Babiloniak vagyunk; nehogy megint kísértésbe essünk, hogy együtt próbáljunk meg valamilyen tornyot építeni. Inkább hagyjuk végre egymást, hogy lehetetlenek vagyunk, amint jó testvérekhez illik!
*
Természet és civilizáció... De mondjátok csak: mi számít inkább természet-közelibbnek, a Tanganyikai Nemzeti Parkban az antilopot üldöző oroszlán, avagy a villanypóznák fényében a patkányt üldöző macska a vágóhíd végtelen fala mentén?
*
(Tanúságtétel.) A kommunikáció olyan hangerőre, olyan fölényre tett szert, hogy a hír sokkal többet nyom a latban, mint amit hírül adnak. A hírek inkább tények, mérhetetlenül többet tesznek vagy inkább több történik bennük, mint maguk a tényekben, amelyekről beszámolnak. Ezért a tevőleges hír háta mögött, mintegy ellenpontképpen, kialakult a beszélő akció. Az akció, amely csak beszél, vagy csak beszélni akar, s amelyet Ťtanúsító akciónakť neveznek, és nemritkán véres is, az a tevőleges hír nem kevésbé szörnyűséges fölényének a szörnyűséges másik oldala.
*
Hiába járod estig az erdőt északról, délről, keletről és nyugatról; csak az botlik bele a fába, aki miként Buddha, örökre odaül az árnyékába.
*
(Seguidilla)
Elea felé
ballag egy teknősbéka,
huszonöt évszázad
ráncai tartozéka.

Zénón a nevem;
ha látjátok, hogy jön Akhilleuszt,
jó lesz, ha siet.
*
Aki parancsolni akar, legalább a végső tiszteletet adja meg annak, aki engedelmeskedni fog neki: tartózkodjon a magyarázkodástól.
*
A legszegényesebb hang lesz mindig a legönkényesebb: mivel azt már nem tudja elérni, hogy megértsék, bele kell törődnie, hogy csak engedelmeskedni fognak neki.
*
Aki ha minden kötél szakad, mindig készen áll, ha kell, s habozás nélkül érvényre juttatja hatalmát, jobban tenné, ha már kezdettől fogva elállna attól, hogy annak elérésével kezdje, hogy meghallgassák. Ha a határon ott áll az erőszak, akkor minden egyéb is erőszak már.
*
(Do not disturb.) Aki azt mondja, tartani kell az iramot az idővel, vagy hallgatni kell az idő szavára, pedig tudja, hogy senki sem kerülheti el a szolgaságot, hogy el kelljen szenvednie, el kelljen viselnie, azt igazából alantas félelem vezérli, amely még abban is meggátolja, hogy akár csak rossz képet vágjon az időkhöz, türelmetlen mozdulatot tegyen ellenük, vagy a legkisebb neszt üsse, amely megzavarhatná álmaikat; mint a luxushotel igazgatója, akit szolgai módon elrémiszt a legapróbb lehetősége is annak, hogy esetleg panaszt tesz a milliomos amerikai vendég, s fáradhatatlanul azon van, hogy mindenki egyöntetűen mosolyogjon az időkre, talán hogy elejét vegye, hogy valaki esetleg zavart keltsen benne, s ő maga kezdjen gyanakodni rájuk meg a hatalmukra, mert az már a baljós jel lehetne, hogy végre szabad az ügy vizsgálata -- melynek sürgőssége már-már égbekiáltó -- az idők ellen, vagyis az Egyetemes Történelem ellen indított perben.
*
Ha a levágott fej, amely maga is kő módjára gurul a tenger felé a meredek, sziklás parton, és egyre magasabbra pattogva gyorsul, hogyha mielőtt hangja elfúlna a robajlásban és a szirteket csapkodó hullámok habjai közt, ez a fej kiálthatná a kedvese nevét, kétség nem fér hozzá, hogy kiáltaná, mit sem törődve azzal, hogy hiábavaló dolog erre pazarolni a legutolsó lélegzetét.
*
Vajon kell-e jobb bizonyíték rá, hogy a jövő meg van írva, mint a reggeli lapok? Hisz ha nem így volna, akkor hogy történhetne mindennap pontosan 32 oldalnyi dolog? Az ilyen makacs, tévedhetetlen gépezet csakis előre kitervelt valami lehet; elképzelhetetlen volna rögtönzésnek tekinteni. Ezért majd hogyha mondjuk három oldal és tizenhárom tizenheted üres oldal, vagy inkább két oldal és nyolc nyolcad többletoldal jön ki, majd csak akkor fogom azt gondolni, hogy esetleg, mindennek ellenére, bizonyos értelemben lehet arról beszélni, hogy valahogy létezik jövő.
*
(Keresztelő Szent János) A levágott fej fülét a tálcára tapasztotta, mintegy kihallgatván az arany rezgésében a rettenetes jövendőt.
*
Mikor a humor műfajjá alakul, akkor elhatározza, hogy tiszteletteljesen távol tartja magát a komoly dolgoktól, hogy emezek zavartalanul gyakorolhassák a pökhendi zsarnokságot. Ily módon a humor vélt lázadása a komoly dolgok ellen, bűnrészesek közötti titkos paktum csupán.
*
A haláltól való félelem miatt félnek annyira az emberek az államtól és azért tisztelik annyira, hogy az már méltóságon aluli. Merthogy az olyan szörnyeteg, amely miközben elpusztul, maga is öl, s amíg él, minden ember gyűlöli, de még jobban megretten tőle mindenki, amikor haldoklik.
*
(Ideologémák) Mint az összes verbális mankó, Ťa megérdemelt pihenésť és Ťaz egészséges életörömť is ideológiai töltetű kifejezés. A sztereotip módon odavetett jelző, a Ťmegérdemeltť és az Ťegészségesť mintha azt sugallná, hogy a semmittevés (Ťlustálkodásť) és az élvezet (Ťéletörömť) úgy, ahogy a mezőn nő, már önmagában is vad, rossz, kártékony növény, s hogy egyiket a kiérdemlés, a másikat az egészség folyamatának kell alávetni. Az elnyomás száműzte a pihenést és az életörömöt mint rossz, bűnbeesett dolgot, melynek bocsánatért esedezni és vezekelni kell. A pihenésnek be kell mutatnia a kilyukasztott kártyát, amellyel igazolja, hogy Ťlejelentkezettť a munkahelyi vagyis tulajdonképpen a Ťkifárasztóhelyiť jelenlét-ellenőrző készüléknél. Az örömnek pedig orvos által kell igazoltatnia magáról, hogy Ťnegatívť lelete van a rajta elvégzett megfelelő kábítószer- és alkoholtesztről, hogy gondot fordít a nemi bajok hivatalosan előírt megelőzésére, vagyis pontosabban a Ťparáznaság-megelőzésreť.
*
(Erőszak-szavak) Nincs értelem szavak nélkül, de fanatizmus sem lehet nélkülük. A szóban az értelem épsége jut kifejezésre, a fanatizmus azonban mindig mint a szó egyik betegsége, a jelentések egyfajta abszolutista gyulladása tűnik fel. Egy szó iránti preferencia már önmagában véve, a kontextustól függetlenül is félelmetes tünete a fanatizmusra való hajlamnak.
*
Van egy diszkrét középút aközött, hogy igazságtalanul szidjuk embertársunkat és méltatlanul rámosolygunk: elnézünk másfelé.
*
(Láss és nézz, 1.) Van a vakságnak egy szörnyű formája, amit csak nagyon kevesen vesznek észre: amitől még nézünk és látunk is, de nem azonnal látunk, hogyha nem nézünk. Az a nézés nélküli látás olyan volt, mint mikor éppen csókoljuk a lányt, de előtte nem mondtuk magunkban, hogy ŤMost meg fogom csókolniť. Ilyen volt a sík is, nem is tudom, hány évvel ezelőtt már, mikor még csak sík, igazi sík volt, nem pedig táj. Ilyen volt, igen, tényleg, ilyen volt a sík; nem nézte az ember, csak látta. Ma már mindent megmérgez a kettősség; színlelünk, úgy teszünk, mintha..., akár a szájhősök; egyetlen késztetés sem tiszta és közvetlen már, amelyben a szándék olyan, akár a kilőtt nyílvessző, még az ilyesfajta cselekvés sem, mint a Ťmost meg fogom csókolniť, amely könyörtelenül elvegyül, összekeveredik magával a csókkal. Ezért aztán ugyan nézek és látok, és azt hiszem, ugyanazt látom, amit egykor láttam, mikor ezeken a síkokon sétálok, melyeket mindig a hazámnak, állatias ragaszkodásomnak hittem, már olyan, mint mikor a távollévő eltűnt síkokon sétál.
(Magától értetődőnek tartván, hogy a lánynak ha mondjuk, ŤMost meg foglak csókolniť, az vagy groteszk elővigyázatosság, mint mikor valaki fejest ugrik, elkiáltja magát: ŤIrány a víz!ť, vagy annyira macho viselkedés, hogy már csak azt kellene hozzátenni: Ťcsinibabať.
*
(Láss és nézz, 2.) ŤÉrted?ť -- kérdezte a festő. – Magamévá tudtam tenni minden síkot: egyetlen egy sem vonakodott belépni a keretbe mesteri ecsetvonásom nyomán. Végül már az is elég volt, ha csupán látom őket, máris megfestettem őket képzeletben, és nem volt más hátra, mint vászonra vinni e képeket. De most iszonyattal fedeztem föl, hogy én tulajdonképpen megvakultam. Nem, persze, tudom, senki nem nevezi ezt vakságnak, hisz tétovázás nélkül föl tudom venni a poharat az asztalról, nem megyek neki a bútoroknak, nem ütközöm bele a falba; de bárhova pillantok is, nem látok egyebet, mint ezt a szörnyű szcenikai fikciót, amit ti látók még „tájként” magasztaltok. Leiszom magam, kimegyek, és kérem, hogy nyergeljék föl a lovamat; fölpattanok a nyeregbe, megsarkantyúzom a lovamat, és vágtatok, vágtatok és vágtatok végig ezeken a dús legelőkön, ezeken a tölgyeseken, meg sem állok a szirteken, megyek, mint az őrült, az életem kockáztatása árán is. És így megy ez, ebéd utántól egészen estig; és sírok, és szólongatom, és a ló vágtatásának ütemére légszomjasan ismétlem: „a sík, a sík, a sík, a sík...!” Becsukom a szememet, aztán reménykedve kinyitom, hátha a könnyek végre kimosták a pillantásomat, de csak tájat látok...ť
*
(Anti-Popper) A ŤCsak azt tudom, hogy nem tudok semmitť mondatban rejlő látszólagos szerénység sem képes elfedezni a végtelen gőgöt azokban, akik leírják: ők nem a tintatartóba mártják a tollat, mint a többi földi halandó; ők az Óceánba mártják.
*
(Úzusok) Egyetlen szón sem kérünk már számon semmilyen rendű igazságot, csak amit az időn számon kérünk. Az igazság, amit az órán számon kérünk, abban áll, hogy mindegyik azt az időt mutassa, amit a többi. És hogy milyen időt, az  már csak egy önkényesen megállapított valami. Ámde amilyen mértékben már csupán erre korlátozódik az igazság megkövetelése, akkora elánnal és erőfitogtatással igyekeznek megkövetelni. Ezért amire oly nagyon ügyelnek, az csak egy mondat ábrázata, külső megjelenése, egy mondás ismerős hangulata, egy meghatározott konvenció-kódexben betöltött gesztusértéke, akárcsak a ruha jellegzetességei, ami miatt az ember abba öltözik, vagy annak álcázza magát, aminek akarja, hogy nézzék, annak típusnak megfelelően, aminek el akar menni, olyan személyiségnek, akit képviselni kíván. Aki nem szeretné, hogy olyasvalaminek vegyék, ami megvetést vagy helytelenítést vált ki azokból, akiknek tetszeni akar, vagy akik szeretné, ha jóváhagynák és elfogadnák, az igencsak tartózkodni fog attól, hogy kimondjon olyan szót, ami azokra jellemző, akikkel nem kíván azonosulni. Ha van ideológiája az embernek, az azt jelenti, hogy nincs ideája. Ez utóbbi nem olyan, mint a cseresznye, hanem egyesével terem, olyannyira, hogy akár egy ember is leszedhet belőlük több olyat, ami konfliktusban áll egymással. Az ideológiák viszont olyanok, mint az előre meghatározott idea-csomagok, küllemben összeillő rángás-együttesek, mint a taxonómiában összetartozó osztályozási jellegek, vagy a társadalmilag mélyhűtött személyiségtípus. Mindössze néhány személytípus van, és mindegyik szeretné, ha elismernék azok, akikhez tartozik. Ez az ideológiák egyetlen funkciója; az ideák pedig, abba a bizonyos csomagba zárva, ennek az egyetlen és igen szomorú szerepnek alárendelve találják magukat.
*
Régen azt hittem, Ťmegérteniť az jóval többet jelent annál, mint ami velem történt, mikor igazán ugyanúgy értettem valamit, mint mások, és minthogy ez nem volt elég kielégítő nekem ahhoz, amit énszerintem a Ťmegérteniť jelent, azt hittem, hogy én nem értettem meg, és hogy a többiek, akik azt mondták, hogy megértették, sokkal világosabb fényt, sokkal tisztább alakokat láttak, mint én. Ahogy teltek-múltak az évek, kezdtem már gyanítani, hogy mikor a többiek azt mondják, hogy értik, valójában ködös csillogást, füstkontúrokat, elmosódott árnyakat látnak, és erre én hajdanán nem mertem volna azt mondani, hogy ennyit tesz Ťmegérteniť. És ezt azért kezdtem gyanítani, mert a másik hipotézis az volna, hogy én hülye vagyok, és ebben a korban egy ehhez hasonló gyalázat már amúgy is a fülembe jutott volna, vagy kettős és megbocsáthatatlan disznóságot feltételezne: az egyik disznóság a Teremtő részéről volna, mert akinek nem adatik meg az intelligencia, annak legalább szerénységgel kellene fölvérteznie magát, hogy ne nevessék ki a merészsége miatt, a másik disznóság pedig a felebarátom részéről, amiért nem adta értésemre, vagy legalább finoman nem sejtette meg velem idejében.
*
(Ahol a szörnyeteg elpusztult) A országútnak az a szakasza, melyet a veszélyes kanyar kiegyenesítése miatt levágtak, negatív kontrasztjával fölfed előttünk minden látens és permanens agresszivitást, minden virtuálisan jelenlévő erőszakos, fenyegető szorongást, még akkor is, ha egyik irányból sem jön autó az út használatban lévő részén. A járókelők lelke csak e szakasz meglepően kellemes pihenőjében tudja fölmérni – az emlékezetében való összevetés révén --, hogy milyen mértékben ki van téve akadálynak, elrettentésnek és veszedelemnek a használatban lévő úton, és valahányszor keresztül akar menni rajta, kénytelen hegyezni vészjelző készülékeit és antennáit. A használaton kívüli útszakasz, melyen a repedezett aszfalt hasadékain kikandikál a sarjadó fű, ahogy mosolyog ránk nagy boldogan, hogy örökre visszanyerte a nyugalmát és a békéjét, az olyan, mint a megváltás fuvallata.
*
Minden szertartás arányos: a vonaton a legtávolabbról érkező utasok kezdenek el elsőként szedelőzködni és leszálláshoz készülődni.
*
(Generációs szakadék) Valakivel összementek a járdán, elnézést kérsz, és nem is válaszol az illető; hirtelenjében a neveletlenségnek tulajdonítod, ám hamar rájössz, ő észre sem vette hogy hozzád ért; nem neveletlenségről van itt szó, hanem valami korábbi, helyrehozhatatlan dologról: hiányzik belőle az a fajta érzékenység, ami ahhoz kell, hogy egyáltalán jól nevelt vagy neveletlen lehessen az ember.
*
(Megrögzött posszibilizmus-ellenesség) Hazát választotok az elérhető helyek térképén, s tagadjátok, hogy bármely elérhetetlennek látszó helynek is lehetne haza jellege. Ámde itt nem a jó vagy rossz útviszonyokról van szó, meg hogy járhatatlanok az utak, vagy nincsenek is, nem is az utazó ereje vagy gyengesége, nem is a bénaság, ami meggátolná benne, hogy egyáltalán járni tudjon, nem ezeké volna az utolsó szó ebben a kérdésben, hiszen egyik sem olyan dolog, amit akárhogyan is számításba vehetne az ember, mikor meghatározza a helyet, ahová el kell menni, a vágy feltétlen hazáját. Az a boldogság megfellebbezhetetlen ismérve, hogy még ha sohasem ismerhette meg az ember, még csak ábrándjai ködében sem sejlett föl előtte, még akkor is pontosan tudja mindenki, még a legszerencsétlenebb ember is, hogy képes volna fölismerni, mégpedig olyan bizonyossággal, hogy akár a legnagyobb meggyőző erővel rendelkező társa is csődöt mondana, mikor eltántorítani igyekeznék tőle, mondván: „Tévedsz, nem ez az a hely, amit elképzelsz magadnak, hanem amaz ott!”

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu