Mikor Pürrhosz király betört Itáliába, az ellene küldött római sereg elrendezését látván így szólt: “Nem tudom, miféle barbárok ezek (a görögök ugyanis minden idegent barbárnak hívtak), de a hadirendjükben semmi barbár nincsen." Ugyanezt mondták a görögök arról a seregről, amelyet Flaminius vezetett ellenük, és Fülöp a Publius Sulpicius Galba vezetésével királyságában táborozó rómaiak rendjét és beosztását látván egy magaslatról. Lám, mennyire óvakodnunk kell attól, hogy megmaradjunk a közönséges vélekedés mellett, és az ész szava helyett a közbeszédre hallgassunk.
Sokáig időzött nálam egy ember, aki tíz vagy tizenkét évet töltött a századunkban felfedezett másik világban, azon a helyen, amelyet Villegagnon, először partra szállván, Délsarki Franciaországnak nevezett el. Egy ilyen végtelen kiterjedésű terület felfedezése figyelemre méltó dolognak látszik. Nem tudom, mondhatom-e, hogy a jövőben nem lesz ehhez hasonló, hiszen nálunk különbek is tévedtek már ebben. Attól tartok, a szemünk nagyobb a szánknál, és kíváncsiságunk meghaladja képességeinket. Mindent megragadnánk, de csak a levegőt markoljuk. Szolón meséli Platónnál, amit az egyiptomi Szaisz papjaitól hallott, hogy valaha a vízözön előtt volt egy Atlantisznak nevezett nagy sziget éppen a Gibraltári szoros bejáratánál, mely nagyobb volt Ázsiánál és Afrikánál együttvéve, és királyai, akik nem csak ezt a szigetet uralták, hanem széltében Afrikát egészen Egyiptomig és hosszában Európát Toszkánáig, elhatározták, hogy uralmukat Ázsiára is kiterjesztvén leigázzák a Földközi tenger mellékén élő népeket egészen a Fekete tengerig; és evégből átvonultak Hispánián, Gallián és Itálián egészen Görögországig, ahol az athéniak feltartóztatták őket; kevésre rá azonban a vízözön az athéniakat is, és szigetükkel együtt őket is elnyelte. Igen valószínű, hogy a vizek rendkívüli pusztítása a földi lakóhelyek különös változásait idézte elő, amiképpen azt tartják, hogy a tenger szakította le Szicíliát is Itáliáról,

 “Azt mondják, ez a két part egy volt hajdan, azonban (…)
szörnyü erő, vad földrengés kettészakitotta,
 úgy, hogy közbeszakadt dühösen habjával a mélyvíz",
(Vergilius, Aeneis, III, 414, 416-417  Lakatos István fordítása)

Ciprust Szíriáról, Euboia szigetét meg a boiótiai szárazföldről; és kapcsolt össze másutt különálló földeket, iszappal és homokkal töltvén fel a köztük lévő árkokat,

 “érzi a rég meddő, evezővert
 láp ma a súlyos ekét, s kenyeret kap róla a környék",
(Horatius, Episztolák II. 3 /Ars Poetica/, 65-66. Muraközy Gyula fordítása).

Nem nagyon valószínű azonban, hogy ez a sziget az általunk nemrég felfedezett új világ lett volna; hiszen az úgyszólván érintette Hispániát, és aligha hihető, hogy az áradat sodorta volna több mint ezerkétszáz mérföldnyi távolságra, ahol most van; azonfölül a legutóbbi hajózások már majdnem bebizonyították, hogy egyáltalán nem sziget, hanem szárazföld, mely egyfelől a Keleti Indiákkal, másfelől pedig a két pólus alatt elterülő földekkel folytatólagos; vagy ha mégis külön áll, akkor oly keskeny szoros, és oly csekély távolság választja el ezektől, hogy emiatt nem indokolt szigetnek nevezni. Úgy látszik, hogy ezekben az óriási testekben ugyanúgy lezajlanak természetes és lázas változások, mint a miénkben. Ha tekintetbe veszem azt a bevájódást, amelyet az én Dordogne-om hozott létre alsóbb folyásán a jobb parton, és hogy húsz év alatt mennyire jutott ezzel, több épület alapját mosván alá, akkor igen jól látom, milyen rendkívüli hatásról van szó; hiszen ha mindig így folytatta volna, vagy így kellene folytatnia a jövőben, akkor megváltozna a világ képe. De a folyók változékonyak, hol az egyik oldalon terjeszkednek, hol a másikon; hol pedig megmaradnak medrükben. Nem szólok a hirtelen áradásokról, melyeknek megfogható okuk van. Médocban, a tengerpart mentén fivérem, Arsac ura láthatja, mint lepi el egyik földjét a tenger kihányta homok; néhány épület teteje kilátszik még; javai és birtokai sovány legelőkké változnak át. Az ottaniak szerint a tenger egy ideje olyan erővel nyomul előre, hogy négy mérföldnyi területet veszítettek. Ez a homok a szálláscsinálója; és nagy futóhomok-halmokat láthatunk, amelyek fél mérfölddel előtte járván foglalják el a földet.
A másik ókori tanúság, amellyel ezt a fölfedezést össze kell vetnünk, Arisztotelésznél található, ha ugyan ő írta a Hihetetlen csodákról című könyvecskét. Ebben azt meséli, hogy bizonyos karthágóiak, akik a Gibraltári szoroson túl kimerészkedtek az Atlanti óceánra, hosszú hajózás után egy nagy, termékeny szigetet találtak, amelyet mindenütt erdők borítottak, széles és mély folyók öntöztek, és igen távol feküdt minden szárazföldtől; és hogy ők, majd később mások is, akiket a termőföld bősége és termékenysége vonzott, asszonyaikkal és gyermekeikkel odamentek, és kezdtek megtelepedni. Mikor Karthágó urai látták, hogy országuk lassan elnéptelenedik, halálbüntetés terhe alatt megtiltották, hogy bárki odamenjen, és elkergették onnan az új telepeseket is, mint mondják, attól félvén, hogy elszaporodnak, fölébük kerekednek, és elpusztítják országukat. Arisztotelész elbeszélése sem illik rá a mi új földjeinkre.
Az én emberem egyszerű, faragatlan ember volt, éppen ezért szavahihető tanú; mert a kifinomult emberek ugyan kíváncsibbak, és több dolgot észrevesznek, de magyarázzák is ezeket; és hogy értelmezésüket érvényessé és meggyőzővé tegyék, óhatatlanul megmásítják kissé a történelmet; sohasem pusztán a dolgot mutatják be, hanem ahhoz a képhez hajlítják és alakítják, amilyennek ők látták; és hogy ítéletük hihető és vonzó legyen, szívesen kölcsönöznek innen-onnan, megtoldják és kibővítik anyagukat. Vagy nagyon megbízható emberre van tehát szükség, vagy olyan együgyűre, akinek nincs miből összetákolnia és valószerűvé tennie hamis leleményeit, aki sehonnan sem meríthet. Az enyém ilyen volt; azonfelül különböző alkalmakkor több matrózt és kereskedőt mutatott nekem, akiket útja során ismert meg. Így hát beérem az ő adataival, anélkül, hogy a kozmográfusok véleménye után tudakozódnék.
Olyan fölrajztudósok kellenének, akik csakis az általuk bejárt földekről beszélnek nekünk. De ha megvan az az előnyük velünk szemben, hogy látták Palesztinát, akkor e kiváltsággal visszaélve az egész világról akarnak mesélni. Szeretném, ha mindenki arról írna, amit tud, és annyit, amennyit tud, nem csupán e tárgyban, hanem minden másban is: mert lehet valakinek különleges tudása vagy tapasztalata egy folyó vagy forrás természetéről, míg más egyébről csak azt tudja, amit mindenki tud. Mégis nekiveselkedik az egész fizika leírásának, hogy ezt a darabka tudást kelendővé tegye. Ebből a hibából különféle nagy kellemetlenségek származnak.
Mármost, tárgyamhoz visszatérve úgy látom, hogy ebben a nemzetben mindannak alapján, amit hallottam, nincs semmi vadság és barbárság, hacsak az nem, hogy mindenki barbárnak nevezi azt, ami szokatlan számára; amiképpen igaz, hogy nincs más mércénk az igazságra és az ésszerűségre, mint saját országunk vélekedéseinek és szokásainak példája és eszméje. Ott mindig tökéletes a vallás, tökéletes az államrend, tökéletes és teljes minden dolog használatának módja. Ők pedig ugyanúgy vadak, mint ahogy vadnak mondjuk a gyümölcsöket, melyeket a természet önmagától, saját rendes eljárása szerint termett: miközben valójában inkább azokat kellene vadnak neveznünk, amelyeket mesterkedéseinkkel megmásítottunk és kiszakítottunk az általános rendből. Amazokban elevenek és erőteljesek az igazi, leghasznosabb és legtermészetesebb erények és tulajdonságok, amelyeket emezekben elkorcsosítottunk, pusztán megromlott ízlésünk élvezeteire alkalmazván őket. És mégis, ama megműveletlen földek különféle gyümölcseinek íze és finomsága is kiválóbbnak bizonyul ízlésünk számára a mieinknél. Semmi ok arra, hogy a pálmát művészetünk nyerje el nagy és hatalmas Természet anyánk előtt. Műveinek szépségét és gazdagságát olyannyira megterheltük saját leleményeinkkel, hogy teljesen megfojtottuk vele. És való igaz, hogy valahol csak felcsillan tisztasága, csodálatosképpen megszégyeníti hiú és léha mesterkedéseinket,

“Szebb a vadon nőtt borostyán,
szebben nő a szamóca árnyas zugokban,
a madár mesterkéletlen éneke édesebb." (Propertius, II. 10-12)

Minden mesterkedésünk sem képes akár csak megközelíteni a legapróbb madár fészkének felépítését, szépségét és hasznosságát vagy egy pók hálójának finomságát. Platón szerint minden dolgot a természet, a véletlen vagy mesterség hoz létre; a legnagyobbakat és legszebbeket az első kettő valamelyike, a kisebbeket és tökéletleneket az utóbbi.
Ezek a népek tehát annyiban barbárok, amennyiben az emberi szellemtől igen kevés oktatást nyertek, és még igen közel állnak eredeti keresetlenségükhöz. Még természetes törvények irányítják őket, igen kevéssé korcsosították el őket a mieink; mégpedig olyan tisztaságban, hogy néha sajnálom, miért nem korábban szereztünk róluk tudomást, amikor még éltek olyanok, akik nálunk jobban megítélhették volna őket. Sajnálom, hogy Lükurgosz és Platón nem ismerték őket; mert úgy gondolom, hogy amit e nemzeteknél tapasztalunk, az nem csupán azokat a képeket szárnyalja túl, amelyekkel a költészet az aranykort felékesítette, és mindazon leleményeit, amelyekkel a boldog emberi állapotot érzékeltette, hanem magának a filozófiának minden elgondolását és vágyát is. Elképzelni sem tudtak ilyen tiszta és egyszerű keresetlenséget, mint amit náluk tapasztalunk; sem elhinni, hogy társadalmunk ilyen kevés emberi mesterkedéssel és kötőanyaggal fenntartható volna. Olyan nemzet ez, mondanám Platónnak, amely nem ismer semmiféle kereskedést; semmiféle írásbeliséget; nem ismeri a számokat; nincs neve a magisztrátusra, sem a politikai felsőbbségre; nem ismeri a szolgaságot, a gazdagságot vagy a szegénységet; a szerződést; az öröklést; az osztozkodást; egyéb foglalatosságot a henyélésnél; egyéb rokonságot az általános együvétartozásnál; nem ismeri a ruházatot; a földművelést; a fémeket; a bort vagy a gabonát. Szavuk sincs a hazugságra, árulásra, színlelésre, fösvénységre, irigységre, emberszólásra, megbocsátásra. Milyen távolinak tűnne az általa elképzelt állam ettől a tökéletességtől: “viri a diis recentes”. ( “Az istenek  egyenes leszármazottai"," Seneca, Erkölcsi levelek, XC. 44 Barcza József fordítása). Hos natura modos primum dedit. (“Íme, a természet-rendelte  utak" Vergilius, Georgica, II. 20, Lakatos István fordítása)
Egyébként igen kellemes és mérsékelt éghajlatú vidéken élnek; olyannyira, hogy tanúim szerint ritkán látni beteget köztük; és biztosítottak róla, hogy nem láttak köztük reszketeget, csipásat, fogatlant vagy vénségtől görnyedtet. A tenger mellékén telepedtek meg, a szárazföldtől hatalmas, magas hegyek zárják el őket, a kettő között nagyjából száz mérföld szélességű sáv van. Bővelkednek halakban, amelyeket minden mesterkedés nélkül, egyszerűen megfőzve fogyasztanak, és vadakban, amelyek semmiben sem hasonlítanak a mieinkhez. Az első lovon ülő ember, bár korábbi utazásai során már találkoztak vele, olyan rémületet keltett ebben a testtartásban, hogy agyonverték, mielőtt felismerhették volna. Épületeik igen hosszúak, két-háromszáz lélek befogadására alkalmasak, és nagy fák kérgének darabjaiból épülnek; úgy, hogy ezek egyik vége a földre támaszkodik, másik végük pedig egymást tartva és támasztva a tetőt alkotja, azokhoz a pajtákhoz hasonlóan, amelyeknek tetőzete a földig ér, és oldalfalként szolgál. Olyan kemény fájuk terem, amivel vágni tudnak, kardot és hússütő nyársat is ebből készítenek maguknak. Ágyuk pamut szőttes, a tetőre függesztik, mint mi a hajóágyainkat, mindenki a magáét; mert az asszonyok a férjüktől külön hálnak. A nappal kelnek, és mindjárt ébredés után elköltik aznapi táplálékukat; mert ez az egyetlen étkezésük. Ilyenkor nem isznak, hanem, mint Suidas szerint más keleti népek, az étkezéstől függetlenül naponta többször is és sokat. Italuk valami gyökérből készül, színre olyan, mint a mi rosénk. Csak langyosan isszák; két vagy három napig tartható el; kissé csípős ízű, nem részegítő, a gyomornak üdvös, és hashajtó hatású, ha valaki nem szokta meg; igen kellemes ital annak, aki hozzászokott. Kenyér helyett a cukorban eltett korianderhez hasonló fehér pépet esznek. Megkóstoltam: édes, kissé émelyítő ízű. Az egész napot tánccal múlatják. A legfiatalabbak vadászni járnak, mindenféle íjjal. Ezalatt az asszonyok egy része az ital főzésével foglalatoskodik, ami a legfőbb hivataluk. Az öregek némelyike reggel, evés előtt közösen prédikál az egész pajtának, az egyik végétől a másikig sétálva ugyanazt a mondatot ismételgeti, míg a sor végére nem ér (mert épületeik legalább száz lépés hosszúak). Csak két dolgot követel tőlük: hogy legyenek bátrak az ellenséggel szemben, és barátságosak asszonyaikhoz. És soha nem mulasztja el megemlíteni, hogy az asszonyok biztosítják langyos és fűszeres italukat. Több helyütt, többek közt nálam is megfigyelhető ágyaik, öveik formája, fából készült kardjaik és karpereceik, amelyekkel csuklójukat védik harc közben, és hosszú, egyik végén nyitott nádbotjuk, amelynek hangjára táncaikat járják. Arcuk teljesen csupasz, és fából vagy kőből készült késükkel sokkal ügyesebben távolítják el szőrzetüket, mint mi. Hisznek az örök lélekben, és abban, hogy akik kiérdemlik az istenektől, az ég napkeleti részére kerülnek; az elkárhozottak pedig a nyugati részre.
Vannak valamiféle papjaik és prófétáik, akik ritkán mutatkoznak a nép között, minthogy a hegyekben laknak. Érkezésükkor nagy vigadalmat és ünnepélyes összejövetelt rendez több falu (mint írtam, minden pajta egy-egy falut alkot, és körülbelül egy francia mérföldre vannak egymástól). A próféta nyilvánosan szól hozzájuk, erényre inti és kötelességeikre figyelmezteti őket; de egész erkölcsi tudományuk két cikkelyből áll: az egyik az elszántság a harcban, a másik a ragaszkodás asszonyaikhoz. Megjósolja nekik a jövő eseményeit, vállalkozásaik várható kimenetelét, háborúra buzdítja, vagy a háborúról lebeszéli őket; ám mindezt azzal a feltétellel, hogy ha jóslatai nem válnak be, vagy ha másként történik, mint ahogy mondta, ezer darabra aprítják, ha a kezük közé kerül, és hamis prófétaként elítélik. Ez okból, aki egyszer csalódást okozott, az nem mutatkozik többé.
A jövendő tudása Isten adománya; ez okból kellene büntetendő csalásnak tekinteni, ha visszaélnek vele. A szkíták ezért a felsült jövendőmondót kezén és lábán megbilincselve ökrök vontatta, hangával rakott kocsira fektették, és megégették. Akik az emberi tisztánlátás körébe tartozó dolgokat fürkészik, menthetők azzal, hogy megtették, amit tudtak. Ám akik azzal hitegetnek minket, hogy természetfeletti képességgel rendelkeznek, mely meghaladja tudásunkat, azokat nem kell-e megbüntetnünk, amiért nem tartották be ígéretüket, és arcátlanul becsaptak minket?
Megvannak a maguk háborúi azokkal a nemzetekkel, amelyek a hegyeken túl, a szárazföld belsejében laknak, anyaszült meztelenül vonulnak ellenük, egyetlen fegyverük az íj vagy a fakard, az egyik végén kihegyezve, mint a mi hosszú gerelyeink. Harcban tanúsított kitartásuk megdöbbentő, ezek mindig gyilkolással és vérontással érnek véget; mert a meghátrálást és a félelmet nem ismerik. Trófeaként mindenki magával viszi megölt ellensége fejét, és kiakasztja lakása elé. Miután sokáig jól tartották hadifoglyaikat, és minden tőlük telhető kényelemmel ellátták őket, az, aki ilyen dolgokban a legjártasabb, összehívja számos ismerősét; a fogoly egyik karjára kötelet köt, ennél fogva néhány lépés távolságban tartja magától, nehogy rátámadjon, és legjobb barátjára bízza, hogy hasonlóképpen tartsa a másik karját; és kettesben az egész gyülekezet előtt kardcsapásokkal végeznek vele. Aztán megsütik, közösen elfogyasztják, és néhány darabot elküldenek távollevő barátaiknak is. Nem azért teszik, mint gondolnánk, hogy éhüket csillapítsák, ahogyan régen a szkíták tették; ez a mértéktelen bosszúvágy jele. Bizonysága ennek, hogy amikor az ellenfeleikkel szövetkezett portugálok másfajta halálnemmel végeztek elfogott társaikkal, nevezetesen derékig a földbe ásták, kegyetlenül összeverték, majd fölakasztották őket, kezdték elhagyni régi szokásukat az új kedvéért, mert azt gondolták, hogy ezek a másik világból érkezett emberek, akik szomszédaik között megannyi bűn ismeretének magvait elvetették már, és náluk sokkal nagyobb mesternek bizonyultak mindenféle gonoszságban, nem véletlenül folyamodnak a bosszú e módjához, hanem mert ez minden bizonnyal cudarabb, mint az övék. Engem nem az efféle cselekedetek borzalmas barbársága szomorít el, sokkal inkább az, hogy ha ilyen jól ítélünk az ő hibáikról, akkor miért vagyunk vakok a magunkéira. Úgy gondolom, hogy nagyobb barbárság elevenen megenni egy embert, mint holtan, egy még érzéssel teli testet kínzásokkal és tortúrákkal szétszaggatni, apránként megsütögetni, kutyákkal és disznókkal marcangoltatni halálra (ahogy nem csupán olvastuk, hanem láttuk is nemrégen, nem régi ellenségek, hanem szomszédok és polgártársak között, s ami még rosszabb, a hit és jámborság örve alatt), mint akkor megsütni és megenni, amikor már kiadta a lelkét.
Khrüszipposz és Zénón, a sztoikusok szektájának vezetői helyesen gondolták, hogy semmi rossz nincs abban, ha tetemünk valamely szükségletünkre szolgál, és ha táplálékot nyerünk belőle; amiképpen őseink is, Caesar által Alexia városában ostromoltatván, úgy határoztak, hogy az ostrommal járó éhínséget az öregek, asszonyok és a harcban haszontalan más személyek tetemeivel csillapítják. Vascones, fama est, alimentis talibus usi/ Produxere animas. (“Egykor a vasconok mentették létük e szörnyű / étellel – mondják” Iuvenalis, XV, 93-94.  Muraközy Gyula fordítása)
Az orvosok sem félnek különféle módokon felhasználni egészségünk érdekében; külsőleg és belsőleg egyaránt; de olyan megátalkodott vélekedéssel soha nem fogunk találkozni, mely közönséges bűneinkre, az árulásra, a hűtlenségre, a zsarnokságra, a kegyetlenségre mentséget találna.
Nevezhetjük tehát barbároknak őket az ésszerűség szabályaihoz képest, de nem magunkhoz képest, akik mindennemű barbárságban túlteszünk rajtuk. Háborújuk egészében nemes és nagylelkű, és minden mentsége és szépsége megvan, ami ezt az emberi kórt megilletheti; és semmi más alappal nem bír közöttük az erény kívánásán kívül. Nem új földek meghódításáért küzdenek, hiszen még azt a természeti bőséget élvezik, mely munka és kínlódás nélkül látja el őket minden szükségessel, olyan bőségben, hogy nem is tudnak mit kezdeni területük növekedésével. Még abban a boldog állapotban vannak, hogy nem kívánnak egyebet, mint amit természetes szükségleteik parancsolnak; minden, ami ezeken túl van, fölösleges számukra. Az egykorúak egymást egyetemesen fivérnek szólítják; a fiatalabbakat gyermeküknek; az öregek pedig atyái mindenkinek. Az utóbbiak minden javukat osztatlanul örököseik közösségére hagyják, pusztán azon a jogcímen, amelyet a természet adományoz teremtményeinek azáltal, hogy a világra hozza őket. Ha szomszédaik átkelnek a hegyeken, hogy megtámadják őket, és győzelmet aratnak felettük, akkor a győztes zsákmánya a dicsőség, haszna pedig az, hogy erénye és vitézsége nem fogyatkozott; hiszen különben sincs mit kezdenie a legyőzöttek javaival; és így térnek vissza országukba, ahol semmi szükségesben nem szűkölködnek, sem abban a nagy adományban, hogy boldogan élvezik állapotukat és megelégednek azzal. Ugyanígy tesznek emezek is. Foglyaiktól nem kérnek más váltságdíjat, mint annak beismerését és megvallását, hogy legyőzték őket; de száz évenként egyetlen nem akad, aki ne a halált választaná inkább, mint hogy akár szóval, akár cselekedettel szemernyit is engedjen legyőzhetetlen bátorsága dicsőségéből; egy sem akad, aki ne vállalná inkább, hogy megöljék és megegyék, mint hogy akár csak kérdésessé tegye vitézségét. A foglyoknak nagy szabadságot adnak, és minden tőlük telhető kényelemmel ellátják őket, hogy az élet annál kedvesebb legyen számukra; és mindközönségesen elébük tárják jövendő haláluk veszedelmeit, az elszenvedendő kínzásokat, az e célból megtett előkészületeket, tagjaik megszaggatását és a rovásukra rendezendő lakomát. Mindezt azon egyetlen céllal, hogy egy gyáva vagy alázatos szót csikarjanak ki belőlük, vagy hogy menekülésre vegyék rá őket, s hogy rémületet keltve bennük, vagy megtörve állhatatosságukat, fölébük kerekedhessenek. Hiszen, ha jól meggondoljuk, éppen ez az igazi győzelem egyedüli értelme: victoria nulla est / Quam quae confessos animo quoque subjugat hostes. ( “Nincs addig győzelem, míg a legyőzött el nem ismeri.” Claudius, De sexto consulatu Honorii, 248-249, idézi Justus Lipsius, Politici, V. 17. )
Az igen harcias magyarok hajdan csak addig támadtak, míg ellenfelüket hatalmukba nem kerítették. Mert miután kicsikarták belőle ennek beismerését, hagyták bántatlanul távozni, váltságdíjat sem kértek, legföljebb szavát vették, hogy nem támad többé fegyverrel ellenük.
Az ellenséggel szembeni fölényünk gyakorta rajtunk kívül álló dolgoknak köszönhető. Nem erény, hanem a málhahordók tulajdonsága, ha karunk és lábunk feszes; az ügyesség halott, testi tulajdonság; a szerencsén múlik, ha megtévesztjük ellenségünket, és szemét elvakítja a nap; a vívás képessége mesterség és tudomány dolga, és hitvány, semmirekellő embereknél is megtalálhatjuk. Egy ember becse és értéke szívén és akaratán múlik; ebben áll igazi becsülete; a vitézség nem a kar és a láb szilárdsága, hanem a szívé és a léleké; nem lovaink vagy fegyvereink, hanem saját magunk értékén múlik. Aki szívében elszántan hull a földre, “si succiderit, de genu pugnat"  (“ha elesik is, térdelve harczol” Seneca, A gondviselésről, II, 72 Szaicz Antal fordítása),  aki a közeli halál fenyegetésére mit sem veszít önbizalmából; aki lelkét kilehelvén is rezzenetlenül és megvetően tekint ellenségére, azt nem mi vertük meg, hanem a szerencse; megölték, de le nem győzték.
Gyakran a legvitézebbek a leginkább balszerencsések.
Vannak olyan dicső vereségek is, amelyek felérnek a győzelmekkel. A négy testvér-győzelem, a legszebbek, melyeket a nap valaha is látott, a szalamiszi, plataiai, mükaléi és szicíliai valaha együttesen merhették csak szembeállítani minden dicsőségüket Leonidász király és övéi pusztulásának dicsőségével a termopüléi szorosban.
Rohant-e valaha is valaki olyan dicső kedvvel és lelkesebben csatát nyerni, mint Iszkholasz kapitány a vereségbe? Ki kereste találékonyabban és kíváncsibban üdve bizonyságát, mint veszéséét ő? Feladata az volt, hogy a Peloponnészosz egyik hágóját védje az árkádiaiakkal szemben. Látván, hogy a hely természete és az erők egyenlőtlensége miatt teljességgel képtelen erre, és hogy aki ott az ellenség elébe áll, szükségképpen ott is marad; másfelől saját erényéhez és nemeslelkűségéhez, a lakedaimóniak nevéhez méltatlannak ítélvén, hogy tisztét be ne töltse; e két szélső eset között a középutat választotta. Csapatának legfiatalabb és legmozgékonyabb részét elküldte, megőrizte az ország oltalmazására és szolgálatára; és elszánta magát, hogy azokkal tartja a hágót, akik kevésbé hiányoznának, és haláluk árán a lehető legdrágábban fizetteti meg az ellenséggel az áthaladást: így is történt. Mert miután az árkádiaiak körülvették őket minden oldalról, és nagy öldöklést vittek végbe közöttük, övéivel egyetemben kardélre hányták. Lehet-e olyan győzelmi jelvény, mely nem e legyőzötteket illetné inkább, mint a győzteseket? Az igazi győzés a csata dolga; nem a menekvésé; a dicsőség pedig a küzdés, és nem a leküzdés erényéből származik.
Visszatérve történetünkhöz, bármit is tesznek, hogy ezek a foglyok megadják magukat, azok éppen ellenkezőleg, a két-három hónapon át, amíg őrzik őket, mindenre, amit csak tesznek velük, vidámak maradnak; sürgetik gazdáikat, hogy minél előbb tegyék próbára őket; becsmérlik, sértegetik, gyávasággal vádolják őket, sorolván, hány csatát vesztettek övéikkel szemben. Hallottam egy hadifogoly énekét, mely arról szólt, hogy jöjjenek csak bátran, ahányan csak vannak, és vacsorázzanak belőle; mert a saját apjukat és nagyapjukat fogják megenni, akik az ő testét táplálták és hizlalták. “Ezek az izmok, ez a hús, ezek az inak a tieitek, szegény bolondok; nem látjátok, hogy itt van még bennük őseitek testének anyaga: ízleljétek csak, és megismeritek saját húsotok ízét." Olyan lelemény ez, amely egyáltalán nem tűnik barbárnak. Akik lefestik halálukat, és bemutatják azt a pillanatot, amikor végeznek velük, úgy festik le a foglyot, amint gyilkosai arcába köp és vigyorog rájuk. Való igaz, hogy utolsó leheletükig nem szűnnek meg dacolni velük és becsmérelni őket szavakkal és tettleg egyaránt. Őszintén szólva, igencsak vad emberek ezek mihozzánk képest; hiszen vagy nekik kell minden áron azoknak lenniük, vagy nekünk; bámulatraméltó távolság választja el viselkedésüket a miénktől.
A férfiaknak több feleségük van, mégpedig annál több, minél nagyobb vitéz hírében állnak; házasságaik figyelemre méltóan szép vonása, hogy ugyanazon féltékenység, amellyel asszonyaink lehetetlenné teszik számunkra más asszonyok barátságát és jóindulatát, náluk éppen ezeknek megnyerését segíti elő. Férjük becsületét minden egyébnél előbbrevalónak tartván azon fáradoznak és igyekeznek, hogy minél több társnőt szerezzenek, annál is inkább, mivel ez férjük erényét bizonyítja.
A mieink boszorkányságot fognak emlegetni; pedig nem az; éppenséggel házastársi erény; de magasabb fokon. A Bibliában is Lea, Rákhel, Sára és Jákob asszonyai szép szolgálólányaikat kínálták férjüknek; Livia, érdeke ellenére, támogatta Augustus kéjvágyát; Déiotarosz király felesége, Sztratoniké pedig nem csupán egyik szép szolgálólányát engedte át férje használatára, hanem annak gyermekeit is nagy gonddal táplálta, és hozzásegítette őket, hogy apjuk örökét elfoglalhassák.
Mielőtt azt hinné valaki, hogy mindez nem egyéb a megszokás együgyű és szolgai követésénél, ősi szokásaik tekintélyének lenyomatánál, elmélkedés és ítéletalkotás nélkül, minthogy lelkük oly ostoba, hogy másképpen nem is tehetnének, meg kell említenünk kiválóságuk néhány jelét. A fentebb említett harci ének mellett hallottam egy szerelmi éneküket is, amely így kezdődik:
“Sikló, állj meg; állj meg, sikló, hogy nővérem bőröd rajzáról mintát vehessen egy dús szalaghoz, amit kedvesemnek adhatok: legyen így szépséged és ügyességed minden más kígyóénál kedvesebb örökkön."
Ez az első sorpár, a dal refrénje. Mármost van annyi közöm a költészethez, hogy megítélhessem, mennyire nincs semmi barbár ebben a képzetben, hanem éppenséggel anakreoni. Nyelvük egyébként lágy, hangzása kellemes, a görög végződéseket idézi emlékezetünkbe.
Közülük hárman, nem sejtvén, hogy egy napon nyugalmukkal és boldogságukkal fizetnek majd az itteni romlottság megismeréséért, és hogy ez az érintkezés pusztulásuk szülője lesz, melyről feltételezem, hogy már jócskán előrehaladt, és igen nyomorultul felülvén az újdonság csábításának, szelíd éghajlatukat a miénkre cserélvén Rouenba érkeztek, abban az időben, amikor IX. Károly ott tartózkodott. A király hosszan beszélt hozzájuk; megmutatták nekik életmódunkat, a fényűzést, egy szép város látképét. Ezek után valaki a véleményüket kérte, azt tudakolta, mi ejtette őket leginkább ámulatba; három dolgot neveztek meg, amiből a harmadikat, nagy sajnálatomra, elfelejtettem; kettőre azonban még emlékszem. Azt mondták, először is igen különösnek tartják, hogy a király körül szolgáló nagy, szakállas, erős és fölfegyverzett férfiak (valószínűleg a svájci gárdistákra céloztak) alázatosan engedelmeskednek egy gyermeknek, és nem választanak inkább maguk közül parancsnokot; másodszor (nyelvük egyik sajátossága, hogy az embereket egymás felének nevezik), észrevették, hogy vannak közöttünk mindennemű kellemességekben bővelkedő és dúslakodó emberek, míg feleik a kapujuk előtt koldulnak éhségtől és nyomortól gyötörten; és különösnek találják, hogy e sanyarú felek miként tűrhetnek ilyen igazságtalanságot, miért nem ragadják torkon amazokat, vagy gyújtják föl házaikat.
Egyikükkel sokáig beszélgettem; tolmácsom azonban olyan rosszul követte mondandómat, és bárgyúsága olyannyira akadályozta képzeteim fölfogásában, hogy nem sok örömöm volt ebben. Megkérdezvén, mi haszna az övéi közt betöltött magas rangjából (ugyanis kapitány volt, matrózaink pedig királynak nevezték), azt felelte, hogy az élen haladhat a csatában; arra, hogy hány katonája van, egy teret kerített be, jelezvén, hogy annyi, amennyi azon elfér, ami négy- vagy ötezer ember lehetett; arra, hogy tekintélye megszűnik-e békeidőben, azt felelte, megmarad annyi, hogy ha meglátogatja az alája tartozó falvakat, ösvényt vágnak neki erdeik bozótjában, amelyen kényelmesen haladhat.
Mindez nem hangzik rosszul: ámde mit ér, ha nem hordanak térdnadrágot!

      CSORDÁS GÁBOR FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu