a férgeket, és sikerült mindig túltenni rajtuk.
   “Aki a testének nem képes parancsolni, elveszett ember. Aki rabszolgája a testének, másoknak is a rabszolgája lesz.” Miklós atya hat évet ült börtönben, mert nem akarta beárulni testvéreit. Soha nem mutatott senkire, intelmeit viszont gyakran elharsogta. “Akit megkísért a teste, megkísért a sátáni hatalom is. A vezeklés pedig hosszú és gyötrelmes lesz”
   Milkovot hiába kötötte böjt, különösen nyáron, amikor hosszú volt a nappal, ő délire feladta, és féktelen zabálásba kezdett. Tömte magába az ételt, előbb csak a böjtieket, a szézámmagos levest: besomfordált a konyhába, és ötvödörnyivel is felhörpölt. Ebéd után kiitta a mosogatótálba összegyűjtött maradékot is. Ilyen volt. Egyszerűen kihasadt benne valami, elhomályosult az ítélete, beadta a derekát. Egy morzsa az ujjbegyről, annyitól elerőtlenedett. Eközben a leghangosabb aszkéta volt, aki folyton Szent Pált szajkózta: ne egyetek, ne igyatok, ne élvezzétek a test gyönyöreit!, aztán szerda délben puff, kihasadt a gyomra, annyit evett. Egy koplaldafi, aki az aszkétát adja, s közben egymázsa hat kiló! Filea archimandritával megtalálták egymást. Zsák a foltját. S bár idegenkedem a feljebbvalók becsmérlésétől, még csak a legenyhébb megjegyzésektől, célzásoktól is, pláne hogy közmondásokba bújtassam véleményemet, Filea archimandritáról nem lehet jót mondani. Semmi jót. (Vaszilika egyszer kék egyenruhában is látta őt, pünkösdi mulatság végén, fönt a németvásári parókusnál, ahol ruhát cserélt Zimun parancsnokkal, aki igen jóban volt az egyházi vezetőkkel.) Milkovot csütörtök délelőtt, épp miközben szerdai zabálását kúrálta, behívták a püspöki hivatalba, és miután visszajött, láttam rajta, beadta a derekát. Pontosan nem tudtam, mibe rántották bele. Nem láttam sokáig semmit. Egyszerűen színvak voltam. Nem láttam a besúgókat, az árulókat, a feljelentőket, a gennyedt lelkűeket. Csak Vaszilika mesélte, de már jóval a dolgok megtörténte után, hogy életünk állandó fenyegetettségben telt el, és hogy a pópák egy része, mint már annyiszor, megint elárulta egyházunkat. De hozzátette, hogy az Egyházat folyton elárulják, ez Krisztus óta így van.
   “Légy indulatos, törj ki, csak ne vétkezz!” Úgy éreztem, kiléptem a világ körforgásából, és a hátam mögött lapuló dolgok elém fordultak. Egyre többet láttam, mert ha a szavakat túlharsogták is, a kép elfödhetetlen volt. Milkov selyemalsót őrzött szekrényében a vászonnemű alatt. Nem merte felhúzni, de esténként sóvárogva megsimogatta. Ha pillantásunk találkozott, nyomban másfelé nézett. “Filea archimandrita ajándéka”, rebegte félrefordulva.
   Axinte remete megvigasztalta az árulókat is. Őt nem lehetett beárulni. Nem érdekelte, mit mondanak róla. Amit el akartak tőle venni, még mielőtt nyúltak volna érte, ő máris felkínálta. De hát semmije sem volt. Kőkunyhóján nem volt sem ajtó, sem ablak, csupán egy lyuk tátongott rajta, ott nyújtották be neki a kenyeret és a vizet. Semmi mást nem evett.
   Axintét Dinu atya sem látta, pedig ő ifjú kora óta hordta neki az élelmet. Viszont találkozott azokkal a rontó szellemekkel, kísértetekkel, démonokkal, boszorkányokkal, a mennyországból kisöpört szeméttel, amely hatalmat szerzett itt a földön, látta őket, hogyan próbálnak behatolni a falakon keresztül. Még arra is képesek voltak, hogy dolgozni kezdjenek, és egy alagutat ássanak a kunyhó alá, sokáig tartó, összehangolt munkával. Szerencsére a kunyhó nem is kunyhó volt, hanem kisebbfajta erődítmény. Kőből kirakva. Így aztán nem sikerült nekik a tervük, mert a lakhely alatti kőszikla megzabolázta őket (kimarjult az ujjuk, elvásott a karmuk, keservesen zokogva másztak elő).
   Télen szinte lehetetlen volt megközelíteni a tetőt, mert a hó alatt sandán elrejtőztek az ösvényeket szabdaló patakok, az éles szakadékok, ha pedig a hó árkai mégis elárulták, merre kellene menni, a csúszósság miatt volt kockázatos az út.
   De Dinu atya az ifjabbik Leonte testvérünkkel (merthogy egészen véletlenül két Leonte testvérünk is volt, de ez soha senkinek nem tűnt föl, annyira különbözőek voltak, és annyira másképp ejtették a nevüket; Leonte volt a vállas és gyáva, Leonte pedig a dohányvirág-növésű, törékeny és vakmerő) télen, a legnagyobb hóban is nekivágott.
   A nagyböjt előtti héten én is elkísértem őket. Még sötét volt, szikrázott a hó a csillagfényben. A hegy alatti lankán derékig süppedtünk, és kötelet csomóztunk derekunkra, nehogy elmaradjunk egymástól. A Hideg-völgynek nevezett völgyben kőkeménnyé fagyott a hó teteje, és bakancsunkra zsákot kötöztünk, hogy fel tudjunk kapaszkodni, mert itt a vasak sem értek semmit. A levegő is megfagyott, s ha nincs arcunk előtt vastag gyapjúsál, akkor egyszerűen megfulladtunk volna.
   Fönt aztán megenyhült.
   A kunyhó körül elseperte a szél a havat, csupaszon állt a szikla.
   Dinu atya kis vaslétrán felmászott, és bedugta az arasznyi résbe a kenyeret, mellé helyezte a kőkulacsot, amely a kebelében melegedett az út alatt, hogy a víz nehogy megfagyjon.
   Atyám, láthatlak-e?, sóhajtottam.
   Olyan lassan, hogy a szem nem tudta felfogni (akárcsak a vizet jéggé változtató fagyot), eltűnt a kenyér s a kulacs is. Lélegzetvisszafojtva vártam, de megint észrevétlen maradt, hogyan kerül a kiürült kulacs vissza az ablakba.
   Talán senki nincs a kunyhóban, gondoltam. De nem mondtam ki hangosan. Mert holtbizonyosan érezni lehetett, hogy Axinte ott van. Ott imádkozik értünk. Beszélget velünk, nem szavakkal. Honnan tudtam ezt?
   Hirtelen panaszra fakadtam… Gondosan válogatva a szót, elmeséltem, mennyi bajom van nekem, aminek oka talán a hiúság és a gőg, mert valami apróságot folyton úgy felnagyítok, hogy attól már semmit nem lehet látni. Folyton félek, és a félelem elveszi tőlem a legmorzsányibb biztonságérzetet is. Nem számíthatok arra, hogy megpillantom a fontos, lényeges dolgokat. Az örök életben nem reménykedhetek. Az utolsó ítéletkor Isten, a szigorú Pantokrátor észre sem vesz majd engem, és sokakkal együtt kirepülök az űrbe, a teremtés előtti semmibe. Így tépelődtem magamban, amikor hirtelen megbizonyosodtam: valaki figyel rám, egyetlen szavamat sem akarja elmulasztani, ezzel a figyelemmel pedig arra ösztönöz, hogy immár magam is a legnagyobb figyelemmel kövessem a mesémet. Nagyon furcsa dolog történt. Mert a gondolataimat a forrásukig követhettem.
   Így jutottam el a testemhez…
   A testem szennyezett?, kérdeztem, és már jött a felelet. Létezik egy másik test. Akarat nélküli. Válaszd el az akaratot testedtől, mert az akarat erőszakos. Az akarattól megtisztított testre van szükséged. Akkor hiába érintik, nem tudják beszennyezni. A te érintésed sem szennyez. Csak így értheted meg, hogy Isten eikónjai vagyunk.
   A völgy felől erős szél támadt, de ez már egészen enyhe, földillatú tavaszi szél volt. Mintha abban a szent, megláthatatlan jelenidőben simították volna meg a zord telet a tavasz fátylai, és hoztak volna felvidulást.
   Nem volt ilyen szédítő illata a levegőnek sehol máshol.
   Állni, és szembeszállni az idővel, ez maradt. Nem mozdulni. Ismét egy igyekvő békafi tottyant elő, de hiába követtem, kicsúszott a megfigyelhetőség síkjából, és ami megtörtént, valahol máshol történt. Amikor a palaként széthasadt és elcsúszott tér lapjai ismét összetapadtak, és követhetőkké váltak az események, egy szerencsétlen pörsenéssel gazdagodott a történet. Nincs mit előadnom, drága barátom, hiába sejtem, mesélnem kellene az átváltozásról, és itt most napok, talán hetek következnének hosszú hallgatásokkal szabdalt eszmefuttatásokkal, ehelyett csupán egyetlen csettintés, és máris új jelenben vagyunk.
   Szemében óriási térség nyílt elém, benne millió kapcsolódás. A világ parányi alkotóelemei illeszkedtek kusza összevisszaságban egymáshoz, de e kuszaság gazdagság volt. Néztem, miközben elöntött a boldogság. Kapcsolatba kerültem vele. És hát mi más volna a szeretet, mint ez a forró kapcsolat. Ám akkor az újabb hím megjelenése olyan erők jelentkezését mutatta, amely félresöpörte a mi titkos szerelmünket, jelentéktelenné téve a világ előtt. Ily módon pedig a titkokhoz kötő minden kapcsolatomat megkérdőjelezte, kérdésessé téve az égivel való szövetségemet. A békességes idő elveszett. Az ég beborult. Perlekedés és vetekedés nélkül diadalmaskodott rajtam a testek ereje.
   Ismét földre omoltam, arcomat a fűbe fúrtam. Leheletem melegét éreztem arcomon. A földét. Visszacsengett bennem az erdei férfi kérdése: miféle vagyok? Mit mondhatnék? Talán először életemben azonosítottam magam a testemmel. Test vagyok. De melyik? Hol van az, aki Duru atya mellett áll? Hol, aki Vaszilika után cipekedik, aki elfújja a gyertyát, aki Milkov elől menekül? Hol van az, aki messze jár? Hol vagyok, amikor itt hasalok a földön? Nincs felelet. Test? A földön heverő? A mai? A holnapi? Milyen test? Epevezeték, nyúltagy, idegpályák, tüdőlebenyek, patkóbél, dülmirigy, máj, húgycső, here, gerincvelő, csigolyák, erek, izmok? Vagy ennél is kevesebb? Öt liter vér? Gyomorsav, amely az acélt is szétmarja? Bélnedv, amely megrohasztja a csontot is? Vagy még ennél is képlékenyebb és megnevezhetetlenebb anyag? Fehér tokba zárt kocsonya? Ha soha nem mozdulnék el innen, előbb-utóbb szétporladnék, belemosódnék a völgybeli folyócskába, vagyis ha akarnám, ha nem, tovább vándorolnék? “Lelki atyám, mondd meg, miféle anyag vagyok?” “Édes fiam, téged elemészt az anyag és szerkezet ellentmondása, felőröl a kárhozatos dráma, amit az ellentmondás alakít. Az anyag diadala…” “De atyám, hát nem vagyunk Isten képmásai?” “De édes gyermekem, a tükör csak Isten felől tükör!”
   Olyan közelről pillantottam a szemekbe, hogy közelebbről már minden összefolyt volna. Nem bírtam sokáig, kiserkent a könnyem, lecsukódtak pillái. Forróság öntött el, mintha eleven szén folyt volna a gerincemen keresztül.
   Ki szólít?
   “Csókolj meg én édes gyermekem. Itt van testemben a te ruhád. Bennem illatozik ez a mézillatú és mégis oly keserű kármelitburkolat. Gyere, öltsd magadra. A világ fájdalmasan megvonaglik, és bánattal telten mered ránk. Mennyire szeretlek, és mennyire féltelek. Csak te vagy nekem, egyetlenem. Te, Világ Tanácsnoka, kínok viselője. Gyere, öltsd fel ruhádat. Növekedj, és fejtsd le magadról a testemet, erre várok. Találj ki a fényre, ó, gyermekem! Légy te a mindenen keresztülhatoló, anyagtalan fény.
   Csókolj meg, édes gyermekem, vedd ajkaid közé emlőmet, szívjad ki belőlem a fény utolsó cseppjét is. Csókolj meg, én édesem, csókolj erősen, csókold meg a szívemet, itassa fel ajkad az élet keserű asztórionját. Nem érzed, minden csupa keserűség és gyötrelmes veríték, könny és véres veríték, nem érzed, mennyire izzik mindenem a várakozásban, nem vagyok már. Mint a legérettebb alma puha húsa, középütt a kipattanni készülő maggal, amely a föld mélyébe kívánkozik, ahol életre bontja a benne rejtezőt.
   Csókolj, én édesem, én vagyok a te királynőd, napjaidnak anyja, az idők végeztéig várni foglak, epedezem érted, és várakozásom maga lesz az örökkévalóságon átszitáló fény. Láttál már ilyen fényt? Igen, hiszen te is ebből vagy. Nem tűz kelti, nem tükör sugarazza, nem szikra pattintja elő. Láttál már kart és combot, amit ebből a fényből gyúrtak? Mint valami káprázat. Csupa káprázat. Gyere, számold meg testem darabjait, gyere, fejtsd meg a neked szóló üzenetet, amely szóvá válik, mihelyt kimondod.
   Csókolj meg szerelmesem, elkergettem magam mellől a Sátánt, és az most barna kámzsában fut messzire. Csupa ördögfi szalad mellette, akik kivonták kardjukat, de ők is félnek, és ijedten loholnak. Jöttödre felöltöttem legszebb ruhámat. Mit értek én a kardokhoz, semmit nem tudok róluk! Vágyakozástól dagadok, nem félek tőled, hiszen megcsókolni ereszkedtél le hozzám. Hulljon le arcomról a fátyol, és vesd le páncélodat te is, áradjon körénk az égi ének, sugárzó légfelhőkből zuhogjon a kármelit, kavargó fénykörök gördüljenek át rajtunk, ismerd meg titkaimat.”
   Kinyitottam szememet, és a fűszálak tövét néztem. Ha megjelenne a parányi futkározó megint… Hangokat hallottam, víz csepegését, távoli hortyogást. Csak be ne jöjjön valaki. A tükröt bámultam. Féltem, de nem volt igazi félelem bennem. Hiányzott belőlem a szeretet is. Ahol szeretni kellett, ott csak zavar és reménytelen sóvárgás lakozott bennem. Nem létezett a démon. Csak képzeltem. Nem szerettem, nem gyűlöltem. Vagy mégis? Milyen lehet az igazi? A teljes. Milyen lehet Isten szeretete?
   Az akarat nem az enyém. Megindul alattam a föld, és lesodor a völgybe. A szívben lakozó lélek nem az enyém. A testem nem az enyém. Atyám, te irányítasz engem? Nem szavakkal? Szédülettel? Rosszulléttel? Hányingerrel? Reszketéssel? Bélcsavarodással?
   Hevertem ott, mint templomunkban a szent ikonja előtt. Édes Istenem, szétszedtél engem, majd újra összeraktál, és máris önmagam tagadása lettem. Gőgömé és alázatomé, tagadása bárminek, ami a biztonság jelmezében jelenik meg. Tagadása annak, aki eltaposná a varangyot. Tagadása az ügyeskedő farizeusnak, a remete szadduceusnak. Tagadása a látszólagos titkok birtokosának. Ide leborulva nem vagyok máshol: itt találok magamra. Ott találtam magamra. És ekként lett valódi ima a békavarangy előtti hasalás, valódi himnusz az ég felé.
   Duru atya ecsettel a kezében állt az udvaron, jó ideig mozdulatlanul, majd mielőtt belépett volna, keresztet vetett. Úgy lépett műhelyébe, mint a szentélybe. Egyetlen képpel sem készült el. Jóllehet egyetlen képet festett. “A Szent Szűz és a kisded Jézus… Még csak a Szűznél tartok… Az ecsetem nem mindig engedelmeskedik”, sopánkodott örökké.
   Saját nagyságuknak pompázatos vakságában vonultak be az érsekségi helynökök, oly kevélyen, mintha övék volna minden hatalom, és a halál hivatalait is ők felügyelnék. Duru atya a ravatalon feküdt, és én nem bírtam látni azt a roncsot, a vattadarabbal az orrlukában. Gyönyörű kezei száradt falevelekként megrepedeztek. Flóriánnak sem voltak puhább kezecskéi. Szerettem, ha megsimogatja a fejemet. Ha megáll a padom mellett. Beszippantottam dióillatát. Dióbarna volt a bőre is. Simogatása olykor a szorgalmat, olykor az erényességet jutalmazta, de volt, hogy a komiszságot törte le, vagy valamilyen bánatra hozott vigaszt. Flórián ujjacskáival betúrt a szőrszálak közé, oly finoman, ahogy méhek tapodják a virágokat, ettől elálmosodtak az atyák. “Szép ez az élet”, sóhajtozták elégedetten. Duru atya szakálla feketén ragyogott, és mindig olyan szabályosan fésült volt, mint a barázdák a szántóföldeken. Piros arca, mosolygós szeme megtörte a legkomiszabbakat is. Csupa összhang volt minden körülötte. Ő pedig lubickolt jókedvűen. Nem csoda, hogy nem akart meghalni, és annyit tusakodott. Azt hittük, valódi szent, de a szentek közül senki sem volt, aki ennyire ragaszkodott volna az élethez. És a szentek halálukban is ugyanolyan szépek maradnak, Duru atya azonban halála órájában beomlott, két piros orcáján két fekete gödör lett, sötét és riasztó, mint a sír, két szeme ólomszürke lyukká horpadt. A kezéről szétfoszlott a selyem, penészes hártyamáz csillogott rajta, nem bírtam odalépni, hogy a többieket követve, megcsókoljam. Kirohantam a templomból. Legalább a képeit lássam. Zavartalanul léphettem át a küszöböt, az ajtó nyitva volt, semmi nem állta utamat. Dióillatú festékszag fogadott. A fal mentén fatáblák, a fal felé fordítva. Megnéztem az egyiket, rajta friss gyalulásnyomok. A következőn, azon is gyalulás, valamivel régebbi. Aztán egy fej nélküli emberalak, asszonyruhában; egy másik s egy negyedik, csupa félbe maradt képek, némelyik piros festékkel bemázolva, nehogy bárkinek eszébe jusson folytatnia...
   A műhely közepén, háttal az ablakoknak, festőállvány, s azon egy festmény. Micsoda gonoszság, micsoda botrány! A képen egy férfiarcot láttam. Megborzongtam. A férfi asszonyruhában, bíborló kendő omlott keblére. Hát mégis igaz volna, hogy tévelygők bűnös közelségében élek… Zavartan álldogáltam. Bűn? Itt is egy elfajzott ember mesterkedett?
   Mégsem így volt. Mert ahogy bátorságot nyertem, és újra a festményre pillantottam, micsoda mámor, micsoda káprázatos gyönyörűség: szép volt az arc. Fény és árnyék kavargott a férfi szakállában, és nem zavart immár semmi, nem fintorogtam széles pofacsontja vagy a tájainkon oly jellegzetes karvalyorra láttán. Nem érdekelt más, csak a szépsége. Mi a szépség? A sok félbehagyott képen a sokféle arc összefolyt, egyetlen mozgássá alakult, és ebben a mozgásban egy alakuló, szinte fintorogva fintorgó arcot találtam magam előtt, egy szenvedélyesen alakját kereső, folyton alakuló arcot, az arc gyötrelmét, hogy megtalálja legszebb formáját, a maga számára is elfogadható és a mások előtt is kedves mását. Egyetlen dolog nem változott: a tekintet. Az egymásrakent, szétmaszatolt festékréteget is átütötte ugyanaz az ismerős szempár. A világ összes fájdalma, szenvedése, sóvárgása, részvét utáni vágya, elképzelhetetlen mélységből feltörve, eltorlaszolhatatlanul ömlött a szemlélőre. A valaha volt mardosó hiánya, az emlékek szenvedélyes élesztgetése, a pusztulás kijátszásának gyermekded kísérletei, majd a megsemmisítő tudás, szenvedés, szenvedés, szenvedés, ez volt a szemekben. A kentaur kiáltása, a megbizonyosodás végső vonaglása: nincs semmi, minden csak volt, a múlt és a jelen soha nem egyesülhet, kacagj csak, Sátán, kacagva kacagj! Mindennek jobb volna lenni, mintsem ezt kibírni! De még ez sem elég, mert a belátó és megnyugodó lélek mélyrezgésű mélabújára rászakadt a test értelmetlen, alamuszi kínja, millió fájdalomszemcse, millió remegő pontocska szórta a savanyú, eltaposhatatlan fájdalmat. Élet volt a szemekben, élet és szenvedés. A templom felől áradó Anafóra kergetőző és meg-megbicsakló hangjai és az egymásra rétegződő arcok két párhuzamos oszlopban emelkedtek az ég felé. Bárkit lehet szeretni. Még az ördögöt is lehet. Isten arca láthatatlan.

Bibliográfia

LÁNG Zsolt
Fuccsregény
Kriterion, 1989

Perényi szabadulása
JAK-Pesti Szalon, 1993

Hányan mentek Piripócsra?
Polis-Kriterion, 1994

Az ég madarai
Jelenkor, 1997

“A kripta”
Magyar Lettre Internationale, 27.

(Csaplár Vilmossal, Darvasi Lászlóval,
Lengyel Péterrel)
“A történelem visszatéréséről az irodalomba”
Magyar Lettre Internationale, 32.

“Bestiárium Transylvaniae. A tűzféreg”
Magyar Lettre Internationale, 33

“Az időlátó”
Magyar Lettre Internationale, 37

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu