Egy regényt annyiképpen lehet felfogni, hogy szinte képtelenség vitatkozni róla. A regényműfaj mindenféle ellentmondó kísérletből jön létre.
Néha azon tűnődöm, nem pontosan azért írunk-e “regényt”, hogy különbözzünk a már megírt könyvektől és egyúttal más “regényektől” is. Amikor nem tudjuk, hogyan fejezzük ki mondandónkat, “regénybe” tesszük. A regény végső soron az írás műfaji határa. Más formák, például az esszék vagy a verseskötetek vázlatfélék lehetnek, a “regény” a konvergencia pontjuk.
Az olvasó szempontjából némileg hasonló a helyzet. Ha nem tudja, mit olvasson, arra gondol, milyen szívesen olvasna egy “regényt”. Sőt előfordul, hogy egy újságírótól, egy államfőtől, egy filozófustól várja, hogy regényt írjon, hogy elképzelést alkothasson személyiségükről. Az a benyomásom, hogy többet nyerhetünk egy regényből, mint a kifejezés egészen más formájából.
Úgy tűnik, a “regény”műfajt csupa olyasféle könyv alkotja, amely nem felel meg a hagyományos kategóriáknak. Felhozhatjuk az “irány”regényeket, a “költői” regényeket, a “levél” regényeket, az “önéletrajzi” regényeket és mindenféle más formákat.
Tehát kibékíthetetlen ellentmondás rejtőzhet abban, hogy ennyire eltérő kísérletekre egyetlen szót használunk (“regény”). Ha tökéletesen igaz lenne, amit az előbb sugalltam, a regényműfaj egy mindenfélével megtöltött lomtár lenne. Mintha azt mondanánk, hogy a regény nem létezik. Nemhogy a legjobban megvalósított írásforma lenne, hanem éppen a leghevenyészettebb.
Valami ilyesmit érzünk, amikor egy nagy könyvesboltban bolyongunk. Annyiféle, különböző méretű és színű “regény” van a boltban, hogy dagadozni kezd a keblünk. Egyrészt olyan széles választékot kínálnak, hogy elméletileg bárki megtalálhatja a neki megfelelő könyvet. Másrészt már nem sikerül választani; egy regény elolvasása mondhatni szerencse kérdése. Ez az olvasóra, de a szerzőre is érvényes.
Csakhogy a könyv-zsibvásár jelölésére is ugyanezt a szót használjuk. Ha nem létezne közös nevező minden alkalmazására, a szónak nem lenne semmi értelme. A “regény” szóval azt jeleznénk, hogy nem tudjuk, miről beszélünk.
Márpedig a “regénytől” éppen azt várjuk, hogy közöljön velünk valamit. Azért van annyi regényforma, mert ennek a “valaminek” nem lehet csupán egyetlen formája. Nem lehet csupán egyetlen formája, de ez a “valami” legalább egyetlen szándékra utal, mivel minden alkalommal a “regény” szót használjuk. Önöknek, akik azért jöttek, hogy egy szerzőt a “regényről” halljanak beszélni, nyilvánvalóan van valami elképzelésük. Bizonyos információkat várnak, amelyek a már olvasott “regényekre” vonatkoznak, vagy azokra, amelyeket hamarosan szívesen olvasnának.
Nincs köztünk olyan, akinek fogalma se lenne a “regényről”. Ha a “Bovarynéról” beszélek, tudják, hogy “regényt” említek. Ezzel szemben ha a “Tiszta ész kritikáját” hozom fel, tudják, hogy nem “regény”. Vagy például ha meglátnak a könyvesboltban egy könyvet a“ Goncourt-díj” szalaggal, egyből tudják, hogy regény. Ha megveszik, mert az emberek beszélnek róla, vagy az unokahúguknak ajándékba, a könyv regény volta a döntő. A régi Goncourt-díjas szerzők nevét vagy könyvük címét elfeledjük, de mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy a díj regényre utal.
A regény végül is egy elég pontos “valamit” idéz fel agyunkban. Előfordul, hogy csalódunk egy könyvben, pedig a borítóján a “regény” szó szerepel. Márpedig nem csalódnánk, ha nem várnánk világosan “valamit”. Ugyanakkor elvárjuk a “regénytől”, hogy ne zárkózzék be pontos formába.
Nem csupán egyetlen regényt olvasunk. A regényműfajban éppen azt szeretjük, hogy roppant sok regényt olvashatunk el. Azt szeretjük a regényben, hogy sok regényt olvashatunk el. Emiatt önkéntelenül is összehasonlítjuk az éppen olvasott regényt más, korábban már olvasott művekkel.
Hogy kedvük támadjon elolvasni egy regényt, egyrészt különböznie kell azoktól, amelyeket már olvastak (hacsak nem pusztán újra kell olvasniuk ugyanazt a könyvet), másrészt hasonlítaniuk kell korábban olvasott más regényekhez. Például kedvelhetik a “bűnügyi regényeket”. Ekkor önök különböző szerzőktől várják el, hogy azonos jellegű történetet írjanak. Kedvelhetik a “Balzac regényeket” is. Ez esetben egyetlen szerzőtől várják el, hogy változatos históriákkal szolgáljon.
Lehet szaporítani a kategóriákat. Olvashatnak kizárólag Goncourt-díjas könyveket, vagy csak Angliáról szólókat, vagy olyan szerzőket, akiket láttak a televízióban. Éppen ezért kérdezik meg annyian a regényírókat, hogy szerepeltek-e Bernard Pivot műsorában. Ezzel azt akarják mondani, hogy “Bernard Pivot”-ra hagyatkoznak, hogy eldöntse helyettük, ki regényíró és ki nem. Ugyanolyan osztályozás ez is, mint a többi.
Tisztában kell lennünk ezzel, amikor a regényről kérdezgetjük egymást. Azért vagyunk itt, hogy kicsit tovább menjünk. De akkor is a kályhától kell kezdenünk. Azt hiszem, elég gyermeteg módon kell elindulnunk. Olvasási szokásaink meggátolnak abban, hogy megértsük, miért és hogyan olvasunk regényeket. Paradox módon, minél többet olvasunk, annál kevésbé tudjuk, hogy mit csinálunk. Talán jó is, ha elfelejtjük, amit tudunk. Csoda lenne, ha az előadás végére önök és én egy kicsit is megváltoztatnánk a véleményünket. Azt kérdeném, mit mondanánk valakinek, aki sohasem olvasott regényt? Vagy mit mondanánk egy olvasáshoz szokott embernek, hogy elmenjen a kedve az olvasástól?
Legjobb lesz, ha konkrétan járunk el. Habár mostanáig főleg esszéket írtam, azért vállalkoztam regényírásra, hogy megértsem, mi is a regény. Alapvető kérdéseket kellett feltennem magamnak. Előadom, mire jutottam. Önök pedig gondolkodjanak el, hogy megfelel-e elvárásaiknak, ahogyan csináltam.
Ha kedvük támadt, hogy elolvassanak, akkor az érveim nem lehettek rosszak. Ha nem , akkor nem találtam jó érveket. Igen szigorú próbatétel, főleg a szerzőnek. Ha másként nem, udvariasságból is olvashatnak, hogy örömet szerezzenek. Ám ha nincs kedvük, akkor önök szerint a munkám célját tévesztette. Minden kifogás megfelel (“nincs időm”, ”úgyis eleget kell olvasnom”), de mindegyik ugyanazt közli, hogy “engem nem érdekel, amit csinálsz”.
És én, a szerző erre nem tudok mit válaszolni, mert én szóról szóra ugyanígy szoktam viselkedni. Bizonyára azért írtam egy regényt, mert azt gondoltam, hogy ez a regény hiányzik. Bizonyos értelemben csak azért voltam képes megírni, mert úgy véltem, hogy “az egyetlen regény”, amelyet meg kell írni. Ha nem így gondolom, megelégszem az olvasással. Önök pedig ellenkezőképp vélekednek. Tűnődnek, hogy minek is tennék hozzá ezt a regényt az összes többihez, amelyet már volt kedvük elolvasni. Önök szerint egy regény sohasem lehet “az egyetlen regény”.
Pedig mégis. Amikor a regényemet írom, nem lehet nem tudnom a többi regényről. Modellül szolgálnak. És amikor olvassák a regényemet, megpróbálják megkülönböztetni az összes többitől, legalább is az elején, legalább amíg azon töprengenek, hogy el fogják-e olvasni. Minden megírt, minden elolvasott regény ama kérdés felvetésére ösztönöz, hogy mi is általában a regény.
Egyfelől vannak esélyeink, mivel nem ismerjük egymást. Jómagam nem ismerem az ízlésüket. Önök pedig feltehetőleg nem sokat hallottak felőlem. Nincs sok előre kialakult elképzelésünk. Szabadon gondolhatnak, amit akarnak. Másfelől nem tudják, hogy jó vagy rossz regényíró vagyok. Tehetnek úgy, mintha a könyv, amelyről beszélek, az első regény lenne, amelyet majd olvasnak. Önök és én szinte ártatlanok lehetünk.
Észrevették, hogy minduntalan összekeverem az olvasót a szerzővel. A regény nem lehet jó vagy rossz, amíg valaki meg nem akarja írni. A szerzőnek tehát vannak indokai. És az indokainak csupán egy “regényben” tehet eleget. Ám akkor sem jön létre regény, ha senki sem vár “olyasmit”, amit a regénynek kell beteljesíteni. Mire önök belépnek a könyvesboltba, a regényt természetesen már meg kellett írni. És ha azt szeretném, hogy belépjenek a könyvesboltba, valóban kell írnom egy regényt. Az olvasó és a szerző nélkülözhetetlen társak a regény létrejöttében.
Nem azért vagyok itt, hogy a regényről értekezzek. A tanárok vitázhatnak a regényről anélkül, hogy írniuk kellene. Nekünk azonban szükségünk van rá, hogy a tapasztalataink ütközzenek. A tanulók, akik csupán a kötelező regényeket olvassák, általában fütyülnek a regényre. Mindössze jó jegyet akarnak.
Én tehát nem azért írtam “regényt”, mert arra vágytam, vagy mert arra voltam elhivatva. Ezt majd később elmesélem. Azért támadt regényírási ötletem, mivel már olvastam regényeket és bizonyos örömet találtam bennük. Azért írtam meg a regényemet, mert látni akartam, hogyan leszek képes én magam összehozni. Önök a maguk részéről nem tudnak mit kezdeni az én “elhivatottságommal”. Elsősorban bizonyos örömet akarnak érezni. Tőlem várják el, hogy megszerezzem. Máskülönben egyszerűen nincs kedvük engem olvasni.
Tehát valami nyilván hiányzik, amit a regénytől akarnak megkapni, és a regénynek meg kell adnia. Az is fontos, hogy az ezért elolvasott regényektől nem kaptuk meg, ami hiányzik. Hinnünk kell, hogy ettől a regénytől kapjuk majd meg. Különösen fontos, hogy elviseljük a csalódás gondolatát. Hiszen alapos esélyünk van rá, hogy ami előfordult a korábban olvasott regények esetében, most is megtörténik.
Feltehetően azért van annyi regény, mert mind a mai napig egyetlen regény sem tartotta meg ígéretét. Egyetlen szerző sem bírt olyan döntő tehetséggel, hogy pontot tett volna a regényműfajra. A döntő könyvet még mindig várja minden olvasó. Paradoxon tehát, mert kiábrándít minket, hogy a regény lázba hoz.
Egy regényben nincsenek szükségképpen tudományos információk. Sőt, éppen ellenkezőleg. Hajlamosak vagyunk elvárni a regénytől, hogy bárki megérthesse. A regény elég demokratikus könyv. Kissé riasztó, ha elitirodalommá válik. Talán ezért pártfogolja kereskedő társadalmunk annyira a regényeket. Az irodalmi díjak zsűritagjai és az újságírók főleg azokról a regényekről beszélnek, amelyek nagy olvasótáborra számíthatnak. A könnyű regény nem feltétlenül rossz regény, hanem elsősorban jobban megfelel a legtöbb olvasó elvárásának.
Tehát nem a stílus határozza meg a regényt. És semmi esetre sem bizonyos választékos művek keresett stílusa. A gimnáziumban vagy az egyetemen valóban nem a népszerű regényeket tanuljuk. Azért olvassuk, mert többé-kevésbé kötelezőek. A regénytől inkább azt várjuk, hogy szinte ösztönösen vágyódjunk rá.
Lehet, hogy a történettől lesz jó a regény? Lehetséges. Egy regénytől elvárhatjuk, hogy igazán eredeti bonyodalmakkal zaklasson fel és lepjen meg minket. Gyakran képesek vagyunk elviselni elég rosszul megírt könyveket, mert amit elmesélnek, a végletekig megdöbbentő. A népszerű regények stílusa gyakran nem érinti szellemünket. Ezek rendezési elve az, hogy az érdeklődés középpontja egymásutáni epizódokba kerül.
Sok regény viszont nem beszél el történetet. A “regény”műfajon belül elfogadjuk az elmélkedéseket, a bensőséges naplókat, melyek a “narrátor” érzéseiről számolnak be, aki gyakran éppen az adott helyzettel kapcsolatos érzéseit fejti ki. A közhely gyakran az olvasó figyelmének felkeltésére szolgáló módszer. Nem mindig vagyunk nyitottak a különös elviselésére.
Ha a regényt valóban nem a stílus és a történet határozza meg, akkor a regény iránti érdeklődésben úgy látszik a szerző és az olvasó találkozási pontja a döntő. Mintha a találkozás formája másodlagos lenne az érdeklődés kereséséhez képest. Figyeljék meg az embereket egy könyvesboltban. Nézzék, hogyan futják át a könyv hátoldalára nyomott szöveget. Figyeljék meg (ez ritkább), amint néhány oldal erejéig belelapoznak. Nem eszmét akarnak alkotni a regényműfajról, hanem vágyat szeretnének érezni a mű iránt.
A regényt illetően a legnehezebb, hogy kedvünk támadjon az olvasásra. Ha az olvasó egyszer már nekifogott az olvasásnak, könnyűszerrel elfogadja a feltálalt különös és furcsa dolgokat. Az ember igyekszik kielégíteni a feltételezett érdeklődést, a stílus és a meseszövés az érdeklődés függvényének tekinthető.
A regény irodalmi műfaj, amely az ismeretlen iránti érdeklődésünket kelti fel. Lehet, hogy fel szeretnénk tárni valamit, amit nem ismerünk? Meddig vagyunk hajlandóak megszokott környezetünket elhagyni? Amikor a regényt lecsökkentjük a történetére, metaforikusan jelezzük, hogy egy regény elolvasása kalandot jelent számunkra. Az olvasás a kaland; nem feltétlenül a regényben színre vitt bonyodalmak kalandosak.
A stílus és a meseszövés közti libikóka-játéknak kell csillapítania nyugtalanságunkat. Egy különös stílusnak szüksége lehet arra, hogy egy elcsépelt szituációval állítsa helyre az egyensúlyt. Ezzel szemben egy rendkívüli történetet esetleg egy akadémikusabb stílusnak kell ellensúlyoznia. Ha úgy érezzük, hogy rövidesen elveszítjük a fonalat, megállítjuk a kalandot és letesszük a könyvet.
A regény kérdésessé teszi a két világ, valódi világunk és a könyv saját világa közti eltérést. Követeljük is, hogy lepjenek meg minket, egyúttal el is utasítjuk. De azt hiszem, legjobban a középszertől rettegünk. A személytelen stílusú regény, amelynek nem eredeti a tartalma, kétfelől is csalódást okoz.
Természetesen olyan regényekről szólok, melyeket magunk választunk ki arra számítva, hogy élvezettel olvassuk. Személyesen kötnek le. Nem hiszem, hogy a kultúra ebben nagy szerepet játszana. Valamit kénytelenek vagyunk válaszolni azoknak, akik látják nálunk a könyvet, és indítékaink felől érdeklődnek. Akadnak könyvek, melyeket titokban szeretnénk olvasni, míg másokat büszkén rakunk előre a könyvtárunkban.
A regény kevesebb mentségre hivatkozhat, mint más irodalmi műfajok. Ha “dokumentumokat” olvasunk, látszik, hogy tájékozódunk. Ha költeményeket olvasunk, tudjuk, hogy megússzák a bírálatot. Ha esszéket olvasunk, elfogadjuk, hogy a felvetett témák intellektuálisan vitathatóak. A regény azonban elkötelezi személyiségünket. A regényben van valami élő, ami hírbe hoz.
A regényről, kissé mint egy gyerekről, nem tudjuk biztosan, hogy mások jólneveltnek találják-e. A szerzőre ez éppúgy érvényes, mint az olvasóra. Írás közben azon töprengek, mennyire lehetek vakmerő és pimasz. Ha olvasok, azon tűnődöm, milyen furcsaságot vállalhatok nyilvánosan. Elviselem-e szégyen nélkül, ha megtudják rólam, hogy “ilyesmit” olvasok. A regény irodalmi jellege ráadásul azt sugallja, hogy élvezetet találhatok benne.
Azt hiszem, itt egy fontos pontot érintünk. A regény változó világot ábrázol. Természetesen tudjuk, hogy a regény nem az élet. A regény teljes egészében a könyvben van. Azonban alapvető kapcsolatot tart az élettel. Ha a fikció tökéletesen hamis lenne, nem okozna semmi gondot. Legfeljebb nem értenénk belőle semmit. Ha tökéletesen igaz lenne, nem szerepelne könyvben. Még újságban sem. A saját életünk lenne.
A regény kettős műfaj. Hatalma abból fakad, hogy játszhat ezzel a kettősséggel. Amikor a képzeletbeli felé húzzák, a valóságra hasonlít. Amikor a valóság felé húzzák, a képzeletbelire hasonlít. Egyszerre beszél nekünk igazról és hamisról. A regény lényegében igen közel áll a hazugsághoz. Azért, mert az általa felkínált köztes világ az, amit akartunk. Az író hazudni akart, és az olvasó ezt a hazugságot akarta olvasni.
Azt hiszem, a regény iránti érdeklődésünk ebben a közbeeső, egyszerre igaz és hamis, ugyanakkor sem nem igaz, sem nem hamis állapotban rejlik. Valamit közöl velünk a valóságról, arról a világról beszél, ahol élünk, ugyanakkor kitalált formában közli. A valódi világ értelmét keressük a fikcióban, vagyis nem a valódi világban, hanem másutt.
Kedvem lenne azt állítani, hogy a regény tanúsága szerint gondjaink vannak az igazi világgal. A szerző pedig nem ér többet, mint az olvasója. Elképzelhető, hogy az esszé szerzője szakértője a kérdésnek, amelyről értekezik. Igyekszik valamire megtanítani olvasóját. A regényíró azonban nem tud lényegesen többet olvasójánál. Mivel a dolgok értelme egyforma módon érinti őket, keresztezhetik vagy taszíthatják egymást. A regény egy kissé “szeretlek, én sem”.
A regény kérdést jelez. Megmutatja, hogy a szerző (vagy az olvasó) beleütközik egy hétköznapi eszközökkel nem kezelhető nehézségbe. A regény nagy kérdéseket tesz fel, hogy “miért halunk meg”, “hogyan szerethetünk”, “miért van annyi baj a világon”. Tudjuk, hogy ezekre a nagy kérdésekre nincs válasz, mégis megkérdezzük. Amikor hinni szeretnénk, hogy létezik rá válasz, esszéket és filozófia-könyveket olvasunk.
Én például azért írtam regényt, mert érdekelt, hogy van-e értelme az életünknek. Vezetnek-e valahová kezdeményezéseink? Mivel erről fogalmam sincs, olyasvalaki szemszögébe helyezkedtem, aki igyekszik megtudni. Feltettem a kérdést, hogyan is élnénk egy értelemmel bíró, véletlentől mentes világban.
Miközben a regény felidéz valamit, amit kifejezetten misztériumnak kell neveznünk, egyúttal a kérdésre adott válasznak ígérkezik. A regény közli velem, hogyan állnak hozzá a kérdéshez az általam ábrázolt szereplők. Ekkor megértjük, hogy a regénynek gyönyörködtetnie kell. Mielőtt elolvasnám, nem tudom, nyújt-e számomra megfelelő választ. Gondolkodom, nem fog-e a válasza megzavarni. Eleve bizalmatlan vagyok. Ám azt is tudom, hogy fejest kell ugranom a vízbe. Ha eleve nincs a regényben bizalmam, nem olvasom el, és a kérdés továbbra is nyitott marad.
Tudom, hogy a regény szabatosabban veti fel az engem izgató kérdést. Olyan helyzeteket világít meg, amelyek megcáfolnak vagy újfent megkérdőjeleznek néhány dolgot, amiben biztos voltam. Ha nem olvasok el egy regényt, alapvetően az riaszt el, hogy akár túl igaz is lehet. Ebben a köntösben talán jobban zavarba hoz, semhogy el tudnám viselni.
Amikor regényt olvasok, óhatatlanul összehasonlítom a való életemmel. Az értelmem ilyenkor teljesen használhatatlan. Képtelen megóvni zaklató érzéseimtől, gyötrő kíváncsiságomtól, vágyaimtól. Amikor felfigyelek a regény címére vagy az ajánló szöveget olvasom, ízlelgetem a problémát, amely majd élővé válik, én pedig bajba keveredem. Tényleg azért zárkózom el az olvasástól, mert nem találtam érdekesnek, vagy ellenkezőleg, nagyon is érdekel?
Szívesebben támogatom a második feltevést. Amikor alkalmi olvasókkal találkozom, és beszélgetünk (ahogy most önökkel), habozásuk elbűvöl. Én igazán ismerem könyvem tartalmát. Kitalálom tehát, hogy művem érinti-e majd azokat, akikkel éppen vitázom vagy sem. De mindig eljön a pillanat, amikor az olvasó szabadsága dönt. A leggyakrabban ezen múlik, hogy “nemet” vagy “igent” mondanak. Ettől a perctől fogva szinte fizikailag érzem, hogyan merül fel a regény kérdése.
Ezért van szükség roppant sok regényre és sokfajta regényre. Azt gondolom, ha az én regényemnek nem is sikerült felkeltenie az olvasó kíváncsiságát, egy másiknak majd sikerül. Reménykedem, közben rettentő féltékeny is vagyok. Hiszen ezt a regényt írtam meg és nem mást, mivel jónak tartottam a megoldásomat. Hajlok rá, hogy a megoldást igazabbnak higgyem, mint amilyen a valóságban.
Egy regény akkor nyerheti el a tetszésemet, ha a rá jellemző különös formában felveti a kérdést, amelyet (néha ösztönösen) teszek fel, és egyúttal megadja rá a választ, amit vártam. Ha olvasás közben “élvezem”, az a regény sikerének jelképe.
Ám az élvezetet nehéz megszerezni. A regényíró ezért szenvedélyesen dolgozik. Megtanul úgy hazudni, hogy hazugsága vonzóbb legyen, mint a valóság. Sőt még jobban, a hazugságnak a valóságból hiányzó értelmet kell megadnia.
Szeretném elmondani önöknek, hogy a regényben milyen fontos, hogy értelmes életmodellt kapunk tőle. A mű egy életet ábrázol, amelynek eleje és közepe, és főleg vége van. Ez a vég vonz és elrémít minket. Tudni is szeretnénk és rettegünk is a tudástól. Különösen azért, mert a regények gyakori tanúsága szerint az élet vége nem valami szívderítő.
A regényírás lényege, hogy ezt a kérdést előtérbe hozza. Birtokunkban van a válasz egyik része, és nem ismerjük a másikat. A válasz egyik része a való világgal kapcsolatos. Az ismeretlen rész ihleti a képzeletet, a fikciót. A regény azt állítja, hogy amit elmesél, igaz lehet. De az elmesélés módja meghagyja reményt, hogy ugyanezzel az erővel akár hamis is lehet.
A regényíró nem ér többet, mint olvasója. Szeretne a végzet ura lenni. Szeretné, ha visszavonhatná golyóit, ha a dolgok rosszra fordulnak. Ezek után az olvasó előjoga, hogy bármelyik pillanatban becsukhatja a könyvet. Ha elkövette a tévedést, hogy belekezdett, még mindent megállíthat. Többek közt emiatt is szeretjük a regényeket. Becsukhatjuk őket.
A regényírónak semmi esetre sincs erre esélye. Ha regényt ír az ember, nem azt teszi, amit akar. Nyilván ki tud találni egy történetet. Én például el akartam mesélni egy önmagát szabadnak gondoló ember történetét, aki rájön, mennyire a végzet áldozata.
A történet fokozatosan foglalja el a helyét. Először a stílus terén. Végül megtaláltam a nyelvet, amelyen el tudom beszélni történetemet. A nyelv eszköz, amely lehetővé teszi, hogy összekeverjük az igazat és a hamisat. De a végén minden szereplőnek saját nyelve lesz. Fokozatosan mindannyian önálló követelésekkel állnak elő. Azt hinné az ember, hogy kitalált személyek, ők pedig elevenen jelennek meg. Önállóan kezdenek létezni. Olyasmiket kezdenek mondogatni, ami eszünkbe sem jutott. Igazságokat közölnek, amelyek meghallására nem készültünk fel. Tőrbe csalnak.
Ettől fogva a regényíró kénytelen vállalkozása végére járni. Tetszik, ha egy regény tovább megy, mint ameddig mi magunk elmerészkednénk. Ezt a messze vezető kalandot vetjük próba alá, mielőtt nekifognánk a regény elolvasásának. Én, a szerző, tovább mentem, mint szerettem volna. Tudom, ha elolvassák, kompromittáló igazságokat fedeznek fel benne. Ám az igazságokat önöknek találtam ki. Önök, olvasók, meglepő könyvet szerettek volna olvasni. Ugyanakkor pedig nem volt kedvük nagyon megdöbbenni az ötleteimen. Amikor elvetnek egy könyvet, a szerzőt is elvetik.
Olyan, mintha hatalmukban állna megbüntetni a szerzőt az igazságokért, melyeket képzeletének sikerült feltárnia önök előtt. A regény értékét az adja, hogy hatalmunkban áll megbüntetni vagy megjutalmazni a szerzőt. Mindez a stílus területén játszódik. A stílus a regény lényege, mivel ott megy át a valóság a képzeletbelibe.
Ha az olvasó oldalára állok, a stílusban a szerző tehetségét keresem. Elvárom, hogy jobban csinálja, mint én. Ha ugyanolyan jól tudnám csinálni, nem lenne szükségem rá. Szeretem az olyan könyvet, melyet csodálhatok. - Ha a szerző oldalára állok, éppen fordítva áll a dolog. A szerző elég biztosan érzi, mit akar mondani. Érzi, hogy a mondata pontos-e avagy ügyetlen. És sohasem elégedett. A szerző számára a stílus aránylag a legtűrhetőbben tolmácsolja a kérdést, amiért írni kezdett. A szerző számára sosem az “ó, hogy eltaláltam”.
Az olvasó akkor szereti a regényt, ha a fikció megengedi, hogy valóságnak higgye, amit olvas. A regény világa kezd felérni a való világgal. Az olvasó valóságát ihleti meg. A szerző a maga részéről a megérzett igazságot akarja kifejezni, és munkája végeztével egyszerűen csak egy papírra írt elképzelést, valóságot talál. A szerzőt bizony nem lehet rászedni. Ha engem elolvasnak, megértik, miért vittem színre olyan regényírót, akinek személyiségét teljes egészében az olvasók építik föl.
Pontosan ezért beszélgetünk most együtt. Hogyan lát hozzá egy regényíró, hogy elhiggyék, amit mond? Hogyan érkezik vissza az olvasóktól a regényíró hihetetlen arcképe? Én például tökéletesen hiteles eseményeket mutatok be történetemben. És fogadni mernék, hogy nem hiszik el. Ugyanakkor teljesen fantasztikus koholmányokat tálalok fel, és elhiszik. Azt gondolják, hogy a valóságos életem sugallta.
A regény oly mértékben “jó” regény, amennyire a regény szabályaival játszadozik, és összekuszálja őket. Egy túl tökéletes regény megölheti az összes többi regényt. Egy pocsék regény elveheti a kedvüket a regényolvasástól. A valósággal és a fikcióval játszva minden regény a két véglet között ingadozik. Talán az a legjobb a regényben, hogy vágyat kelt más regények olvasására. Én a magam részéről számtalan sok boldog olvasást kívánok.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu