Meggyőződésem, hogy az elit felszámolása volt a kommunizmus legjellegzetesebb programja, és a káros következményei még mindig érezhetőek. Meggyőződésem, hogy éppen a megfelelő létszámú és minőségű elit hiányából adódnak azok a nehézségek, amelyekkel ebben az átmeneti szakaszban a volt szocialista országoknak meg kell birkózniuk. Mielőbb ki kell nevelni, “ki kell találni” az új elitet. De a most uralkodó ideológiai trendek inkább vitatják az elit szerepét, jelentőségét. Mi pedig éppen akkor hangsúlyozzuk egy új elit szükségességét, amikor mindent eláraszt az elit-ellenes retorika. De ha alaposan mérlegeljük a helyzetet, rájövünk, hogy ebben az esetben a késlekedés nem növeli hátrányunkat. Lehet, hogy érdemes előbb az elit szerepének megváltoztatásán dolgozni, és csak azután kijelölni számára a megfelelő szintet. Ami a világ más tájain túl korai lenne, az nálunk éppen idejében történne. Meggyőződésem, hogy az elit tekintélyét lejárató, megcsorbító trendek károsak, és később is komoly veszteségeket okoznak.
Elterjedt politikai közhely, hogy a fasizmus fajgyűlölet, a kommunizmus pedig az osztálygyűlölet ideológiája. Ez tévedés: a gyűlölet, amely a kommunizmus mozgatóereje, tulajdonképpen nem osztályfüggő. Minden társadalmi osztályt lehetséges ellenségként kezel, beleértve a proletariátust is. A kommunizmus igazi célpontja az elit, a polgárság, a munkásosztály, a földbirtokosok, a parasztság elitje. Bár a saját vezetőiből álló elit-hamisítványát védőpajzsként tartja maga elé, ha soraiban a legapróbb függetlenségi törekvést észlelni véli, könyörtelen alapossággal, habozás nélkül megsemmisíti. A kommunizmus az osztályharcra hivatkozik, de valójában az elitek helyének és szerepének a bitorlását jelenti. Beszédes bizonyíték a kommunista börtönök hajdani lakóinak osztályösszetétele: politikusok, egyetemi tanárok, nagybirtokosok együtt tűrtek és szenvedtek írástudatlan parasztokkal, a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozó munkásokkal, papokkal, rendőrökkel és egyetemi hallgatókkal. A kényszertáborok világa nem egyetlen osztály mártíriumát jelentette; tökéletesen tükrözte a kinti világ társadalmi szerkezetét.
Az igazi cél a gyökerek kiirtása, a fekete mágia sötét alkímiája, a világ nyersanyaggá való visszaalakítása. El kell pusztítani a parasztság elitjét, mert túlságosan is ragaszkodik a földhöz, a szokásokhoz, a múlthoz. Fel kell számolni a munkás-elitet, mert túlságosan ragaszkodik az ideológia-mentes szakmai tudáshoz, a szakmai becsülethez, és mert nem csak jól ismeri saját jogait, hanem kellő ereje is van hozzá, hogy kivívja és meg is védje azokat. Fel kell számolni az értelmiségi elitet, mert túl élénk a kritikai érzéke és olyan veszélyes fogalmakat használ, mint “igazság”, “kultúra”, “eszmék”...  Le kell járatni a vallást, a családokba be kell vinni a politikát, az iskolarendszert át kell szervezni. A történelemszemléletet új alapokra helyezik: a történelmi személyiségek csupán a tömegek akaratának megtestesítői, azokat a történelmi nagyságokat, akik nem illenek be ebbe a meghatározásba, száműzik a tankönyvek lapjairól. Ugyanez a sors vár azokra az irodalmárokra, ha nem felelnek meg a marxista-leninista irodalomelmélet kánonjának. A csodálat hullámhosszát gondosan beállítják, szabályozzák; ezzel ugyanis jobb csínján bánni, nem árt az ideológiai éberség. Olyan gyakran íjrák át a történelmet, míg végül fikcióvá válik, de a fikciót, az alkotó fantáziát arra kényszerítik, hogy az úgynevezett realista regények, vagyis a propaganda szintjére süllyedjen. Azok, akik egykor tisztes jómódban éltek, az utcákon kéregetnek, a söpredék szép karriert futhat be. A társadalmi rang fogalmát bemocskolják, jelentőségét elvitatják, bűntudatot ébresztenek vele kapcsolatban. A belső, a lelki élet felforgató tevékenységnek minősül. Annál nagyobb megbecsülésnek örvend a locsogó magamutogatás, a látványoskodó erőfitogtatás.
Az “új ember” felé haladva egy átmeneti lénybe, az aktivistába botlunk, aki régi ismerősünk, az agitátor, kissé romantikusabb kiadásban. A kommunizmusnak sikerül az egész világot kétdimenziós, sík tájjá változtatnia. Amerre a szem ellát, mindenütt tükörsima jégpálya, sehol egy kiemelkedő pont - az egyenlősdi delíriumos látomásba fordul. Ahogy valami vagy valaki megpróbál felemelkedni, azonnal “leleplezik”, mint gyanús jelenséget, és ami mégis tagadhatatlanul kiemelkedik, egyszerűen felépítménynek minősül. A történelem mélységei helyett az osztályharcok “grafikonjait” tanulmányozzák. A lélek mély rezdülései csupán a társadalmi “felhám” reflexei.
Lássuk, ilyen körülmények között mi lett a társadalmi elit sorsa. Képviselői közük többen végleg, nyomtalanul eltűntek, börtönökben vagy a társadalom peremére szorulva, nyomorult névtelenségben tengődtek. Másoknak sikerült a túlélés, környezetükbe beleolvadva, mint az egykori nemesség több képviselője, akik meg tudtak ugyan őrizni egyet s mást külsőségeikből, de minden erejüket és befolyásukat elvesztették, egy eltűnőben levő világhoz tartoztak, afféle undergroundként beérték annyival, hogy az emberi léthez szükséges emlékeiket átmentsék. A hatalom megtűrte néhányukat: szegényes kis szobák mélyén tengődő öreg írókat, kis hegyi falvakba visszahúzódott, hajdan neves filozófusokat. Végül is valamilyen alig érzékelhető, törékeny formában tovább élt az “azelőtti idők” néhány értéke, amelyet csak hallomásból ismertünk, és amely valamilyen megmagyarázhatatlan, bevallhatatlan nosztalgiát ébresztett bennünk.
Létezett egy harmadik kategória is, amelyet talán “üvegház-elitnek” nevezhetnénk. Ebbe az a maroknyi író és művész tartozott, akik “művészeti unió”-tagságuk révén némi védelmet élvezhettek. Az uniók afféle állandó megfigyelés alatt tartott rezervátumokként működtek, és némi megélhetést biztosítottak azok számára, akik óvakodtak a mindennapi események kommentálásától, vagy éppen ellenkezőleg, lelkesen hozsánnáztak minden ünnepi alkalomból. Az “elkötelezett művészet” ideológusainak így sikerült elérniük, hogy az alkotó művészek teljesen elszakadjanak a társadalmi élet valóságától. A kultúra elitje arra ítéltetett, hogy egzotikus legyen.
A többi elitet a társadalmi fejlődés hamis propagandájával tévesztették meg, ami aztán súlyos gazdasági-történelmi következményekhez vezetett. A parasztságot arra bátorították, hogy a munkás létforma elérésére törekedjen, azaz városlakóvá váljék. A “város és falu közötti különbség eltörléséről” beszéltek. A munkásosztály az értelmiség helyére áhítozott. Pártiskolák bújtak ki a földből, ahol napok alatt egyetemi diplomát szerezhetett bárki, akit erre a szegénysorból való származás vagy párthűség érdemesített. A gyorstalpaló tanfolyamok érettségi nélküli diplomásainak doktori címet, akadémiai tagságot osztogattak. Így aztán csakhamar leértékelődött a szakmai hozzáértés és az valódi képességeket, ismereteket nem sokra tartották. Egyik amatőr-fesztivál a másikat követte, hogy ezzel is bebizonyítsák, a szakmai képesség nem feltétele a kreativitásnak, és a tehetség demokratikus adottság, a “világ legigazságosabban elosztott gazdagsága “. A rendszer jól bevált eszközökkel manipulálja a társadalmat. Eszköztára az egyenlősdi, a felforgatás, a megtévesztés, a biztos értékekbe vetett bizalom aláásása. Mindent a feje tetejére állítanak; ami eddig a központban volt, az most a peremre kerül és fordítva, ami eddig felsőbbrendűnek számított, azt most megtapossák, és fordítva. . . Akit köztisztelet vesz körül, annak nincsen semmi hatalma, annak pedig, aki a hatalmat a kezében tartja, nincsen igazi tekintélye.

(Az elitek széthullása rendellenes vagy rendjén való?)
Nagyjából ilyen előzmények után játszódtak le az 1989 decemberi forradalmi változások. És van némi szimbolikus jelentősége annak, hogy ezeket a változásokat olyan utcai harcok hozták el, amelyekben - statisztikai szempontból - a résztvevők nem tartoztak egyik elithez sem. Az elitek “bársonyos forradalmakat” visznek végbe, a véres forradalmakat a névtelen tömeg elkeseredett dühe robbantja ki. De miután sikerült megdönteni a régi rendszer legtöbb intézményét, feltevődik a kérdés: ki veszi át a vezetést, ki határozza meg és hozza létre azt, amit az új világ jelenthet, és amely most hirtelen lehetőséggé vált Az örvény közepén üres mélység forog magában: nincsen, aki felépíthetné a hatalom új rendszerét. A majd’ 50 évnyi totalitárius sötétség után a kínálat nem volt meggyőző, vagy talán nem is volt egyáltalán. A tekintetek így az imént letűnt vezetők környezetében keresik a megfelelő embereket. A diktátorral való leszámolás eufóriájában mindenki hajlamos megfeledkezni a közeli munkatársai bűneiről. Ex-miniszterelnökei lelkesen vállalkoznának a reformok végrehajtására. Aztán olyan aktivisták tűnnek fel, akiket a szeszélyes kedvű diktátor eltaszított magától, akiket üldöztek. Majd az utca hősei felé irányul a közfigyelem, míg végül a közösség lelkiismerete felébred, és hajdani ellenzékieket igyekeznek megnyerni a közszolgálatnak. Nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk egy vezetésre alkalmas “pót-garnitúráról”.
A kommunizmus utáni Romániának a semmiből vagy a régi, széthullott elitből kell megteremtenie az új vezető réteget. A régi nomenklatúra elfogadható képviselőiből is lehet “meríteni” néhány elfogadható személyt. Ezek mellett aztán csakhamar akarnokok, dörzsölt fiúk, ködös fejű romantikus képzelgők hada nyüzsög, készen arra, hogy jól felfogott egyéni érdekeik szolgálatában vagy őszinte tenni akarással belevessék magukat a politikai élet zavaros habjaiba. A játékba beleszólnak azok is, akikről az “üvegházi elit” kapcsán beszéltem. Új társadalmi besorolást akarnak kiharcolni maguknak, és úgy érzik, elérkezett az ideje, hogy az 1989 előtti bűnös tétlenségüket bátor és tevékeny közéleti szerepléssel tegyék jóvá. Az értelmiségiek egy része gyorsan megérti, hogy az új idők új szereplőket igényelnek, és gyorsan foglalkozást változtatnak, újságírók, politikusok, egy néhányan vállalkozók lesznek. Egész sor pályamódosítás játszódik le a szemünk előtt. Meglehetősen megszokott már, hogy orvosok, jogászok vagy mérnökök politikai elemzőnek csapnak fel (ez a foglalkozás erősen inflálódik is), és van, aki diplomatának, pártembernek vagy könyvkiadónak áll. Néhányan - j’en sais quelque chose (értek hozzá valamicskét) - miniszterré avanzsálnak, másokból parlamenti képviselő vagy cégtulajdonos lesz. Majd’ mindegyikük ott sertepertél a “civil társadalom előkelő köreiben”, mert az ilyen átmeneti korszakokban gyakran ez jelenti a “társadalmi elit” fogalmát. A tömeges pályamódosítások sajnos, legalábbis egyelőre, együtt járnak egy általános “szakmán kívüliséggel”. Nálunk mindenki kezdőnek számít, az államelnöktől és a miniszterektől a legjelentéktelenebb trafikosig. A megfelelő képzettség, a szakmai tapasztalat hiányát tehetséggel, a kínálkozó alkalmak ügyes megragadásával, jó szerencsével vagy egyszerűen pimaszsággal igyekeznek pótolni. Mindenki beismeri, hogy “nincsenek megfelelő embereink”, hogy egyetlen területen sem tudnánk összeverbuválni egy hiteles szakértői gárdát. A mostani kormánykoalíció azt hangoztatta az 1996-os választási kampány során, hogy 15.000 szakembert állít majd a megfelelő posztokra. Csakhamar beláttuk, hogy ez az ígéret csupán választási kampány-fogás volt, mert semmilyen valóságfedezet nem állt mögötte. Ennek a 15.000 szakembernek a léte, illetve a nemléte hamarosan közmulatság tárgya lett. . .
Igen jellemző, hogy a parasztság és a munkásság, vagyis a lakosság igazi tömegei minimális arányban vesznek részt a politikai életben. Megfosztották őket igazi vezetőiktől, saját elitjüktől, és a mindennapi megélhetés biztosításán kívül nincsenek világos elvárásaik, meggyőződéseik, hiányzik belőlük minden kezdeményező erő. Könnyű félrevezetni, manipulálni őket, néha-néha valami ködös jelszóval sötét szándékú néptribunok lázadozásra, tömegmegmozdulásokra bújtják fel őket. 1992-ben a falusi asszonyok arra a kérdésre, hogy: “Melyik elnökjelöltre fog szavazni?” , ilyen válaszokat adtak: “Hát, amíg ez a mostani az elnök, addig csak rá fogok szavazni; aztán, ha másik lesz, hát majd arra”,” Mind a kettőre, aztán a Jóistenre bízom, ő döntse el, hogy melyikük a jobb”. A döntésről való eleve lemondás, a választás elhárítása súlyos identitászavarról árulkodik. Márpedig egy identitászavarral küszködő választói bázis nem képes demokratikus választások révén megfelelő politikai elitet állítani az ország élére.
A választások csak akkor állíthatnak alkalmas vezetői elitet egy ország élére, hogyha a választók széles tömegei figyelemmel kísérik és értik a politikai eseményeket. Ehhez még az is szükséges, hogy az elit erényei, kvalitásai újraértékelôdjenek. Az igazi elit nem holmi önelégült kisebbség, nem elvont szuperlatívuszok zártkörű klubja. Ez az élvonal az egész társadalmi berendezés elit-szükségletének a megfogalmazódása, egy közösségi óhaj megtestesülése. Kialakulásához föltétlenül szükséges, hogy tagjai magasszintű értékeket képviseljenek, olyan emberek legyenek, akik szakterületüket tehetségüknek megfelelően választották ki, akik folytonosan továbbképzik magukat, de elsősorban a többiek, a tömegek irántuk érzett bizalma és tisztelete emeli őket az elit soraiba. Az emberek ösztönösen meg kell érezzék, hogy milyen tulajdonságokat várnak el azoktól, akikre a sorsukat, a jövőjüket bízzák, és ha egyszer megbíztak bennük, akkor el is kell ismerniük, értékelniük kell érdemeiket.  A hozzáértés, a szakmai tudás és igényesség arisztokráciája csak akkor létezik, ha a társadalmi bázis is képes megbecsülni ezeket a kvalitásokat. És éppen ezen a téren kell a volt szocialista országoknak a legnagyobb nehézségekkel megküzdeniük: az elitek felszámolásával egy időben a régi rendszernek sikerült az elitek iránti tiszteletet is aláásnia, szétmorzsolnia. Ennek a következményeit kell elszenvednünk: nemcsak hogy nincsenek megfelelő elitjeink, hanem igazi igény sincsen arra, hogy ezek megint létrejöjjenek. Az átnevelés, az “agymosás” eredményes volt: nem szeretjük a felsőfokot, a szuperlatívuszokat, a kiválóságokat. Az évtizedekig tartó kényszerű egyetértés után valósággal tobzódunk a semmit tiszteletben nem tartó, mindent leromboló bírálgatás élvezetében. Senki sem érezheti magát biztonságban: a lejáratás, a hitelrontás szinte össznépi mulatság lett. Ahelyett, hogy bátorítanánk az igazi elit kialakulását jelző folyamatokat, az elitek a bűnbak-keresés elsőrendű céltáblájává váltak. Az elitet jellemző kvalitások atomjaikra hulltak, és mindenki azt hiszi, hogy neki is jutott pár morzsa belőlük. Így aztán feljogosítva érzi magát arra, hogy a kiválóság bármilyen megjelenési formáját gyanakvással fogadja, megkérdőjelezze. Hasonló állapotokat tapasztalt Ortega y Gasset a 20-as évek Spanyolországában: “. . . minden átlagember igen fontos személyiségnek érzi magát, és dühödten fordul bárki ellen, aki kiemelkedik a tömegből. Az átlagember valami plebejusi türelmetlenséget érez minden kiemelkedő, minden nagyszerű iránt “ (Gerinctelen Spanyolország).
Az elit meghatározásához hozzátartozik, hogy a társadalmi mozgások mágneses középpontjában, a sűrűsödési pontban jön létre, de ez most nálunk nehezen alakulhat ki. A történelmi fejlődés során, a forradalmak utáni átmeneti időszakokban gyakran volt már példa hasonló helyzetekre. Tocqueville írja a franciaországi társadalmi életről, amikor 1835-ben visszatért Amerikából: “Vajon hol vagyok? A vallásos hívők a szabadság ellen harcolnak, a szabadság barátai pedig a hívők ellen fordulnak; a legnemesebb, legnagylelkűbb emberek a rabszolgaság dicséretét zengik, az aljas és egyszerű emberek a függetlenséget magasztalják; becsületes, felvilágosult állampolgárok elítélik a haladás minden formáját, míg a haza iránt közömbösek és a minden erkölcsből kivetkőzöttek a civilizáció és a felvilágosodás szószólói lesznek. . . Ebben a világban nincs többé összefüggés a dolgok között: az erény tudatlan, a tudás nem tiszteli a becsületet, a rend szeretete a zsarnok iránti hűséget jelenti, a szabadság szent ügye a törvények semmibevételéhez vezet; ez egy olyan világ, ahol a nem lelkiismeret fénye vezérli az emberek tetteit, ahol már semmi nem tilos, semmi sincs megengedve, semmi nem becsületes, vagy szégyellnivaló, nincs többé igaz és hamis” (Az amerikai demokráciáról). De Tocqueville reménykedett a megoldásban, hiszen szeme előtt lebegett az amerikai demokrácia példája. Itt Kelet-Európában mi is diagnosztizáltuk a társadalmi válságot, azt is tudjuk, hogy mivel kezdjük a terápiát. Készen állunk arra, hogy a megfelelő - akár amerikai, akár nyugat-európai- modell példáját kövessük. De hát maga a modell sem egészséges, bár más bajok gyötrik, mint minket. Még pontosabban fogalmazva: az elitek széthullása, amit mi betegségnek, egészségtelen folyamatnak tekintünk, Nyugaton - látszólag - a dolgok megszokott rendjébe tartozik. Mi most fáradozunk annak a kialakításán, amiből a példaképnek elege lett, és a felszámolását fontolgatja.

***
Az elit fogalmának a meghatározása is egyre viszonylagosabbá válik. Vilfredo Pareto és Gaetano Mosca idejében ez még valami fényes, emelkedett dolgot jelentett. Olyasmit, ami egybeötvözte az emberi kvalitásokat (erény, tudás, nemesség) a  nagyszerűség gondolatával: aki az elit soraiba tartozott, azt közmegbecsülés, általános tisztelet övezte. Platón szerint az ilyen nagyszerű férfi ”mégas kai téleios”, azaz ”nagy(tekintélyű) és kiváló” (A Törvények V. könyvében, 730c-731a). Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban szintén kiemelkedő, nagy egyéniségekről beszél, és ilyenek a görög tragédiák és Pindarosz kardalainak hősei is. Ma a nyugati világban a “nagy ember” szókapcsolat inkább már csak mint a cicerói szónoklatok retorikai fordulata maradt fenn.
Éppen ez a nagyságra, az átlag fölé emelkedésre utaló jelentéstartalom zavarta bizonyos  “politikai korrektség” híveinek egyenlőség- és méltányosság-igényét. Attól való féltükben, hogy a “nagyság” elismerése igazságtalan túlkapásokhoz, önkényes rangsoroláshoz, a hierarchia csúcsán állók elpimaszodásához vezethet, a “nagyság” kultuszát száműzték a politikai életből, de sajnos ezzel együtt megszűnt az igazi tekintélyek, az igazi értékek iránti tisztelet is. Az elitizmustól való félelem az elit valódi jelentőségének elhallgatásához, tagadásához vezetett. Először is azt a véleményt kellett elhallgattatni, amely szerint a kiválóság nem általános adottság (a közösség “legjobbjai” mindig is kevesebben, tehát kisebbségben voltak), majd ezt bizonyos foglalkozások, szakmák, intézményekhez tartozók és meghatározott társadalmi “beosztásban”, funkcióban lévők csoportjaira, a “többségre” ruházták át. Már 1936-ban így vélekedett Harold Lasswell, aki szerint a társadalmi tevékenységben bizonyos szerepet betöltő közösségek - a politikusok, az üzletemberek, az egyház és a katonaság képviselői - együttesen alkotják a társadalom elitjeit: eliteket és nem az elitet. Miután a fogalom tartalmát így kibővítették, ellentétes folyamat kezdődött el, és mára az elit fogalma leszűkült a hatalom kézbentartóinak körére. Azok alkotják, akik a közélet valamelyik meghatározó területén döntéshozónak számítanak. A hajdani főnévből melléknév lett. Ma már nem egy állandó tulajdonságot, egy maradandó értéket jelent, hanem csak egy múlandó pozíciót, amelyből bárkit bármikor le lehet váltani. A magas tisztségek viselői, a hírességek, a “sztárok”, a prominens személyiségek és a VIP-ek feltűnnek, majd a süllyesztőbe kerülnek, és a megítélésük végül is attól az image-től függ, amelyet hozzáértő reklámszakemberek találnak ki a számukra.
Igen jellemzőnek találom azokat a változásokat, amelyeknek döntő szerepe van az elit létrehozásában, “kinevelésében”: az oktatási-nevelési rendszerre gondolok. John R. Searle egy 1993 őszén megjelent tanulmányában (a Daedalus-ban) felhívja a figyelmet arra, hogy a többé-kevésbé hagyományos, a nyugati racionalizmus elveire épülő pedagógia és az “újhullámos”, “posztmodern” irányzatok között egyre mélyül az ellentét, és ez elsősorban az amerikai felsőoktatásban érzékelhető. Ezek a feszültségek Thomas Kuhn, Jacques Derrida, Richard Rorty és (kisebb mértékben) Michel Foucault hatására bontakoztak ki. Nietzschét “baloldali” szemmel újraolvasva arra a felfedezésre jutottak, hogy nem létezik objektivitás, hogy  nem felfedezni és megismerni kell az  igazságot, hanem “előállítani”, hogy a tudományosság tulajdonképpen elfojtás. Az egyetemek olyan kulturális “kánont” képviselnek és tanítanak, amely egy önkényesen kiválasztott tudásanyag, amely révén manipulálni lehet az egyetemi oktatásból kirekesztetteket. A hagyományos egyetemi elitek politikai “visszaéléseire” csattanós politikai választ kell adni. A “rossz szándékú” manipuláció helyére a “jó” manipulációnak kell kerülnie. Szakítani kell a tanárok toborzásának eddigi módszereivel. Át kell értékelni magának az “intellektuális értéknek” a fogalmát is. Az igazi tudományosság másodlagos szempont; a politikai “elkötelezettség” és az “ügy” iránti teljes odaadás mértéke a mérce. Az eddigi rangsor, egyetemi hierarchia felbomlóban, eltűnőben van. Igazságtalan, tájékozatlan, “elitista” az, aki egy könyvről azt állítja, hogy jobb a többinél, egy elméletről azt mondja, hogy helyes és igaz, míg a többi helytelen és hamis, és ki meri jelenteni, hogy igenis van határvonal a magaskultúra és a népi kultúra között. A tanári tekintélyt le kell járatni, az egyetemi előadások gyanúsakká váltak; nem kell különbséget tenni a tanárok és a tanítványok között: mindannyian egy közös cél érdekében, vállvetve dolgoznak, hogy a - politikailag - igaz ügy diadalra jusson.
Semmiképpen sem célom, hogy előadásomban méltassam vagy értékeljem a Searle által felvázolt forradalmi folyamatokat. De azért fel kell tennem azt a kérdést, hogy a kommunista uralom hosszú évtizedei után elit-válsággal küszködő volt népi demokráciák hogyan dolgozhatnák fel a nyugati világ posztmodern reformátorainak bősz elit-ellenességét? És ha ez a fejlődés elkerülhetetlen iránya, hogyan ugorhatnánk át a modern kor előtti szakaszból a posztmodernségbe?

                NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

PLESU, Andrei
A madarak nyelve
Jelenkor, 2000

Tescani napló
Koinónia, 2000

“A damaszkuszi út”
Élet és Irodalom, 1994. 5. 20.

“Értelmiség és egyház”
Magyar Lettre Internationale, 23

“Európai patriotizmus?
Akadályok kelet fel?l nézve”
Magyar Lettre Internationale, 25

“Michnik és Havel”
Magyar Lettre Internationale, 26

“Az új ember”
Magyar Lettre Internationale, 27

“Intellektuális élet a diktatúrában”
2000, 1997. 9

“Mit bizonyítanak az álmok?”
Magyar Lettre Internationale, 36

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu