1.
A fiuk révén ismertem meg őket. A srác egyetemista koromban a barátom volt, “jártunk”, ahogy akkoriban mondták. Stanko és Vera Zágráb belvárosában laktak egy csöpp, kétszobás lakásban. Stanko a Jugoszláv Néphadsereg nyugalmazott tisztje volt, Vera pedig háziasszony. Boszniából jöttek fel Zágrábba. Mintha a jugoszláv hétköznapok kis múzeuma lett volna az a lakás. A falon bekeretezett képek telt idomú hölgyeményekkel, akik tavirózsákkal és hattyúkkal jól megrakott romantikus tavak partján pihengettek. A televízión velencei gondola, a hűtőszekrényen faragott gém (a legnépszerűbb jugoszláv emléktárgy, “Szlovéniától Koszovóig”, országszerte ezzel kupeckedtek, főleg a cigányok). Tito képe a családi fotó mellett lógott a falon. A súlyos diófa bútorok fényes politúrját (az első jugoszláv gyártmányú hálószobabútor a háború után!) kézi horgolású kis csipketerítők védték a karcolásoktól. A kagylókkal cicomázott dobozkák és más tengerparti szuvenírek (olyan feliratokkal ellátva, mint “Makarskai emlék”, “Cresi emlék”) valamiféle nyaralási naplót alkottak. Olyan évek voltak azok ugyanis, amikor minden nyáron kijárt a tenger. Munkás-szakszervezeti alapon, természetesen.
 A polcokon békésen megfértek a legkülönbözőbb könyvek: a barátoméi (Schopenhauer, Kant, Hegel, Nietzsche, Kierkegaard...), Stankóéi (könyvek Titóról, albumok Jugoszláviáról meg a népfelszabadító háborúról...) meg Vera füzetes regényei (olcsó szerelmi ponyvák).
 A lakás nemcsak tárgyakkal volt telizsúfolva, hanem emberekkel is, olyan volt, mint valami pályaudvari váróterem. Végigszáguldottak rajta a lármás szomszéd kölykök; bejöttek vizet inni meg egy karéj kenyérért, Vera házi lekvárjával megkenve. Mindennap benéztek Vera barátnői is “egy kávéra” meg egy kis “traccspartira”.  Egyetemi kollégáink is megfordultak ott, közben Stankóval is lejátszottak egy sakkpartit, és felhajtottak egy kupica boszniai slivovicát.
 Vera a hálószobában, a masszív házastársi ágy alatt tartotta a télire eltett befőtteket meg a savanyúságot. Szép rendben sorakoztak az üvegek: lekvár, savanyú uborka, paprika, ajvár meg a krumplis- és hagymás-zsákok. Egyszer Vera behívott a hálószobába, kihúzott az ágy alól egy földdel teli plasztikdobozt, és büszkén mutatta a zsenge kis paradicsompalántákat. Vera minden nap sütött bosnyák pitát, etette a szomszédokat, a barátokat, a szomszéd gyerekeket, mindenkit, aki csak benézett hozzájuk. Márpedig sokan benéztek, mert vonzotta őket, hogy a kis lakásban oly vidáman bugyog az élet, mint a vízforralóban a teavíz (no, meg a kulturális szinkretizmusnak is volt varázsa!).
 Ámde idővel a gyerekek (még egy lánya is volt Stankónak s Verának) befejezték az iskoláikat, és kirepültek a családi fészekből. Gondot viseltek a szüleikre, és találtak nekik egy másik, nagyobb és komfortosabb lakást - át is költöztették őket. Amikor elmentem hozzájuk látogatóba, Vera sírva fakadt: a gyerekek elvették a holmijait, az emléktárgyait, a bútorát, mindent elvettek tőle, panaszkodott, egyetlenegy dolgot sikerült csak megmentenie. És bevezetett a modern hálószobába, kihúzott az ágy alól egy képet, rajta telt idomú hölgyemény, amint a tavirózsákkal és hattyúkkal jól megrakott romantikus tó partján pihenget.
 - Az ágy alatt tartom. A gyerekek nem hagyják, hogy a falra akasszam... - mondta durcásan, mint egy gyermek.
 Vera továbbra is sütötte a bosnyák pitát, csakhogy már nem volt vendég. Stanko minden nap meghívott valakit egy parti sakkra meg egy kupica boszniai slivovicára, de az új lakás valahogy senkinek sem esett útba, vagy már nem volt kedvük sakkozni. Szó sincs róla, a lakás valóban tágasabb volt, kényelmesebben lehetett benne élni, de az élet íze végleg megváltozott.
 Stankótól és Verától a szebb jövő nevében “elkobozták” vagyonkájukat, érzelmi emlékezetük zálogát. Két idős ember egyszeriben a természetes környezetén kívül találta magát, akár a partra vetett halak. Az emberek nem halak, Stanko és Vera nem haltak ebbe bele, de - én legalábbis úgy láttam, amikor meglátogattam őket - hirtelen megöregedtek...

2.
Utazásaim közben többször is előfordult velem, hogy olyan emberek közt találtam magam, akik egyszerre csak, számomra érthetetlenül, különösen meleg hangon kezdtek beszélni bizonyos dolgokról. Egyszer például egy társaságban amerikai ismerőseim gyerekkönyvekről beszélgettek, valamennyiük közös kulturális örökségéről.
 - Az én kedvenc könyvem a Micimackó volt... - szólaltam meg, füllentve egyet. A Micimackó csak jóval később, már felnőtt koromban vált a kedvenc irodalmi hősömmé.
 Ismerőseim csodálkozva néztek rám. Egyáltalán nem Milne könyvéről volt szó. Habár sokszor jártam Amerikában, egyszeriben teljesen ismeretlen földön találtam magam. Ebben a pillanatban abszolút idegen voltam, mint aki egy másik bolygóról pottyant oda. És ennek az idegennek most - épp ez hiányzott -, el kell magyarázni olyasmit, amit szinte sohasem szoktunk magyarázni. Olyasmit, hogy egy meg egy az kettő.
 A múltkor holland barátaimmal találkoztam. Kellemesen eltársalogtunk erről-arról, aztán, amikor beszélgetés közben felfedeztük, hogy mindkét fél, én is meg ők is nézzük az évenkénti Eurovíziós táncdalfesztivált, már-már eufóriába estünk. Felnőtt emberekben gyerekes vidámságot idézett elő a bugyuta televíziós vetélkedő emléke.  Mindjárt melegebb, lazább lett a hangulat. Család lettünk egy pillanatra, európai család.
 Utazásaim közben felfigyeltem arra, hogy amerikai, holland, angol barátaimmal könnyedén elbeszélgetünk mindenféléről - könyvekről és kiállításokról, filmekről és kultúráról, a politikáról meg a mindennapi életről -, végül azonban mégis marad egy darab oszthatatlan terület, egy darab lefordíthatatlan élet, olyan tapasztalat, melyen ott van egy bizonyos országban, egy bizonyos kultúrában, egy bizonyos rendszerben, egy bizonyos történelmi pillanatban élt közös élet jegye. Ez az oszthatatlan és lefordíthatatlan réteg a pavlovi csengő hangjára lép működésbe bennünk. És mi tévedhetetlenül nyáladzunk, anélkül, hogy igazából tudnánk, miért. Ez az ismeretlen benső terület olyasmi, mint a közös “gyerekkor”, egy embercsoport közösségi lényének meghitt territóriuma, mely le van foglalva a jövendő nosztalgia számára. Pláne, ha megesik, hogy erőszakkal fosztanak meg bennünket ettől a területtől.

3.
Van egy régi skót vicc, miszerint a skótok, ha összejönnek, viccek helyett számokat mondanak, és a számokon röhögnek. Minek fölöslegesen pazarolni a szavakat.
 Habár azt tartom magamról, hogy könnyedén átlépem a kulturális határokat, mégis észre kellett vennem, hogy talán nagyobb érdeklődéssel beszélgetek a “nyugatiakkal”, ám a “keletiekkel” egészen biztosan könnyedebben társalgok. Mert életbe lép egy olyan érzés, hogy ismerjük egymást akkor is, ha nem ismerjük; jobban érezzük az árnyalatokat, és tudjuk, mikor hazudunk, még akkor is, ha látszólag igazat mondunk. Beszélgetés közben nincs szükség lábjegyzetekre, elég megemlíteni egy sokatmondó nevet, és máris mosolyra húzódnak az ajkak.
 Találkozni egy “keletivel” annyi, mintha saját, már feledésbe merült múltunkkal találkoznánk. Találkoztam oroszokkal, akik szívélyes hangon emlegették Radmila Karaklajicot meg Djordje Marjanovicot, a jugoszláv táncdalénekeseket, vagy büszkén mutatták jugoszláv gyártmányú cipőjüket, amit Moszkvában, az “Adria” nevezetű áruházban vásároltak. Találkoztam kínaiakkal, akik lelkesen próbálták kimondani, hogy “Le-si ka-pi-tány”", meg bolgárokkal, akik fülig érő szájjal érdeklődtek a “Vegeta” felől.
 Ezek a nevek és tárgyak nekem alig jelentettek valamit; abba a kora-szocialista jugoszláv múltba tartoztak, melyről nem nagyon tudatosítottam, hogy az “enyém” - amikor azonban megemlítették őket, egy pillanatra valami szúrást éreztem, homályos érzés támadt fel bennem, melynek abban a percben sem a forrását nem tudtam volna meghatározni, sem a minőségét.
 “Ha valamit harminc vagy negyven éven keresztül nem láttam, akkor erős ‘ütést’ fog rám mérni a nosztalgia”, mondja egészen egyszerűen Robert Opie, a hétköznapi tárgyak szenvedélyes gyűjtője, és a gloucesteri “nosztalgiamúzeum” (The Museum of Advertising and Packaging) megalapítója.

4.
Ez a dolog a múlttal, különösen a közös múlttal, talán nem is olyan egyszerű, mint amilyennek a gyűjtő nézőpontjából látszik. “Posztkommunista” korunkban a “keletiek”, úgy látszik, akkor a legérzékenyebbek, amikor felmerül ez a két kérdés: a közösségi jelleg és a múlt kérdése. Először is mindegyikük meg fogja állapítani, hogy az ő posztkommunizmusa bezzeg másmilyen, amin azt érti, hogy az ő posztkommunizmusában az élet jobban hasonlít a nyugati demokráciákéhoz, mint a többiekében. A “keleti” nem szívesen fogja nyilvánosan beismerni a maga posztkommunista traumáját, és ahhoz sem lesz különösebb kedve, hogy megpróbálja artikulálni. Épp elég kommunista traumában volt része (e téren igényt is tart a copyrightra), de azok valahogy elnyüvődtek, elöregedtek, vagy mi, és mintha már nem fájnának. Lévén gyógyíthatatlan “homo duplex”, akit mentálisan arra edzettek, hogy a személyes életét válassza el a közösségi élettől, aki belefáradt az állandó ideológiai kényszerbe, hogy a jövő felé fordulva éljen, akit elcsigázott a reá zúduló túl nagy adag “történelem”, aki elijed a valahonnét előszivárgó emlékezéstől, a “keleti” ember ebben az órában, legalábbis úgy tűnik, szívesebben belesüpped az ellenvetést nem tűrő, közömbös jelenbe. Egyedül csak a fiatalabbak, akik még őszinték, adnak hangot csodálkozásuknak, mint Thomas Oberländer, a (volt) kelet-német drámaíró tette egy irodalmi tanácskozáson:
 - Emberek, hát nekem két életem van és egy életrajzom...!
 

5.
Ez a dolog a múlttal valóban nem egyszerű. Különösen manapság, amikor egyszerre vagyunk tanúi és részesei annak az általános tendenciának, mely a stabil és “szilárd” történelemtől a változékony és “lágy” emlékezet felé fordul (az etnikai, társadalmi, faji, nemi, személyes, a csoport- és osztály-emlékezet s miegyéb felé), meg annak a kulturális jelenségnek, melynek, Andreas Huyssen szerint a muzealizáció az elég csúnya neve. “Úgy tűnik, a muzeális érzékenység egyre nagyobb teret hódít a mindennapi életben és kultúrában. Gondoljunk csak a régi városközpontok, egész falvak és muzealizálódott tájak historizáló restaurációjára, a bolhapiacok hallatlan sikerére, a retró-divatra, a nosztalgiahullámokra, a megszállott önmuzealizációra a videokamera segítségével, az emlékiratokra és a vallomásos irodalomra, s ha ehhez még hozzáadjuk a világ elektronikus totalizálását az adatbankok révén, akkor a múzeum többé nem tekinthető egy meghatározott, stabil és jól megrajzolt körvonalakkal rendelkező intézménynek. A szó tágabb, amorf értelmében vett múzeum a jelenkori kulturális tevékenységformák alapvető paradigmájává vált.”

6
Ha elfogadjuk, hogy a “múzeum” a jelenkori időérzék paradigmája, akkor, legalábbis ami az európai és az amerikai kultúrát illeti, a múzeumban elfoglalt helyünk és a hozzá való viszonyulásunk tekintetében igen nagyok a különbségek.
 Habár az amerikai intellektuális piacon századvégi világunk kulcskérdéseit is forgatják - mi a történelem és mi az emlékezet, mi a személyes és mi a kollektív emlékezet meg ehhez hasonlók -, az európai idegen úgy érzi, hogy Amerikában másképp viszonyulnak a “múzeumhoz”, mint Európában, különösen Kelet-Európában. Történelem, emlékezet, nosztalgia - ezekben a fogalmakban a jelenkori Amerika nagy kulturális-terapeutikus és persze kommerciális értéket fedezett fel. A különféle emigráns etnikai csoportok emlékezetének, az elvesztett (pl. afro-amerikai) identitás re-konstrukciójának hajszolása, az emigránsok múzeumainak megnyitása (pl. Ellis Islanden), az amerikai egyetemek olyan tanszékei, melyek különböző kulturális identitásokkal foglalkozva voltaképpen az emlékezettel foglalkoznak, a kiadóipar, a lapok és a tévé, melyek kaptak rajta, és kommerszializálták a témát - mindez arra vall, hogy Amerikában újabban tényleg megszállott “muzealizálás” folyik. Az amerikai piacon minden megtalálható: dokumentum-felvételek videoszalagon a legújabb kori történelemről csakúgy, mint máról holnapra szuvenírekké vált tárgyak. Amerikában minden korosztály megvásárolhatja a maga “történelmi” nosztalgiáját kielégítő instant-termékeket. S habár Amerikában minden gyorsan “múlttá változik”, mintha közben mégsem veszne ki semmi. A tévében olyan sorozatokat és filmeket vetítenek, amelyeket még a nagyapák néztek, s amelyeket most az unokák bámulnak. Rendelkezésre áll a régi Star Trek is meg a “másodgenerációs Star Trek” is, a régi Superman is meg a jövendő nemzedékek Supermane is. Ily módon az amerikai polgár – a felszínes európai idegen legalábbis így látja –, valamiféle örök jelenben él. A bőséges nosztalgiapiac mintha legyűrné a nosztalgiát; úgy tűnik, a valami után érzett valódi nosztalgiához hozzátartozik annak a valaminek a valódi elveszítése is. Amerika pedig nem ismeri a veszteséget, legalábbis nem abban az értelemben, mint az európaiak. Így a kommerszializálódás folyamatának valamint az emlékezethez való viszonyulás rugalmasságának köszönhetően (make - remake, shape - reshape) a nosztalgia, akárcsak annak tárgya, fájdalommentes szurrogátummá változik.
 Ismétlem: az európai idegen szemében. Mert amire a mi európai polgárunk (avagy az euro-ego-centrikus ember) egy csöppet sem habozva abszolút jogot formál, az éppen a Történelem és a történelem megértése.

7.
Mert az európai ember magánéletébe beleszólt a történelem, elrajzolta az életrajzát; az európai ember a történelem miatt produkálta a maga “triplaszaltóit”: megszületett egy országban, egy másikban élte le az élete javát, és egy harmadikban halt meg. A történelem miatt cserélgette az identitását, mint az inget, s miatta lett oly rugalmas, akár egy macska. Néha tényleg úgy érzi, hogy, épp mint egy macskának, kilenc élete van...
 Európa a közelmúltban létrehozta a világ legnagyobb emléktárgyát – a berlini falat. A berlini fal millió apró szuvenírré tört szét: némelyik értelmetlen kacattá változott, és a szemétben kötött ki, némelyik meg srapnellé, mely rég benőtt sebeket szakított fel, és újakat nyitott meg. Ma Európa az emlékezet ládáiban kutat, különösen azokban, melyek az első és a második világháború, a fasizmus meg a kommunizmus traumatikus dossziéit tartalmazzák. Ez a lázas tevékenység a feledés lehetőségétől való rettegésből fakad. Európa ma fel szeretné frissíteni a történelmi bűntudat processzusait: a régi szemetet, amit az európai országok saját emlékezetük megalkotása és újraalkotása során egymás nyakába akartak varrni, most megpróbálják visszaszolgáltatni az igazi tulajdonosoknak. Ezek a folyamatok gyakran túlérzékeny, fájdalmas pontokat érintenek, különösen a (volt) Kelet- és a (volt) Nyugat-Németország viszonylatában. Az emlékezet politikája az emlékezet reprezentálásának, medializálásának, fogyaszthatóvá tételének, kommerszializálásának és erkölcsének művészi kérdéseivel is összefonódik. Európa olyan, mintha a Teufelsbergből kicsorranna az, amit tartalmaz. (A Teufelsberg a legmagasabb berlini hegy, melynek fűvel borított felülete alatt több millió, a második világháború után halomba hordott berlini rom rejlik.) A felszínre úszott régi szuvenírekhez – a zászlókhoz, relikviákhoz, vörös meg sárga csillagokhoz és fekete horogkeresztekhez – társulnak a még forró újak: a Boszniából érkezett gránátok, golyók és bombák.

8.
Kanyarodjunk vissza a történet elején említett motívumhoz. Miért mondtam amerikai ismerőseimnek, hogy a Micimackó volt a kedvenc könyvem? Talán akkor épp magányosnak éreztem magam, talán én is meg szerettem volna melegedni a gyerekkor nosztalgikus megidézésének kollektív kipárolgásában, de talán inkább azért, mert tudtam, hogy ha igazán válaszolnék, az túl sok magyarázkodó lábjegyzetet követelne, s a végén mégis lefordíthatatlan maradna.
 Az én kedvenc könyvem ugyanis a Süni házacskája volt. Ez a kis meleg hangú, ártatlan könyvecske a jugoszláv gyermekek sok nemzedékének volt lelki tápláléka. Branko Copic írta. Volt szerencsém a zágrábi egyetemi hallgatók egy csoportjához, akik buzgón studírozták Lacant, Foucault-t meg Derridát, de a “butus” és kedves Süni házacskáját a kultikus könyvükké kiáltották ki, és azzal szórakoztak, hogy fejből szavalták belőle a versikéket. Szabad nosztalgikus gesztus volt ez, a nemzedéki emlékezet kis tesztje. Branko Copic, aki egyébként boszniai szerb volt, húszegynéhány évvel ezelőtt öngyilkosságot követett el, egyik utolsó könyvének komor utószavában pedig előrelátott mindent, ami később megtörtént. Ma Branko Copic elfeledett író. Majd ha eltakarítják a romokat, egy napon a szerb irodalomban fogja megtalálni a maga helyét a megfelelő vércsoportban. Vagy talán a boszniaiban, a pillanat nagylelkűségétől függőn. Horvátországban Branko Copic többé nem létezik. Ennek, úgy tűnik, három oka van.  Az első a háború, ami már önmagában is amnéziás emberi tevékenység. A másik az a tény, hogy Copic szerb volt. A harmadik ok pedig az a tény, hogy Branko Copic a volt jugoszláv kultúrához tartozik. Pedig lenne olyan nosztalgiázó olvasó, aki a könyveihez nyúlna - ha kiadnák. Ám egy bizonyos emlékezet eltörlésének és egy másik konstruálásának időszakában (avagy a kikényszerített amnézia és a kikényszerített emlékezet időszakában) minden nosztalgia, még a legártalmatlanabb is, veszélyes színben tűnik fel, mégpedig joggal.

9.
Ha az olvasó háznak képzeli el az államot, könnyebben meg tudja érteni, hogy a volt Jugoszlávia sok-sok lakójának a háborúval és az ország eltűnésével együtt sok mindenét elkobozták: nemcsak a szülőhazáját és a vagyonát, hanem az emlékezetét is. Az általános, szemmel látható katasztrófában senki sem veszi számba a láthatatlan veszteségeket. A veszteségek rangsorában, úgy a vesztes, mint a megfigyelő számára, az első helyen a puszta élet áll, ezt követi a hozzátartozók elvesztése, majd az anyagi javaké. Csak ezután kerülhetnek sorra, ha egyáltalán sorra kerülnek, a megfoghatatlan veszteségek. A valódi halál idején ízetlenség ezekről beszélni. A Süni házacskájának emléke a sértőn luxus jellegű érzelmek közé tartozik. Azonban nem ez a kis könyvecske az egyetlen tárgy a veszteségek leltárában. Ezt a leltárt az eltűnt ország húszegynéhány millió lakosának kellene elkészítenie (ha valóban megtehetnék, ha valóban akarnák, s ha lenne kinek).
 A volt Jugoszláviában kitört háborút illetően a médiafogyasztók az utóbbi öt évben többé-kevésbé ugyanazt a mesét hallhatták az újságíróktól, a tévériporterektől, a politikusoktól, a történészektől, az értelmiségiektől, az íróktól. A balkáni katasztrófa interpretációs csomagjában ott voltak a térképek és a határok, a nemzeti, vallási, etnikai különbségek, a nyelvek és az ábécék, a történelmi okok, a “represszív” jugoszláv föderációs rendszer, a kommunizmus meg a posztkommunizmus, az agresszorok meg az áldozatok, az emberi gonoszság repertóriuma, a mészárlások, a megerőszakolások és a táborok; szerepeltek a nemzetközi tárgyalófelek meg a közvetítők, a béketeremtők meg a gyilkosok, a politikusok meg a vezérek nevei. Számos könyv napvilágot látott, szerzőik történészek és politikai elemzők, újságírók és írók, riporterek és “katasztrófa-turisták”, elkóborolt kíváncsiskodók, fényképészek, az erős érzelmek vadászai és mások szerencsétlenségének mérnökei. Ezek a megfigyelők, résztvevők és közvetítők, akiket a halál spektákuluma vonzott oda szép számban, a morális közöny és az inkompetencia vádját vagdosták egymás fejéhez, gyűjtötték a jó pontokat az intellektuális, szakmai és erkölcsi elismerésért (ám nem vagyunk pénztárosok, hogy ezt megítéljük), más bajából akartak hasznot húzni.
 Az írott és mondott szavak özönében azonban az egyszerű embereket alig emlegette valaki. A volt ország névtelen polgárai a muzulmán, horvát, szerb és egyéb nemzetiségi csoportokba sorolt meggyilkoltak, elüldözöttek, eltűntek, elmenekültek, túlélők közömbös számadatai voltak és maradtak. Ha már a háború hazai urainak csak közömbös ágyútölteléket jelentenek az emberek, hogy lehet az, töprengtem, hogy a poszt-jugoszláv katasztrófa számos értelmezője között is alig akad valaki, aki sajnálná az egyszerű embereket. Más baja ingyen van, és rendszerint nem fáj. Sajnálni akár még sajnálhatjuk is, de felfogni nemigen tudjuk más veszteségének valódi súlyát. A kollektív emlékezet is a veszteségek közé tartozik.

10.
Kívülről nézve a balkáni népek ebben az órában megbolondult sírásókhoz hasonlítanak. Mintha keményfejűen csak-csak alátámasztanák a sötét sztereotípiákat, amelyeket mások alakítottak ki róluk. A sztereotípiák repertoárjába tartozik az is, hogy történelmük során a balkáni népek mást sem tettek, csak emberi csontokat hantoltak el és hantoltak ki. Ebben a pillanatban kiéhezett disznók falják az emberi hullákat, vagy jobbik esetben névtelen tömegsírokban kötnek ki a tetemek, mint a “fényesebb” jövő sötét záloga. És valóban: a balkáni népek, úgy látszik, akkor vannak elemükben, ha alkalmuk adódik arra, hogy megsemmisítsék egymás múltját (síremlékeket, könyvtárakat, templomokat, műemlékeket). A saját múltjukkal sem bánnak kíméletesebben: törlik vagy feltámasztják, igény szerint, könnyedén, mint egy komputer. Amikor kihantolják és elgyászolják az emberi csontokat, és minden temetési szertartás nélkül elhantolják a frisseket, a balkáni népek ördögi körben forognak: sehogyan sem tudnak zöld ágra vergődni a saját múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel.
 Más szempontból, elegánsabban fogalmazva ez a történet egy olyan Proustról is szólhatna, akitől erőnek erejével elorozták az emlékezet “kulcsát”, a madeleinet. Első pillantásra semmiség, egy közönséges madeleine. Ezt a “kulcsot” azonban a Balkánon mindannyiszor erőszakkal tépik ki tulajdonosaik kezéből, és csak sok év múlva kerül meg, amikor már nincsenek meg azok, akik ki tudnák vele nyitni az ajtót, s amikor egyébként már a konfiskálók is elpárologtak.

11.
A volt Jugoszlávia lakói hirtelen abba a helyzetbe kerültek, hogy két életük és egy életrajzuk van. Mi több, az idősebbeknek akár három élet is jut egy életrajzra. Az új, “posztkommunista” hatalom megörökölte kommunista elődjének tudását, és jól ismeri a kollektív emlékezet manipulatív értékét. A kollektív emlékezetet ugyanis lehet törölni és újraírni, dekonstruálni, konstruálni és rekonstruálni, konfiskálni és rekonfiskálni, politikailag korrektté vagy nem-korrektté (kommunista nyelven szólva alkalmassá és alkalmatlanná) nyilvánítani. A politikai harc: harc a kollektív emlékezet területéért.
 A többnemzetiségű Jugoszlávia szétesésével elkezdődött a jugoszláv kollektív emlékezet konfiskálásának, és a nemzeti emlékezet konstrukciójával való behelyettesítésének processzusa. A háború csak felgyorsította és radikalizálta ezt a folyamatot. Úgy néz ki, hogy mára sikeresen befejeződött ez a munka: egy emlékezetet kitöröltek, s felállítottak egy másikat.
 E folyamatban némely szerencséseket feljogosítottak arra, hogy visszaköveteljék a “jussukat”, amit ötven évvel ezelőtt elvettek tőlük. Ez a nagyvonalú gesztus egy-egy volt jugoszláv állam általános önreprezentáló politikáján múlott, azon, hogy milyen nemzeti imázst kreált magának. Horvátországban például a második világháború vesztesei, a kiöregedett politikai emigránsok, az usztasák, a Pavelic-kormány kollaboránsai, a horvát koncentrációs táborok egy-egy őre, Pavelic náci kormányának egy-egy minisztere kapott jogot arra, hogy visszakövetelje a maga konfiskált emlékezetét. A hosszú életű öregemberek szimbolikus elégtételt nyertek: annyi év után hazatérve itt-ott usztasa jelképeket pillanthattak meg, egy utcanévtáblát Mile Budak nevével, vagy vezérük, Ante Pavelic portréját. Alkalmat kaptak arra, hogy rehabilitálják a saját múltjukat: nem tudtak ellenállni a lehetőségnek, hogy elmagyarázzák a horvát nyilvánosságnak: a horvát koncentrációs táborok a második világháború idején voltaképpen kevésbé komfortos szállodák voltak. Némelyikük bekerült az új kormányba, némelyikük megjelentetett egy könyvet, és olyan is akadt, aki a fiatal horvát neofasiszták csoportjában lelte meg múltjának bizonyos fragmentumát, s felelevenítésének reményét. Miért pont ők kapták meg a visszatérés jogát, miért nem mások? Egyszerűen azért, mert az új hatalom számára, mint eleven kövületek, jól jöttek a nemzeti emlékezet megkonstruálásához. Az új hatalom gyorsított tempóban dolgozik az új horvát állam arculatának kicsinosításán. Úgy látszik, Horvátországból a megszakított történelmi kontinuitás államát kívánja megfabrikálni (ezt a legendás történelmi kontinuitást nyilván a kommunisták meg a szerbek törték meg). Ennélfogva a négy évet megélt fasiszta Független Horvát Államhoz kötődő szálakat természetesebbnek tartja, mint azt a hosszú kapcsolatot, mely a kommunista Jugoszláviához fűzte a horvátokat.
 Mindent összevéve ma az emlékezetet, azaz a múlt törmelékeit, némely szimbólumot és némely szuvenírt, visszaszolgáltatták a kisebbségnek, és megfosztották tőle a többséget. Azt a többséget, akinek a Jugoszlávia nevű konstrukció az idők során mindennapi életévé vált.

12.
Mára kiderült, hogy sok kelet-európai, volt kommunista kultúra a saját halálára készült, amikor a kollektív emlékezet anyagát gyűjtögette. Így például az orosz alternatív művészek az agónia első jelétől kezdve szorgalmasan méregették a kommunizmus halódó mamutjának pulzusát. Az orosz szoc-art művészek alkotásainak (a szovjet politikai giccs Komar és Melamid képein; a szovjet mindennapok, a byt, Ilja Kabakov képein és installációin; a szovjet slágerek, újságok, a szovjet utca nyelve Dmitrij Prigov dalaiban; a szovjet népi kalendáriumokból, iskolai olvasókönyvekből és tankönyvekből átvett nyelvi-mentális frázisok Lev Rubinstejn nyelvi alkotásaiban, a szovjet lakberendezési-kommunális giccs Larisza Zvezdocsetova installációiban, és így tovább), a szovjet hétköznapok e művészi “archeológiájának” a kontextus eltűntével megváltozott az elsődleges funkciója. A művészi szubverzió éles tónusára mára rárakódott a nosztalgia lágy patinája. Más szóval, az amerikai pop-art művészek americanája és a szovjet szoc-art művészek sovetianája közötti különbség ma, utólag rajzolódik ki igazán. Mert míg Warhol Campbell-levese továbbra is kapható minden amerikai szupermarketben, a szovjet hétköznapok ikonjai eltűnnek. Az orosz szoc-art művészek munkái végül, akarva-akaratlanul, az eltűnt valóság dokumentumaivá váltak. A szovjet mindennapok mitológiáját évek hosszú során át kutató szovjet alternatív művészek szívós munkájának köszönhetően mára hatalmas művészeti anyag maradt a letűnt korszak után. Teljesen érthető tehát az orosz értelmiség mai élénk intellektuális érdeklődése a kollektív emlékezet iránt. Az értelmiségiek - filozófusok, kulturológusok, szociológusok, antropológusok - ma a “szovjet” kulturális emlékezet különböző rétegeinek kutatásával foglalkoznak, s eközben nem vonakodnak a kollektív és a személyes nosztalgia mechanizmusainak kutatásától sem (nem szégyellik).
 A kép persze egyáltalán nem teljes, nem fogja át a kollektív emlékezet minden rétegét. Különösen a felettébb kényes rétegek maradtak ki: a sztálinista lágerek, akárcsak az évtizedes együttélés egy olyan többnemzetiségű, multietnikus közösségben, amilyen a Szovjetunió volt.

13.
Az a homályos érzelmeket keltő szúrás, ami kiváltja a nosztalgiát, ugyanolyan összetett, mint emlékezetünk topográfiája. Akárcsak az álommechanizmusok, ahol egy jelentéktelen és ártalmatlan tárgy onirikus érintése abszolút oda nem illő érzelmeket idézhet elő, a nosztalgia mechanizmusai is előreláthatatlanok és nehezen követhetők. A nosztalgia agyunk szubverzív tevékenysége, nem ellenőrizhető. Töredékekkel dolgozik, szagokkal, érintésekkel, hangokkal, dallamokkal, színekkel a hiány mezejében; az alkalmazkodó emlékezet szeszélyes korrektúráját végzi. Működésének stratégiája az alattomosság, a szeszélyesség, a szubverzió, a váratlanság, a sokk és a csodálatba ejtés. A nosztalgia nem ismeri az értékhierarchiát, az “anyagot”, amellyel dolgozik, nem osztja fel jó meg rossz, elfogadható és elfogadhatatlan, fontos és jelentéktelen, okos és buta anyagra, sőt gyakran előszeretettel választ ki valami “butaságot”. A tudatalatti tartományban hat, befolyásolja az agy kémiáját, a szívverést, mechanizmusai pedig gyakran közel állnak ahhoz a jelenséghez, amit a neurológiában “fantomfájdalomnak” neveznek.
 Éppen a nosztalgia megfoghatatlan természete miatt kovácsolták ki a volt Jugoszlávia új államainak hatalmon lévő ideológusai a jugónosztalgia fogalmát, s egyértelmű jelentéssel ruházták fel. Akinek jugónosztalgiája van, az politikailag és morálisan diszkvalifikálandó, az gyanús alak, “népellenség”, “áruló”, olyasvalaki, aki sajnálja Jugoszlávia bukását (tehát a kommunizmus bukását, a kommunizmus pedig nem más, mint “szerb bolsevizmus”!), a demokrácia ellensége. A jugónosztalgia fogalma az új, háborús terminológia tartozéka.

14.
Nehéz megmondani, vajon sikerül-e a nosztalgiának egy napon artikulálnia a tárgyát, meghatároznia territóriumát. Csakúgy kérdéses, hogy ebben a pillanatban létezik-e ilyen nosztalgia, s ha igen, milyen minőségű. Nagyon is lehetséges, hogy a háború kiirtotta a kollektív jugó-emlékezetet, s csupán a mihamarabbi feledés vágyát hagyta maga után.
 A névtelen jugoszláv menekültek, szétszórva a világ minden táján, a maguk menekült-puttonyában senkinek sem kellő, értelmetlen szuveníreket vittek magukkal (egy verset, fényképet, képet, látványt, melódiát, tónust, szót...). Az emlékezet egyazon bugyrában kavarognak a tovatűnt valóság töredékei, melyek soha többé nem állnak össze, meg a háborús borzalmak látványai. Tulajdonosaik aligha tudják majd valakinek átadni ezeket a szilánkos fragmentumokat, s idővel lefordíthatatlan, kitartó, néma kínba csomózódik az egész. Azok pedig, akik maradtak, és megőrizték fejük fölött a tetőt, majd alkalmazkodnak, megtanulják az új idők szavát, és elfeledik a régit.
 Az elkobzott emlékezet olyan, mint a “fantomvégtag”, melytől a rokkant test gyakorta szenved. Azt mesélik, hogy Szerbiában, Belgrádban az emberek úgy élik ki a jugónosztalgiájukat, hogy Oliver Dragojevic, Arsen Dedic meg Gabi Novak zágrábi táncdalénekesek régi slágereit hallgatják. Azt mondják, a zágrábi külvárosi kocsmákban előfordul, hogy a részegek Lepa Brena nótáit ordibálják, aztán másnaposan nem tudják, “mi ütött beléjük”. Azt mondják, a szétválasztott családok és a régi barátok Szkopjéban szoktak találkozni (Szkopje a “legtermészetesebb” találkahely, ott a boltokban még kaphatók a “jugoszláv” termékek, s Tito összemaszatolódott, poros fényképét még nem vették le mindenütt a falakról.). Azt mesélik, hogy Djordje Balasevic vajdasági pop-énekes ljubljanai és maribori koncertjein szép számban megjelentek a zágrábiak is. Azt mesélik, hogy Zágrábban, Belgrádban, Ljubljanában illegálisan árulják a régi “jugoszláv” filmek videokazettáit. Azt mondják, Szkopjéban őrülten mennek a “jugó-slágerek” kazettái. Még Franjo Tudjman horvát elnök, a jugó-emlékezet konfiskálásának legmérgesebb élharcosa is “elvtársaknak” szólította “szerb-kommunista” munkatársait.
 S ha már a konfiskálóknál tartunk, említsük meg Slobodan Milosevicet is, a jugoszláv pusztító játék első számú "játékosát". Milosevic ellopta Jugoszlávia nevét, Szerbiának és Crna Gorának adta, s ezzel az egyszerű név-manipulációval konfiskálta a lehetséges kollektivitás, s így a jugónosztalgia szimbolikus terepét is. A volt Jugoszlávia közönséges, rémült polgára a legegyszerűbb dolgok magyarázata során megalázó lábjegyzetek hálójába pottyan. Igen, jugoszláv, de régi jugoszláv, nem ez a mostani, milosevici jugoszláv... Igen, van nosztalgiám, de, tudja, nem Milosevic után, hanem a másik... a volt Jugoszlávia után... A volt kommunista Jugoszlávia ébreszt magában nosztalgiát?! Nem, nem az állam, nem a kommunizmus... Hanem mi?! Tudja, nehéz ezt megmagyarázni... Csak nem ez az énekes, ez a Djordje Balasevic?! Igen, ő... Dehát ez a maga Balasevice szerb, nem?!

15.
Ma már körvonalakban kirajzolódik a Jugoslaviana – a mindennapi élet mitológiája, amit ötven éven át építettek s osztottak meg egymással a volt Jugoszlávia polgárai. Amikor a véletlen összehozza őket, az emberek, akiknek két életük s egy életrajzuk van – az ex-jugoszláv emigránsok, száműzöttek, menekültek, és a volt Jugoszlávia új államainak lakói –, egyszeriben felfedezik a kollektív emlékezés varázsát. Sokan megdöbbennek a felismeréstől, hogy “mindaz” létezett, s csak úgy, szinte észrevétlenül eltűnt. Néhányuknak eszébe jut, hogy a kelet-német “Trabant” múzeumba került, a jugoszláv “Zasztavának” meg, lám, nyoma veszett, és senkinek sem jutott eszébe, hogy múzeumba rakja. Egyáltalán miféle múzeumba? Ezekben az új nemzetállamokban, melyek a saját nemzeti arculatuk make-upolásával vannak elfoglalva, ugyan ki lenne hajlandó átvenni a “másik” eldobott szemetét, az ötven éves “jugoszláv” kulturális emlékezetet? S még ha átvennék is, ugyan ki tudná ma, amikor teljességgel megváltoztak a kódok, rendesen kisilabizálni? Mert az emlékezet számtalan lefordíthatatlan dologból áll, melyek számtalan magyarázó lábjegyzetet követelnek, s a lábjegyzetek mellett is ugyan ki fog megérteni olyasmit, ami ötvenévnyi közös életté fonódott, érett, nőtt össze? Mert ugyan ki fogna neki amúgy istenigazából annak, hogy artikulálja az elpárolgott kulturális mindennapokat (a vicceket, tárgyakat, tévésorozatokat, újságokat, pop zenét, nyelvet, humort, a kollektív emlékezet e legforróbb közhelyeit), ki fektetne erőt abba, hogy legalább részben “muzealizálja” mindezt, amikor az igazi múzeumokat és a régi könyvtárakat a megbolondult balkáni sírásók porrá és hamuvá változtatják?

16.
Te honnan jöttél?
Jugoszláviából.
Hát van ilyen ország?
Nincs, de én mégis onnan jöttem.
Ez az idézet, melynek szerzője ismeretlen, áll az Atlantisz gyermekei címet viselő könyv élén. A kötet fiatal, a háború miatt elmenekült ex-jugoszlávok esszéit tartalmazza. Azt mondják, a nyelv termeli a valóságot. A Jugoszlávia széteséséről meg a háborúról szóló történetben számtalan olyan elképesztő és rémisztő példa található, mely alátámasztja ezt a tézist. Az Atlantisz szó az elsüllyedt szigetre utal, melyre lesújtott az istenek büntetése, és akkor lobbant Jugoszlávia metaforájává, amikor kirobbant a háború. Hogy Atlantiszt választották metaforának, csak megerősíti a megsemmisülés véglegességének általános érzését.
 A kollektív emlékezetről szóló történetünket most visszakanyarítjuk a kezdetekhez, Ciceróhoz, aki a De oratore című művében egy Szimonidész nevű költőről mesél, az emlékezet “feltalálójáról”. Azt mondja, hogy Szkopasz, a thesszáliai nemes úr Szimonidészt, a költőt is meghívta a palotájában rendezett ünnepi bankettre, hogy írjon egy verset a házigazda tiszteletére. Amikor a bankett közepén üzenetet kapott, hogy valaki keresi, Szimonidész felállt, és kiment a palotából. Miközben odakint tartózkodott, hirtelen beszakadt a palota mennyezete, és agyonvágta a házigazdát meg a vendégeket. A testek olyannyira összeroncsolódtak, hogy a szerencsétlenül járt emberek hozzátartozói, akik eljöttek övéik földi maradványaiért, nem tudták azonosítani a tetemeket. Szimonidész, a túlélő azonban megjegyezte, hogy ki hol ült az asztalnál. A monda szerint tehát Szimonidésznek köszönhetően a hozzátartozók mégis el tudták temetni az áldozatokat.
 Habár ez a monda a “memória” szó alatt mnemotechnikát ért, legyen szabad a magam módján tolmácsolni a történetet.
 Cicero története szerint az emlékezet születését szerencsétlenség, a tető beszakadása, halál, megsemmisülés előzte meg. A Jugoszláviáról és az ország széteséséről szóló történet metaforikus értelemben rímelhet a bankett és körülült asztal látványával. Hirtelen beszakad a fejük fölött a közös tető, és agyonnyomja az asztalnál ülő embereket. A túlélő Szimonidésznek, akihez a hozzátartozók fordulnak, hogy azonosítsa az áldozatokat, nincs érkezése elvégezni a mnemotechnikai munkát és továbbadni az emlékezetet, mert hirtelen, lám, összedőlnek a falak, és megölik őt is meg a hozzátartozókat is, akik azért jöttek, hogy eltemessék az övéiket. Akik tanúi voltak ennek, megrendülve a kettős szerencsétlenségtől, azonosítani tudják ugyan az áldozatokat, de csak azokat, akiket megjegyeztek arról a helyről, ahol a falak beomlásának pillanatában álltak. Így aztán mindenki emlékszik a sajátjaira és a sajátjait siratja. Más áldozatok nincsenek. Hogy ama legelsőkről ne is beszéljünk.
 A múltat artikulálni kell ahhoz, hogy emlékezetté váljék. A volt Jugoszlávia polgáraitól elorozták közös, ötven éves múltjukat. Minden bizonnyal nem nyílik lehetőség arra, hogy ez a múlt adekvát kollektív emlékezetté artikulálódjék, mégis nehéz lesz eltörölni, hisz természetes módon oly eleven volt, akárcsak a mindennapi élet. Az elorzottért cserébe a polgároknak felkínálták a nemzeti emlékezet konstrukcióját, melyet sokan lelkesen fogadtak, azt gondolván, hogy a szebb jövő biztos alapjául fog szolgálni. A konstrukció azonban nem lett elsajátítva, nem is lehetett, ideje sem volt erre, nem válhatott kollektív emlékezetté, mert ahhoz az kell, hogy nemzedékek sora a saját hétköznapjaként élje át.
 Kívülről nézve úgy tetszik, hogy a tranzakció sikeresen lebonyolódott. Odabent azonban semmi sem merült feledésbe, ám nem is jegyeztek meg semmit igazán, minden úgy van jelen, mint Szkopasz beomlott palotájának kimerevített filmkockáján. S ha hihetünk Umberto Ecónak, aki szerint “nem azért felejtünk, hogy valamit kivonjunk, hanem azért, hogy halmozzunk, nem a hiány termeljük általa, hanem a jelenlétet gyarapítjuk”,  akkor nagyon is lehetséges, hogy a mi történetünk is átcsúszik az ellentétes irányba, s az emlékezés történetéből a feledés történetévé változik. Vagy, más szavakkal, az elfeledett Atlantisz történetévé, melyben a valódi emberek elsüllyedtek - a parabolába. És ott, a műfaj követelményeinek megfelelően, már csak egy kérdés marad: mi dühítette fel ennyire az isteneket?

       RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

UGREŠIC, Dubravka
A feltétlen kapituláció múzeuma
Európa, 2000

“Zágráb - Amszterdam - New York”
Magyar Lettre Internationale, 6.

“Tiszta Horvát Levegőt!”
Magyar Lettre Internationale, 8.

“Papok és papagájok”
Magyar Lettre Internationale, 10.

“A próza fekvése”
Pompeji, 1993. 3-4.

“Az ábécéskönyv”
Átváltozások, 1995. 5

“Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27.

“Legények a gáton”
Ex-Symposion, 1998. 21-22.

“Bolgár-török nagyanyám”
Magyar Lettre Internationale, 31

“Csoportkép”
Magyar Lettre Internationale, 33

“A fényképalbum poétikája”
Magyar Lettre Internationale, 36

“Bőrönd”
Magyar Lettre Internationale, 39

“Elkobzott emlékezet”
“Nők, irodalom, dohányfüst”
Magyar Lettre Internationale, 40

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu