(LONDON) - A Temze Londont egy északi és egy déli részre osztja. Olyan gazdag elővárosokból, mint Richmond nyugaton a drága, és mára magasépületekkel sűrűn beépített Chelsea, Millbank és a bíróságok mentén folyik, aztán középen átszeli a Cityt, azaz a banknegyedet, körbe a Szent Pál bazilika körül, az East End régi kikötőnegyede mellett, és tovább olyan munkáskörnyékek felé, mint Dagenham, ahol Ford hatalmas autógyára ott áll közvetlenül a parton. De mindezek az említett helyek a folyó északi partján fekszenek. Miután Shakespeare Globe-színházát a 17. században bezárták, a főváros minden fontos létesítményét északra telepítették. A parlamentet, a Buckingham palotát és a Bank of Englandet, tehát az alsóház, a királyság és a finánctőke székhelyeit. A Temzétől délre elterülő London jelentős kiterjedése ellenére főként az északi rész külvárosa és szolgáltatója volt.
 Január óta ez megváltozott. A folyó déli partja immár a városi élet három új és fontos gyújtópontjával tiszteleghet, melyek mindegyikét az új évezredben nyitották meg. Nem a hatalomnak adnak otthont, hanem a színjátszásnak, és ez utóbbi egyre vonzóbbnak látszik az olyan emberek számára, akiknek már elegük van a politika örökös hanyatlásából.

Millenniumi szimbólumok
Egyik ilyen attrakció az időközben hírhedtté vált Millennium Dome. Ez a világ legnagyobb sátra. Zseniálisan megkonstruált teflon-ellipszise alatt egy hatalmas állandó kiállításnak kéne összejönnie annak a legjavából, amit a modern Nagy Britannia nyújtani képes. Hónapról hónapra egymillió látogatót kéne vonzania, és ezzel a miniszterelnök egóját emelni - amennyiben azt bizonyítaná, hogy Blairnek különösen kockázatos döntésekhez megvan a "helyes szimata".
 A baj csak az volt, hogy nem tudták, mit is kéne kiállítani. És ezt mindmáig nem sikerült kitalálni. Attól a január elsejétől kezdve, amikor Blair ünnepélyesen megnyitotta a Dome-ot, ennek koncepciótlansága, álmodern önelégültsége, rosszul előkészített tárlatai és az az arra irányuló egyszerre ordító és didaktikus erőfeszítések, hogy politikai reformtörekvésből élvezetet csináljanak, katasztrofálisan alacsony látogatószámot és minden kritikusi jóindulat hiányát eredményezték. A Dome a miniszterelnök és szövetségesei számára óriási pénzügyi és PR-csődöt hozott.
 A Dome-ot lehet úgy felfogni, mint testet öltött választ Blair "harmadik út"-jára. Igény volt egy új szimbólumra, amely egyetlen helyen sugározza a nemzet minden népének összetartozását a modern Nagy Britanniában. Blair ezt hamar felismerte, és egy nagyszabású képpel töltötte meg az újságok főcímeit. Amikor azonban a tartalomra került volna a sor, kudarcot vallott, és a vízió illúziónak bizonyult. Aki odament, hogy megnézze, csak homokot talált, nem szellemi táplálékot. Blair hasonló módon hamar felfogta, hogy országának egy döntő politikai kísérletre van szüksége, mégpedig olyanra, amely se nem állampárti se nem piaci liberális. A szabálytisztelet rendszere kellene, amely az esélyegyenlőséget segíti érvényre jutni. Ennek a rendszernek szakítani kell a szociáldemokrata beidegződésekkel, mert ezek nem képesek a 21. század globális energiáival lépést tartani. De ezek után a miniszterelnök nem tudta felmutatni a szükséges koncentrációt. A "harmadik út" demagóg kezelése ezt nevetségessé tette. Blair igazi és sürgető szükségletekre terelte a figyelmet, mielőtt megoldást tudott volna rájuk kínálni. Visszaélt a közvélemény fogékonyságával ezekre a szükségletekre.
 Jó kilátás van a Dome-ra a Canary Wharf felől. Ez egy irodaházakból álló kis-Manhatten. Ugyanakkor a mélyépítészet csúcsteljesítményének köszönhetően könnyen elérhető, és a londoni metrót a legszebb új állomásával gazdagította. Ezzel megteremtették a Dome egy tartós és pozitív örökösét, ha az építést jóval előbb határozták is el.  Három és fél milliárd fontért a Jubilee Line meghosszabbítása nagyon sokba került. Ennek érdekében három újabb alkalommal kellett alagutat vágni a folyó alatt. A víz fölött éppen most épül száz év után az első új Temze-híd.
 A második nagy évezred-attrakció a London Eye. Csak utólag kapta a nevét, egy hatalmas óriáskerék, amelynek üvegfülkéi egyaránt megbabonázták a londoniak és a turisták tekintetét, mivel egy félórás úton 135 méter magasba emelik az utasokat. A London Eye folyó déli partján áll a parlamenttel szemben, és a Big Ben fölé magasodik. Az Eiffel-torony egy kerek változata lett belőle, fantasztikus, mozgó panorámát nyújt, és az ámuló publikumnak a high-tec egy a nehézkedéssel dacoló építészeti csodáját demonstrálja. A Dome-tól eltérően ez nagy anyagi sikert is hozott.
 A harmadik nagy piaci látványosság nemrégiben nyílt meg. Állítólag a világ legnagyobb építménye a modern művészet számára, úgy hívják Tate Modern. LOndon legfontosabb művészeti múzeuma mindig is a Tate Gallery volt. Az is közvetlenül a Temze partján található, mégpedig a hagyományos északi parton. A déli parton, a City alatt áll egy hatalmas erőmű az 50-es évekből. Annakidején a 30-as évek monumentális stílusában építették, és most kiállítótermek komplexumává alakították át. A nagy turbinacsarnokban több katedrális is elférne.
 Ez a tér olyan nagy, hogy ide illő művekre  külön megbízást adnak majd. Valamikor azért emeltek múzeumokat, hogy helyet adjanak a művészetnek. Aztán a művészek már a múzeumokra kacsingatva alkották a műveiket. Most van egy olyan múzeum, amelynek külön meg kell rendelnie olyan műalkotásokat, amelyek elég nagyok a belső csarnokához - mert ebben minden meglevő szobor vagy festmény picinek és jelentéktelennek tűnne. Hogy ez visszatérést jelent-e a sixtusi kápolna alapelveihez? Valószínűleg nem. De a Tate Modern meglepően közkedvelt. Nemrégiben egy hétvégén és a rákövetkező ünnepnapon 75.000 ember kereste fel a múzeumot. Még fele ennyien se nézték meg a Dome-ot, amire 70 millió fontot költöttek el.

Alagútvándorlás
Egyszer már megpróbálták Londont jobban hozzákötni a déli részéhez, és a Temzét centrummá alakítani. Ez 1951-ben volt, amikor a Festival of Britain-t a déli parton tartották. Ennek maradványait a toryk lebontották, és csak a Royal Festival Hall maradt meg utóvédnek. Most úgy fest, mintha a főváros tartósan megváltozna. Ennek döntő jelét talán már néhány éve észlelni lehetett, amikor a Waterloo Station-nek - az egyetlen nagy londoni főpályaudvarnak a Temzétől délre - csodaszép ideiglenes kiegészítést építettek. Ott áll meg az Eurotrain.
 Ennek elkészülte óta állítólag mintegy 300.000 francia fiatal jött ide, hogy Angliában, elsősorban Londonban letelepedjen. Ez a legnagyobb bevándorlás Nagy Britannia déli szomszéd országából az hugenották kiűzése óta.
 A Dome legalább ebben a tekintetben bizonyulhatna jövendő állapotok előhírnökének. Szerencsétlen igazgatója egy bizonyos P. Y. Gerbeau, egy 34 éves francia, akit a Disneylandből importáltak. A Dome-nál kéne elvernie az adófizetők pénzét miután az első igazgatót elbocsátották. Az a benyomásom, hogy a jelenlétét egy renyhe, de őszinte vendégszeretettel fogadják - egy időközben tetőtől talpig multikulturális és kozmopolita világvárosban, amelyet a franciák természetes módon vonzónak találnak.
 ha a benyomásom nem csal, akkor a csatorna alagútja és az EU-n belüli mozgási szabadság együttesen átalakíthatják a fővárost. Franciaország északi része éppen úgy válhatna London hátországává, mint Anglia többi része. Ebben az esetben London valamivel kiegyensúlyozottabb metropolisszá válhat, és déli része befolyásban és jelentőségben végre felveheti majd a versenyt az északi részével.

Bibliográfia

BARNETT, Anthony
"Házatlan lordok"
Magyar Lettre Internationale, 37

O'HAGAN, Andrew
"London alulnézetből"
Magyar Lettre Internationale, 17
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu