A táj emlékezet. A táj, túl a határain is, őrzi a múlt nyomait, emlékképeket villant fel, belevetíti az ember pillantásába a hajdanvolt idő árnyait, amely idő már csupán mint önmaga tükörképe létezik az utazó, vagy a tájhoz egyszerűen csak hűséges ember emlékezetében.
A romantikus ember számára a táj a melankólia őseredeti és legfőbb forrása is egyben. Jelképe a halálnak, az idő kegyetlen illékonyságának meg az életnek – a táj örökkévaló, és mindig túléli azt, aki szemléli --, de azt a végső színteret is képviseli, amelyben az elvesztés meg a szédítő végtelen iránt érzett félelem lassan-lassan kiöli az emlékezetet az utazóból – az emberből, végeredményben –, aki öröktől fogva tudja, hogy az út, amelyet jár, nem vezet sehova. A táj előtt állva a romantikus embernek nem a pillantás fáj. Szép lassan a táj maga lesz a szív meg a lélek fájdalma.
Ezzel a meggyőződéssel – meg azzal a régtől fogva érzett sejtéssel, hogy táj és emlékezet esetenként egy és ugyanaz – egy szép napon nekivágtam az útnak 1981 nyarán, hogy gyalog, onnan indulva, ahol meghal, odáig, ahol ered, bejárom a folyót, amely mentén gyermekkorom minden nyarát töltöttem, s melynek vizében először pillantottam meg a tölgyesek meg a feledés árnyainak tükörképét.  Sok év után, mikor alig-alig tértem vissza partjához, s csak a szemekből meg a fényképekről emlékeztem rá, a Curueňo, gyermekkorom legendás folyója, a magányos, zöld folyó, amely függőlegesen szeli ketté León tartomány hegyeit, köréjük csavarodik, s alig negyven kilométernyi életét majd ugyanannyi falu és fogadó, egy egész kultúra övezi, ugyanazokat a színtereket és tájakat járta be, mint gyermekkoromban, csakhogy én már nem ugyanaz voltam. Az emlékezet és az idő, mialatt én emlékeztem, kölcsönösen elpusztította egymást – mint mikor két folyó egyesül --, s emlékeimet kísértetekké változtatta, s ismét csak megerősítette az utazó régi siralmát, hogy mit sem ér visszatérni a kezdetekhez, mert bár a táj változatlan marad, a pillantás mindig megismételhetetlen.
Néhány éven keresztül vittem magammal városról városra, feledésről feledésre az utam során teleírt füzetet, mígnem egy szép napon, ahogy telt-múlt közben az idő, lapjai is megsárgultak, egyszer csak előkerült valamelyik láda mélyéről, amikor én már talán meg is feledkeztem róla, hogy létezik. Ebben a könyv épp ezért nemcsak a Curueňo folyó menti táj – tájak – emléke, hanem az út emléke is egyben. A táj emléke, melyet egy szép napon azzal a sejtéssel kerestem föl újból, hogy egy ismeretlen folyóhoz, egy ismeretlen világhoz tértem vissza, meg egy út emlékéhez, melyet azzal a mind szilárdabb meggyőződéssel jártam végig, hogy a legismeretlenebbek azok az utak, amelyek a legközelebb állnak a szívünkhöz.

Máximo Getino Zotes, Gallegosból
Barrillos és Gallegos folyásiránynak fölfelé haladva országúton alig egy kilométernyire van egymástól. Gallegos alig egy tucatnyi lakosával, s az út mentén húzódó pár udvarával éppenséggel Barrillos kültelki része is lehetne, ha ugyan ez utóbbi neve engedné.
Az utazót mindenesetre sokkal jobban érdekli a helységnév eredete. Nem mintha túl sokat értene hozzá; annyit azért tud, hogy bármily furcsán hangzik is a név, mindig megfejthetetlen rejtély, ha meg falu nevéről van szó, akkor pedig gyakran a név a falu történetének, eredetének a nyitja. S minthogy egyébként ezt, amely épp foglalkoztatja az utazót, nem épp a legnehezebb megfejteni az összes lehetséges közül, ezért próbálja elképzelni, mikor és miért érkeztek erre a vidékre a gallegók , akiknek a falu a nevét és valószínűleg a létét is köszönheti. Talán az egyetlen, aki még megmondhatja, gondolja magában, ahogy közeledik a faluhoz, az a testes, ünnepélyes, elégedett ábrázatú öregember lehet, aki egy széken ülve a látását élezi, ahogy az ABC című lapot olvassa.
Az, hogy a látását az ABC című lap olvasásával élezi, nem puszta költői szabadság az utazó részéről. A széken ülő öregember tényleg olvas, mégpedig fennhangon – hogy az asszony is hallja, aki a közelben, a víztározó partján térdelve mos --, s ahogy olvas, előre-hátra hátra mozgatja az újságot, mintha a szemész vizsgálószékében ülne.
-- Ezt nevezem, ez aztán a jó látás! -- üdvözli az utazó, mert tudja, hogy ezzel biztosan örömet szerez neki.
Az öregember, akinek a hallása nemigen fogható a látásához, s aki talán épp ezért nem is veszi észre az utazót addig, amíg egész közel nem ér hozzá, összehajtja az újságot, és csak néz rá, összetéveszthetetlen pillantással, mint aki egyértelműen többre tartja a beszélgetést az olvasásnál.
-- Hogy mondta?
-- Azt mondom, ilyen jól lát!
-- Hja! -- kiált fel mosolyogva az öregember, mikor végre megérti. – Nehogy azt higgye! Már szinte betéve tudom.
És megmutatja az utazónak az újságot: 1981. augusztus 4. áll rajta.
-- A pék hagyta itt, azóta mindennap elolvasom.
Az utazó leteszi a földre a hátizsákját, és leül a víztározó szélén. Kellemes itt, az árnyas fák alatt, a háta mögött morajló hűs vizet hallgatva. Dél óta már jócskán eljárt az idő, s Barrillos és Gallegos között az országúton a nap már megszurkálta az utazót az első zászlócskáival .
-- Kellemes itt – kiált föl, mert eszébe jut, hogy a valenciai volt gárdista is ezzel fogadta, amikor Barrillosban belépett a bárba.
-- Hogy mondta?
-- Mondom kellemes itt.
-- Na hallja, jobb, mintha dolgozni kellene!
A öregember a széken ülve megigazgatja a nadrágját, mire az asszony elmosolyodik. Nem szól semmit, de szemmel láthatóan minden szót hall mosás közben.
-- Nem tudja, miért Gallegos a neve ennek a falunak? -- kérdezi az utazó az öregembert, miközben rágyújt egy cigarettára.
Az öregember úgy néz rá, mint akitől azt kérdezték, mennyi 21 négyzetgyöke. Hallotta a kérdést, ám mivel nem tudja a választ, makacskodó hallásában keres kapaszkodót:
-- Hogy mondta?
-- Mondom, nem tudja, miért Gallegos a neve ennek a falunak?
-- A rosseb egye meg. Hát valahogyan el kellett nevezni, mondom én.
-- Hogyne. De valami oka csak lehet, amiért Gallegos a neve, nem pedig más – köti az ebet a karóhoz az utazó is.
Az öregember az asszonyra néz, mintha tőle várna segítséget. Megint megigazgatja a nadrágját, és tűnődve megvakarja a fejét.
-- Hát errefelé kimondottan gallego, már akit gallegónak mondanak – szólal meg, miután gondolatban végigjárja az összes falubélit --, olyan nincs egy se. Mármint hogy itt nincs, ha csak aki kérdezi, az nem az.
Kimondottan gallego, már akit gallegónak mondanak, a Curueňo-parti Gallegosban nincs egy se. Ámde még mielőtt az utazó észrevette volna, az öregember burkoltan viszonozta a kérdést -- a Miňo mentén ez a legelterjedtebb módja a válaszadásnak --, mint akinek nincs ínyére a dolog, s ezúttal rajta a sor, hogy kérdezzen.
-- Nem, nem, én sem vagyok gallego – siet eloszlatni benne a kételyt az utazó, mintha gallegónak lenni egyszeriben valami gaztettel érne föl.
Az országúton kis furgon közeledik, akkora sebességgel, hogy felriasztja a madarakat, s kisodródik a kanyarban. A faluba érve lassít, végül éktelen dudaszó kíséretében megáll mellettük. A pék az, Ambasaguasból jön, s mint mindennap, ma is a kenyeret hordja a Currueňo mentén fölfelé.
Több asszony is sietve kijön az utcára a házból, idecsalta őket a dudálás.
-- Na, hűsölgetünk az árnyékban? -- mondja üdvözlésképpen a pék, miközben irigykedve néz ki az ablakon.
-- Hát, nem olyan rossz az – feleli az öregember, aki ezúttal egyből meghallotta, talán mert mindig ugyanígy üdvözlik.
Miközben a pék kiszolgálja a gallegosi asszonyokat, az utazó föláll, ismét fölveszi a hátizsákot, és indulna tovább. Szíve szerint megkérné a péket, hogy vigye el Santa Colombáig, következő állomásáig, de mikor elindult, ígéretet tett magának, hogy végig gyalog teszi meg az utat, úgyhogy nem kell mindjárt az első nap megszegni a fogadalmat.
-- Már megy is?
-- Igen. Santa Columbában akarok ebédelni, és az még egy jó óra innen.
-- Hát, örülök, hogy megismertem – mondja búcsúzóul az öregember, miközben kezet ráz az utazóval.
-- Én is.
-- Máximo Getino Zotes vagyok, szolgálatára.
De az utazónak még van egy kérdése számára, mielőtt továbbindulna:
-- Római ez a híd?
-- Hogy mondta?
-- Mondom, ez a híd római?
-- Bah! -- kiáltja az öregember, miközben a kis kőhidat nézi, amely a közelben, a fák mellett nekimegy víztározónak. – Ez annál sokkal régebbi. Legalább, legalább olyan régi, mint amikor a mórok itt voltak.
És aztán, mint akinek nagy erőfeszítésébe telik, hogy emlékezetével átfogja a közben eltelt végtelen időt, azt mondja:
-- Egy szó mint száz, annyit mondhatok, hogy már a nagyapám idejében is itt állt...

Az oterói uraság
Már beesteledik, mire az utazó fölébred. A nap már elsuhan a Campohermoso irányában, mire az utazó újból magához tér, miután aludt órákon át, mint a bunda. Pontosan három órán keresztül feküdt hanyatt, mint akiből kiszállt az élet, nem hallotta sem az autók zaját, sem a tyúkokat, melyek mellette szedegettek a fűben.
Az utazó kábultan ébred. Az utazó olyan mélyen, olyan vadul aludt, hogy nehezére esik elszakadni a katakombáktól, melyekben képzelete és emlékezete ez idáig bolyongott. S minthogy a nap miatt nem tudja kinyitni a szemét (mialatt az utazó aludt, a tölgyfa árnya addig kúszott egyre távolabb, amíg teljesen ott nem hagyta őt a tűző nap kénye-kedvének), fekve marad, csukott szemmel, képtelen megválni az bágyatagságtól. Ám az autók egyre csak suhannak el mellette, a tyúkok meg folytatják a vég nélküli keresgélést a szérűskertben, s minthogy másfelől mer kezdi érezni a kövek szélét, amelyek mindvégig a hátába fúródtak, az utazó végül kénytelen erőt venni magán, és fölkelni.
Az utazó imbolyogva, a naptól meg az álomtól kábultan átkel a szérűskerten, és az alvajáró lépteivel elindul befelé a faluba, ugyanúgy, mint amikor három órával ezelőtt ŤAz arinterói dámáhozť címzett étteremből kijött. Sokáig bolyong a házak között, egy artézi kutat keresgélve, hogy alá tehesse a fejét, hátha akkor majd elmúlik a szieszta után visszamaradt tompultságság. Az elfogyasztott lencsét még mindig ott érzi a gyomrában, mintha mindössze néhány perce állt volna föl az asztaltól, a szeme minduntalan lecsukódik, képtelen befogadni az Otero utcáit és fáit lángra gyújtó tömérdek fényt. Végül aztán talál egy artézi kutat. A medence egy emelkedő tetején, a kövesút meg egy nemesi kúria ódon fala között áll. Az utazó maradék erejét megfeszítve fölkaptat az emelkedőn, s mint a sivatag kellős közepén eltévedt kutató, leveti az ingét, s fejét a víz alá temeti, egészen addig, amíg a tüdeje jelezni nem kezd, hogy ha ez így megy tovább, akkor nemhogy fölébredne, hanem menthetetlenül meg fog fulladni.
A kút mellett ülve, a hátát nyaldosó víz hűsét élvezve az utazó lassan-lassan kezdi fölfogni a környezetét, s megcsodálja a nemesi kúria falát díszítő címereket. Az emelkedőről nem látja rajtuk a címerállatot, sem a feliratot (ŤAz Ordas családot viseljük / Királyi koronánkon / Melynek dicsőségén / Mi állatok is örvendünkť -- olvashatja majd később az egyiken, ám a büszke tornyok, az íves kapuk láttán sejti már, milyen tehetős nemesi ház lehet. Egészen biztos, hogy az oterói uraságé, akiről ŤAz arinterói dámáhozť címzett étterem tulajdonosa is mesélt neki, miközben ő ebédelt.
Az utazó gyanakodva kukkant be a nyitva álló nagykapun a belső udvarba. Nem először kell futva menekülnie kutya elől, mikor csöngetés nélkül lép be idegen házba. Ám az uraság házában szemlátomást nincsen kutya. Vagy nincsen, vagy alszik, mint ahogy szemlátomást most mindenki ezt teszi Oteróban. Csak a tyúkok szedegetnek az udvaron, teljesen hidegen hagyja őket az utazó jötte, s mint valami kicsi motor duruzsolása, különös, makacs zaj töri meg valahol a ház tökéletes nyugalmát, a szieszta e késői óráján.
-- Szabad?
A tyúkok úgy néznek rá, mint akit meglep, hogy valaki ilyenkor képes az utcán járni, ahelyett, hogy aludna; de rajtuk kívül szemmel láthatóan senki sem hallotta a kérdést.
-- Szabad?
Csönd. Mély, sűrű, sárgás csönd, melyet csak a motor zaja tör meg, amit továbbra is hall az utazó.
Már-már odébbáll az utazó, mondván, hogy itt mindenki alszik, amikor hirtelen megpillantja a férfit, aki neki háttal állva épp egy tükör előtt tisztálkodik az egyik oldalsó ajtó mellett, amely a házból nyílik udvarra. A férfi kezében van az a tárgy, melynek hangját az utazó azóta hallja, hogy bekukkantott a nagykapun: egy villanyborotva az.
-- Szabad? -- ismétli el a kérdést, ahogy közeledik, pedig nyilvánvalóan fölöslegesen teszi, hisz már úgyis odabent van.
A férfi végre meghallja, abbahagyja a munkálkodást, és rámered az utazóra.
-- A házigazdával szeretnék beszélni – mondja, s nem mer egyből az uraság felől kérdezősködni, hátha nem nézik jó szemmel náluk az efféle megszólítást.
-- Beszéljen hangosabban, egy kicsit nagyot hallok – mondja a férfi, miközben lekapcsolja a villanyborotvát, hogy hallja.
-- Mondom, a házigazdával szeretnék beszélni – ismétli el az utazó, szinte kiabálva.
S aztán már halkabbra fogja, nehogy fölébressze az uraságot, ha esetleg aludna.
-- Persze, csak ha nincs akadálya.
Az elektromos borotvás férfi néz rá egy pillanatig, mintha próbálná fölismerni. Az elektromos borotvás férfi, aki meglett ember, s úgy néz ki, mint egy falubeli szántóvető, csak néz rá egy pillanatig, csöndben, mintha nem hallotta volna, amit mondtak, vagy mintha meglepődne, hogy valaki az oterói uraságot akarja látni.
-- Én vagyok – szólal meg végül az utazó legnagyobb meglepetésére és csodálatára.
Wenceslao Álvarez-Acevedo – merthogy ez a teljes neve férfinak, aki előtt az utazó áll – valóban az oterói uraság. Wenceslao Álvarez-Acevedo, Mariano Álvarez-Acevedo fia és az azonos nevű liberális képviselő dédunokája (aki mikor Madridba ment, hogy szóra emelkedjék a Rendek előtt, mindig saját házában szállt meg, mivel húsz-harminc mérföldönként volt neki egy), szerény külseje ellenére valóban az utolsó leszármazottja annak a háznak, melyet a 16. században Diego Álvarez-Villarroel és Catalina Gutiérrez-Acevedo alapozott meg. Olyan ház ez, és olyan családfa, melynek legöregebb gyökerei az idők legmélyéig nyúlnak vissza, s ágai századokig terjednek a számos ősi birtokuknak köszönhetően. Olyan ház ez, és olyan családfa, melynek utolsó sarja, ez a falubéli szántóvető kinézetű, idős ember, aki most itt borotválkozik az utazó előtt, s tyúkokkal meg emlékekkel körülvéve él.
A férfi, miután befejezi a borotválkozást, beljebb invitálja az utazót. A férfi vendégszerető, kedves ember, nemcsak hogy sörrel kínálja az utazót, hanem egyenként végig is mutogatja neki a hatalmas nemesi kúria helyiségeit: az esztendők porától megkopott kápolnát, a romos dolgozószobát, az üres tömlöcöket, az ősei portréjával díszített ebédlőt, az öreg könyvtárat, melynek rendetlen összevisszaságában középkori iratok, mostani folyóiratok és újságok sorakoznak, azután, ismét az udvarról indulva, a hajdani magtárakat és lóistállókat, melyekben még mindig ott porosodnak a nyergek és a kantárok, meg az a kétkerekű kocsi, amelyen dédapja, a képviselő Madridba ment, hogy szóra emelkedjék a rendek előtt, mikor az Álvarez-Acevedók még igazi nemes urak voltak, és húsz-harminc mérföldenként saját házuk volt.
-- Hát akkor maga – motyogja látogatása végeztével e mérhetetlen pusztulás láttán megindultan az utazó --, maga még mindig az oterói uraság...
-- Az uraság is meg a szolgája is – mondja mosolyogva a férfi.

Ahol a Curueňo születik
 Redipuertasnál, az iskola mellett, szétválik a folyó és az országút, s többé már nem találkoznak. Az országút megy tovább a hágó felé, végig a hegyoldalban, a folyó pedig, mint a verőér, keresi forrását völgyében az utolsó nyárfák és szérűskertek között. Az utazó nézi, ahogy távolodik tőle, miközben fölfele kaptat a hegyoldalon, s önkéntelenül is különös elhagyatottság-érzet és szomorúság fogja el: annyi kilométert ment mellette, s végül elérkezett a pillanat, hogy elváljanak. Amíg az utazó a sok napig tartó, szakadatlan gyaloglástól fáradtan fölfele, a hágó felé tart, mely útja végső horizontját jelenti, a folyó megy tovább mellette, a bükkerdők meg a lovak között, melyek lefelé tartanak egész a partjáig, hogy igyanak vizéből, keresi azt a titokzatos, távoli rétet, melyen a legenda szerint vérből fakad a forrása.
A kék hegyeken túl, melyeket az utazó szép lassan maga mögött hagy, negyvennégy kilométernyi, lefelé tartó s szinte mindig magányos, folyás után, melyet szakadékok szegélyeznek, meg az a hirtelen kanyar, melyet vize az eleven sziklába metszett, s a végtelen számú patakocska és vízesés, meg az a tíz-tizenkét völgy egymás után, olyik-másik eldugottabb, megint másik nagyobb, ahol az a harminchárom picinyke falu megbújik köveivel, három-négy fogadójával, melyek évszázadok óta hirdetik medrének és hegyeinek mesés szépségét és szegénységét. Körülöttük, meg akörül a csekély számú ember körül, aki ott él, mióta eleik megtelepedtek ott ezer esztendővel ezelőtt – szegény, halk szavú emberek, férfiak, akiknek szíve megfáradt a sok munkában, a hegyek közti vándorlásban, asszonyok, akiknek lelkét átjárta a hó, mert telente hullik könyörtelenül e magasan fekvő, magányos völgyekre --, lassan-lassan kialakult egy kultúra, melyet a folyó a vizével, az ember meg sokszor a vérével éltetett. A hó kultúrája, mely olyan ősi, mint a fák, s amelyet a Curueňo folyó lassan-lassan visz maga után a feledésbe, csakúgy, ahogy most az utazó viszi maga után a magányát az áfonyabokrok között. A kő kultúrája – melyhez ő maga is tartozik, amelyről nem mondott le soha--, meg a magányos és eleven erdőké, mint amilyen az is ott odafent, ahol a Curueňo születik, s utána vágtat lefelé, mint most a lovak teszik a medrében, keresi Polma titokzatos árnyát, amely Ambasaguas zöld nyárfásai közt már évszázadok, évezredek óta ott vár rá.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu