Akik elsőnek mentek föl Celamából a Burma Tározóhoz, hogy megnézzék
a Vízlépcsőt, ahonnan öntözni lehet majd a rebellis parlagot, hogyha elég
víz összegyűlt már a tározóban, lenyűgözve tértek vissza, s miután a gát
méretéről meg a Hegyvidék ama szegletének szépségéről áradoztak, lassan
azért csak-csak bevallották, hogy az egészből a legfelejthetetlenebb látványt
az elárasztott falvak Templomának harangtornya, az a különös jelzés nyújtotta,
amely a vízfelszínre kiemelkedve mintha reményvesztetten könyörögne mindazért,
ami odalent elsüllyedt.
-- A szegénység jele... – mondta egy arverai öregember, mikor meghallgatta
egyik fia elbeszélését, aki fönt járt a Tározónál. – Ezek a faluk
azért pusztultak el, hogy mi élhessünk, ami nekik szerencsétlenség, az
nekünk javunkra szolgál. A gazdagok másképpen boldogulnak, mi szegények,
mi mindig bűnösök vagyunk.
Nem ennek az arverai öregembernek az okoskodása terjedt el leginkább
Celama-szerte, mikor a beígért vízből valóság lett, annyi év után, miközben
már el sem akarták hinni, amit ígérgetnek, hiszen a Tározó meg az öntözés
különös gondolata legalább olyan költségesnek tűnt, mint amilyen valószínűtlennek.
Az arverai öregember okoskodását szívük legmélyén lehet, hogy sokan
osztották, ám amint a víz igaznak bizonyult, azonnal mást is annak akartak,
aminek egyáltalán nem volt köze a rossz lelkiismeret vagy bűnösség mértékéhez.
Végtére is, Celama szellemi osztályrésze a víztől, a már-már rögeszmésen
áhított víztől függött, s hogyha igaz az, amint már mondtuk, hogy a szellem
az a titokzatos ok, amely fölkelti a testben az életben maradás vágyát,
akkor jelen esetben a föld a test, a víz pedig a rögeszme tárgya.
Ezrével lehetett számlálni Celama Kútjait, melyekből oly gyéren csordogált
az éltető nedv az ugarra, s amelyek csak a képtelen erőfeszítést mutatták
egyértelműen, hogy mibe is kerül valójában ez a rögeszme, meg micsoda kínszenvedés
jár vele. A küszöbönálló lehetőség, hogy a víz közvetlenül a kanálison
meg az öntözőárkon keresztül jöhet majd, különös módot szolgáltatott Celama
múltjának eltörléséhez, mintha az a múlt önnön megcsalattatása felidézésével,
pusztulása emlékével akarna tetszelegni, mintha végül is nem egyéb volna,
mint évszázados ámítás, veríték meg szenvedés.
-- A föld át fog alakulni, s vele együtt az élet is megváltozik majd...
– hajtogatta egy Agrármérnök a sormigói Kaszinóban. – Az öntözéssel legelőször
a talaj terméshozamának üteme fog megnőni, erről ezt-azt azért már maguk
is tudhatnak, hála az istenverte kútjaiknak... Végleg elfelejthetik már
az ugarolást, minden évben teremni fog a föld. És lesz majd olyan parcella
is, nem is egy, amelyiken másodszor is lehet majd kaszálni a jószágnak,
mert a Síkság menthetetlenül állattartó lesz, de legalábbis földművelő-állattartó.
Kalászost lucernával, vagy babot retekkel kell majd társítani, ezt még
meglátjuk...
A Mérnökök és a Szakemberek poros autójukkal járták Celamát, mégpedig
hosszú ideig, jóval tovább, mint az indokoltnak látszott, s az a kilátás,
hogy őket kell majd nézegetni, hallgatni, nemigen passzolt össze az óhatatlan
reménykedéssel, hogy mindebből valóság lehet.
A Burma Tározóhoz fölmenni, megnézni, hogy ott az összegyűjtött víznek
csak várni kell türelmesen, hogy megadják a parancsot az ürítésre, hogyha
az első kanálisok, öntözőárkok és vízelvezető erek lehetővé teszik, hát
mindez némi félelmet váltott ki, no meg az ezzel együtt járó kíváncsiságot
is persze.
A föld a végén átalakul majd, gondolták, mert a Csápos Kutak környékén
található korlátozott területek is ezt igazolták, ám a világ nem változhatott
meg ilyeténképpen, az a világ, amely cipelte maga után a múltját, mely
egyedüli emlékét táplálta annak, hogy a Síkság lakói urai földnek. A fejetlenség
volt az egyetlen, csak ritkán bevallott közös érzés. Annak érzete, hogy
ami átalakul, az elvész, ami meg elvész, azt elfelejtik, s amit meg nyernek
általa, annak hozadékát nem ismerik, még ha előérzetük szerint jó is, mivel
új és más.
-- Ezt majd a fiatalok fogják értékelni és élvezni... – mondogatták
vagy gondolták az idősebbek –, mert a végét csak ők látják majd.
De a kézzelfogható dolgok, amit a Mérnökök meg a Szakemberek ecsetelgettek,
az inkább segített feldolgozni mindazt, ami rájuk várt. A jövőbeli, üde
zöld, dúsan termő Celamáról festett összkép azonban erős túlzásnak bizonyult.
Az öregek gyanították, hogy a jelenből nézvést a múlt az egyetlen menedék,
a jövő meg legfeljebb a képtelenség paradicsoma lehet.
-- A dupla hozamot... – hangoztatta szájbarágósan az Agrármérnök a
sormigói kaszinóban, s tőle ezt volt a legjobb hallani – ésszel kell megtervezni.
Egy frissen sarabolt árpa- vagy búzaföldbe például kellő időben, júniusban
kell elvetni a lucernát. Így aztán a kalászos aratásakor már elég nagy
lesz, nem gátolja a betakarítást, s annak végeztével le lehet kaszálni
vagy legeltetni. Ha babot akarunk retekkel társítani, a retekmagot akkor
kell elvetni, amikor a bab már szárba szökkent, meg kell öntözni a területet,
így aztán babszedésre már kikel, de a fő ültetvény érését nem befolyásolja.
Babszedés után a retek semmi egyéb gondoskodást nem igényel, elég párszor
megöntözni...
De a víz jött, s mikor még annyit láttak belőle, hogy összevissza folyik
a kanálison meg az öntözőárkokon keresztül, mert a leeresztéssel csak nem
képes lecsillapodni, a vízzel együtt jött a gondolat is, hogy ez a lehető
legtermészetesebb, ami történhet, mintha a Síkság gyomrából törne föl,
mert tartozik vele a koldus föld azoknak, akik lakják és megművelik.
A víz a jóságos szellemet mutatta meg, amely az életben maradást ragyogja
be, nem a szegénység gyomrában rejtőzködő sötét tömegek halált hozó szellemét,
hanem a tisztább tömegek éltető szellemét, melyet ásványok cirógatnak,
hogy végre tényleg elárassza az ugart a nedvekkel, melyek keringenek benne.
S ez a víz nem az égből pottyant, nem is a poshadt esővel vagy az állott
hóval hullott, mely csak úgy jön, mikor épp kedve tartja, mint a szél,
s nem is azért jött, hogy legyalulja a Síkság bőrét, vagy repedéseket szántson
bele, hanem hogy cirógassa, hogy lecsiszolja róla a kérget, mintha volna
rá esély, hogy vénséges, zsugori testében még ott bujkál az ifjúság.
Jött a víz, s magával hozta Celama összes harangjának kongását, melyek
méltósággal, az ünneptől megilletődötten szóltak, s már senki sem emlékezett
a Tározó felszínén kilátszó harangtornyokra, arra az ártalmatlan jelre,
amely az elsüllyedt tornyokon magasodott, s amelyből kiszedték a harangokat,
hogy az iszap foglalja majd el üresen tátongó szemgödrüket.
-- Minden csak szokás kérdése... – mondta az egyik argaňali öregember,
ahogy belefeledkezett az öntözőárokban hömpölygő ár látványába. – A kevésről
szóló leckét már rég betéve fújjuk, a sokról szóló meg kevesebbe fog kerülni
most. A vízzel csak az egy a baj, hogy végleg elborítja majd azt is, ami
annyi időn keresztül voltunk, pedig az embernek jólesne, ha nem veszne
oda egészen minden.
Az ünnepségen volt tűzijáték is. A leeresztéssel nem tudták lecsillapítani
a szilaj vizet, némelyik öntözőárok már ki is öntött, az ár elfoglalta
az ugarföldet, mintha valami üvegkéz nedvesítené be az üszkös, köves vidéket,
s fakasztana belőle rozsdás sárt, amitől megzavarosodik az öntözőbarázdák
vize.
A többhektáros földeken a síkságbéli gyerekek szaladtak a nyomukban
hömpölygő víz elől.
PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu