Egyetlen Törökország-útikönyv sem említi,
hogy vannak olyan helyek, amelyek különösen alkalmasak a
komplex és sokrétû török társadalom
különbözõ rétegeinek megismerésére:
a nagy és kisvárosok buszpályaudvarai, amelyeknek
izgató pezsgése mikrokozmoszként mutatja meg egy egyszerre
energikus és türelmes nép vég nélkül
halmozódó mozdulatait és gesztusait; egy olyan népét,
amelyet finoman sokfelé ágazó kapcsolatrendszer gyûjt
össze és szór szét. Vénák és
artériák rendszere, amely rakományát egy óriási
testen keresztül annak folyamatos, serény ritmusát szabályozó
szívének pitvaraiba és kamráiba szállítja.
A hektikusságra, idegességre, látszólagos rendetlenségre
boltozatként borul a dudálás, kiabálás
és ordítozás polifóniája, s ezt mindazok
szakadatlan örvénylése kíséri, akik ezeknek
a mozgalmas központoknak a körzetében élnek és
dolgoznak; akiket áthatnak a családi fotók, az ölelések,
találkozások és figyelemreméltó búcsúzások.
Az utazók elvegyülnek a lézengõkkel, alkalmi
munkásokkal, mozgóárusokkal, a színes árujuk
elõtt álldogáló taligásokkal; hordárokkal,
kifutófiúkkal, és a különbözõ
utazási irodák alkalmazottaival, akik ügyfelekre vadásznak.
Néhány óra eltöltése egy otogarban elég
ahhoz, hogy játékosan felderítsük befogadóképességét
és lehetõségeinek egész spektrumát.
A forgalom az utakon, a pénztáraknál és a peronoknál,
amikor a buszok érkeznek vagy indulnak, a rohanás, a hangok
a hangosbemondóból, amelyek hírül adják
a következõ indulást - bõségesen reprezentálja
a városmag energiáját és kreativitását:
a mozgó tér átváltozásait.
Hangbemondások özöne valamennyi török
város nevével; bõröndös és batyus
családoktól túlcsorduló utak; hajszolt, borostás,
zárkózott arcok, amelyek úgy nyomakodnak elõre
a tömegben, mintha leszámolni valójuk volna a szembejövõkkel;
anatóliai parasztok és pásztorok, akiket könnyû
felismerni vad szépségükrõl, vidám sapkájukról
és impozáns bajszukról; nõk színes ruhában,
hosszú nadrágban és tarka fejkendõben; nyakkendõs
hivatalnokok sötét öltönyben, szõkített
és kissé kifestett feleségükkel az oldalukon;
nagycsaládok, akik lejöttek a falujukból; vagy fiatalok
szûk farmerban és pólóban elit márkák
védjegyével, vagy inkább egy kétséges
tanulmányútéval valamelyik híres amerikai egyetemen,
akik visszatérnek a hegyekbe; telhetetlen dõzsölõk,
akik sült kukoricát majszolnak, lányok és
fiúk, akik hatalmas limonádésüveget szorítanak
magukhoz - mindez olyan gyors tempóban jön egymás után,
hogy a kíváncsi megfigyelõ képtelen egyes képeket
bevésni.
Egy kényelmes körséta közben az ankarai
vagy izmiri, vagy a tágasabb és kaotikusabb, a Topkapi területén
lévõ (és idõközben bezárt) isztambuli
otogar belsejében az idegen mégis hozzájuthat az ország
struktúrájának és felépítésének
röntgenképéhez. Lakóinak hatalmas energiája,
mélyen elszánt, hajlíthatatlan lénye fejezõdik
ki a buszállomás vonzáskörébe beszippantott
minden nõ és férfi arcán: a Milli piyango,
a nemzeti lottósorsjegy szép szál mozgóárusai
körül; a taxisofõrök körül, akik az utasok
érkezésére várva ostábláznak;
a taligájukon macunt és süteményeket áruló
fickók körül; a fiú körül, aki szélsebesen
karikázza föl és készíti el uborkakészletét;
a csicseriborsójukat és sósmogyorójukat hangosan
kínálgató legények körül; a tiszteletreméltó
pátriárka körül, aki kicsi, piszkos gyékényére
kiteríti mûanyag övekbõl és szandálokból
álló kincseit; a zsibárus és hervadt kéz
alatt vásárlói körül. Az idegent útján
egy folytonos potpuri kíséri, ami a magnókból
és a mindenhol ott lévõ rádiókból
szól: furulyák, dobok, hegedûk, szufi táncok,
anatóliai balladák, mélabús kurd bárdok,
dalnokok szívtépõ panaszai, akik minden lépten-nyomon
ott díszelegnek a lemezborítókon, plakátokon,
képeslapokon: merészen nyitott ing, a dús szõrzetû
mellkasra lógó aranyláncok.
A buszpályaudvarok világa hajlamos egyre nagyobbra
növekedni, és szolgáltatásainak teljes palettájával,
áruival és kacatjaival szétterjedni a központ
körül, mintha természetes burjánzásnak
indulna. Egész üzletsorok árasztják el termékeikkel
a járdákat, kinyomulnak az úttestre, a felismerhetetlenségig
elmosva a határt, ami a boltokat és áruházakat
a nyilvános tértõl elválasztja. A látogatót
ajánlatok összevisszaságával árasztják
el, ostromolják, fokozatosan belekeverve a sûrû zûrzavarba:
alsónadrágok, cigaretták, blúzok, fogkefék,
világító órák, hatalmas vekkerek - mintha
arra volnának, hogy süketeket ijesszenek meg vele -, Che Guevara
képek, szerelmeseket ábrázoló képeslapok;
elképzelhetetlen, szemet gyönyörködtetõ zsibvásár,
amely leleményességben és színességben
a mi utcai és bolhapiacaink izgatott világán is túltesz.
Pillantásunk a számos lacikonyha egyikére
esik, ahol egy fehérsapkás szakács egy Bocuse vagy
egy hajdan háromszoros Michelin-csillaggal kitüntetett
konyhafõnök méltóságával nyúl
a vágókés után, és szeleteli a feltornyozott
dönertömeget. A közönség számára
láthatóan, egy vitrinben sorakoznak egymáson a polcon
a török konyha egyszerû, de legtöbbször nagyon
ízletes specialitásai, hogy a külföldi, aki nem
ura a nyelvnek, rámutathasson arra, amire gusztusa van. Mint Törökország
majdnem minden éttermében, a pincérek itt is fürgék,
mint a gyík, és a vendégnek néha bele kell
kapaszkodnia a tányérjába, ha nem akarja, hogy elragadják
elõle, még mielõtt befejezte volna az evést,
és egy másikat tegyenek a helyébe. Senki nem szórakozni
jön ide, vagy egy kis evés utáni csevegésre.
Csúcsidõben a vendégek egy stopperóra tempójában
cserélõdnek: míg az egyik leül egy éppen
megüresedett asztalhoz, a többiek kezet mosnak és kiöblítik
a szájukat a mosdóban, mielõtt kifizetnék a
számlát, és a pincér néhány csepp
kölnivel elbúcsúzna tõlük.
A szomszédban egy kicsi, vendégektõl zsúfolt
fodrászszalon falai között a vidéki és városi
népek kicsi, színes panoptikuma gyûlik össze:
sapkás, vastag szemöldökû, bozontos bajszú
hegylakók; modern fiatalemberek, akik folyamatosan nézik
magukat a tükörben, mialatt a figaró dolgozik, és
miután felkeltek, még sokáig állnak tükörképükkel
szemben, mintha biztosak akarnának lenni benne, hogy tökéletes
a hatás, mielõtt még utoljára elõhúznák
fésûjûket, aztán eltûnnének az utca
forgatagában. A borbélyok alkotják az ország
egyik legnagyobb és legtehetségesebb céhét,
és a sebesség és kézügyesség felér
modoruk sajátos rafináltságával, ahogy ezt
hajmosás és masszírozás közben is kifejezésre
juttatják, vagy miközben elbûvölõ mosollyal
kínálják az elmaradhatatlan csésze teát.
A çayhane-k vagy teázók gyakran sötét
lukak, amiket Atatürk mindenhol jelenlévõ képe
ural. Néhányban van fekete-fehér vagy színes
tévé, máshol megelégszenek azzal, hogy kedvenc
kazettájuk duruzsolásával andalítsák
el a vendégeket. Utazók, hordárok, vevõfelhajtók
és
az autóbusz-társaságok alkalmazottai csevegnek egymással,
átfutják az újságok hatalmas fõcímeit
vagy fürdõruhás, szõke lányok képeit;
kártyáznak, és a foguk között tartott kockacukron
keresztül szürcsölik a nemzeti italt, ahelyett hogy feloldanák
a pohárban. A füsttel teli levegõ és az egybegyûltek
külsõ megjelenése emlékezetünkbe idézi
az olyan írók csodálatos leírásait,
mint Lamartine vagy Gautier, arról ahogy együtt ülnek
szállítók, csónakosok, matrózok és
kevésbé tekintélyes foglalkozások képviselõi
Galata vagy az Aranyszarv-öböl lebujaiban, és az európait
lenyûgözik arcvonásaik magnetikus erejével, nyersen
gyengéd barátiasságukkal.
A nõknek nincs saját terük, mint az oszmán
idõkben. A buszpályaudvarokon a peronokon vagy a járdákon
várnak gyerekekkel, bõröndökkel és batyukkal
körülvéve. Mások a mindig szürke és
sivár várótermekben zsúfolódnak, míg
férjük vagy fiuk szerencsét próbál a busztársaságok
pénztárainál, vagy enni- és innivalót
szerez. Csak a városi közép- vagy felsõrétegekbõl
való nõk mozognak többé-kevésbé
elfogulatlanul a különben fõként férfitömegben,
európai módra öltözve és kifestve, fedetlen
hajjal, cigarettával a szájukban, amivel igen becses
függetlenségüket hangsúlyozzák. Az iszlám
egyenviselet - fejkendõ, esetlen, térdig érõ
puplinkabát - az elmúlt években egyre több hívõ
nõi követõre talált. A vallásos török
nõk nem azzal a kacérsággal hordják ezt, mint
az irániak a rájuk kényszerített csadort, ez
a viselet elcsúfítja õket anélkül, hogy
klasszikusan göndörszakállú férjüket
ez különösebben érdekelné, aki várja,
búcsúztatja, vagy az otogar belsejében és környékén
kíséri õket.
A buszpályaudvarok világa mindig újra meglepi
és megigézi a látogatót elevenségével
és keménységével, dinamikájával
és ellentéteivel: egy népesség olykor meglepõ
kaleidoszkópja a kontrollálatlan kapitalista fejlõdés
forgatagában, annak minden velejárójával, mint
a munkanélküliség, infláció, a vidékrõl
való elvándorlás és a városi helyszûke.
De néhány benyomás rikítósága
tompul, amint a mélyebb kiszolgáltatottsággal átitatott
képek csúsznak közéjük: egy férfi,
aki egy béna aggastyánt hoz egy kicsi kocsin; egy riadt birkája
körül tolongó parasztcsalád; egy rakás rozoga
bútor egy busz telepakolt tetején. A kép azután
egy csoport fehéregyenruhás fiúnál idõzik,
akik a tengerésziskola diákjai; vagy egy kifestett középkorú
nõnél, aki keserû mosolyát alighanem a legutóbbi
tévégiccsbõl kölcsönözte.
A lárma és nyüzsgés közepette
várják az utazási társaságok ügynökei
az ügyfeleket, amint kiszállnak a taxiból, és
a tömegen keresztül valamelyik pénztárhoz kalauzolják
õket. Míg a nagyobb társaságok útvonalai
lefedik egész Törökországot, addig mások
kevéssé ismert vidéki utakat kínálnak,
vagy bizonyos zónákra korlátozónak. De általában
mindegyik rendelkezik egy kényelmesen felszerelt buszflottával,
amelyek teljesítõképessége és
pontossága egy pillanat alatt eloszlatja a turisták esetleges
félelmeit. Az Ankarát, Izmirt és Isztambult összekötõ
társaságok közötti konkurencia arra kényszeríti
õket, hogy ügyfeleiket mindig újabb figyelmességekkel
hálózzák be. A fiú, aki a jegyeket ellenõrzi,
nem csak egy üveg Coca-colát vagy ásványvizet
nyújt át az utasoknak, hanem minden megállás
után behinti a kezüket illatos kölnivel. Az utast az út
során informálják a sofõr zenei ízlésérõl
és kedvenc énekeseirõl is. Néhány társaság
még szinkronizált amerikai filmeket is vetít, hogy
a hosszabb utakon szórakoztassa az utasokat, azt kockáztatva,
hogy az egy éles kanyarban vagy egy elõzési manõver
közben a jármûvezetõ figyelmét is elvonja.
De Isten könyörületes a törökökkel, és
a balesetek nagyon ritkák. A szélvédõre talizmánként
festett maºallah megteszi a hatását.
A buszpályaudvarok nyüzsgõ univerzuma lassan
mintha a motelekben és benzinkutaknál is gyökeret eresztene,
amelyek egymás után sorakoznak a kivezetõ utak mentén.
Néhány társaság grátisz ajánlatként
egy étkezési bónt is ad, de az utazók legtöbbször
saját zsebbõl fizetik az étkezést. Kamionsofõrök
és az iránytaxik utasai keverednek ilyenkor az éppen
megérkezett utazókkal. A sült hús illata mindenkit
egyaránt a pecsenyesütõk és büfék
felé vonz. Kis ajándékboltok árusítják
a helyi kézmûipar minden lehetséges tárgyát
és termékét, cipõpucolók és borbélyok
ajánlgatják szolgálataikat az idegeneknek.
Keresztülutazni Törökországon mindenkinek
ünnep, aki meg tudja mutatni, hogy érdemes egy ilyen útra.
Egy otogar elemi ereje nem nyilvánul meg csak úgy az újonnan
érkezettnek, de e nyers és vendégszeretõ ország
lakóié sem: neki magának kell a mélyére
menni, megtanulni, hogyan fedje fel diszkrét kitartással
az elrejtett kincset. Egyszerûen nincs jobb annál, mint hogy
egy pár órára átadja magát az ember
ennek a változékony atmoszférának, betekintsen
egy társadalom lelkébe, amelyben az utazás nem csupán
puszta kényszerûség, hanem ablak az embertársakra
és az élet gazdagságára.
GOYTOSOLO, Juan
Hordalék
Európa, 1962
Szigeti krónika
Európa, 1964
Személyleírás
Kossuth, 1969
„Rai, egy mediterrán fajkeveredés”
Magyar Lettre Internationale, 16
„Az iszlám és a régi spanyolok”
Magyar Lettre Internationale, 23
„Éden-mozi”
Magyar Lettre Internationale, 27
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu