Sajnálatos módon, valahányszor azt mondta nekem egy külföldi, hogy nem látszom spanyolnak, az a megalázó érzésem támadt, hogy dicséretbõl mondja, s hogy épp ezért a hazámra, vagy legalábbis a honfitársaimra nézve sértõnek kellene vennem. Fiatalkoromban, azaz a múltban, semmi különös nem kellett ehhez, mikor a spanyol nemzetet megvetés övezte, melyrõl egybõl a hanyatló diktatúra jutott az emberek eszébe, meg matadorok, alávaló, ám sohasem tökéletesen kivitelezett bûntények, harsány, eléggé neveletlen emberek, háromszögletû kalappal a fejükön, kövekkel, csõrös korsóval, gitárral a kezükben, s legjobb, legrokonszenvesebb esetben az, amit mi, spanyolok magunk is a (haj,  zsibvásár, nagy zsibvásár(, vagy ami még rosszabb, karácsony tájékán a (nagy-nagy öröm( lehetetlen kifejezéssel illetünk. Ám a dologban az a legsértõbb, hogy még ma is, mikor állítólag annyit változott az ország, és mindig csak elõnyére, néha még ma is hallom (nem olyan gyakran, mint ahogy azt én személy szerint szeretném, viszont annál sokkal gyakrabban, mint azt a polgár szempontjából szeretném), hogy valaki a legnagyobb dicséretképpen mondja: (Nem látszol spanyolnak(. Néha még spanyoltól is hallottam, nõtõl és férfitól egyaránt.
Az biztos, hogy az ország imázsa (végtére is sokféle téren ez az, ami számít ilyen idõkben, amilyeneket mostanság élünk, sokkal inkább, mint maga az ország) szemmel láthatóan megváltozott, felértékelõdött. Mi több: a legszemellenzõsebb spanyolok legnagyobb bánatára eléggé hozzáidomult néhány közeli ország imázsához, mint mondjuk Franciaország és Olaszország, sokkal inkább, mint Portugália vagy Görögország, következésképpen vesztett némiképp a legavíttabb jellegzetességeibõl, mint mondjuk a hivatalossá lett vallási türelmetlenségbõl, meg a négyzetkilométerekre jutó tekintélyes apáca-lélekszámból (valódi és burkolt apácákról, azaz a negyven fölötti nõkrõl van szó). Mérhetetlen gyorsasággal levetkõztük szépen mi spanyolok mindazt, ami zavart, s mindenekelõtt ami elcsúfított bennünket. Az utóbbi tizenöt esztendõ igazi változását az állhatatos és diadalmas megszépülés jelentette, amihez mellesleg igen kiváló alappal vagy nyersanyaggal rendelkeztünk. Szabályos vonásúak itt az emberek, s kétség nem fér hozzá, hogy a spanyol nõk a kontinens legápoltabb, legtisztább asszonyai közé tartoznak: olyan városokban, mint Madrid, megakad rajtuk a külföldiek szeme, mert huszonöt év fölött mindig úgy járnak, mint aki épp bálba készül (az alatt bazári majom módjára is öltözhetnek, de ez mindenütt így van). A férfiak pedig, akik általában sokkal kevésbé vonzóak, nem is annyira kedvesek, de õk is roppant erõfeszítést tettek, hogy úgy nézzenek ki, mint egy normális emberi lény, ne úgy, mint a haramia, és ez nem kis dolog. Másrészt pedig, titokzatos módon elértünk valamit, ami még ha önkényesen is, de nagy érdemnek számít: Spanyolországban ma elképesztõ mértékben nagyobb a szõke, világos szemûek aránya, mint az ötvenes-hatvanas években volt, s erre - szemben az átlag testmagasság növekedésével - nincs magyarázat. Mindenesetre nagy eredmény, legalábbis olyan szempontból, hogy változatosság mutatkozik a fizikai felépítésben, ábrázatban, s eltûnt a múltbéli egy kaptafára szabott polgár. Az utcán látható spanyolok a tetejében még elég jól is néznek ki, ámde még ez sem volt elég ahhoz, hogy kivesszen ez az álságos dicséret.
Egy ország imázsát nem azok az emberek adják, akiket az utcán látni, és nem is a többi honpolgárnak adják, akik már-már hajlanak rá, hogy elszenvedjék az egyre elterjedtebb vagy planetáris méretû érzékcsalódást, hogy az a saját imázsuk, amit a tévében mutatnak, elsõsorban, másodsorban meg az a másik, amit külföldön alkotnak róluk.  Spanyolország nagyon is megszenvedi ez utóbbit, legalább két évszázada, mikor a romantikus utazók, elsõsorban az angolok és franciák eldöntötték, hogy ott azt fogják látni, amit elõzõleg eldöntöttek, hogy látni akarnak, vagy ha úgy tetszik, csak azt látták meg, ami utóbb (jól mutatott( a könyvben vagy néhány metszeten. A dologban az az érdekes, vagy az igazolja, hogy a spanyolok mindig milyen kevéssé voltak biztosak önmagukban, saját identitásukban, hogy maguk a született spanyolok fogadták örömmel ezt a tiszta, sablonos imázst, (valami, amirõl föl lehet ismerni õket, ami miatt mással nem összetéveszthetõk a többiek, de elsõsorban önmaguk elõtt), lelkesen üdvözölték, alá is írták, s igyekeztek még jobban fölerõsíteni azokat a jegyeket, amelyek talán a külhoni (definíció( elõtt pusztán anekdota szintjén, úgy mellesleg léteztek: még ma sem akad olyan spanyol, aki a lelke mélyén ne hivalkodna vele, hogy föl tud ismerni egy jó megmozdulást a bikaviadalon (még ha utálja is, és szerinte be kellene szüntetni), vagy aki ne érezné magát képesnek arra, hogy megfelelõ ütemben adja a tapskíséretet, ha a helyzet úgy kívánja. (Ez a vérünkben van( -- ezt a mondat legjobb tudomásom szerint csak Spanyolországban hangzik el megelégedettséggel.
Mindazonáltal az utóbbi években - jóllehet még mindig tart, hogy az idegen pillantásától függõen látja az ember itt magát - meg is csömörlött mindenki a sokat emlegetett klasszikus imázstól (legyezõ, bicska meg rojtos kendõ), meg tudatosult is mindenkiben, hogy az az imázs nehezen összeegyeztethetõ a modern vagy inkább posztmodern törekvésekkel. Más szóval (a hírlapi szociológusok legújabb képlete szerint) a történelem hátrahagyásával vagy végével jellemezhetõ történelmi korba nem léphet be az, aki még mindig történelmieskedõ jelmezt visel, mert az tisztán korjelleg, az operás 19. vagy a zarzuelás 20. századé. Szerintem részben e menekülés vagy szökés viszonylatában magyarázható, hogy minden tartomány vagy autonóm közösség olyan kitartóan igyekszik hangsúlyozni mostanság a maga sajátosságait: a maga módján mindegyik megpróbált leválni az egységes egész ódivatú imázsáról, még olyan áron is, hogy jó párszor öt évig semmilyen sem lesz neki, mivel azt a valamit nem lehet rögtönözni, és beletelik egy kis idõbe, mire másokkal is megismerteti. A katalánok és a baszkok igyekeztek lerázni magukról azt a bizonyos (definíciót(, ki tudja, lehet, hogy csak egy másik, egy szalonképesebb reményében, amelyhez aztán ragaszkodhatnak a jövõben. Ugyanez elmondható a madridiakról is, akikben már semmi kasztíliai, semmi La Mancha-i nincsen, bár akaratuk ellenére és vesztükre, hagyományosan Spanyolország sokat szenvedett kivonatának vagy kompendiumának tekintették õket.

Imázsteremtõk
Nem nehéz tudni, hogy mit nem kíván az ember, fõleg amit már nem kíván, azt viszont igencsak nehéz világosan megfogalmazni, hogy mire is törekszik. Ilyen szempontból Spanyolország mostanában meghasadt ország, kettészakadt mélyen gyökerezõ és hosszú távon megelégedést jelentõ múltbéli imázsa és a jelen, s természetesen jövõbéli imázs igénye (hiánya) között. Ám a fõ probléma nem akarat, hanem örökség, hagyomány vagy emlék, ha úgy tetszik, tehetetlenségi nyomaték, vagy  talán végleges visszafordíthatatlanság kérdése. Azaz nem is annyira harc vagy küzdelem folyik azok között, akiket az imént szemellenzõs spanyoloknak neveztem, meg az ellenségeik, a (hazaárulók( között, mint inkább annak átkáról, hogy minden ilyen (áruló( önmaga ellenében is szemellenzõs spanyolt hordoz magában, aki nem engedi neki, hogy véghezvigye a jótékony hatású, kívánatos és elengedhetetlenül fontos árulást. Még maradt valami abból a tudatból, hogy a kívülálló pillantás, amely annyira fontos a tulajdon imázsunkhoz, a saját életben maradásunkhoz, nem is méltóztatik Spanyolországra vetõdni, hogyha Spanyolország nem azt nyújtja továbbra is, amit két évszázada elvárnak tõle (amit megköveteltek tõle). Ennek megfelelõen indokolatlan, irracionális a félelem, hogy valakinek nincs sajátossága, luxemburgi, belga vagy norvég lesz belõle, hogy csak olyan alattvalókat említsünk, akikrõl három közhelyet sem lehet említeni úgy, hogy ne kezdenék keverni õket svájciakkal, hollandokkal vagy svédekkel: akikre nincsenek tévedhetetlen sablonok. Minthogy maradt még valami abból a tudatból, akaratuk ellenére, sõt annak ellenére, amit hisznek, maguk a spanyolok is tovább ápolják a klasszikus és már elporladt imázst, igaz, talán naprakészebben. Az meg, hogy kitartóan gúnyolni is szokás ezt az imázst, nem csak hogy része magának az imázsnak, hanem attól kap igazán megerõsítést, a leghatásosabb energiatöltetet, hogy hosszú távon is tartósan fennmaradhasson. Almodóvar filmjei, melyek a spanyol avantgárd legjobb kifejezõi, s kétségkívül az országra kívülrõl visszavetülõ tükörképek egyikét jelentik, tele vannak apácákkal, torreádorokkal, ájtatos dámákkal, kupléénekesnõkkel, nyomorékokkal és egyéb tradicionális folklórelemmel. Attól, hogy tehetségben és humorérzékben fölötte áll elõdeinek (Buòuel kivételével), mûveit még ugyanolyan lelkesedés fûti a (bárdolatlanok( iránt, amit Cela, maga Buòuel, Blasco Ibáòez vagy Arrabal is érzett, s ami egyik olyan kitörölhetetlen nyom, amit a spanyolság hagyott hátra maga mögött azon a csekély számú helyen, ahol megfordult az elmúlt kétszáz esztendõ folyamán, de még talán ötszáz esztendõvel azelõtt is.
Lehet, hogy véletlen, bár nem tûnik annak, hogy a nemzetközileg ismert spanyol arcok (következésképpen az országra visszavetülõ egyik emblematikus tükörkép) egy teniszezõnõ kerek arca, amint meghempergõzik a vöröses színû francia talajon; egy mindenütt jelenlévõ tenor kerek arca, aki ugyanúgy sír egy földrengés romjai fölött, mint a Siratófal elõtt állva, vagy mint amikor zarzuelát énekel a világtelevízióban; egy filmsztár kerek arca, akit rendes spanyolhoz illõen még fenyegetett a cenzúra; meg egy szopránénekesnõ igen-igen kerek arca, aki képes szeretõ édesanyává változtatni Salome alakját. Közéjük kell még sorolni egy bizalmas hangú énekes jó barna, vagy feketés, meg egy kissé összenõtt szemöldökû golfozó még sötétebb arcát is. Jelentõségüktõl vagy érdemeiktõl függetlenül, amit valahogy jónak látnék megkérdõjelezni, arcuk inkább a múlté, a tegnapelõtt Spanyolországjáé, melyet a lakosság egésze épp igyekszik számûzni és elfelejteni. Egyikük arcáról sem derû vagy irónia vagy elegancia, hanem - az esettõl függõen - kópéság, alantas szenvedély, sótlanság vagy fennköltség árad, hisz még mindig ez utóbbi, azaz a fennköltség az egyik legfõbb vonása hazánk imázsának. Nálunk még semmi sem számít ledérnek, harsánynak, elnézõnek, és természetesen kedvesnek sem. Továbbra is a mindig fennköltséggel színezett hirtelenség uralkodik. A politikusokat, az értelmiség képviselõit, az újságírókat, a televíziós mûsorvezetõket nézve és hallgatva azt mondaná az ember, ez az ország teljesen meg van gyõzõdve önnön fontosságáról, vagyis idióta, következésképpen hihetetlen, mármint nem lehet hitelt adni mindannak, ami benne keletkezett.  És épp e kényes természetû hitel miatt van az, hogy amit külföldön elérünk, döntõ jelentõséggel bír, amikor választani kell, hogy melyik itt keletkezett dolognak, figurának vagy terméknek (s ez mind döntõ fontosságú) lehet hinni végül.
Ámde a kör bûvös, mint minden olyan kör, amelyrõl érdemes beszélni. Így aztán a Svéd Akadémia pontosan azt a prózát fogja díjazni, amely arról szól, ami már nincs, és nem érvényes, és nem is lehet vele találkozni a mai Spanyolországban, csupán mint ritka anakronizmussal, ellenben évtizedeken keresztül ébren tartotta habókos hispanisták, hemingwayiánus turisták, sztálinista írók és fogadott andalúzok (inkább entomológusi* mint antropológusi) érdeklõdését. Ezek a személyek (nem kihalt egyedekrõl van szó), nem hajlandók egykönnyen feladni a kenyérkeresetük eszközét, sem pedig annak egyik módját, hogy  szenvedélyesnek érezhessék magukat, ami pedig igen olcsónak számít, mióta vannak utazásszervezõk. Spanyolország régi, visszataszító imázsát lehet kissé naprakészebbé tenni, de vigyázat az eltûnéssel, mert akkor ügyet sem fog vetni rá senki, és kimerül a szerény telér. Vannak országok, amelyek úgymond kötelességbõl vagy eleve elrendelésbõl bizonyos fajta fantáziát közvetítenek a másiknak, még akkor is, ha csupán olyan fantáziákról van szó, melyek csak utazási irodák prospektusaiban válnak láthatóvá, és Spanyolország is ilyen, ahhoz nem fér kétség. A dologban az a súlyos, hogy az úgynevezett imázsteremtõk elfogadják, interiorizálják, olykor nem is veszik észre, vagy azt hiszik, hogy épp harcolnak ellene (máskülönben cinikusok volnának, azért akad azokból is), és forgatják ide-oda, aztán a díjazás reményében megörökítik azt az imázst, amelyrõl maguk is azt vallják, hogy ki nem állhatják: féltékenység, szenvedély, homok, vér, temperamentum, állatiasság, polgárháborúsdi, kópéság, piperkõcség és fieszta, meg jó nagy zsibvásár.
De nemcsak az úgynevezett imázsteremtõkrõl meg az õ egyéni beleegyezésükrõl vagy megadásukról van itt szó, hanem az ország irányítóiról is, és bizonyos fokig - az imént említett szakadás következtében - talán a lakosság egészérõl is. Ez utóbbit nem nagyon kell vádolni, mivel szerencsére mindig a fejetlenségével, ellentmondásosságaival, s csekély jövõképével lehetett jellemezni, ám a programozás és jövendõ felelõsei, azaz a politikusok igenis vádolhatók gyávasággal, hanyagsággal és cinizmussal, mikor napjainkban Spanyolország imázsát irányítják, alakítják és manipulálják. Fõ eszközük és ablakuk a televízió, ami ahogy az imént is mondtam, a legmegbízhatóbb tükörkép, amelyet a honpolgárok önmagukról kaphatnak, sokkal inkább, mint a (valóság(, vagyis amit a honpolgárok saját szemükkel látnak, ami elõtt nincs üveg. Nos tehát, mind Calviòo, mind Pilar Miró, mind pedig Luis Solana és García Candau idejében a televízió mindig is a fõnökök által hirdetett korszerûségre és jó mûködésre való törekvés nyilvánvaló tagadása, s korjellegek és történelmi álarcok legszívélyesebb befogadója volt, és továbbra is az. Szégyellni való a kontraszt -- ez az egyetlen alkalom, hogy használni fogom a kontraszt szót egy olyan írásban, amely Spanyolország imázsáról szól - (az általam ismert legjobb és legszellemesebb) spanyol reklámbejátszások és a körítésben leadott, velük váltakozó mûsorok között. A képernyõn egyfolytában az látható, ami már nem létezik, vagy már nem számít, vagy kiveszésre ítéltetett: beszélgetések, mikor már alig akad ember, aki erre hajlandó volna egy kávéházban; korrajz-sorozatok ál-Pérez Galdós-i nyelvezettel, amit már senki sem beszél, szinte már nem is értik; olyan egyének, akik elfingják magukat, hogy jópofának tûnjenek, pedig az ilyen egyének már régen eltûntek a térképrõl; folklór vagy álfolklór-sorozatok, pedig hasonló képeket már csak özönvíz elõtti aprósüteményes dobozokon lehetne látni; francóista újságírók, akik kinyilatkoztatásokat tesznek, mikor már senki sem kívánja látni, hallani õket, ha egyáltalán valaha is kívánta látni õket látni valaki; dohányzóasztal körül ülõ, kiálló agyarú matrónák, kialvatlan írók, akik azt hiszik, hogy minden irodalmárnak még most is olyan eredetinek vagy excentrikusnak kell lennie, amint azt egy évszázaddal ezelõtt hitték; humoristák, akik avíttas szivarjukkal depresszióra csábítják az embert (atyaisten, az a bizonyos Arenas!), szintén korrajzszerû komédiák, melyek aktualitását csak az argó jelenti, s mire végre lemegy az elengedhetetlen tizenhárom rész, máris özönvíz elõttinek számít; trágár hasbeszélõk, közvetlenül a háború utáni idõszakból, akik még annyit sem tanultak meg, hogy nem kell mozgatni a szájukat; ízetlen sztriptízek, mikor az ilyesmit kínáló szalonok látogatók hiányában már-már bezárni kényszerülnek, s ha manapság van is még valami érdekes a szexben, az inkább a szóbeliség meg néhány klasszikusnak nem mondható perverzió. Az állami televízió olyan benyomást kelthet a külföldi nézõben (a magán televíziók pedig utánzók, követik a kijelölt ösvényt), hogy ebben az országban 1975. november 20-ikán megállt az idõ.
Pedig épp az idõ járt el gyorsabban, olyannyira, hogy az utóbbi tizenöt esztendõ ötven évnek tûnik. A spanyol társadalom mindig elõtte járt azoknak, akik vezették vagy képviselték, az elõbbi dátum elõtt is, meg utána is, és sokkal intuitívabb, sokkal dinamikusabb, sokkal okosabb és ironikusabb, csak túl sok évtizede hozzá van szokva a szkeptikussághoz, s a vereségtudattal rokonítható, bizonyos fajta passzivitáshoz. Nincs hozzászokva, hogy átnézze a számlákat, mert azt hiszi, hogy sohasem fogják õket kifizetni neki. Így aztán annak ellenére, hogy kritikai érzéke a nyugati világban az egyik legfejlettebb, hamar megadja magát, és a végén mindig mindenbe belemászik, részt vesz kínos dolgokban, amelyekbe beleviszik vagy belesodorják, hogy legalább látnia ne kelljen õket. Az ember nem látja azt, aminek maga is részese.

Ahol a legjobban tudnak élni
Van ebben a társadalomban valami természetes késztetés a létfeltételek és az élõhely javítására, rendbe hozatalára. Van benne önszeretet, az, amitõl például a nõk olyan csinosan járnak. De a csüggedésre, a beletörõdésre, vagy ha nagyon akarják, a fatalizmusra is megvan benne a hajlam. E késztetés és hajlam ötvözetének eredménye az az ellentmondásos és nivellálatlan imázs, melyet erõltetett kifinomultság, önmaga elõtt tetszelgõ nyomorúság, nemzetközi szintû kedvtelés és idioszinkratikus örömködés jellemez, amely azonban összevissza, és kicsit mindig hányaveti. De nem pejoratív értelemben használom ezt a szót, hanem nagyon is figyelembe véve, hogy a hányavetiség igencsak érdem, nem kevesebb, mint ha megfelelõ eszköz hiányában, szinte erõfeszítés nélkül elérjük azt, hogy valami ha csak ideig-óráig, ha tökéletlenül is, de mûködjön. Spanyolországnak ezt már jó ideje sikerül szépen, vagyis svindlizve elérnie. A tetejében még olyan ország is, ahol a legjobban tudnak élni az emberek, ami nem azonos azzal, hogy (ahol a legjobban élnek(, mert az már csúsztatás volna. Csak azt akarom mondani, hogy mindennek ellenére (és mindez már régrõl jön) az emberek tesznek róla, hogy a mindennapi élet élhetõ legyen. Ám félõ, hogy e társadalom összes erõfeszítése (és ez a rossz) csakis és kizárólag erre, erre az oly elemi foglalatosságra megy rá, és nem marad már a tényleges építésre, fejlõdésre, változtatásra vagy tökéletes rendbe hozatalra, még kevésbé pedig a tulajdon összkép megóvására, túl az általánosságban vett egyéni szépségápoláson. Csak így érhetõ, hogy egy olyan ország, amely a tolerancia, a kreativitás, az intellektuális és esztétikai kockázat és a posztmodernitás paradigmájaként szándékozik magát feltüntetni a világ elõtt (Vattimo, az olasz filozófus hálája jeléül ki merte jelenteni, hogy Madrid ugyanúgy a századvég fõvárosa lesz, mint Walter Benjamin szerint Párizs volt a 19. század végén, s honfitársa, Franco Marcoaldi ezt alá is írta a La Repubblica hasábjain); csak így érthetõ, mondom én, hogy ez az ország elbírja és kiszolgálja látogatóit az immár nevezetes - õskori, használhatatlan - telefon- és postaszolgáltatásával, még inkább elhíresült útjaival, melyeket a fennkölt (úthálózat( névvel illetnek; hogy polgárai a statisztikák szerint önkényesen a legzajosabbak Európában (sziréna, riasztó, kukás autó, a legfülsértõbb a törvény és rend zaja); hogy a közlekedés a világ megbénításán munkáló megrögzött bûnözõk közötti örökös leszámolás (a jármûvezetõk ugyanúgy bûnözõk, mint a képviselõ testület tagjai); hogy az emberek csak ordítva és egyre jobban agonizálva képesek beszélni, hogy hallják a mellettük állót; hogy az elöljáróság megszállott, önkényes lelkesedéssel túrja az utakat (a légkalapács a törvény és a rend másik kriminális zaja), ami legalább annyira állandó mint haszontalan (túlmegy az ésszerûség határain, hiszen szinte mindig munka folyik minden utcában, ahol meg nem, azok pedig siralmas állapotban vannak, balesetek nyomait, csapdákat rejtegetnek, melyek tönkreteszik a járókelõk cipõjét és bokáját, vagy a gyalogos elõre nem jelzett gödörben találja magát); hogy a taxikból a zsarnokoskodás, a kötekedés egyik legismertebb helyszíne lett, ahová csak beteheti a lábát az ember; hogy a bárokban még mindig a földre dobják, ami nem kell, így aztán akad ott összegyûrt, nyálas papírszalvéta, cigarettacsikk, olajbogyó mag, rákhéj meg fogpiszkáló, amit a nap végén önelégülten összehúz majd egy asszony a partvissal, rá a késõi vendégek lábára, hogy nincsenek könyvtárak, az a kevés meg, ami van (maga a Biblioteca Nacional is) Kafka A per címû regényének erõs utánzata, melyet Sancho Panza vezet; hogy alig akad állami hivatalnok, aki ne a szadizmus elvei alapján nevelkedett volna; hogy a legtöbb tengerpart alig jobb, mint egy építészeti barbárságokkal övezett, toxikus gyûjtõtábor; hogy a valóság és a svindlizés közötti szakadék nemhogy szûkülne, inkább tovább mélyül.
Ámde, mint azt már jeleztem, nem lehet többet elvárni egy társadalomtól, amelyet kimerítenek a napi gondok, meg a dicsõ hõstett, hogy úgy osztja el õket, hogy a mindennapi élet mindennek ellenére élhetõ legyen, noha nyilvánvalóan így csak máról holnapra megy. 1992-re igencsak (nagy zsibvásár( meg (nagy-nagy öröm( volt készülõben. Akkorra állítólag a világ szeme megint egy kicsit a mi imázsunk felé fordult, inkább az imázsunk, semmint mi magunk felé, s aki az ellenkezõjét hiszi, az vagy naiv, vagy rosszban sántikál. Nincs elegendõ adatom hozzá, hogy tudjam, milyen állapotban leledzik Barcelona és Sevilla imázsa, de Madridé az absztrakt expresszionizmus zagyvaléka felé tendál, melybõl teljesen kimarad minden figurativitás. Mindent egybevetve, ebbõl jön a pénz. És van pénz. Minden, ami az ötödik centenáriumra, az olimpiára, az Expóra vonatkozik, az humbug (bárcsak tévedne a szimatom: de nem téved), svindli-, kópé- és fennköltség szagú: mint az ásatag Spanyolország-imázs, néhány ornamentális - de pusztán ornamentális -, keresett ezredvégi retusálással. Nem valószínû, de talán túl sok is volna elvárni, hogy ilyen események küszöbén merészelje megkockáztatni az ország, hogy elszakad kifacsart imázsától, vagy másikat talál ahelyett, amit oly rég óta elvárnak és megkövetelnek tõle, pedig mázsás kõként nehezedik már reá. Ezért tehát az a legvalószínûbb, hogy innentõl kezdve egészen addig folytatódni fog a kötélhúzás, hallgatólagosan, mintha nem is kellene az a valami, a szemellenzõs spanyol és az áldott (áruló( között, amit szinte mind magunkban hordozunk. Vagy - ami pedig ugyanaz --, folytatódik a hányavetiség. Az viszont biztos, hogy addig is, ha külföldi férfi vagy spanyol nõ megint azt mondja nekem, hogy valami miatt nem látszom spanyolnak, ez a mondat - sajnálatos módon vagy szégyenszemre - a legvehemensebb dicséretnek hangzik majd számomra továbbra is.

In: Javier Marías: Pasiones pasadas (esszék). Alfaguara, Madrid, 1999

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu