1.

„…és akkor a Käfer boltjában mint finomságot megrendelnélek…” : „…und dann würde ich dich in dem Feinkostladen Käfer bestellen…” –mondtam J.-nek a német verziót, majd továbbgondoltam a dolgot, és lefordítottam magamnak a mondatomat, a saját gondolatomat a nyelvemre. A helyzet a következõ volt: egy test feküdt mellettem, és a számat idegen szavak hagyták el. Száraz este, esõ és harag nélkül. A szenvedély nem ragadott el minket. Szavakba temetkeztünk, nem a szívünkbe, legalábbis nem közvetlenül oda. A testhez beszéltem, magam mellé, J.-hez, az arcához, a szájához, a szeméhez, az õ nyelvén.
A két mondat között látszólag csak kevés eltérés van. Mármint ami a jelentéseket illeti. A félrefordítás szokásos hibáit most inkább nem ecsetelném. Köztünk vannak, így is, úgy is, különbözõ formákban. A jeleknek azonban már semmi közük egymáshoz. Az eredeti, melyet hangosan mondtam, és a fordítása, mely már csak az én számomra létezett, két külön világot jelölnek: két nyelvet. Két különálló tájat és egymással ritkán beszélõ embereket szólíthatnának csak meg. Pedig majdnem ugyanabban a pillanatban, ugyanazon a helyen és ugyanabból az okból születtek. Azért születtek, hogy J.-nek elmondhassam õket.
Abban a másodpercben valóban úgy tûnt, J.-t meg tudnám enni. Bemennék a müncheni cukrászdába, kiválasztanám õt az étlapról. Az eladó türelemre intene, hiszen sok a rendelés, be kell tartani az ütemet, rajtam kívül még jó néhányan leadták már a rendelésüket. Majd, amikor végre rám kerülne a sor, az utolsó pillanatban kivenné J.-t a mikróból, hogy amíg odaér vele meleg maradjon. Kiszolgálna vele. Én a helyemen várnám, míg rám kerül a sor. A kávéház egy sarkában ülnék le, és figyelném a többieket. Megfigyelném, ki kit eszik meg. Nyomoznék az események után, az itt-ott megbotló igazság után. Mindenki azt enné meg, akit a legjobban szeret. Akit tegnap, vagy éppen aznap szeretett meg, esetleg abban a pillanatban, amikor megrendelte. De felõlem akár egy hete is szerethetné, akit eszik, vagy tán öröktõl fogva. Így lenne persze a legszerencsésebb. Egyik enné a másikát. A szerelmet mindenki úgy ízesítené a cukrászdában, ahogy kívánja, ahogy mindig is megkívánta. Csípõsre fûszerezné, cukormázzal édesre sütve kérné ki magának, ropogósan, esetleg lágyan enné. Halkan vagy sikoltva. Mindenki szeme láttára, vagy titokban, magányosan, felejtve és emlékezve.
J. a szerelmem. Egyik értelemben öröktõl fogva, egy másikban csak pár hónapja, hogy megláttuk egymást. Õ harminchárom éves, szép férfikor emészti eztán - én majdnem annyi, mint az õ férfikora csak nõi években számolva.
Egy egész térképet megrajzoltunk mi ketten, J. és én. A férfi és én. Ha csak azokat az utakat venném figyelembe ezen a térképen, melyeket eddig együtt tettünk meg, Közép-Európa nagy része be lenne rajzolva rajta: Zürich, Frauenfeld, Konstanz, Baden-Baden, Prevost, Marbach am Neckar, Frankfurt am Main, München, Bécs, Budapest, Õrbottyán, Eger, Miskolc, Kassa, Kisköre, Tiszafüred, Gödöllõ… nem tûnnének el nyomtalanul. A térkép legvégül: megannyi név, vizek és hegyek összhangja, ok-okozat, ezer hangulat és legkülönbözõbb elbûvölõ történetek tára, szívdobogás és lórúgás. De a szagok és az ízek is, mind rajta lennének, mind helyet kapnának benne. Maradandó helyet.
Ha szeretkezünk egymással, folyton arra gondolok, hogy az majdnem olyan mintha J. már nem tiltakozna tovább, ellazítva izmait, kiszabadítva minden félelmét, ami minket is fenyeget, tényleg megengedné, hogy megegyem õt. Beleegyezne, hogy mindenestül az enyém legyen. A mozdulatával arra kér, hogy soha ne engedjem el õt többé, még akkor sem, ha hegyek, vizek és nyelvek választanak el minket. A cél érdekében, hogy megszüntessük a különbségeket eddig belakott tájaink között, ha rajtam múlna, legalább ilyen praktikus fordulatot vennének életrajzaink. Ha még egyszer valaki felteszi a kérdést, mi is az egyetlen kívánságom ezen a világon, én nem a házasságot, a gyereket, a házat vagy az útlevelet válaszolom. De még csak nem is azokat a szavakat húznám ki J.-bõl, melyekkel az örök szerelmet ígéri, hogy aztán én is ígérhessem. A szavaknak a csúnyábbik oldala van az ígéretekben megírva. Nagyon ravaszak tudnak lenni, kétértelmûek, mint az emberi történetek és az emberek, akik hallgatják és elhiszik õket. Minek bíbelõdjek olyan szavakkal, melyek visszaütnek. Már most tudom, hogy a saját ígéretem becsapna. Én sem tudtam betartani egy ígéretemet, akkor nem várhatom el most J.-tõl ugyanazt, amit én sem tettem meg. Visszaütne ugyanaz a csalódottság. Így sem a nyelvek fordíthatóságát, sem a meggyõzõ erejüket nem választanám útitársul, hogy J.-ben eligazodjam. Ezt inkább kerülném, ha már lehet egyszer választanom.
Enni mindig is szerettem. Ha megenném, J. bennem élne tovább. Én kötném az ebet a karóhoz és nem fordítva. Mindent arra hegyeznék ki, hogy mi teljesen megértsük egymást, senkinek ne legyen beleszólása dolgainkba. J. teste az én testem egy része lenne. Bennem élne, otthonosan. Nyugalom venné körül. Olyan, mire mindig is vágyott. Olyan, akire vágyott. Amirõl annyit mesélt anyanyelvén. Én táplálnám, én gondolkodnék kettõnk helyett, mi gondolkodnánk kettõnk helyett. Én lennék õ. Én lennék J.
J. és én nem beszélnénk egymással. Nem lenne szükségünk a metaforákra, sem a másoktól örökölt mítoszokra. Nem lennénk az örökösök. Mert az a baj velük, hogy ajándéknak néznek ki, végül meg nem szabadulhat tõlük az ember. Rájönnénk turpisságaikra: az ígéret hibáira, miszerint segítenek eligazodni a világokban; a varázsigére, hogy úgy csinál mintha toposz lenne, tartja a több ezer éves tapasztalatot; õ útjelzõ, nekünk csak figyelni kell a jeleket. A toposzok ugyanakkor látszatfedelek. A lefedetésre hamar fény derülne, mely alatt meztelen, csupasz a test, védtelen. Nemcsak az emlékezetet, de az emlékezet létrehozóit is ránk erõltetik. Így löknek elõre minket, így lekötnek minket. De vannak-e mások, más okok a nyelven kívül? Ha megenném J.-t, azzal mindent átmentenék. Mítoszt is, logoszt is. A párbeszédek tényleg feleslegessé válnának közöttünk, és mi mégis beszélgetnénk egymással, immáron a legnagyobb egyetértésben.
 

2.
Käfer egy híres müncheni élelmiszergyártó. Amolyan delikátesz, hab a tortán a városiaknak, akik fõleg finomságokat vesznek tõlük. A finomság csupán az édességet jelenti, gondolhatnánk. De Käfer éttermek tulajdonosa is. Egy város gasztronómiájának, történelmének, kultúrájának és irodalmának egyik meghatározó alakja. Käfer toposz. „Olyan mint a Gundel”, mondta J., amikor többet szerettem volna tudni róla. Ebbõl is látszik, milyen hasonlatokkal tájékozódik két olyan ember a világban, mint mi. Ha J. egy müncheni könyvesboltot, antikváriumot, múzeumot, hidat, folyót vagy templomot be akart azonosítani, egy magyar megfelelõt keresett hozzá. Lehetõleg olyat, amihez a hasonlót hasonlítani tudta. Néha arra gondoltam, mennyi minden megegyezik a két tájban. Mennyire hasonlít egymáshoz a két idegen vidék. Az idegen és a magyar.
Ha még sokáig együtt maradunk, J. minden hasonlatát kívülrõl fogom tudni. De addigra, mire õ nyitott könyv lesz elõttem, már a hasonlatok is eltûnnek. Észrevétlenek lesznek. Rutinmunkák. Automaták, akik úgy tûnik, közelebb hoznak minket. Pedig nem. Csak elhomályosítanak bizonyos nem magától értetõdõ dolgokat. A csupasz szavak, a fél szavak is elegendõk lesznek. Képtelenül fogunk élni egymással. De legalábbis képek nélkül. Úgy meg nem lehet beszélgetni. Akkor meg hallgatni fogunk. Olyan lesz, mintha J.-t tényleg megettem volna. Teljesen el fognak tûnni a szavai és a képei bennem.
Egy faluban fogunk élni, ugyanabban a kertben és ugyanabban a tájban töltjük majd napjainkat. A házunkat meg fogjuk osztani, mindent felezünk, a szobánkat, a könyveket és az ágyunkat is. Lehet, hogy észre sem fogom venni õt. Átnézek a világon, mert csak befele látok, oda, ahol J. él. Napok telnek el, és mi még nem kérdeztünk egymástól semmit. Elfelejtünk még hasonlítani is. A hasonló annyira hasonlítani fog, hogy elvész köztük a különbség.
Napok telnek el. Egy márciusi kora tavaszi estén J. elalszik a fotelben. Nagyon sokáig alszik majd. A szemüvege lecsúszik az orrán, a könyve a padlón hever majd, szétnyitva a lap és a betûk olvasatlanul. Én meg észre sem vettem a pillanatot, amikor meghalt. Pedig még az ágyunkat is megosztottuk. De nem kellett a nyelv. Megtagadtuk. Annyira begyakoroltuk õt.
Vajon ugyanaz történik a testekkel, mint a szavakkal?
A két nyelv, a nõi - az enyém - és a férfi – az övé,  annyira kiegyensúlyozódnak, hogy sem a szavak esztétikája, sem a testek erotikája nem veszik már észre, hogy két külön nyelvet beszéltek valamikor, hogy két külön világot testesítettek meg.
Mindaddig, amíg J.-t meg nem ismertem, úgy tûnt, a férfi nyelve más, mint az enyém. Én, már csak ilyen okokból is, folyton kettõs játékban gondolkodtam. Egy olyanban, ahol az én nyelvem és te nyelved teremtik meg a játék lehetõségét. Többszörös igazságokat puffogtatnak a felek. Feltételt szabnak a szócsatákhoz, melyeket nap mint nap megvívtam. Szerettem, ígértem és megcsaltam végül. Kijátszottam a lehetõ legtöbb vesszõparipámat. Még akkor is, ha elõbb mondtam ki a dolgot, mint gondoltam rá. Ami a dolgok kimenetelét illette, persze nem volt minden esetben rózsás a helyzetem. Végsõ soron a csaták után megmaradt a melankólia enyhe kesernyés íze, mely az epét juttatja eszembe, folyton a két nyelv – a két világ és valóság – átjárhatatlanságára figyelmeztetett.
Most J.-t szeretem. A melankólia még nem fészkelte be magát végérvényesen. Ha J. nõ lenne, talán lehetne a barátnõm. De mivel én a férfiakat is szeretem, biztosan megcsalnám eggyel, már csak egy kockázatos szócsata kedvéért is. Feltennék mindent egy lapra, fût fát ígérnék, még akkor is, ha nem tudnám elõre - mert azt sosem lehet -, hogy mi lesz a dolog vége, hogyan alakul a játék, ki nyer, ki veszít. Csak sejtéseim lennének, mint mindig, bizonyosság hiányában.
 

3.

Ha két eltérõ ember kirándul, és õk történetesen különbözõ államok polgárai, legalább két területet kell a birtokukba venni, hogy mindkét táj egyformán legyen jelen a kirándulás jeleneteiben.
Suppenkaspar például egy német mesefigura, tudtam meg J.-tõl még Münchenben, aki nem nagyon rajongott a levesért. Suppenkaspar ezért ismétli folyton, hogy õ „márpedig nem eszi meg a levest”. Nem is tud mást mondani, csak ezt. Errõl a figuráról nekem nem voltak sejtéseim. Lévén, hogy én Európa egy másik részén nõttem fel. Csak eszembe jutott a sztoriról Vitéz László. Igaz, õ inkább arról lett híres, hogy a palacsintasütõvel az ördögöt püfölte. A hasonlat annyiban állja meg a helyét, hogy mindkét mese hõse hajlamos a félkegyelmû benyomását kelteni. Pedig nem azok. Csak annak vannak megcsinálva. Mert a gyerekek azt szeretik, gondolják a felnõttek. Részben így is van. Egyik országban sem etetik másként a gyerekeket, csak ilyen figurákkal. Aztán, ha felnõnek, minden a fonákjára fordul. Már nem sok mulatságos dolog marad. Senki sem mondja meg, melyik nyelvet kell beszélni. Annyi a nyelv. Annyi a nyelvnek. Nincs közös romantika, mesehõs sincs többé. De, hogy van e helyette valami más, hogy van e helyette valóság, az még kérdéses.
Vajon ugyanaz történik a testekkel, mint a szavakkal?
Kérdezem megint. Én, mint egy gyerek ismétlem Suppenkaspart (aki tényleg nem egy bibliai figura): „Ich esse meine Suppe nicht. Meine Suppe esse ich nicht.”
Nekem annyira tetszett, hogy a második mondatban csak a szórend változik. Könnyû megtanulni, mint egy gyereknek. És ennyi már elég is. J. elmondta, hogy ki Kaspar és én teljesen magamba fogadtam.
A nyár nagyon gyors, gyorsabb, mint az autó, amivel elébe akartunk kanyarodni. Arrafelé sokat esett az esõ, késõbb sötétedett és hideg volt. Kívül is, belül is. Elindultunk, gondolván, már nem sok meglepetést tartogat a táj: nem sokan vannak a földön, akik ne tudnák, kik a németek. A németek tettek róla, hogy beírják magukat a történetekbe. Az egészen egyszerû, kicsi emberi elbeszélésekbe. Szerényebb országra vágytunk, de nem boldogtalanabbra. Olyanra, ahol a múlt mellett a jövõnek is van szava.
Ezek után megérkeztünk Magyarországra. Én elmondtam J.-nek a két mondatot a szórendváltozással. Attól kezdve õ ismételte õket: „Én nem eszem meg a levesem. A levesemet nem eszem meg."
A tárgyrag t-je néha megzavarja. De ennek már semmi köze Suppenkasparhoz. Csak hozzá és hozzám. Az idegen nyelveinkhez. Határátlépéseinkhez. Nálunk a leves különben sem savanyú, nem úszkálnak benne káposztadarabok, mint a bajoroknál. Na, nem mintha nem lett volna a két konyhanyelvnek a történelemben köze egymáshoz. Csakhogy Kaspar nálunk még kevésbé ette volna meg azt a gulyáslevest, melyben a hús fele zsírcafat volt, a felszínén vastag zsírkörök köröznek, találkoznak és egybeolvadnak, mígnem az egész lábast befedik és a napköziben osztják. Elsõtõl nyolcadikig. Kisdobosnak és úttörõnek is járt. Benne volt a tizenkét pontban, hogy a közösség elõbbre való, mint a szent család. Ha úgy nézzük, akkor is, és ha nem úgy, akkor meg nem. Márpedig ha az elveket szigorúan értelmezzük, nincs bocsánat, de aztán mégis lett. Az iskola ebédlõjében a konyhás néni merte levest. Lehetõleg arctalanul, csak a köpenyére emlékszem és a széles csípõjére, dohányos ujjaira. A köpenyén éppolyan zsírfoltok voltak, mint az ételben. Szigorú leves, nem jön vissza belõlem, ha nem akarom, pedig õ akar. Színtelen köpeny és színtelen tányér, fehér alapon. Nem volt ez tiszta ügy, sehogy sem. De ezt, hogy tudom ma lefordítani J.-nek? Ugyanazt kaptuk az edzõtáborban a nyáron, mint évközben az isiben. Alumíniumkanállal kellett enni a zsírt is, a levét is. Ha nem, volt békaügetés és szigor, ezért gyûrtem le, na meg jólneveltségbõl, mert ételt otthon sem hagyunk a tányéron. A békaügetés szót J. nem is értette. Hiába a szótár. Nekem a gyermekkoromat a paprikás liszt íze hatotta át. És én ma is vágyom erre az ízre, nem tudom kitörölni az emlékezetembõl. Ezt most megmutatom J.-nek, gondoltam. Neki tetszett. Szagolta és megette. Megnyalta utána a száját. Aztán udvariasan azt mondja: „Sehr pikant”. Én elhiszem neki, amit mondott, mert szeretem, ahogy hízeleg, ahogy bele tudja enni magát egy másik kultúrába.
J. nem határeset, hanem határjáró. Nincs hazája, mert Németországot nem tartja annak. J. egyszer azt mondta, õ nem tudja, mi az a hazaszeretet. Ezt a témát kerülték a tanárok még a nagy nemzeti romantikusokkal kapcsolatban is. Goethét titkolták, Herder így bukott meg. Többször nem hoztuk mi sem szóba a dolgot. Értettem, J. mire céloz. Németül mondta, és én lefordítottam, amit mondott.
 

4.

Egy embernek ugyanúgy lehet két arca, mint egy tájnak. A legtöbb találkozás ugyanígy kétféleképpen dokumentálható. Ahogy szöveg és kép folyton kiegészítik, átírják, korrigálják, ellentételezik és értelmezik egymást. Két érzékszervet kötnek le, de a legvégsõ hatást tekintve már nincs eltérés közöttük. Egybeolvadnak. Végül a két összetevõ csak annyiban tér el egymástól, mint az arc a beszéltetõjétõl, aki gyakran mást mond, mint amit kifejez. Végül is az arc a lélek tükre. Nem? De nem.
J. Münchenben él, én Káposztásmegyeren. Mindketten éltünk máshol is, itt is, ott is. Ezzel is meg azzal is. Család, barátok és ami utána jött még. Különbözõ utakon indultunk, hogy aztán egy közös úton és helyen térjünk nyugovóra. Ezen a nyáron pedig gyerekkorunk városait vettük célba. Megnéztük õket, beszéltünk róluk. Kettõs értelemben dokumentáltuk õket: képekkel és történetekkel. Mindig jelen volt a hasonlított és a hasonló. Összehoztuk a városokat. A hasonlat, a kettõnk hasonlósága volt a kirándulásoknak és a róluk készült dokumentumoknak az alapja.
J. disszertációjának is ezt a címet adta: Doppelte Dokumentation. Még soha nem olvastam végig. De a címét már többször megpróbáltam lefordítani magyarra. Szószerinti hû fordításban: Dupla dokumentáció. Ebbõl a mûveletbõl még akár az is kiderülhetne, mennyire hasonlít a két nyelv – az eredeti és a fordítása – egymáshoz. De másképp is mondhatom a címet, úgy mint Kettõs jegyzés, kettõs adatgyûjtés, kettõs bizonyítás, kettõs dokumentálás… és megannyi variáció, mind a végtelenbe tart. Annyi azonban bizonyos: a dokumentum J. országában egy kedvenc szó. Dupla biztosíték. Egy hiteles munka alapja. De ki mondja ki az utolsó szót, hogy hiteles? Egy magyar könyv címeként nehéz lenne elképzelni, még akkor is, ha a szó maga latin eredetû. Túl magabiztosra színezi ugyanis a dolgokat. Miközben kitörli a tárgyak és az adatok szépségét. Azt, hogy nekik már semmi közük jelentéseikhez. A fantázia és az irónia sokszor nehézségeket okozhat a dokumentumok világában. Ehhez képest élõsdibb hagyománya van például a német irodalomban a természettudományoknak és a szellemtudományoknak is, mint nálunk. Nem véletlenül. A politikai szándék, másszor a politikai korrektség vetette meg a lábát bennük, ezt én dokumentáltam. Jó, ha mindent kétszer elolvas az ember, amit írtak. Egyszer, aztán meg újra. Bár a németek ebbõl is tõkét kovácsolnak, és máris megvetette lábát egy új fényben születõ, harapós és megtévesztõ idea.
Lásd például, a német nõk többsége ma már kész nõiessége elvesztésére. Mert mindent halálosan komolyan vesznek. A feministákat is. Az angol-amerikai gender kifejezés azért van, nehogy gyanúba kerüljön az anyanyelv, hogy csak egyszer kelljen õket elolvasni, és máris tudja az ember hányadán állhat velük. Inkább nem németül mondják, mert akkor megint valami „hazai” mozgalom lenne, az meg nem szül jót. Ezért mondják a másik nyelvén.
 

5.

„A rasszizmus logikája független a tárgyától”. „Egy rasszizmustól megtisztított nyelv égetõen szükséges lenne, nem is lenne elképzelhetetlen, de nemcsak németül nincs.” – mondja Nádas Péter egy nemrég írt esszéjében Martin Walser és Ignatz Bubis-vitájának dokumentációjáról. (Élet és Irodalom, 2000 március 3.). A magyar író eredetileg a Neue Zürcher Zeitung számára írt gondolataiban nem kevesebb a tét, mint az emlékezet és a német emberek lelke, Európa nyugalma. De végsõ soron a nyelv lehetõsége, melyet Nádas optimistán el tud képzelni túl jón és rosszon. Egy imaginárius nyelvrõl beszél, mert ez a nyelv nincs. Én tovább mennék, megalkotta-e, beszéli-e már valaki ezt a nyelvet?
J. is hajlamos kétértelmû kijelentésekben gondolkodni. Amikor Münchenben jártunk például kétszer is ellátogattunk a Nymphenburger Parkba. Az elsõ alkalommal kitaláltuk, hogy még egyszer meglátogatjuk a parkot, de azt a napot már csak az írásnak szenteljük és nem a beszélgetésnek. Az egyetlen kitétel az volt, hogy mindkettõnk írásában szerepelnie kell a parknak. Mikor másodszor ott jártunk, J. mégis sokat beszélt. Én pedig dokumentáltam, amiket mondott: a park látod, két architektúra alapján épült, ez két külön korszakát is jelzi a német fejedelemségnek, de egyik korszak sem tudta véglegesen felszámolni a másik nyomait, ugyanis a 18. században elõször a francia kertet tervezték meg és alakították ki, majd a 19. században Maximilian Emanuel megbízott egy újabb építészt, aki viszont az angol kert mintájára tervezte meg a folytatást, gondold el, hogy mind a francia szabályos kert, mind a vadkertre emlékeztetõ angol kertépítészet egy terv eredménye, ezek mûkertek, és itt már semmi sem marad a természetbõl, annál inkább marad a két kultúrából, melyeket viszont alapvetõen csak az antik korszak romantikus filterén keresztül voltak képesek befogadni és beépíteni a saját képzelt kertjeikbe. J.-t teljesen elkápráztatta a német fõúri ízlés, és az utánzás szépsége. A kert tökéletes másolata az idegennek.
Én megírtam magunkat. Õ nem.
Egy Németországban nevelkedett embernek nehéz megbirkózni azzal a rendbontó gondolattal, hogy a jelölõ és amit jelöl, nem mindig feleltethetõk meg egyenesen egymásnak. Az irónia ritkán kenyere mostanában is a népnek. Nem tanult még meg nevetni, mert nem szenvedett úgy? Ez persze csak közhely, de a kelet-európaiaknak a halálosan komoly irónia a fegyverük. Ellenszerként jól beválik, utasítás nélkül kapható.
Bár J. hajlik a kettõségek felé. Saját szexualitását is így tudja leginkább meghatározni, ha játszik vele. Szokott úgy játszani vele, mióta kinyílt a világ. Egyik kedvenc témája ugyanis, hogy õ is lehetne kétnemû. Ez az elbizonytalanodott nemi identitás amúgy is egyik fõ iparággá kezd válni a mai szellemtudományok és a szórakoztatóipar hazájában. Igaza van, mert a Kultur ma már a Geisthez képest tényleg mintha elõnyben lenne. Úgyhogy át is kell hamarosan nevezni az egyetemet és a tanszéket, ahol dolgozik. Mert ma már nemcsak a Geist, hanem a Körper is része a kutatásnak. Elég ijesztõ a kép, ami a tudományos eredményeket és a hétköznapi tudásformák kapcsolatát illeti. De hát ki van adva egy felettébb demokratikus olvasmánylista, amit le kell tanítani. Mikor kimondta J., hogy õ is az lehetne, már vissza is vonta. Én nem mindig tudom követni. Ezt a tudományos bizonytalanságot, a meggyõzés és a kötelezettségek közötti nagyfokú feszültséget. A bizonyítékok hiánya aggaszt, meg a gyerekek. Milyen nevet adjunk nekik? Igaz, J.-nek megvan az oka kételkedni tudásában. Disszertációjának hõse, Hubert Fichte (nincs meg magyar fordításban semmi tõle), szintén szexualitásából kovácsolt poétikai tõkét, de elég hamar likvidálta õt a kánon. Szegény J. most új szerzõt, új programot, új poétikát keres. Ebben a kettõs erotika világában nekem annyi esélyt ad – és ez megnyugtató számomra -, hogy csak akkor lehetne igazán kétnemû, ha nem lenne barátnõje.
Azt hiszem, illetve nem vagyok biztos benne, hogy J. mindig azt mondja, amit tesz, ezért is lenne jó megenni õt, akkor nem mondhatna mást, csak amit én is tudok.
 

6.

Vajon mi köti össze a két országot? Egy pár kilométer, amit J. és én együtt megtettünk? Vagy például egy régi levelezés utalásai, melyeket J. egész idõ alatt olvasott, és próbált megfejteni? A jegyzetek a lapok szélén. Kerényi Károly és Thomas Mann kapcsolata mindenesetre az európai irodalom egyik legfontosabb 20. századi levelezése. Mindkét nemzet profi és profitált.
A két ország legfeljebb csak levelezhet egymással, hiszen nem szomszédok, hogy sûrûn látogatóba érkezzenek. Még csak nem is beszélik egymás nyelvét.
K. városa, ahol J. szeptembertõl lakik és B., ahol én kezdtem el régi életemet, kb. 860 km-re fekszenek egymástól. Viszont van köztük egy képzeletbeli légvonal. Mi rajzoljuk meg napról napra, mikor egymásra gondolunk. Van egy földrajzi hasonlóság is közöttük. K. ugyanis a Bodeni-tó mellett fekszik, mely Európa második legnagyobb tava, a B.-hez közel fekvõ Balaton után. A térkép is összeköt minket. A nádas, a halászok, a strand, a felfújható gumicsónak, amit mindkét tóban kipróbáltunk. Annyi minden más, amire visszaemlékszünk. De a két városnak – rajtunk kívül – nem sok köze van egymáshoz. K. és B. két igazság egyszerre, és nem lehet tudni melyik az, mikor melyik.
Egy igazság lenne a történetünk, most, hogy visszagondolok és pörgetem az eseményeket? A térkép szerint, melyet mi eddig berajzoltunk magunk mögött, nem. De törekszünk.
Ha én tényleg megenném J.-t, mint ahogy az együttlétek alatt meg is (t)eszem, akkor is csak egy igazságra törekszem: saját testem hajtom, egyre beljebb és beljebb, mígnem teljesen meg nem kapom, ami jár. Pedig nincs, ami járna.
Szeretkezés közben beszélni annyit jelent, hogy az ember elismeri legalább két világ és két igazság létezését. Ha az evést és a szeretkezést összekötõ vágyam teljesülne, többé nem tudnék J.-vel beszélgetni, nem tudnám meggyõzni magamnak.
 Akarom is a nyelvet, meg nem is. Hatalom is, meg nem is. Szeretem is J.-t, meg nem is. Le akarom fordítani, meg nem is. Idegenek vagyunk, meg ismerõsök is.
 

7.

Az utazás végén, amikor megérkeztünk Magyarországra, már nem volt elég egy nyelv. Számomra is akkor derült ki, hogy a német Frau szót legalább háromféleképpen lehet magyarul mondani: nõ, asszony, csaj. J. talán még most sem tudja, valójában, hogyan mondják, hogy nõ. Persze a nõnek nemcsak a hangalakja más, hanem a jelentése is. Legalább annyira, amennyire egy német nõ más mint egy magyar nõ. Itt más a nõk történelme. De, hogy J. erre maga jöjjön rá, a maga bõrén tapasztalja a nõt, ahhoz be kell laknia a tájat, és be kell gyakorolnia a helyzeteket, hogy aztán a megfelelõ szó hagyja el a száját, egyáltalán megtalálja a hangot a nõkkel.
A falu, K., ahova elõször megérkeztünk, már teljesen leégett az augusztusi naptól. Olyan meleg volt azon a napon és a rá következõ héten is, hogy el sem hagytuk a helyet, ahol felvertük a sátrunkat. A test nehezék volt éjszaka, az alvás pedig egy fárasztó foglalatosságnak tûnt. Nappal a Tiszában enyhítettük a fájdalmakat. Egy tájat – gondoltuk - csak úgy lehet megismerni, történetét elkezdeni és raktározni, belakni és emlékezni rá, ha begyakoroljuk a szabályait. J. felverte a kétszemélyes sátrat: egy nõ és egy férfi lakhelyét. Éjjel egymás mellé bújtunk, a hold majdnem kerek volt, amikor érkeztünk, és aztán tényleg kerek lett, mikor elmentünk, már csak rövid idõre jött fel. A sátor vászna egész éjjel lélegzett, a folyót és a halakat is magába itta, a nádat és a tikkadt szikes földeket. Belaktuk a tájat. Mi álmunkban beszélgettünk, de szóban csak reggel osztottuk meg az eseményeket. Kétszer éltünk. Egyszer, amikor történtek a dolgok, másodszor, amikor már csak emlékeztünk rájuk. Sem a madarak, sem a tücskök nem feledtették velünk a másik tájat, amit magunkkal hoztunk. Az emlékezet így folyton konkurált a jelennel.
„Alma, ich finde deinen Busen so schön…und ich weiss jetzt, dass sie mir genug sind und ich vergesse sie nicht.” J.-nek erre a mondatára ébredtem, még benne volt testemben az álom több részlete, amiket késõbb persze elfelejtettem. Nem úgy éreztem magam, mint egy alvó nõ, hanem mint egy fantom, aki nem tudja, kit helyettesített… „Woher weisst Du das?” kérdeztem, amikor végre felfogtam, mit mondott J. Felébredtem. „Weil ich gesehen habe, dass die meisten ungarischen Frauen mindestens so schönen Busen haben, wie Du”, válaszolta J. és én láttam az arcán, hogy abban a pillanatban nem örült másnak, csak annak, hogy meztelen vagyok, hogy olyan meleg volt az éjjel, hogy még a tudatomat nem találtam meg , és hogy csak rólam beszélhetett. Azt mondta, hogy van egy testrészem, mely teljesen boldoggá tudná tenni, és nekem eztán semmit nem kell mondanom. Írnom sem kell. Nem levelezünk, nem telefonálunk többé. Nem megy mail sem. Nem ismerünk senkit, és nincs semmink, hogy szétválasszon bennünket. Azt mondta, hogy mégsem megy el. Nem megy haza.
Ha akkor megettem volna, akkor talán tényleg nem ment volna el a nyár végén a másik nyelvbe, és az enyémben maradt volna.
Ami a férfiasságot és a nõiességet illeti, egészen más szimbólumokba születtünk bele. J. hívta fel a figyelmemet, mennyire megtörnek nálunk a testek. Az emberek arcára ül a beletörõdöttség. Elhagyják testüket. Míg például náluk a nõk ma már akkor érzik igazán a bõrükben magukat, ha teljesen eltakarják nõiességüket, addig nálunk éppen ellenkezõleg, a nõk törekednének nõnek lenni. J. úgy csinált meg minket, hogy mi összehozhatnánk e két, egymástól eltérõ szimbólumrendszert. Neki nincs még sörhasa, én meg nem vagyok emancipált. Szó szerint felhasználnánk mindkettõnket, õt is és engem is. De átvitt értelemben is: hiszen így sikerülne legféltettebb vágyunk, és legyõzhetnénk a nyelvi különbségeket.
De vajon elég lenne-e két test egy rend felállításához? Vajon nincs-e eleve több igazság mindegyikünk testébe beleírva? A nõkben az apák, a fiúkban pedig az anyák emlékezete él tovább. Ezek nélkül soha nem illeszkednek össze testrészeink. Még akkor sem, ha J. teljesen az én részemmé válna.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu