A férfi, aki a messze távolban asszonya után, vagy akár csak gyermekkori otthona után vágyakozik, az alvajárás kezdetén áll.
(Hermann Broch)

Mégsem volt zárt a rendszer. Maradt egy nyílás, amelyen át az egész kiszökhet önmagából – a lift.

Az épületben, ahol hősünk él, három lift is van. De már évek óta nem működnek. Hősünk a kilencedik emeleten lakik. A mindennapos föl-le járkálásnak köszönhetően irigylésreméltó kondícióban van, minden nap valamivel hamarabb, és cseppet sem kifulladva érkezik meg lakása elé. Az összes felvonó tartós üzemzavara nélkül soha nem jutott volna arra a gondolatra, hogy fölfelé kapaszkodva versenyre keljen önmagával, hogy utolérje, megelőzze magát, és valaki másként, önmaga számára is ismeretlenként lépjen be a lakásba, önmagát odakint hagyva. Ha nincs az üzemzavar, hősünknek talán soha nem jut az eszébe, hogy megszabaduljon önmagától.
Ugyanakkor helytelenül használjuk a “hős" kifejezést.
A hősök majd később jönnek. A személy, akiről beszélni kezdtünk, egyszerű olvasó csupán, már ha egyszerű olvasónak nevezhetjük azt, akinek éjszakai rémálmaiban felidéződik mindaz a rossz, amit valaha elolvasott. És itt az ideje, hogy teljes nevén bemutassuk: Damjan Savić. A lehetőséget, hogy ne a lépcsőházban, a lift előtt, hanem egy szálloda teraszán bukkanjunk rá, nem csak azért nem válthatjuk valóra, mert abban a jelenetben fogja majd örökre elhagyni elbeszélésünk színpadát, hanem azért sem, mert nem változtathatunk a tényen, hogy éppen ott bukkantunk rá, ahol rábukkantunk – a lépcsőházban, a lift előtt.
Az elromlott liftről mondottak meghatározzák a földrajzi koordinátákat, máris a nagy üzemzavarok, helyrehozhatatlan károk, örök veszteségek, állandó félreértések és időleges katasztrófák terében helyeznek el minket. Sötét és piszkos városokba vezetnek, ahol nem kerítik körül a piactereket, hiszen egész városok váltak piacokká, ahol halmokban rothad a zöldség a pultok alatt; ahol bűz csap ki minden kapualjból; ahol a hó, mielőtt elolvadna, sárrá változik; városokba, melyeknek lakói olyan fáradtak, hogy nincs erejük egymásra mosolyogni. Városokba, melyeknek utcái éjszaka kivilágítatlanok, s csak akkor van világos, ha süt a nap.
Induljunk el tehát a Dunán Európa keleti tájai felé, és állapodjunk meg két folyó összefolyásánál.
Miért a vízen?
A folyó vizét nézve szobája ablakából, Damjan Savić a felszínen mozgó fehéres habgyűrűk, -görbék és -ellipszisek találkozásának természetét találgatta, megpróbálta megjósolni, olyan erővel ütköznek-e majd össze, hogy elveszítik alakjukat, szétpattannak, elenyésznek, s kissé később egy örvénylő mozgás felismerhetetlen képében jelennek meg újra, avagy, ellenkezőleg, gyengéden, egymást alig érintve találkoznak, hogy aztán föl sem ismerve egymást, alakváltoztatás nélkül, örökre külön és elveszetten folytassák egykedvű utazásukat.
A vízi alakzatok sorsára vonatkozó jóslatait nem lehetett megbízhatóan igazolni, minthogy azok hamarosan kiúsztak látóteréből. A vízi képek, fehéres habtestek, e minden mértanban ismeretlen alakzatok világa súlyos és mozdulatlan, megjósolható és szomorú földet szelt keresztül. Utazik a víz, át e világ minden agyagján és humuszán, vízen utazni annyi, mint az utazáson utazni. Damjánt épp ezért a repülőgépek, vonatok, buszok és autók soha nem csábították utazásra. Ellentétben a hajókkal. Gyerekkorában kimásolta a vitorláshajókat A tenger enciklopédiájából, abban a meggyőződésben, hogy nincs különbség a dolgok és a dolgok képe között, és hogy a világ nem egyéb, mint megállíthatatlan képek végeérhetetlen vonulása. A kikötőben sokáig követte a távolodó hajókat, és amikor már nem láthatta őket a Kalimegdán erődjéből sem, elképzelte az útjukat és a kikötőket, amelyekben megpihenhetnek. És természetesen nagyon hamar felfogta a “víziút" kifejezés jelentését.
Szerette az “út" szót. Soha nem más tájak jutottak eszébe róla, az utazás nem szórakozás, felejtés, ismeretlen utcák, terek, átjárók fölfedezése volt az ő számára, nem érdekelték sem a városok, sem az emberek, csak az útvonalak és az átkelések, az utazás. Távoli országok víziútjainak térképeivel ismerkedett, olyan városok metrótérképeivel, amelyekben nem járt és nem is kívánt járni, nézegette és rendezgette ezeket a térképeket, minden létező utazás egyetlen nagy térképévé illesztette össze őket, és arról álmodozott, hogyan fog megállás nélkül végigsiklani ezeken az útvonalakon. A szökés vonzotta Damjant.
Szerette a “telelőhely" szót. Amikor hangosan kimondta, ünnepélyes és dicső térség idéződött fel, amelyben nem lehet hiábavalóan fogdosni a tárgyakat. A havazás mindig kicsalta a kikötő fölötti lakásból, a folyópartra űzte, ahol a lehorgonyzott hajók kéményeiből vékony, szürke fonál kanyargott. Szétoldódva a habos szürkeségben, a távolodóban kalásszá bomló tollbokrétában, Daman mintha nem is ebben a városban élt volna. Egy helyben állva kifutott a világ összes telelőhelye felé. Egyszóval, valami gyermekkora óta hiányzik Damjan épületéből. Talán csak a lift, mely összekötné a pincét a tetőterasszal?
Damjan pincéje?
Apja kalauz volt. Damjan gyermekkorában, a hatvanas években ellenőri egyenruhában, később meg civilben érkezett meg a nagy ország kikötőibe, mindig szolgálati jeggyel. Gornji Matejevacban született, Niš környékén, és tengeri levegőt azokban a városokban szívott, ahol a térképeken a vasútvonalak vörös fonala véget ért: Splitben, Zadarban, Rijekában, Pulában, Koperben. Előléptették, a belgrádi vasútállomás egyik részlegének vezetője lett, és külön asztalt kapott az állomás irodájában. Gondolatban egészen Triesztig, Klagenfurtig, Szalonikiig meghosszabbította a Jugoszláv Államvasutak artériáit. Főleg Triesztig. Ott, a trieszti tengerparton húzódott be egyszer a nyári zápor elől egy kávéházba, ahová a Ponte Roso piac árusai jártak. Ebben a kávéházban fedezte fel újra Gornji Matejevac hangulatát. A bornak is, amit ivott, olyan színe volt, mint a sićevaci szőlőskertekben.
Még a pincéről?
Damjan anyja, Danica, a stalaći vasútállomás fiatal alkalmazottja 1956 szilveszterén fölszáll a belgrádi vonatra. Nagy megtiszteltetés érte, meghívták, ünnepelje együtt az újévet a belgrádi vasutasokkal az Astoria szállóban. A rozoga vagon szolgálati fülkéjében ismerkedik majd meg Milan Savić jegyellenőrrel (szép magas, gondolja majd), és mindjárt másnap ismét találkozik vele a vasutasok ünnepségén, az Astoriában. A következő újévet, 1957-ben, a kikötő fölötti lakásban ünneplik meg. Az esti iskola három éve következik. Danica a városi bíróságra kerül, Milan vasúti jegyellenőr marad. És megismerkedésük évfordulóján, 1961 szilveszterén megszületik Damjan.
Damjan pincéjében találhatók olvasmányai is, a harmadik öröklött szerkezet. Ide soroljuk Tom Sawyer kalandjait, Hoffmann meséit (borító nélkül), Andersen meséit, Münchausen báró kalandjait (kevéssé megkímélt, agyonolvasott állapotban), May Károly egyes műveit, és jobboldalt, a sarokban egy képeskönyvet Muhamad al Il Lea, a dunai Ada Kale sziget pasája életéről.
Tehát le a Dunán.
Földrajzi értelemben ugyanis a Duna Schwarzwaldban születik, Donau-Eschingen városa mellett, a Brega és Brigach patakok egyesüléséből, amelyek az eschingeni parkban egy harmadik forrást is magukba fogadnak, hogy onnan aztán már folyóként folyjanak tovább délkeleti, majd északkeleti irányban, Regensburgnál érve el legészakibb pontjukat. Regensburgtól a Duna megbékélve délkelet felé fordul, egészen Gönyüig. Gönyütől Vácig keletnek tart, onnan pedig délnek, Vukovárig. Vukovártól, jelentősen kiszélesedve, északkelet felé hömpölyög Bačka Palankáig. A Tisza torkolatáig tartja a keleti, s onnan, kisebb eltérésekkel, a délkeleti irányt egészen Belgrádig. Belgrádtól, ugyancsak kisebb eltérésekkel, kelet felé folyik, és Svistovnál eléri legdélebbi pontját. Svistovtól északkelet felé fordul Csernavodáig, északnak tart a Szeret torkolatáig, majd keletnek kanyarodik, és így ömlik a Fekete-tengerbe.
Damjan soha nem járt a Fekete-tengernél. Neve mégis azt a nem lehetséges helyet jelöli Damjan számára, ahol két különböző világ található; az, amelyben végleg véget ér azok utazása, akik Ulm, Bécs, Pest, Újvidék hídjairól, a kétségbeesésbe átcsapó szomorúság hatása alatt, a Duna mocskos vizébe vetették magukat, és testük útnak indult a vízben, köveknek ütődött, partoknak csapódott, hajóknak, amelyektől felgyorsult, ringva, lebegve, bomladozva és rothadva, hogy végül megzöldülve és álmatagon a Fekete-tenger temetőjébe jusson, ahol háborítatlanul pihennek valamennyien mindaddig, míg elkékült, eltorzult arcuk és merev mosolyuk egészen el nem enyészik, vízzé nem válik, míg vízként fényre nem bukkan megint, s vízként a természeti körforgásba nem lép.
A Fekete-tenger neve Damjan számára egyúttal egy ragyogó és meleg világ kapuját is jelentette, ahol vándorol a homok, ahol datolyapálmák és kaktuszok nőnek, ahol az emberek cukrozott túrót esznek és hideg gomolyagokat eregetnek vízipipából, egy olyan világét, ahol a haj hennaszagú, és a kéz jázminillatú; ahol nincs szükség telelőhelyre.
Damjan, a közvetlen járat biztonságát feladva, 1978 nyarán szállt át először, amikor a gimnázium második osztályát befejezte. Ez volt az utolsó nyár, amelyet a kikötő fölötti régi országban töltött. Augusztus közepén Új-Belgrádba költöztek át, és attól fogva a gimnáziumba menet naponta átkelt a Száván autóbusszal. És a hídról mindig a kikötőben horgonyzó hajókat kereste a tekintetével.
Kikötői raktárak, hajók, kelet-európai matrózok alkották Damjan gyermekkori emlékeit, meg a hébe-hóba érkező utazók, akik a meredek Balkán utcán kapaszkodtak fel a Terazijéra. Egy kamion vitte el a holmijukat, és amikor másnap a most már hajdani országban találta magát, estig ott maradt egy orosz vontató fedélzetén. Az egyik srác a hajóról megígérte neki, hogy valamelyik nap elviszi Kladovóig.
Amikor három nappal később a hajó elvált a parttól, Damjan a fedélzeten megismerkedett Radával. Smederevónál már a lány piszkos és fülledt kis kabinjában voltak. Rada bezárta az ajtót (minden eshetőségre, mondta, milyen eshetőségre?, gondolta Damjan), melléje ült, lassú mozdulattal a hajába túrt, és a képről kezdett magyarázni, amelyet a fény rajzolt ki a falra. Mindenkinek megvan a maga kis démona, a maga képe a falon, a maga fénye és árnyéka, mesélte el Damjannak, maga sem értve, csak a saját hangját élvezve, amit néhány éve ugyanebben a kabinban egy matróztól hallott, aki azt állította magáról, hogy költő. Azóta többször is elmondta már szóról szóra ugyanezt, ugyanezen az ágyon, különféle embereknek. Ezek a képek mind egy másik, szétrobbant és szétszóródott világhoz tartoznak, mesélte Rada, és megpróbálta kigombolni Damjan ingét, ezek a képek mind egy nagy ábra darabjai, és ősképpé állnak össze, valahányszor két test egyesül. Damjan izzadt, a hajógép a hullámokat és Rada hangját túlharsogva dohogott. Rada képtelen meséje beleveszett a motor zajába, végül abba is hagyta, és a saját nyelvén folytatta. A nyelv lassan kúszott végig Damjan testén. Nyálkás csiganyom a hasán, a csípőjén, a heréin, a merev hímvesszőn. És amikor Rada combjai rákulcsolódtak, az út magától megnyílt előtte.
Már esteledett, amikor Rada a fedélzeten Ada Kaléról, a vízalatti városról mesélt, amely a đerdapi vízierőmű építésekor merült a Duna fenekére. Valamikor törökök éltek ott. A huszadik század ötvenes éveiben kitelepítették a lakosságot. Az első szerb felkelés után odamenekült török martalócok székhelye kísértetvárosként terült el a Duna fenekén. Keleti végében azóta is látható a védfal és egy bástya maradványa, tucatnyi ágyújával valaha félelem és reszketés a dunai hajósok számára. Rada meséjét hallgatva a víz alatt élő városról, Damjan egész este nem hozta szóba sem Muhamed al Il Leát, sem gyermekkori képzelgését, hogy megküzd a nagy pasával és felszabadítja a rab szigetet, inkább arra gondolt, hogy a vizek mélye talán mindenütt a pusztulás nyomait őrzi, és jó lenne megrajzolni az elsüllyedt városok térképét. Ezen az estén szeretett volna egy ilyen város csendjében élni; ekkor merült fel benne a mélység topográfiájának ötlete.
Első szeretkezése a vontató fedélközében nem szilárdította meg a hídjait. A nőkkel szembeni bizonytalansága érett koráig elkíséri majd. Még néhányszor szerelmeskedtek Radával, míg a lánynak nyoma nem veszett valamelyik román kikötőben. A pincebeli tapasztalatok a belgrádi vasútállomás mellékvágányain folytatódtak. Hálókocsikban szeretkezett Ivankával, a takarítólánnyal. Csak tizenhat éves volt. Egyszer, amikor a fülkében feküdtek, Damjan elmondta neki, hogy a Duna fenekén van egy város, Ada Kale, ahol tökéletes csend uralkodik, és ez a város a legtisztább a világon, mert örökké mossa a víz.
A Radával és Ivankával megesett találkozások láza mégsem hasonlítható össze azzal a lázzal, amelyet korábbi szerelmi kalandjai során érzett.
Juliskával: négy éves volt, amikor anyja elolvasta neki Jancsi és Juliska történetét. Juliskába az első könnycseppek után belészeretett (“Juliska keservesen sírva fakadt. ťVégünk vanŤ, súgta Jancsinak"), jóval azelőtt, hogy a mostohájuk otthagyta őket az erdőben (“A gonosz mostoha az erdő sűrűjébe vezette őket, ahol még sohasem jártak"), és jóval a boszorkány megjelenése előtt. Damjan Jancsinak képzelte magát, aki Juliska mellett alszik, és akit Juliska annyira szeret, hogy a kemencébe löki miatta a boszorkányt, őt meg kiszabadítja a ketrecből, és az édességektől jól meghízva menekülnek az erdőből az igazi boldogságba. Juliskának csokoládéillata volt.
Jovanával: hét éves volt, amikor Stalaćban Jovana, tíz évvel idősebb unokanővére kora reggel bejött a szobájába, és lefeküdt mellé az ágyba. Ő felébredt, Jovana rámosolygott, a másik oldalára fordult és elaludt. Álmában mocorgott, forgolódott, hozzáért Damjan testéhez, sóhajtozott, suttogott, nevetett, Damjan pedig szorongva, hosszas tépelődés után gyorsan végighúzta az ujját a hálóingből kikandikáló duzzadt mellbimbóján. Jovanának olyan illata volt, mint nagymama kénes samponjának, a “Progres"-nek.
Milenával: Damjan szülei ismerőseinek ismeretlen szobájában ül, anyja testébe kapaszkodik. Zavarban van, hallgat, elfogódottan válaszolgat a kérdésekre, nyolc éves. Mielőtt megpillantja őt, üveg és evőeszközök csörömpölését hallja, vízcsobogást, a hűtőszekrény ajtajának nyílását-csukódását. Milena tálcával a kezében lép be a szobába, a tálcán egy kristálypohárban cseresznyebefőtt, két kristálypohárban víz, két ezüst kiskanál. Először Damjanhoz lép oda (Damjan kiválasztottnak érzi magát, és már ekkor belészeret), és miközben a tálca lassan az arca elé ereszkedik, tekintete találkozik a lány csodaszép, kancsal tekintetével. Milenának friss vízillata volt.
Irenával: néhány nappal azután, hogy a szomszéd lakásba költöztek, Irena átjön megismerkedni. Damjan apjának foteljában ül, magas, fiatal, karcsú, hangosan beszél, megígéri Damjannak, hogy kölcsönad egy könyvet az indiánok történetéről. Távozáskor, búcsúzóban, Damjan hajába túr. Damjan aznap éjjel éli át első magömlését. Tizennégy éves. Irena dohányillatú volt.
Amikor tudomást szerzett Ivankáról, apja megtiltotta Damjannak, hogy a vasúti depó melletti vágányokon mászkáljon. Damjan azonban néhányszor titokban még találkozott Ivankával. Szerelmeskedés után szívesen tovább építette volna a mesét, amelyet szeretője érthetetlennek, sőt unalmasnak talált. Építőmester lett, mert ki kellett találnia mindazt, amit nem talált meg rövid kapcsolataiban. Majd csak az egyetemen volt része olyan kapcsolatban, amelyben felhagyhatott az építkezéssel. A lift működni kezdett.

Az első biztonságos gőzliftet Elisha Otis találta fel, és egy New York-i társaságnál állították üzembe 1857-ben. Kezdetleges felvonószerkezeteket azonban már a régi Rómában is használtak. Egy Velaille nevű francia a 17. században feltalálta az ellensúlyt. Két angol feltaláló 1835-ben megszerkesztette az első, “teagle"-nek nevezett tárcsás emelőszerkezetet. E szerkezetek biztonságosak voltak, de lassúak.
Az Otis társaság 1904-ben vezette be az áttétel nélküli meghajtású lifteket, amelyek sebessége, egyszerűsége és alacsony ára lehetővé tette az első felhőkarcolók megépítését – a negyvenegy emeletes Singer-székházét 1907-ben, és az Empire State Buildingét 1932-ben.

Milicával a bölcsészkaron ismerkedett meg Damjan, amikor egy délután az olasz tanszék könyvtárából hazafelé indult. Épp meg akarta nyomni a földszint gombját, amikor a lift ajtaja kinyílott, és egy vöröshajú lány lépett be rajta. Negyven perc múlva értek le a földszintre, amikor a gondnok lehívta a liftet. Az utazást a “Kolarac" kávéházban fejezték be. Így vette kezdetét kapcsolatuk, mely egyetemi tanulmányaik végéig kitartott. Diploma után Milena egy külföldi képviseleten kapott munkát. A következő évben Rómába utazott, Damjant meg behívták katonának. És csak három év múlva, már egy könyvtár raktárában dolgozva védte meg Dantéról írott diplomamunkáját.
Milenát nem látta többé. Megint a pincében volt. Csengőszó jelezte, ha a lift a könyvekkel és a cédulákkal megérkezett, fölemelte a tolóajtót, kivette a kérőlapokat, és elhelyezte a könyveket a lift kis fülkéjében. Gombnyomással megszólaltatta a csengőt, és a könyvek útnak indultak a kölcsönző felé. Damjanban ismét feltámadt a levelezhetnék. A kiválogatott és a liftbe helyezett könyvek margóira eleinte csak egy-egy betűt, egy-egy szót firkantott, talán pincemélyi létezése tanúbizonyságául, de inkább annak bizonyítékaként, hogy egyetlen könyv sem végleges, még kevésbé befejezett, hogy mindegyikhez hozzá lehet tenni legalább egy betűt, hogy mindegyik nyitott világ, nincsenek határai, és arra vár, hogy megváltoztassák, átalakítsák és újraformálják. A fekete tintával margóra rótt szavak idővel megsokasodtak, és mondatokat alkottak, a mondatok pedig kezdték egy nagyobb egész körvonalait ölteni, egy könyvét, mely más könyvek sorai közt rejtőzik. Izgatta a gondolat, hogy senki nem fogja fölfedezni ezt a megszámlálhatatlanul sok könyvben íródó és szétszóródó könyvet, a más könyvekbe belopózott könyvet, mely mint egész csakis más könyvek létezésének egyidejűségében létezik, amelyet nem lehet elolvasni, mert csak mindazon könyvek lehetetlen, egyidejű olvasatában volna olvasható, amelyekbe bele van írva. Soha senki nem fog rájönni, hogy a könyvtár némelyik könyvében van egy-egy betoldott mondat, egy címtelen és léttelen kakukk-könyvből kiemelt mondat. Még ha valakinek valamikor az eszébe jutna is, hogy a szétszórt mondatok kapcsolatban állhatnak egymással, helyes sorrendjük akkor is megismerhetetlen maradna, és egészük menthetetlenül kicsúszna a kezéből. Természetesen adódhatnak más elrendezések, új egészek, és így talán új könyvek jönnek létre, ám az a könyv, amely Damjan lelkében ragyog, visszavonhatatlanul elvész. Annak a mondatai örökre szétszóródnak más mondatok között, és talán csak a mindentudó és mindent látó Isten fogja egészében felfogni és élvezni Damjan regényét. A pincéből, ahol volt, Damjan Istennel levelezett.

Egyik télen Zaharije Orfelint olvasta, a Tapasztalt pincemestert.
Istentelen történetírók, mit sem tudván a szentírásról, a bor különféle feltalálóiról beszélnek; Mózes, az isteni történetíró és a legrégebbi szerző ezzel szemben azt mondja, hogy Noé ültetett először szőlőt, amiből látható, hogy a vízözön előtt vizet ittak… Így tehát nem fér hozzá kétség, hogy Noé volt az első, aki a bárkából kijővén önkezével ültetett vadszőlőt, hogy megnemesítvén, fürtjeiből nedvet sajtoljon, igyék és lerészegedjék, amint azt Mózes próféta elbeszéli.

Damjan évekre megrészegedett a könyvektől a könyvtár pincéjében. Érezte a könyvek csöndjét, a Duna kihalt városának vízalatti nyugalmát. Nincs hang, nincs láthatár, csak néhány szín és a por szaga. Damjan egy faszéken ül a pince sarkában, hátát a nyirkos falnak veti. Nyugodt, mint az óceán. Aztán hallása hangokkal telik meg.
A lifttel érkező kérőlapra zöld filctollal Zaharije Orfelin nevét írták, és annak a könyvnek a címét, amelyet Damjan már kiolvasott, de még mindig ott tartott a pult melletti polcon. Az olvasó neve: Vesna Doletis. Rövid habozás után fogta a saját példányát, és betette a liftbe. Megnyomta a gombot, a csengő megszólalt, a lift elindult. Damjan kiment a raktárból, fölkapaszkodott a kölcsönzőbe. Miközben úgy tett, mintha a katalógusban keresne valamit, sikerült fölfedeznie az ismeretlen megrendelőt. Negyvenes nő volt. A táskájába csúsztatta a könyvet, és a kijárat felé indult. Fekete kosztümje kirajzolta teste domborulatait. Kemény lábikrája volt, lassan mozgott, mintha minden egyes lépésre felkészülne, mintha nem volna biztos benne, továbbmegy-e vagy megáll. Teste szabályos ritmusra ringott. Damjan érezte ezt a ritmust, emlékezett a hajó ringására, amellyel valamikor a Dunán hajózott, és a testet, amelyet most maga előtt látott, nyomban elképzelte maga alatt egy hajó fedélzetén.
Másnap a számítógépben megtalálta a címét. A Krunskán lakott, mint valaha a Kisasszony Andrić regényében. A születési évét is felfedezte. Vesna ötven felé járt.
Naponta eljárt a Pionír-parkba, remélve, hogy találkozik vele. Kivetette a hálóját, élvezte a játékot. Egyszer aztán, délelőtti váltásból hazatérőben, a könyvtár kapujából megpillantotta Vesna asszonyt, amint éppen belemerül az utca zűrzavarába. Egy gyalogátkelőnél, a zöldre várva, megállt mellette. Egyetlen szót mondott hangosan: Orfelin. Az asszony összerezzent, majd Damjan tekintetével találkozva bólintott.
– Nem tudja, ki vagyok? – kérdezte Damjan ostobán.
– Valaki a könyvtárból. Zöld, mehetünk.
A következő pillanatban könnyű kéz érintette Damjan karját. Amikor átértek a túloldalra, bemutatkozott. Az asszony is megmondta a nevét. Damjan észrevette a finom ráncokat az arcán, a púderral leplezett öregséget.
– Hány éves? – kérdezte kedvesen az asszony.
– Épp elég – felelte –, harminchét.
– Mire elég? – mosolygott a nő.
Szó nélkül vágtak át a Pionír-parkon, egymás csendjét hallgatták, egy véletlen érintés, pillantások, kín.
A lámpánál hosszú kocsisor, tülkölés.
– Mint a hídon – mondta Damjan. – Sűrű a forgalom.
– Tudja, melyik könyvet vettem ki?
– Nem, nem láttam.
– Kafka Perét.
Damjan gyorsan alászállt a pincébe. – Fejből tudom az utolsó mondatot: “Felejtsen el hamar engem, ezt a kísértetet, s éljen derűsen és békeségben, mint azelőtt.”
Először volt boldog, semmit sem kellett hozzáépítenie. A pincebeli tapasztalat nem volt teher többé.

Vesna Doletis, Juraj Doletis hosszújáratú kapitány lánya Medulinból, férje nevén Miljković, már egy esztendeje özvegy, egy utazási ügynökség jogásza, éppen arra készült, hogy elhagyja az országot, és visszatelepül Horvátországba. Férje halála után egy ügyvéddel elrendezte a lakás eladását. Húga a családi házat Medulinban luxuspanzióvá alakíttatta át. Már csak két hónap választotta el Vesna Doletist a végleges távozástól.

És Damjan? Visszatette Orfelin Pincemesterét a polcra, épp amikor a könyvlift csengője megszólalt.
És ekkor, először, hangokat hallott. Kórusban szólaltak meg, fojtottan, mintha a polcokon felhalmozott ezernyi könyvből érkeznének. Minden egyes felbukkanó gondolat egy-egy lépés volt egy keresztrejtvény üres négyzetében.

Itt vagy, bezárva a babérszínű, szürke könyvgerincek mögé, a halottak biztonságos világában, mondta fennhangon Damjan. Lábam rég letévedt az egyenes útról. Nem látom az erdő végét. De tudom, hogy az évszázados törzsek mögött ott vannak Árkádia idilli berkei, a magányos ciprusok, az illatos források. Igaz, azok a körök nem éppen olyanok. Színtelenek, elmerültek, mint a városok, érthetetlenek a mélység homályában lebegő néma halaknak. Nem tudom, hogy az emberélet útjának felén járok-e, de nekem most mindegy, hiszen, tudom ezt is, soha nem leszek a kimondhatatlan jóból kirekesztve, és soha nem fogok tudni áttörni magamon túlra. A ketrec nem létezik, ha beleszületsz. A rácsokon túl végtelen sötétség, melyet nem mérhetsz fel verssorokkal. A kulcs meg horog, amit soha nem fogok a számba venni. Az elsüllyedt gályák kincsét átengedem a holtak tátongó üregeinek.

Ezt a hangot egy másik hang szakította félbe hirtelen.
Itt vagy, szabadon, a természetben, ahol csak a győztesek laknak, dohos gerincükkel összenőve, a közös ágy meghittségében. A kör leszűkült, már két méter sincs az átmérője, zsugorodik a középpontja felé, megszűnünk, nem csak ezt a kis szobát, de az ágyunkat sem tudjuk megtartani. Mennyegzőink, szüléseink, meghalásaink mind alámerülnek a folyóvíz éjszakájába. Nem bánom, nem bánom immár. Hiszen csak még egy lépés, és a gondolatok vígságot hozó szörnyű zűrzavarába csúszom, elmerülök a vér őrült iramlásában, elenyészem a vágy egekig csapó üvöltésében. A könyveimmel folytatott szeretkezésből ezen a támlátlan faszéken olyan ingerlő képek születnek majd, hogy egyetlen hibás mondatért ölni fogok.

A lift csengője félbeszakítja a hangok zümmögését, akkor szólal meg, amikor a szavak kezdenek egymásba folyni és értelmüket veszíteni. Damjan Vesna Doletisra gondol.

Bibliográfia

VELIKIC, Dragan
“Belgrád”
Magyar Lettre Internationale, 33

“Budapest, teljesen személyesen”
Magyar Lettre Internationale, 36

“Joyce Triesztben”
Magyar Lettre Internationale, 37