Minthogy ő az volt, aki, egy fantáziákat kedvelő íróbarát, ez az ábécé mindenekelőtt egy megnevezhetetlen lény, s ugyanabból az anyagból való, amiből a hatlábú antilopot vagy a Neptunus bolygón élő nagy elefántot teremtették, s minthogy ez a lény képzelt és francia, az Alphabelette névre hallgat. Konkrétabban ez az állat – bete – a fürge és gyors menyéthez – belette – hasonlít, mindössze az a különbség köztünk, ennek nem négy, hanem huszonkét lába van; a lábai ráadásul általában szabálytalanok, és a betű névvel illetik őket.
De ne vesztegessük az időt, legyünk mi is – te meg én, kedves olvasóm – fürgék és gyorsak; nézzük máris az első betűt, az első lábat, melyet menyétünk olyan kisasszonyosan mutat meg nekünk: A mint Amérique.
Amérique – Amerika – a világ öt részének egyike, hatalmas kontinens, amely 42 millió négyzetkilométernyi területével és több mint 700 millió lakosával az arktikus vidékektől a Déli Sarkkörig nyúlik el, és összesen mintegy tizennyolcezer kilométer hosszú. Nos tehát: ezen a hatalmas kontinensen van egy nagy ország, és ebben a nagy országban egy nagy város, és ebben a nagy városban egy spanyol negyed, amely veszélyesnek mondható és nagyon szegény; ezt a negyedet – az első betűről áttérek a másodikra – a világon szinte mindenki ismeri, és Bronx a neve.
Bronxban, nagyon közel a Hunts Point nevű metróállomáshoz, van egy utca, amely szokványosnak számítana, ha nem volna ott az a csarnok, amely inkább bunkerre, semmint áruházra hasonlít, és egyetlen ablaka sincs. A negyedbeliek, a fiai azok fiainak, akik egykor Puerto Ricóban, Kolumbiában vagy Ecuadorban éltek, észre sem veszik az épületet, amely üresnek, lakatlannak néz ki; ám az utazó, aki hozzám hasonlóan odalátogat az író, José María Conget ajánlásával, aki a hely felfedezője és első látogatója volt, a küszöböt átlépve ott találja azt a több mint kétmillió könyvet, amelyet a katalógus alapján való értékesítéssel foglalkozó polgárháborús menekült – Eliseo Torres – az ötvenes évektől fogva összegyűjtött. És jön a legnagyobb meglepetés: ez a kétmillió könyv – ott, New York kellős közepén – mind spanyol nyelvű.
A könyvek többségükben rendszerezve vannak; a második emeleti B-nél, egy ugyanolyan B-nél, mint a mi menyétünk második lába, megtaláltam Borgest.
Sok könyve volt ott, elsősorban argentin kiadásban. Kinyújtottam a kezem, és levettem a polcról a Hét éjszaka című könyv egy példányát, melyben a szerző Buenos Aires színházaiban tartott előadásainak szövegét gyűjtötték egybe. Kinyitottam csak úgy találomra, és a következő kijelentést olvastam: ŤNincs véletlen, amit véletlennek hívunk, az csak a kauzalitás komplex gépezetét illető tudatlanságunk.”
Az idézeten fölbuzdulva menyétünk – ábécénk – megmutatja most a harmadik lábát, és arra kényszerít, hogy megálljak a Causalité C-jénél.
Mi, vagyis az olvasók és írók azon generációja, akik úgy tizenöt esztendővel ezelőtt hallgattuk vagy olvastuk őt, megtanultuk Borgestől, hogy regényírás központi kérdése a kauzalitás, s hogy a naturalizmus képviselői által hirdetett eljárás – hogy az irodalom az egyetlen és igaz valóság másolata vagy hiteles okirata kell legyen – hiú ábránd és teljes képtelenség volt.
Emlékszem, mit írt Baudelaire a füzeteibe ennek kapcsán: azt, hogy elég egyetlen mérföldnyi tenger ahhoz, hogy fogalmunk legyen a végtelenről. Nos tehát, a könyvekkel is úgy van ez, mint Baudelaire mérföldjével. Virtuális végtelenek, amelyek segítenek nekünk megérteni azt a másik végtelent, ami az emberi élményvilág.
Most áttérek Alphabelett nevezetű menyétünk következő lábára, amely a D betűnek – D mint Démonstration – felel meg, mivel nem szeretnék úgy továbbmenni, hogy ne hozzak egy példát arról a kauzalitásról, amit Borges a novelláiban elbeszélt történéseknél alkalmazott. Ezért írom most ide a ŤLazarus Morell, a szörnyűséges megváltóť címűnek az elejét, amely Az Aljasság világtörténete kötetében szerepel:

1517-ben Bartolomé de las Casas atya szíve megesett az indiánokon, akiket felőrölt az Antillák aranybányáinak munkapokla, s azt javasolta V. Károly császárnak, hozzanak négereket, hogy azokat őrölje fel az Antillák aranybányáinak munkapokla. Az emberbarát e különös változatának végtelenül sokat köszönhetünk: Hardy bluesait, a keleti festő doktor, Don Pedro Figari párizsi sikerét (...), Abraham Lincoln mitológiai nagyságát, a függetlenségi háború ötszázezer halottját, a lincselés szó felvételét az Akadémiai Szótár tizenharmadik kiadásába (...), az habanerát, a tangó szülőanyját s a kandombét (...). Ezenkívül: Lazarus Morellnek, a szörnyűséges megváltónak bűnös és káprázatos életét. (Jánosházy György fordítása)
Amint láthatjuk, nem az ok-okozati összefüggés az, amivel a naturalista regényekben találkozhatunk. Hogy nevezhetjük akkor ez az összefüggést, ezt a fajta logikát? Pillanatnyilag még nem tudom a választ. Tovább kell faggatnom ezt az ábécék fajába sorolható menyétet, és alá kell néznem valamennyi, minden egyes lábának.
Haladjunk tehát, s nézzük meg, mit mond a következő, amely az E.
-- Én írtam a verset – mondja az E betű némi titokzatossággal.
-- Ki vagy te? Milyen versre gondolsz? -- kérdezem tőle.
-- Majd a P megmondja – válaszolja.
Az ábécék szigorú törvénye arra kötelez, hogy későbbre hagyjam a megbeszélést, és áttérjek az F-re. Az F mint Fantasie-ra.
-- Én csupán annyit állíthatok – mondja a betű --, hogy ez az eltérő logika gyakran előfordul a fantasztikusnak nevezett irodalomban, amely – amint maga Borges is írta – sokkal ősibb és igazabb, mint a realizmus majmolása.
Talán olyan olvasója is akad majd ábécés menyétünknek, akit meglep Borgesnek ez a kijelentése, melyet az F idéz fel nekünk, hiszen egyáltalán nem gyakori, hogy valaki igaznak hívja a fantasztikus irodalmat. Épp ellenkezőleg: a naturalisták és támogatóik azzal szokták vádolni, hogy puszta szórakozás, üres játék, és nincs semmi köze ahhoz, ami a világon történik.
Nem vagyok híve az irodalmi állásfoglalásnak, hiszen szerintem minden hangnem jó lehet, mikor könyvet írunk; mindazonáltal azt hiszem, Borgesnek igaza van, s hogy indokolt a jelző, melyet a fantasztikus irodalomra használ. Igaz irodalomról van szó, többek között azért is, mert a félelemből születik, márpedig az az egyik legigazabb, legaktívabb és legfontosabb érzés, ami csak létezik. Montaigne azt írja, a félelem miatt van, hogy összekeverednek fehér és vörös lobogók; a félelem miatt öl, s a félelem miatt hal meg az ember; a félelem miatt hallgatunk, s a félelem miatt beszélünk; s ahogy a dalban is áll, a félelem miatt minden tíz dologból hármat vagy három és felet csinálunk. Hogy lenne hát puszta szórakozás, banális írás az, aminek Don Beldurhoz is oly sok köze van?
-- Don Beldurhoz? -- kérdezi majd a szőrszálhasogató olvasó. Mert senki sem, a szőrszálhasogató pedig még kevésbé nem szeret olyan szereplővel találkozni, akit nem mutattak be neki.
Egy jó tanács ennek az olvasónak: nézzen a menyét következő lába alá, ahol a G épp Gonzalo G-je. Vagyishát Gonzalo de Berceóé.
-- Nem értem az összefüggést – mondja majd szőrszálhasogató olvasó, ezúttal kissé kedveszegettebben.
-- A Miasszonyunk csodáiban Berceo ŤDon Beldurť néven emlegeti a félelmet, mert a beldur baszk nyelven, ami valószínűleg az ő első nyelve volt, pontosan annyit tesz, hogy Ťfélelemť.
-- Már elegem van ebből a sok nyelvészeti fejtegetésből -- mondja majd a szőrszálhasogató olvasó, aki mindig túlozni szokott. – Különben is, hogy jön ide a baszk nyelv, amikor Borges a téma! Hol itt az egyetemesség? Hogy lehet összetéveszteni az allegóriát a filagóriával?!
Feltételezett szőrszálhasogató olvasónk egy kissé rasszista, no de, ám legyen, hagyjuk a nyelvészeti kalandozásokat, térjünk vissza a Borges-szövegekben föllelhető kauzalitáshoz. Azon tűnődtünk, hogyan kellene nevezni, jobban mondva a betűket faggattuk róla. S a válaszok az első kutatásban nem bizonyultak túlzottan reménykeltőnek, mivel az E, megkerülvén a kérdés lényegét, mindössze annyit tett, hogy egy titokzatos vers szerzőjének mondta magát, miközben az F eléggé ködös és konvencionális módon rávilágított arra, amit már úgyis tudtunk, vagyis hogy Borgest a fantasztikus irodalomhoz sorolja. Úgyhogy menjünk tovább, nézzük meg, hátha a H-nál nagyobb szerencsénk lesz.
-- Ha hehezetes volnék, talán mondhatnék magának valamit, de az a helyzet, hogy én vagyok a néma – mondja erősen hadonászva a betű.
-- Az én problémám súlyosabb, mint a H-é – jegyzi meg egy I alakú fantom. – Nem tudok válaszolni a kérdésére, mert én egyszerűen az Inexistant kategóriába tartozom.
És így jutok el a J-hez. De ezzel a betűvel sincs szerencsém, mert alighogy meglát, így kiált:
-- Je ne parle jamais!
És valami hasonló történik a K-val is, aki nagyon büszke szereplő.
-- Hagyjon békén! Beszéljen a titkárnőmmel! -- mondja. – Én olyan vagyok, mint Kane, az aranypolgár!
De messze vagyok az S-től, most még nem beszélhetek a K titkárnőjével. Úgyhogy megyek tovább, s abban reménykedem, hogy hamar túljutok a rossz passzban lévő lábakon. És tényleg, az L-nél már sikeresebbek a dolgok.
-- Én nem érzem magam képesnek rá, hogy elmélkedjem a kauzalitásról vagy a véletlenről, amiről Borges beszél. Elmesélhetek viszont egy kis történetet Lawrence d’Arabie-ról.
-- Rendben van. Kezdjed – válaszolom neki. S ekkor ő az alábbi esetet meséli nekem:
Élete utolsó három hetében mindennap egy madár keringett Lawrence szobájának egyik ablaka előtt, s a csőrével egyfolytában kopogtatta az ablaküveget. Mikor Lawrence arrébbment, a másik ablakhoz, a madár követte, és újból elkezdett kopogtatni. Az idősebbek bizonyára rossz előjelet láttak volna ebben.
A madár különös állhatatossága szemmel láthatóan annyira bosszantotta Lawrence-et, hogy egy reggel, kihasználván az alkalmat, hogy Lawrence nincs odabent, egyik barátja fogott egy karabélyt, és lelőtte a madarat. Pontosan ugyanakkor, a motorkerékpárja kormányánál ülő Lawrence-et is utolérte a végzet.

A történet után gyorsan megnézem az ábécés menyét tizenharmadik lábát, és ott olvasom az M betű véleményét.
-- A kauzalitás, amit Borges vállal, az a Magie sajátja. Meghatározása szerint a mágia nem más, mint egy eltérő kauzalitás, az, amit egy gyűrű vagy egy lámpás erejében nyilvánul meg. Megdörzsölünk egy gyűrűt vagy egy lámpást, és megjelenik a szellem.
-- Ez a kauzalitás régi narrációkban is megtalálható – szól közbe ebben a pillanatban az N. – Emlékszem, mit válaszolt halála pillanatáról ennek kapcsán egy démoni szereplő a lányának. ŤNem könnyű, hogy én meghaljakť, mondja neki, Ťmert nekem van egy fivérem, aki oroszlán, és a hegyekben él, és ebben az oroszlánban van egy nyúl, és a nyúlban egy galamb; egy galamb és a tojása. Nos tehát, ha valaki megszerzi ezt a tojást, aztán széttöri itt a homlokomon, akkor meghalok. Egyébként pedig sohať.
Megköszönöm az információt az N-nek, és elindulok az O felé. És az O bevallja:
-- Az én tudásom nulla ebben a témában.
Fölemelem a menyét következő lábát, és a betű, amely előttem áll, olyan, mint egy pici fény.
-- Ki vagy te? -- kérdezem tőle.
-- Én vagyok az a poézis, amit az E írt – feleli.
-- Az E? Milyen E?
-- Hát a baszk, vagyis az Euskera E-je.
És azonnal fölcsendül fülemben baszkul a vers. Így hangzik:
Bada ostera gogoratuko ez dudan Verlainen poema bat,
Bada kale hurbil bat nire pausoei ukatua dagoena,
Bada ispilu bat azken aldiz ikusi nauena,
Bada munduaren amaiera arte itxi dudan ate bat.
Nire liburuen artean (ikusi egiten ditut)
Bada baten bat behin ere zabalduko ez dudana.
Uda honetan berrogeita hamar urte beteko ditut;
Heriotzak xahutu ergiten nau etengabe.
Megkérdezem a legközelebb álló betűt, a Q-t, hogy mit szól mindehhez, de ő megcsóválja a fejét, és azt mondja:
-- Semmit sem tudok. Én azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek, már a Queue-nél – a farkánál -- járunk ennek az ábécés menyétnek.
Akkor az R-hez fordulok.
-- Hát ez kicsit Rare – mondja az R. – Ez a poézis baszk nyelven van. Talán az S tudja.
Az S-et Shanadú palotájának egyik hatalmas termében találom. Az R segítségével kap egy repetát a kérdésből.
-- Még ha paradoxnak tűnik, akkor sem tudom – mondja az S. – De Kane úr titkárnője lévén tudok önnek tolmácsot biztosítani.
Úgy is lett, S intézkedik, hogy jöjjön ide T – Mademoiselle la traductrice – és fordítsa le, jobban mondva fordítsa vissza spanyol nyelvre a verset, s nyerjük így vissza az eredetit, azt a verset, melynek Borges a ŤKorlátokť címet adta:
Van Verlaine-nek egy sora, mely már sohasem fog eszembe jutni.
Van a közelben egy utca, amelyből ki vannak tiltva lépteim.
Van egy tükör, amely utoljára látott engem.
Van egy ajtó, amelyet a világ végéig becsuktam magam után.
A könyvtáram könyvei között (itt állnak előttem)
van néhány, amelyet már sohasem nyitok ki.
Ezen a nyáron töltöm be ötvenedik évemet,
fokozatosan végez velem a halál.
(Somlyó György fordítása)
Az U pedig az Unique U-ja. Borges műveinek számtalan szempontja közül én csak egyet választottam: a kauzalitásról alkotott felfogását. Amint azt már az első betűk vagy lábak egyikénél is bevallottam, számos írótársammal együtt hálával tartozunk neki ezért a tanításáért.
A V pedig a Vertebre V-je.
Az X pedig az a csigolya, amely az Y csigolyát is tartja, amely a maga részéről a Z-t, az utolsó, zegzugos csigolyáját tartja ennek az elképzelt Alphabelette nevű menyétnek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu