Mint a projekt (a továbbiakban: Projekt) véletlen résztvevõje, amelyrõl (a Projektrõl) az utóbbi idõben annyi egymásnak ellentmondó, arcátlan, néha egyenesen abszurd hír látott napvilágot, immár nem tehetek mást, mint hogy határozottan és - remélhetõleg - egyszer s mindenkorra cáfoljam e híreket. Mindamellett a legkevésbé sem szeretnék olyan ellenszenves s mellesleg tisztán elméleti fogalmakkal operálni, mint "igazság", "erény" vagy "kötelesség" - egyedül borzalmas természetem, túlzott részletezésre való kicsinyes hajlamom késztet írásra.
Szóval, hogy az elején kezdjem, felidézném ama bizonyos júniusi estét az Atlanti-óceán partján, amikor társaságunk többsége, megannyi vidám, hiú író, aki akkor érkezett tucatnyi repülõvel és gõzhajóval a portugál fõvárosba, összesereglett az Alfa Lisboa szálloda fõbejáratánál, s kissé izgatottan várta: mikor jönnek a népszerû oroszok? Nem sokkal korábban adta hírül valaki nagy hangon, hogy most már csak néhány perc, és befutnak, egy másik valaki még nagyobb hangon felvetette, hogy menjünk eléjük, az egész társaság örömmel fogadta az ötletet, s rövidesen kiözönlöttünk a szállodából a ragyogó alkonyi napsütésben fürdõ avenidára - primitív angolságunk szavaival és kifejezéseivel zsonglõrködve, rokonszenvet és érdeklõdést tettetve egymás iránt, hangosan ámuldozva a különös lisszaboni fák (hogy is hívják õket?), lila madárfarokhoz hasonló virágaik láttán.
Ekkor pillantottuk meg õket - a legközelebbi metróállomás felõl lépdeltek, végig a népes avenidán, igen, igazi oroszok, a férfiak Tolsztoj-blúzban, Szolovjov-ingben és Sztálin-zubbonyban, a nõk szarafánban, valaki veszettül harmonikázott, valaki guggolóst táncolt. De a küldöttség dísze egy medve volt - csodálatos, idomított példány, az egyik legnevesebb író vezette láncon maga után. Így kezdõdött az egész.
Mi tagadás, abban a szempillantásban hihetetlenül megörültünk az oroszoknak, de valamennyiünk közül talán egy agg uraság örült a legjobban, valamelyik, a második világháborúban létrejött vagy megszûnt közép-európai ország polgára, a Szürrealisták Nemzetközi Kongresszusának vezetõje, ahogyan magát nevezte. Míg a medve a harmonikaszó közben, nagy örömünkre, kamarinszkaját lejtett, mi pedig a lisszaboni párától izzadt tenyerünkkel, kissé hisztérikusan, ütemre tapsoltunk neki, Szürrealista úr idõnként felkiáltott: "Micsoda kultúra! Micsoda hatalmas humanista szenvedély!" André Breton e kortársa nem sokkal korábban töltötte be a száznegyedik életévét, s már az elsõ napon biztosra vettük: nem éri meg az utazás végét.
Na és az utazás. Mindenekelõtt szeretném elõvezetni a vele kapcsolatos legfontosabb tényeket.
Az utazáson részt vevõ írók valójában nem százan, nem is százheten, de minimum néhány ezren voltak. Mindenkit írónak tekintettek, aki csak annak kívánta tekinteni magát, s aki jelentkezett a melankolikus berlini felhívásra... Ez fokozatosan szervezési katasztrófává fajult - értelmét vesztette mindenfajta szelektálási szempont. Így aztán valójában nem egy, hanem több tucat vonatot indítottak útnak. Egyébként ez a magyarázata annak, hogy különbözõ országokból olyan különbözõ, egymásnak ellentmondó beszámolók érkeztek az expresszrõl. A vasúttechnológia profanizált elemei meseszerû módon keverednek bennük a hasonlóképp profanizált költõi idézetekkel, a kocsiszakaszok kemény, hálátlan munkája, a korom, a por, a fékek démonikus csikorgása feltétlenül ott van a mindörökre egyesült Európáról szóló nagyhangú, felelõtlen nyilatkozatok mögött.
A hivatalos álláspont szerint azonban csak egyetlen expressz volt. A továbbiakban meglátjuk (de mindenekelõtt: nem látjuk meg), mire volt jó mindez.
A résztvevõk e túltengése radikális változtatásokat követelt az útirányt és a menetrendet illetõen. Így aztán a hivatalos útirány mellett a maga elõre kijelölt állomásaival és evilági hatalmasságok rezidenciáin tartott pompás fogadásaival, még számtalan mellékösvény létezett, egész Európát szó szerint behálózták az írókaravánok, néhány vonat a mai napig nem érkezett meg, elveszett valahol a Keleti Kárpátok hegyi vasútállomásai közt vagy a néptelen Duna-menti sztyeppén. Valóban hihetetlenül nehéz volt kordában tartani a helyzetet - erre tett kísérletet az elsõ napokban kiadott attendants' command -, enélkül pedig a számtalan intrikától és nyelvi félreértéstõl szabdalt társaságban csendes káosz vette kezdetét, aminek következtében a Projekt Vezetõsége, nagyon helyesen, csak legyintett az egészre, és sorsára bízta az expresszt (pontosabban expresszeket). A különféle, egymástól meglehetõsen távol esõ országok médiája idõrõl idõre lelkesen üdvözölte az expressz érkezését... Az akkori újságokat tanulmányozva, a figyelmes szemlélõnek okvetlenül szemet szúr, hogy ugyanazon a napon ugyanazt a vonatot, dugig tömve ugyanazokkal az írókkal, nemcsak Barcelonában, de például Marseille-ben, Odesszában és (eské Bud(jovicében is fogadták.
A Projekt sikerét komolyan veszélyeztette a hegyi népek felszabadításáért küzdõ Konföderáció kétségbeesett-vakmerõ terrorista akciója: a vándorok jelentõs részét még a spanyol-francia határon túszul ejtették (ó, emlékszem, emlékszem arra az ébredésre, arra a szélre, a misztrál ijesztõ lökéseire, a poggyászvagon elõtt ácsorgó írók csüggedt sorára az iruni vasútállomás keskeny peronján; emlékszem a föld alól elõbukkanó két srácra, élesre töltött lõfegyverrel a köpenyük alatt, ahogy egyikük felkiáltott a senki által nem értett, gurgulázó nyelven; a Biscayai öböl felkorbácsolódott hullámaira is emlékszem - a vonatból láttam, csak egyszer, egy pillanatra, de ez nem tartozik a tárgyhoz.)
Az utolsó híradások szerint a túszoknak éppen most vész nyomuk valahol Albániában vagy a Kaukázusban, bár az orosz parancsnokság határozottan ígéri, hogy a jövõ télen legalább a csontvázukat felkutatja (kis szerencsével a fejük is elõkerül) a csecsen-grúz zöld határ közelében lévõ egyik gránitbarlangban.
A Projekt Vezetõsége mindenáron szerette volna elkerülni a botrányt, ezért az egész ügyet titokban tartotta, az elrabolt kollégákról sehol nem jelent meg egy árva szó sem - mi több, úgy tûnhetett, mintha továbbra is velünk utaznának, sõt fellépnének az irodalmi felolvasóesteken. Valójában a megmaradt írók voltak azok, akik a Vezetõség parancsára (a szerzõdésben a Vezetõség elõre kikötötte, hogy az írók kötelesek mindenben engedelmeskedni neki, mármint a Vezetõségnek) kénytelenek voltak a nyilvánosság elõtt eljátszani nyomtalanul eltûnt kollégáikat. Az efféle cserék teljesen durván és mechanikusan történtek - az attendant-ek semmittevésben elzüllött serege számára persze az volt a legkényelmesebb, ha az ábécében elõtte vagy utána következõ országból választottak valakit helyettesnek... Minden egyéb - a viselkedés, a külsõ, a nyelv utánzása - már a helyettes dolga volt, akárhogy húzódozott. Így hát míg az örmények még úgy-ahogy képesek voltak azerieknek vagy albánoknak kiadni magukat, az általában nordikus észtek dánoknak és finneknek, a lengyelek - a két nyelvben lévõ hatalmas mennyiségû sziszegõ hangnak köszönhetõen - portugáloknak, a luxemburgiak pedig gond nélkül elmentek lichtensteinieknek, korántsem voltak irigylésre méltó helyzetben szerencsétlen törökök, akik idõnként kénytelenek voltak ukránokként fellépni, vagyis szinte mindig, mindenhol erõsen ittasnak mutatkozni, lépten-nyomon szalonnát rágni és az ukrán klasszikus költõ és próféta, Sevcsenko iszlámellenes kirohanásait idézni emlékezetbõl.
Érdekes, a csereként beálló szerzõk kezdetben teljesen önfeláldozóan viszonyultak küldetésükhöz, vagyis sietve tanulni kezdték az elrabolt kolléga nyelvét, hogy megfelelõképp helyettesíthessék. De csakhamar olyan halálosan kimerültek, és - õszintén szólva - annyira elegük lett az egészbõl, hogy halandzsázni kezdtek: váratlanul mindenféle szép és találó szavakat, szókapcsolatokat rögtönöztek, találtak ki, sõt fedeztek fel. Így születtek belsõ, titkos, rejtett nyelveink: a tartalom megértése nem tartozott a projekt prioritásai közé, a zeneiség, a légzés, a ritmika, a hangzás volt a lényeg. E nem különösebben furfangos furfangoknak köszönhetõ, hogy az idióta sajtó többször is hangot adott Európa nyelvi sokszínûsége felett érzett elragadtatásának, folyton a kilencvennyolc nyelvet meg a "kerekeken gördülõ Bábel-torony"-ról szóló mítoszt emlegetve.
A nemzetek közti cseréknél azonban jóval nagyobb gondot jelentettek a nemek közti cserék. Arról van szó, hogy a terroristák által elrabolt, illetve más körülmények között elkeveredett utasok többsége nõ volt. Ráadásul a nõk számaránya már a Projekt kezdetén sem volt túlságosan magas. Ily módon elõször úgy határoztunk, hogy transzvesztita színészekkel pótoljuk az írónõhiányt, ám - noha teljes kapacitással dolgoztak - még õk sem voltak elegen, hogy minden alkalommal beugorjanak. Ezért a Vezetõség, megint csak becsületünkre valamint szerzõdésünk némely pontjaira hivatkozva, arra kényszerített bennünket, férfiakat, hogy - ahogy fogalmaztak - "a közös cél érdekében legyünk nyíltabbak és aktívabbak".
Emlékszem, valahol Dortmundban, vagy attól nem messze, Katzwinkelben, ezen a hagyományosan lepattant proli-településen (na jó, kispolgári), milyen ügyesen sikerült utánoznom Valentyina Szolovjovát: heves belsõ undoromat legyõzve és hányingeremet visszafojtva, szívélyes oroszbarát házigazdámnak ajándékoztam egy gyönyörû kiállítású Domosztrojt - e szélsõségesen feminista nézeteim miatt oly gyûlöletes könyvet. Arra is emlékszem, milyen különös örömét lelte sok hímnemû kollégám az alkalmi színielõadásban, amit az átöltözések jelentettek; hogyan mentünk be kopogtatás nélkül egymás szállodaszobájába, hogyan hoztuk a frászt barátainkra egy-egy harisnya felpróbálásával, szemöldökkihúzással, szempillafestéssel; hogyan léptük át lopva a kettéosztott lét határát, ismertük meg a nõi világ mélységeit, merültünk bele merészen a nõi fehérnemû illatos titkába. Emlékszem az elviselhetetlenül széles mosolyú szlovén géniuszra, s örömére, amikor a párizsi Les Halles kiárusításában sikerült szert tennie egy igencsak merész csipkés bugyira. Emlékszem, ahogy egyesek (az igazat megvallva, majd' mindegyikünk) kezdtek nem kis élvezettel nõi kozmetikumokra vadászni, csábítóan csillogó újságok után kutatni és érdeklõdni a tisztasági betétek és a havivérzés törvényszerûségei iránt.
Igen, komoly kihívás volt, olyasmi, amit Amerikában challenge-nek neveznek, de éppen ez tartott minket együtt, hozott közel egymáshoz és cserélt ki bennünket.
A másik egyesítõ erõ a fû volt. Szinte mindenki szívta, jól tudva, milyen démiurgoszi képességekkel bír a más megismerésének ez a legegyszerûbb szere. Joggal feltételezhetjük, hogy egész ültetvények szálltak a füsttel az égbe utazásunk ideje alatt. Nem csupán Pakisztánt, Afganisztánt meg az Altáj-hegység tövében fekvõ Csujszki-völgyet irtottuk ki, de a Bódeni tó környékérõl is betakarítottuk az egész termést. Könnyed, hihetetlenül könnyed hangulat uralkodott körülöttünk. Könnyedség szállta meg a vagonokat, bõröndjeink repültek, mint a repülõ kígyók, mindig borzasztóan örültünk, ha hirtelen megállt a vonat, mely nélkülünk is összekeverte az állomásokat és vágányokat, néha repülõvé változott át, néha kékeslila, fagyott tyúkokkal megrakott kamionná, egyszer meg egy víz alatti csónak sárga szivarjává.
Teljesen természetes, hogy minden állomáson leszakadt egy-egy csapat eltévedt kolléga; olyan semmiségek is közrejátszottak ebben, mint az idõzónaváltás vagy a pályaudvari óra meg az illetõk órája közti eltérés. Pontosan tudjuk, hogy egy részük még most is valahol a Biscayai öböl és az Odera bal partja közt tengõdik, képtelenül arra, hogy kikecmeregjen a schengeni zónából.
És ott volt a poggyász, a vele kapcsolatos örök kavarodás! Milyen csodás is saját hotelszobánkban teljesen ismeretlen dolgokra bukkanni, amiket gondosan odakészített a személyzet! A belsõ tartalom megismerése, az idegen holmik kipakolása már magában is legalább olyan fantasztikus kalandot jelentett, mint amibe a Vezetõségnek köszönhetõen csöppentünk. Az ember hirtelen érteni kezdte, hogy ezek a tárgyak, ezek a mikrofilmek, ampullák, postabélyeg nagyságú diktafonok, ezek a "poloskák" valamilyen különleges jelentéssel bírnak, hogy korántsem tévedésbõl rakták ide, hogy így kívánja egy tudj' isten ki által írt regény cselekménye. És mitõl olyan biztos, hogy tényleg a saját szobámba mentem be?
Apropó: már Lisszabontól kezdve igyekeztem megjegyezni a szobaszámokat, gyanítva, hogy idõvel valamilyen sajátos jellé állnak össze. Késõbb, amikor már túl sok gyûlt össze, s ideje volt felszabadítanom emlékezetem némely szemetes zugát, az összes számot martalékul dobtam a noteszomnak. Ez jött ki belõle: Lisszabon - 614, Madrid - 502, Bordeaux - 407, Párizs - 311, Lille - (figyelem! elfelejtettem a számot! miért felejtettem el, miért pont Lille-ét?), Brüsszel - 42 (új dimenzió), Dortmund - 708 (ó, megint a nulla középen!), Hannover - 215, Malbork - 4 (unikum, ilyen nem fordult elõ többet), Kalinyingrád - 620, Vilnius - 1605 (egyre feljebb és feljebb!), Riga - 215 (Hannover gyenge utánzata), Tallinn - 220 (közvetlenül Riga mellett), Szentpétervár - 2125 (kafkai tervezés: két szoba között, pedig egy emeleten voltak, negyvenhárom percig tartott az út!), Moszkva - 8-126 (hogy legyen benne valami sajátosan szláv), Minszk - 1906 (természetesen a belorusz történelem szempontjából valamiért fontos év), Varsó - 111 (az eszményi lengyel-ukrán kapcsolatok), Berlin - 308 (hangsúlyozottan bizonytalan, ha nem lenne az újabb nulla középen).
Szóval satírozgatom ezeket a számokat a kis bõrborítású kockákon, ha összeadom, pontosan hétezer, de hiszen hétezer kilométert tettünk meg, összekeverem az összes kockát, egyesített Európát csinálok belõlük, aztán behunyt szemmel, egymás után vonulok mindenféle különös, kevert tájakon, szélmalmokkal, tornyokkal, lila fákkal, fehér éjszakákkal, összekuszálódott vágányokkal...
Nagyjából félúton az éppen tévelygõ birkák, vagy inkább bárányok nyája Bécs helyett, ahol az áldott emlékû Erzherzog nevében helyes kis nekrofil fogadás várt bennünket, valahogy Velencébe keveredett, vagy legalábbis valamelyik másik, mocskos csatornákkal és tûzijátékokkal teli városba (amint egyikük késõbb elmesélte). A tévelygõk közül nem hiányozhatott a tiszteletreméltó Szürrealista sem (104 éves, Tristan Tzara kortársa). Törvényszerû halálára már Párizsban számítottunk, keringtek is mindenféle hírek egy frissen ásott gödörrõl a Montparnasse temetõben, de õ valamiért nem élt a lehetõséggel, minden városban csak fújta a magáét: "Micsoda kultúra! Micsoda hatalmas humanista szenvedély!", s még Velence után is élt (tegyük fel, hogy mégis Velence volt). Ha nem tévedek, Cocteau eme ikertestvére valamilyen csoda folytán csakhamar utolérte a fõ szerelvényt, s ismét felbukkant a Kelet-Poroszország fõkormányzója által a legendás 28. lovashadosztály történelmi istállójában rendezett, felejthetetlenül pazar fogadáson, melyet különösen a fagyott halból készült, hihetetlen mennyiségû étel tett emlékezetessé, valamint a hánytatásra szolgáló pávafarkak, amiket a Projekt egyik legtehetségesebb írónõje osztott ki váratlanul.
Azt hiszem, már Kronstadtban kezdõdött a nyílt szállodai prostitúció övezete, amely elengedhetetlen kísérõje a maffiaövezetnek. Igen, hiszen Kronstadtban kezdõdött végre a Kelet, Európa e másik féltekéje, amelyrõl már a kereszteslovagok is olyan csodálatosan megemlékeztek naiv-idealista civilizátori buzgalmukban. Mindazonáltal néha az volt a benyomásunk, mintha ezeket a hatalmas, színes, játékos lepkéket, melyek mellett sehogyan sem sikerült észrevétlenül elsurrannunk a szûk hotelfolyosón, valójában ugyancsak a Vezetõség szervezte volna. A lányok kivétel nélkül gyanúsan jól ismerték alkalmi klienseik munkásságát, görcsös idõelõtti ejakulációt okozva nekik a mûveikbõl vett, s az elsõ adandó pillanatban váratlanul és szenvedélyesen elsuttogott idézetekkel. Általában véve el kell ismerni: a pétervári szajhák sokkal tájékozottabbak voltak az utóbbi évtizedek irodalmi tendenciáit illetõen, mint más városbeli barátnõik - lám, mit tesz a hagyomány, az iskola, a hely szelleme!
Egyáltalán: valamennyien megegyeztünk abban, hogy a Nyugat, az Nyugat, a Kelet, az Kelet, és soha sem hozhatók közös nevezõre, ez evidencia, ahogy evidens a latinbetû és a cirillbetû is, és soha senkit nem europizálnak itt ezek az átkozott, perverz keresztesek, és ez így van rendjén. S ennek mindenki örült.
A nyugati kollégák azért, mert végre eljutottak az áhított titokzatos országokba, és dögivel fotózhatták a koldusokat, kendõs öregasszonyokat, szurtos kisgyerekeket, hajléktalan barmokat és rendõröket. Különösen nagy örömmel fogadták a balalajkazenekart, amely Kant sírja fölött hetykén rázendített a Katyusára.
De a keletiek is jól jártak: ki se tették a lábukat a szállodából, s vodkapárába fojtották krónikus lelki Weltschmerzüket.
Elõször senki sem tulajdonított különösebb jelentõséget a Szürrealista halálának, ami mégiscsak bekövetkezett, valahol Pétervár és Moszkva között.
Addigra a Projekt veszteséglistája már néhány újabb balfácánnal bõvült, akit a maffiózók vagy a határõrök véletlenül lelõttek. Emlékszem: egyikünk eltorzult, felismerhetetlenségig elkékült testét valamelyik néptelen balti tengerparton találtuk meg - valahol Livóniában, Livlandban, vagy talán Kurlandban. A rothadt vízinövényekkel körülfont, természetellenesen kicsavarodott test már gyakorlatilag semmiben sem emlékeztetett a komoly díjakat nyert íróra, ám a hóna alatt görcsösen szorongatott Mairie de Bordeaux feliratú szintetikus zsák nem hagyott kétséget a kiléte felõl. A zsákban homokot, kagylót, egy kevés alkalmi borostyánt, egy medúzát, valamint ugyancsak egy darab, meglehetõsen vizes ötvendolláros bankjegyet találtunk - mindössze ennyi maradt az utoljára még Dortmundban kifizetett napidíjból.
Igen, rettenetes veszteségeink voltak. Kezdetben több ezren voltunk, Berlinbe meg jó ha százan megérkeztünk, nem beszélve arról, milyen körülmények között. De errõl kicsit késõbb, ne szaladjunk elõre. Csupán szeretnék óvni mindenkit, nehogy válogatás nélkül mindent elhiggyen holmi újságíróknak és más ügyeskedõknek, akik nemzetközi karriert csináltak a holttestünkön...
Egyszóval Szürrealista polgártársat is elveszítettük valahol Pétervár és Moszkva között - fellépés közben ijesztõen felhördült, s a koszos gránitlapra zuhant; végig sem szavalta a közönségnek a megritkult órákról és a polgárháború elõérzetérõl szóló kedvenc versét. Mindez a soron következõ Puskin-szobor mellett történt, egy kis orosz járási székhelyen valahol Pétervár és Moszkva között, ahol a város vezetõje elõzõ nap kvásszal és nyuszipecsenyével fogadott bennünket, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat városi hivatalának fúvószenekara pedig a Kaukázus meghódításának idejébõl való keringõket adott elõ. Emlékszem, milyen elragadtatással forgott a zenére valami norvég vagy svéd nõ az idomított orosz medvével!... De nem errõl akarok beszélni. Hanem a hirtelen halálról...
Úgy tûnt, a Projekt Vezetõségét nem érte váratlanul az esemény: a Szürrealista testét nyomban befektették egy igencsak impozáns, egyenesen empire stílusú koporsóba, melyet külön ilyen alkalomra hozattak, Isten tudja, honnan. Attól fogva velünk utazott, külön vagonban; ez volt a legszebb vagon - korábban kizárólag endékás nagykutyák utaztak vele, Honeckerrel az élen. Olyan volt az egész, mint afféle búcsú a haldokló századtól: húztuk magunk után maradványait, összes nagy lelkesedését és csillogását, szürrealista forradalmi lényegét, kósza jeleit a Vég alig érezhetõ fuvallatával.
A koporsót a poggyásszal együtt minden városban átszállították a szállodába (ahogy a Vezetõség különös humorral mondta: nehogy magányosnak érezze magát), az attendant-személyzet pedig, óránkénti váltásban, folyamatos díszõrséget állt mellette. Majd a koporsót ismét felpakolták a vonatra; az elõvigyázatlanul cipelõ durva, részeg hordárok néhányszor felfordították, de szerencsére egyszer sem esett szét.
Szerencsére? Inkább esett volna szét még akkor, nem amikor már megérkeztünk Berlinbe! Hiszen õ, ez az átkozott koporsó volt az oka, hogy utunk olyan szörnyûséges véget ért. A Projekt Vezetõsége mindent tekintetbe véve úgy határozott, hogy a Szürrealistát ünnepélyes külsõségek között Berlinben fogják eltemetni - valóban könnyen lehet, hogy nem volt hazája, vagyis keresve sem találhattak neki jobb helyet, mint a felújított Reichstag pincéje. Ámde, mint kiderült, a koporsó kezdettõl fogva a test nélkül utazott. Hogy Eluard és Aragon szerencsétlen kortársának földi hamvai hol is vannak jelenleg, meg nem mondja senki, talán csak egy-két attendant, de õk hallgatnak.
Hallgatnak, mert jól tudják, mivel végzõdhet a számukra a felesleges fecsegés. Hiszen a koporsót, amiképp a Szürrealista halálát is, egyesek valójában arra használták fel, hogy Berlinbe csempésszenek egy igen komoly tétel kábítószert. Hát ezért kellett ennek a - hihetnénk - nem túl jelentõs testnek ilyen rettenetesen elõkelõ, ilyen fasza kis koporsó, amiben - magunk között szólva - nyolc hasonló szürrealista elfért volna! Hangsúlyozom: igazi szarkofág, nem is koporsó.
Ilyen õrületesen nagy mennyiségû áru szükségképp láncreakciószerû sokkot okozott a kábítószerpiacon és közvetlen környékén - a Berlin felé szállított koporsót egyszerre több szindikátus is szemmel tartotta. Persze az internetrõl szedték az információt. Ugyanis, mint köztudomású, a Projekt Vezetõsége arra kényszerített bennünket, hogy az út során mindvégig úgynevezett "naplót" vezessünk - az estélyeken tespedõ szerzõk összes felületes benyomását és álfilozófiai töprengését rögtön felrakták az internetre, hogy az egész világ értesülhessen X asszony higiéniai problémáiról vagy Z úr másnaposságáról.
A www.literaturexpress.org oldal valójában sokkal komolyabb célokat szolgált - aki tud olvasni a rejtjelezett sorok közt, érti, mire gondolok.
Úgy Minszk és Varsó között a www.literaturexpress.org-on megjelent valami Andruhovics feljegyzése, ami persze egyszersmind megadta a jelet az egyik leghatalmasabb transzeurópai kábítószercsoport fõnökeinek. Szó szerint így szólt: Der Literaturexpressionismus kommt an. Was wird mit dir geschehen, Berlin? Ami körülbelül azt jelenti: "Megerõsíthetem a híreket: a berlini költõi ünnepségre szánt áru útnak indult, és a Szürrealista koporsójában található. Tisztelettel" - itt a már említett Andruhovics aláírása következett, néhány európai átírásban.
Nem állítom, hogy vonatunk elpusztításának a gondolata rögtön megértésre talált volna. A legbefolyásosabb konszernek elnökei sietve összehívott konferenciájukon a hírhedt máltai vagy inkább mallorcai Hotel Ritzben úgy határoztak: megtesznek minden tõlük telhetõt, hogy még Berlin elõtt elcsípjék a koporsót. Csak amennyiben ez, bizonyos elõre nem látható okokból, nem sikerülne, szándékozták legalábbis semlegesíteni a koporsót, nehogy ellenõrizhetetlenül nagy tétel konkurens áru jelenjen meg a piacon, ami óriási árzuhanáshoz, és más, nem jelentéktelen kellemetlenségekhez vezetett volna.
Egyszóval ismét felidézem azt a napot - nem, nem az elsõ, lisszaboni napot, amikor felbolydulva kiözönlöttünk a hotel halljából a lármás, koraesti avenidára, hanem az utolsót, a vég napját, amikor ismét átszeltük az Odera-vonalat. Valahol Erkner és Rahnsdorf között, pontosabban Wuhlheide és Ostkreuz között, a szokásos könnyed hangulatban és különös, mohó vidámság közepette hirtelen rettenetes, apokaliptikus dördülést éreztünk, majd óriási rázkódást, és hatalmas, erõs lökést. A vonat szédítõen megingott - mintha felemelkedne a sínrõl, és elrepülne az ismeretlenbe, de aztán, mint igazi német, talpon maradt, és robogott tovább (ekkor még nevettünk az egészen), nem állt meg sem az Ostbahnhofon, sem késõbb, a Jannowitzbrückénél, az Alexanderplatznál, majd a Hackescher Marktnál... Mintha tudta volna, hogy a Friedrichstrassénál várják, s ezért megállás nélkül oda robogott, a mi sebesült vasharcosunk.
 Pár perc múlva az összes vagonban szó szerint bûzleni kezdett valami, mindenünnen csak úgy dõlt a színes füst, még mindig csak nevettünk, de egyre inkább a könnyeinken át, köhögtünk és tántorogtunk, tántorogtunk és köhögtünk, valamelyik déli írónõnek idõ elõtt megindultak a szülési fájdalmai...
Csak egyvalami történhetett: mozgó vonatunkat rakétacsapás érte - a tengerbõl, az égbõl, a szárazföldrõl? - mindegy, honnan, az automata irányítású robbanófej kifogástalanul mûködött, a szakemberek viszonozták a tüzet, a koporsót telibe találta egy repeszbomba, szempillantás alatt lángoszloppá változott, s a hamutól, mint egy elsõosztályú, drága krematóriumban, körös-körül minden égni és olvadni kezdett, az öngyulladás következtében...
Utunk záróképeit még aznap este láthatták, egymás után többször is, az alternatív és illegális tévécsatornák hírmûsoraiban: az égõ "Gorlitz" befut a lelkes várakozókkal teli Berlin - Friedrichstrasse pályaudvarra, hirtelen, erõlködve fékez, a vagonokból még menet közben elfeketült írók ugrálnak ki, néha egy-egy írónõ, a peronon pánik és lökdösõdés, vagonok olvadt, hullámos burkolata, rajta az összes európai nyelven a felirat: "Európa-2000 Irodalmi Expressz", tehetetlenségtõl eltorzult rendõr- és tûzoltóarcok: a tömegben sehogy sem sikerül a vonathoz férkõzniük, szirénák, mentõkocsik, lángoló táska- és bõröndhegyek, robbanó laptopok, petárdák, narancssárga léggömbök, lángban álló könyvek és kéziratok; aztán derûsebb témákra vált a kép: a frissen megmentett medve égett mancsát szopogatja, megpörkölõdött, de boldog, bajszos tûzoltó újszülött kisfiúval a karján, az épségben maradtak kormos-könnyes arca, ölelések, csókok, sebek, csókok sebe és sebek csókja, sürgõ-forgó újságírók, funkcionáriusok, big band zenészek, a záró képsorokon - sugárban lövellõ tûzoltóhab, telefröcsögi a képernyõt, betölti az egész képernyõ-teret, akárcsak... Mi máshoz hasonlítana a hab, mint önmagához?...
Minden egyéb csupán kitaláció, a végtelenül hosszú nyáréjszaka álma, Európa-2000...

Bibliográfia

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999

"Carpathologia cosmophilica"
Magyar Lettre Internationale, 24
"Erc-herc-perc"
Magyar Lettre Internationale, 37

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu