ELSÔ NAP
ATHÉN
A rég látott, mit sem változott, kedves és agyonhajszolt Z. kijön elénk a repülõtérre, õ Athénban csak taxival hajlandó közlekedni. Fölkészít rá, hogy Athén nem szép város, sõt, kifejezetten ronda, nyáron egy tüzes betontenger, mindenki menekül innen, amerre lát. Miközben taxira várunk, Z. ismerõse, egy építész, akivel egy gépen érkeztünk Budapestrõl, dühöng: „szégyellem, hogy görög vagyok!” mondja sötéten, magyarul, szidja az itteni építõmunkásokat. Az egyik szigeten épít villát valakinek, vagy talán saját magának. A taxisofõr természetesen Hidegkútival jön, amint meghallja, hogy honnan jöttünk. Mintha egy filmben szerepelne: csak meg kell nyomni a gombot, és mondja, ontja a neveket, egészen a nagy magyar író öccséig. Jobbra a tenger tûnik fel, aztán rögtön el, suhanunk a csúcsforgalomban.
Athén, a félbehagyott építkezések városa. Belevágnak, lesz ami lesz, aztán rendszerint elfogy a pénz. Majd valamikor befejezik. Vagy soha. A mi kis lejtõs utcánkban is van két-három elhagyatott betonmonstrum, ebben a csöndes kis utcában, a Metz báró hajdani tulajdonát képezõ meredek hegyoldalon, a „Metz“, így hívják a negyedet, az egyik ilyen kísértetház az utca legalján található, ahol már elképesztõen nagy a forgalom.
Nejlonfóliák repesnek az arcunkba, ha haladni akarunk, le kell térnünk az úttestre, ott viszont észtvesztõ sebességgel száguldoznak a bukósisak nélküli motorkerékpárosok (csupa szerelmespár) és a végtelen számú (15 000) taxi. „Run for your life!“ bíztat Z.. Athén a tempó, a gyors beszéd városa, mondja. Itt mindenki siet, itt mindenki gyors. (Csak a házak nem épülnek föl sosem.) Panaszolja, hogy egy pesti patikában iszonyú lassan szolgálták ki. Megrázó élmény volt számára a kiszolgálás lassúsága. Z. nagyon jó nevû elsõ asszisztens lett itt a filmiparban. Nem nála lakunk, mert az anyja váratlanul megjött Thesszalonikibõl, hanem a barátnõjénél, K.-nál, a híres szobrász lányánál, aki Pesten a legeslegszebb lány volt a halpiacon. Õk most Athénban a „magyar lányok”, mint ahogy Pesten ugyanõk voltak a „görög lányok”. Z. már épp megtanult volna rendesen németül, amikor rájött, hogy nincs semmi  keresnivalója Nyugat-Berlinben, magyarul mindig is hibásan beszélt, görögül pedig csak felnõtt fejjel tanult meg, anyámra emlékeztet ezzel a nyelvi zûrzavarral. Viszont õ az elsõ ember, akinek a kezében természetesen áll a mobil: ez az ellenszenves szerkentyû õt látva lett természeti képzõdménnyé a szememben. A folytonos elérhetõség Z. munkaköri kötelessége, személyisége teljes szétzilálódásának garanciája egyben – mégis milyen vonzó ember, fejetlenül szórja a pénzt, halálra dolgozza magát, elveszít 5000 drachmát az utcán, a hitelkártyája bennragad a pénz-automatában – mindeme zûrzavar közepette Z. tökéletesen ártatlan maradt. K. nagyon jó szobrász, jelenleg fiatal drogosokkal foglalkozik, egy zárt intézetben, mûvészetterápia, nagyon lelkiismeretes, folyton képezi magát, szobrászmûhelyében festett gipszfejeket készít rendelésre, amiket ott éget ki a saját kemencéjében, „megsüti” õket, egy akna tele van agyagnegatívokkal; kétszintes lakása van, belsõ kerttel, a város szívében, a lányait önerejébõl taníttatja Párizsban és Athénban. Dedikáció az egyik könyvben: „A mon petit Coco cheri, pour ne pas oublier notre Hongrie natale. Odysseus“ : no lám, a két görög Párizsban magyar népmeséket olvas franciául. Amikor K. – és a fent említett Odüsszeusz – lányával, a tizenhat éves Myrtóval én beszélek franciául, az arca elbizonytalanodik – pedig mindketten jól tudunk franciául –, neki az én franciám, legyen mégoly hibátlan is, magyarul van – finom szünetjel az arcán, a kivárás, a csönd, a kérdés és felelet között, mintha közben nem lenne ott. A bejárónõ reggel öngyújtóval akarja kipukkasztani Myrto születésnapi lufijait a kertben. Rászólunk. Erre letör magának egy fehér virágot az egyik hatalmas cserépben álló bokorról (vadító, hogy milyen vad itt minden, a virágok robbanni kész rügyek, a tücskök fûrészelése fülsüketítô), és a virágot szagolgatva, dúdolva távozik. Az Akropolisz, meséli Z.: kiveszik az oszlopokat, beinjekciózzák õket. és visszateszik a helyükre – nem, ez már nem ugyanaz a templom, ez már beinjekciózott  templom. Mégis jó felnézni rá, ahogy hazajövünk este: hófehér, szinte elröpül. Z. jellemzése rólam (70-es évek): görbeség – régen nagyon sovány voltam, és még jobban el akartam rejtõzni – belebújtam a görbeségembe. Myrto tündökletes szépség, ahogy jár, két karját kissé eltartja magától, köldökében fülbevaló, a kádból szállt ki épp, fiatal görög istennõ, fiús márványprofil, szénfekete hajában piros csat, szalag. Z. megjegyzése: a járással  kísérleteznek – fiúkkal fiúsan jár, ez most új. Z. fia, a Berlinben született Manu, Myrto legjobb barátja. Z. Myrtóval, K. viszont Manuval tudja megbeszélni a dolgokat. Manu arca vibrál a szemem elõtt: a tempelhofi lakásban élõ apját látom magam elõtt, a lónyerítésû hajdani dealert, pedig nem is hasonlít rá, ez a nyílt pillantású fiatal fiú, akit még nem láttam sohasem, csak anyja nagy hasát tizenhat éve. Z. tervezett szakdolgozata, amelyik nem íródott meg  sohasem: Giacometti és Kafka. „Szélben ülni egy idegen kertben – mondta Chan Chu –, az olyan jó, mint szélben ülni egy idegen kertben.” Reggel a trafikban kifüggesztett összes újság címlapján ugyanaz az a két fotó: valami
autóbaleset, mellette egy inzertben kövérkés, vidáman mosolygó egyenruhás férfiú. Hosszan tanulmányozom a képeket és a szövegeket, alig létezõ ógörögömmel próbálom megfejteni a szöveg értelmét. Semmire sem jutok. Este kiderül, hogy a homályos célú November 17. nevû terrorszervezet Athénban meggyilkolta az angol katonai attasét. Úgy derül ki, hogy P. telefonál Pestrõl, és aggodalmasan kérdezi, hogy minden rendben van-e, mert látta a híradóban a gyilkosságot. Visszatérõ élményem, hogy külföldön az ember nem érzékeli a bajt, egy kis tömegszerencsétlenség meg se kottyan, el se jut az emberhez. Viszont az esti híradóban minden alkalommal visszatérnek erre az epizódra, az ok: az amerikaiak rossz véleménnyel vannak a görög helyzetrõl (Iránnal és Irakkal hasonlítják össze),  együttmûködést ajánlanak fel, ami elöl, rossz szájízzel ugyan, de a görögök nem tudnak kitérni. A végén már minden kocsmában csak errõl beszél minden görög, de még Z. és az anyukája is. Szidják az amerikaiakat, védik  Milosevicset, gyanúsítják a törököket. Felduzzad, megduzzad egy aprócska tény, és csak hogy megcáfolja az elméletemet arról, hogy idegen országokban az ember nem érzékeli az eseményeket, a szóbeszéd révén egyetemessé válik. Kisvendéglõben albán kisgyerekek papírzsebkendõ-csomagot árulva koldulnak. Tiszták, rendesek. Kezükben 5-6 csomag papírzsebkendõ. 800 000 albán gyûlt össze 5 év alatt Athénban. Elõttem a jugoszláv háború egyik  eredménye, egy csomag olcsó, vendéglõben megvásárolható papírzsebkendõ. Myrto és a barátja együtt készülnek a hétfõi vizsgára: meztelen vállaik szélességét hasonlítják össze az utcára nyíló erkély üvegajtajában, amikor hazaérkezünk. („Így tanulnak”, mondom, nagyon komolyan, és nem vagyok biztos benne, hogy a hétfõi vizsgán nem ez segíti-e õket át.) Nem fáradtság, nem csak a fáradtság szivárog ki a csontjaim közül, mint ahogy a sáros jég olvad, szürkén, szürke löttyként, hanem a sok-sok értelmetlen beszéd, mely felgyülemlett bennem (miközben „megcsináltam” magam), mint a genny. Ahogy a miniszterelnöki rezidencia elõtt díszõrséget álló nagy lakli parasztfiú szoknyás papucsos díszegyenruháját igazgatja egy tiszt, alkonyatkor. Mögöttünk a Királyi Park a kiherélt macskák falkáival. A tiszt ráérõsen hol itt, hol ott nyúl a fiúhoz, közben halkan beszél hozzá, mint apa a hülye  gyerekéhez, vagy inkább, mint egy kissé fásult, komoly anya. Végül a díszõr két lába közé teszi a lábát, és kijjebb rugdossa a fapapucsokat. Még egy rúgás jobbra: megnézi, most már rendben van. Félterpesz. A nagydarab õr közben mereven néz elõre. A tiszt ekkor a másik bódé elõtt álló fiú felé indul, lassú léptekkel, rettenetesen elfoglalt képpel, kissé szórakozottan, és ugyanakkor szigorún: a kõlapokból álló járda közepén a fapapucsoktól az õrségváltáskor fehérre csiszolt keskeny sávban halad, elgondolkozva mélyen. Persze, hisz voltaképpen itt õ a fõszereplõ, õ a  rendezõ.

NYOLCADIK NAP
CIPRUS
A kiürült utcák a hõségben – minden bezár délben, erre elfelejtettek figyelmeztetni minket a hajón, amikor  leszálltunk; az utolsó pillanatban vásárolunk sonkát, cipót, kólát, egzotikus és zsíros aprósüteményeket, amikre rábeszélnek, azt állítják, hogy nagyon, de nagyon finomak, és valamiért hiszünk nekik, hinni akarunk nekik, persze annyira nem is finomak, bár az olajbogyó nagyjából elronthatatlan: már bezárt a bolt, minket mégis kiszolgálnak, ez éppen elég meggyõzõ érv, régi hibámba esek, garasoskodóból pazarlóba csapok át, nagyvonalúnak akarok látszani: a kissé dohos zsákmánnyal lemegyünk a Földközi tengerhez, a mólóhoz, turisták, ebédelni, egy napunk van itt, Oroszlánszívû Richárd nem messze innen kötött házasságot, mondja a prospektus, a középkori várban, a taxiállomás mellett; vakítóan kék az ég, a mólóról von Gloeden báró feketére sült modelljei, fiatal fiúk ugrálnak tucatszám a vízbe a sziklák közé, a távolban, az új kikötõben ott a „szalámi”, a Salamis, kísérõhajónk, amelyikkel együtt futunk ki és be a kikötõkbe, mögötte a Sea Harmony, a miénk, vén tragacs (olajfesték rétegei a hajón, reggel a korlát síkos tapintása – sós permet szüntelenül), egy ablaktalan kabinban utazunk, a 251-esben (a tenger monotóniája – ajándék gyakorló hisztérikusoknak); a nyílt tenger fölött a lecsapódó füst és a helikopterek látványa, amelyek leszállnak a vízre, csak hogy újra fölszálljanak, néhány halászhajó fekete sziluettje elõtt odavonz; kimegyek a tengerparti sétányra, és látom, hogy a hegyek távoli gerince fölött vastagon tör föl a füst és a pára, hatalmas erdõtüzek, vulkánkitöréshez hasonló füstcsomók, úgy látszik megint az események közepébe kerültünk, ég az erdõ, heteken át tud égni, most majd több napon keresztül ezeket a helikoptereket és vízszállító repülõket mutatja minden híradó, és ismét a gyanúsítgatások, hogy ki tehette, már megint a törökök voltak, nyilván, mi pedig már megint egyetemesek vagyunk, ott vagyunk, ahol „történnek a dolgok”, a ciprusi angol újságok címlapján lángnyelvekkel harcoló katonák („Amikor a katasztrófát biztos távolból megpillantod – gondolta Chan Chu –, nem arra gondolsz, hogy nagy baj történt, hanem örülsz, hogy láthatod, úgy véled, fontos események részese lettél, ebbõl is látható, hogy bármekkora szenvedéssel járjanak is, milyen fontosak a katasztrófák: úgy is mondhatnám, kell, hogy katasztrófák essenek – tette halkan hozzá.”), s mikor a fiúk ugrálása, a füst és a helikopterek robajlása még mindig tartott, az ennivalónk pedig elfogyott, viszont még fél napunk volt hátra a hajó indulásáig, elindultunk „a lehúzott vasredõnyök városában”, egy lélek sem járt az utcán, sok-sok bezárt bolt, fennhangon kibetûzöm az egyik kirakatablakban látott angol reklámszöveget: „24 óra alatt modern szabású öltönyt varrok, hozott anyagból”, mire egy öreg bácsi, kezében szabászolló, kukkant ki az utcára, és beinvitál minket magához, dolgozik, szól a rádió, krétával jelölget be valami öltönynek való sötétkék, fehércsíkos anyagot, és beszélgetni kezdünk, ami titokzatos procedúra, mert õ egy szót sem tud angolul, én viszont újgörögül nem beszélek, folyamatosan beszél a kisöreg, mint Bergman Csendjében a szállodai pincér, részletesen elmeséli az életét, kiderül (egy számláról), hogy a druszám, és hogy súlyos szívmûtétje volt pár éve Londonban, mutatja, mondja, közben szüntelenül dolgozik, jelölgeti be az anyagot, belenyír a szabászollóval, és elmondja, hogy neki föltétlenül vámmentes whiskyre lenne szüksége a hajóról, azt mondta az orvos, hogy az jót tesz a szívének, megígérem neki, hogy visszafelé, másfél hónap múlva eljövünk hozzá, elhozzuk a kért whiskyt, narancsot bont nekünk, dolgozik, fütyörészik, örül, hogy ott ülünk a lábánál, mint a kutyák, van kihez beszélnie, ha azok nem értik is. („A be nem tartott ígéretekrõl” ld. még: Aki nincs.)

TIZENHETEDIK NAP
JERUZSÁLEM
Az Oroszlánkapun át jövünk ki az Óvárosból, ahol egy falafelcsata közepébe keveredünk. Az Oroszlánkapunál emléktábla áll, amit az izraeliek Mordechaj Gur tábornoknak állítottak, aki 1967-ben itt hatolt be az Óvárosba. Nem túl ízléses, amikor a hódító a felszabadító pózában tetszeleg, de nem baj. Megtanultam, hogy ne politizáljak, ne gondoljak politikára, ne keressem a politikát mindenben (ezzel védekezem az ellen, hogy mindenben ott van, és hogy mégis mindig arra gondolok, mert ezen a helyen nincsenek ártatlan kérdések, és nincsenek ártatlan válaszok, ez a radikalizmus birodalma). A palesztinok egy darabig leverték kalapáccsal, az izraeliek visszatették, a palesztinok leverték, az izraeliek visszatették, végül ottmaradt, gyõzött az erõsebb. Egyszercsak a tenyeremhez csapódik valami, nehéz és zsíros, ahogy megnézem, hogy mi puffant a földön, hát egy golflabdányi falafel, olyan masszív, hogy még a járdára esve sem törik szét, már elõbb is láttam, hogy gyerekek dobálják egymást valamivel, mintha vidáman hógolyóznának, ebben a hõségben, de az eldobott golyó úgy pattogott lefelé a Getsemánéi kert irányába, vagyis lefelé a meredek lejtõn, amivel szemben ott magasodik az Olajfák hegye, az aranykupolás pravoszláv templom, és a barlang, ahol Júdás megcsókolta Jézust (mert ez egy barlangban történt, úgy bizony), úgy gurult lefelé a falafel-golyó, mint egy gumilabda, nagyokat pattogva egészen a három egyenruhás izraeli katonáig, akik az utca torkolatát vigyázták, pattogott, mint a Taurus-trükklabda, amivel gyerekkoromban játsztam, két fal között kellett minél többször pattognia, számoltuk, azt hittem, ez is igazi, amíg végül el nem talált, fölpattant a járdáról, nehéz volt és zsíros, dörgöltem a tenyeremet a mohamedán temetõ terméskõfalába, dörgöltem a fák levelébe, de a vastag zsír rajta maradt, csak a Getsemánéi kert csapjánál tudtam végül lemosni valamennyire, az ezeréves olajfák alatt, röpködtek a levegõben a falafelek, egészen komoly csata bontakozott ki 5-6 fiú között az Oroszlánkapunál, és amikor rászóltam az egyikre, de inkább csak ránéztem, õ csak annyit mondott „Falafel”, valami olyasféle hangsúllyal, hogy „de hiszen ez csak falafel!”, és amikor erre én, szinte kérlelõ hangsúllyal, nehogy félreérthetõ legyek, azt mondtam neki, hogy „Don’t do this“ , akkor õ bocsánatkérõ gesztussal szinte meghajolt elõttem, mint egy japán bankigazgató, aki csõdbe vitte a vállalatát, és utána bocsánatot kér az alkalmazottaktól, és pár pillanatig tartani is tudta magát, de aztán megint magával ragadta a hév, visszadobott egy falafelt, hogy csak úgy csattant, hiába korholta õket egy kopott arab bácsi, rá se hederítettek, röpködtek a levegõben a falafelek, és a falafeleket árusító kisfiú, aki elõtt, a földre tett szõnyegen ott sorakoztak a hajnalban sütött barna golyók, hatalmasak, mint a zsömle, darabja egy sekel, nagyon olcsó, fõleg, ha meggondoljuk, hogy milyen kemény és milyen rugalmas,
hátrébb húzódott a kõfal árnyékába, mintegy jelezve, hogy egyelõre az árusítás szünetel. Nem sokkal azelõtt láttuk, ahogy a Via Dolorosa második stációja elõtt, két csoport arab fiú hogyan küzdött meg a helyért, vadak voltak, mint a fogukat kivicsorító kutyák, és amelyik felülkerekedett, még nyilvánvaló gyõzelme után is tajtékzott, mint egy túlfeszült, idegbajos kis maffiózó, a vesztesek pedig elhordták az irhájukat, Krisztus megkorbácsoltatásának kertje, azaz az elsõ stáció irányába, a kordéjukon füstölgõ parázzsal, a kordét húzó sovány fiú szájában vadul füstölt a cigaretta. A – Pilátus egyik valószínû rezidenciájának helyén található – kertbõl, a megkorbácsoltatás valószínû helyszínén, balra egy kis kápolna nyílik, a kápolnában pedig egy festménybõl féldombormûbe, dombormûbõl szoborcsoportba átmenõ oltárkép található, amelyiken egy római katona, a korbácsolás után udvariasan maga elé tessékeli Krisztust a lépcsõn, „parancsoljon elõre fáradni, méltóztassék talán fölvenni a keresztet”(a keresztet egy ijedt kis néger rabszolga hozza, meggörnyedve), Jézus érdeklõdve néz a keresztre, „ez lenne az?”, mindez rendkívül civilizált formák között történik, és arra robogtak el, kordéjukon parázzsal a vesztes arab fiúk halottfehéren, szívükben gyûlölettel, miközben mi a röpködõ falafelek, és felcsattanó nevetés között leérkeztünk az utca aljára, ahol, átellenben a Getsemánéi kerttel, egyenruhába öltözött palesztin iskoláslányok énekeltek osztálytársuk  vezényletével valami harcias nemzeti indulót, a tanárnõ nem énekelt velük, talán hiányzott belõle az indulat, de ott állt elõttük védelmezõn, a három izraeli rendfenntartó ügyet sem vetett rájuk, lábuknál az idáig gurult, széttaposott falafelek, túloldalon a Getsemánéi kert, ami annyit tesz, hogy az „olajütõ”, az „olajprés” kertje, ahol Krisztus szívesen idõzött, mellette a népek temploma, egy sziklára épült templom, amit sokféle nemzet adományaiból építettek, benne, középen egy hatalmas szikla: itt minden fontosabb templomban látható egy szikladarab, maga a szikla a végsõ legitimáció, a hitelesség igazolása, annak igazolása, hogy „ott” történtek a dolgok, különben szép gondolat, együtt látni a nyers követ, és a templomot, a szubtilis formát a formátlansággal, ahogy átmennek egymásba; ezeket a sziklákat meg lehet érinteni, olykor egy kis kerek, sárgarézpánttal kivert nyíláson keresztül, „be lehet nyúlni nekik”, meg lehet érinteni a Golgotát, vagy Jézus születésének helyét Betlehemben; ezekhez a helyekhez le kell görnyedni, oda kell hajolni, hiszen nyilvánvaló, hogy a szentséget profán eseményeknek, merõ közönségességnek kell körülvennie, nagy bajnak; nem véletlen, hogy itt a friss péksüteményt is komoly katonai kísérettel kell szállítani, gépfegyveres, sábeszdeklit viselõ izraeli katonák kísérik a pirosra sült kiflikkel megrakott két „hordágyat”, át az Óváros sûrûjében, emberpróbáló feladat, és amikor egy fogatlan, csupa ránc beduin öregasszony, homlokán, kezén tetoválás, lekap, vagy talán lesodor magának egy kiflit, vagy csak felkap egyet a földrõl, ami véletlenül esett le, éktelen veszekedés kezdõdik, az egyik katona sápadtan ekkora pimaszság láttán odaugrik, kikapja a vénség kezébõl a kiflit, visszateszi a többi közé, a vénasszony nem zavartatja magát, szitkozódik, átkozódik, még akkor is, amikor a katonák és a kiflihordozók már rég nincsenek ott; ki tudja, talán éppen abba a házba viszik a friss kiflit, ahol anyám született, és amit Sharon, ez a vén radikális, ez a csurkista zsidó tábornok furmányos módon megvett, megszerzett az araboktól, és amit most acélkapukkal védenek a kíváncsiskodókkal szemben: ha nyílik a kapu, gépfegyveres õr jön ki, arcán egyszerre látható a laza közöny és a vadászkutya ébersége, a harcosok bõre, mint a milliomosoké, megvastagszik, elveszti a mimika szabadságát, a
szüntelen gyanakvás és a folytonos fölény kiöli a spontán reakció lehetõséget, mintegy elzsibbasztja az arcidegeket: a házon messzirõl is jól látható, demonstratívan kitett hétkarú gyertyatartó, innen ismerem meg, hol született anyám, hát etetni kell õket is, a harcosokat, a gyõzteseket, nem maradhatnak éhen szegénykék az õket gyûlölõk tengerében.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu