2000. VI. 4., vasárnap. Verőfényes koranyári délelőtt, J. kivisz a repülőtérre.
A kocsiban szóba kerül az egyik könyvheti könyv, J. kijelenti, hogy elege
van az írók szemétségeiből. Ettől belém fullad a szó, elvégre magam is
író volnék, sőt éppen ebben a minőségemben készülök felszállni a londoni
gépre; ám a kocsiban, úgy látszik, nem íróként, hanem J. hozzátartozójaként
ülök. Száz vagy százhúsz író (írónő) lesz egy falkában hat héten át, úgy
lesznek jelen íróként, hogy egyikük sem fog írni, hacsak nem képeslapot
vagy naplójegyzetet; az előbbi privát dolog, az utóbbi puszta nyersanyag.
Repülés Garaczival és KAF-fal (aki most visszavedlett Andrássá,
tehát ő is érzi a problémát). A Csatorna fölött a kékség több tucat
különböző árnyalata. Mellettem egy asszony Bostonba igyekszik a lányához,
egy kicsit aggódik, amiért nem tud angolul; közben a Cosmopolitanban olvasgat
egy tudósítást a hímvesszők formájáról, rajzos illusztrációkkal. Az író
vagy ír, de akkor nincs jelen, vagy jelen van, de akkor nem író, hanem
díszpinty. Továbbá privát személy, aki szerzői jogok tulajdonosa (hacsak
át nem ruházta őket kiadójára vagy ügynökére). Elképzelem magamat, amint
T. faluban, egy vályogházban a korhadó hajópadlón sétálgatva regényt írnék
a most következő hat hét alatt. Ahogy K. Zs. kolléga jegyezte fel százötvenöt
éve: „Ma délelőtt regényt írtam, nem sok hivatással.” Hurcolkodás és felügyelet,
retorika és reprezentáció: ez még kevesebb hivatásnak kínál táptalajt.
Leszállás közben elhatározom, hogy mindennap kigondolok egy történetet,
amelyet a lehető legnagyobb hivatással nem fogok megírni.
VI. 5., hétfő. Pessoa mint szuvenír a lisszaboni üzletek kirakatában.
José Saramago ugyancsak jó úton van a szuvenírré válás felé, pedig ő még
él. Európa felfedezésére buzdítja a Literaturexpress utasait, s más hasonló
politikai korrektségeket beszél a szájával. Önfegyelmezési gyakorlat: Nobel-díjára
nem tenni csípős megjegyzést. Pessoa-kultusz: személyi kultusz; az álnév
gyanánt választott szó azt jelenti, hogy: személy, és azt, hogy: maszk.
A maszk, amint leválik az életmű rétegeiről.
Kitaláltam egy történetet egy kutyáról, aki sétáltatás közben
elveszti a foltjait, majd a farkát, végül a fogait és a fülét is.
VI. 7., szerda. Vonatozás Madridba. Sziklás folyóvölgyek, legömbölyödött
gránittömbök, egymásra hajigált kőkockák, ökörcsordák, paratölgyek, olajfaligetek.
Tágas, üres vidékek, hőség.
Egy fiatalember a XIX. század hatvanas éveiben elhatározza, hogy
kényelmessé és biztonságossá teszi a vasúti közlekedést. Arra vágyik, hogy
az utasok átszállás nélkül juthassanak Szentpétervárról Párizsba és vissza,
hogy útközben elegánsan étkezhessenek és kialhassák magukat. Terve lassan
válhat valóra, szűklátókörű hivatalnokok és rosszindulatú politikusok akadályozzák.
Mire mégis megvalósul, kitör az első világháború, majd a második, majd
felépül a vasfüggöny. Mire a vasfüggönyt lebontják, a repülőgép rég átvette
a vasút szerepét a nemzetközi közlekedésben. (B. P. bélyeggyűjteményébe
illő történet.)
VI. 9., péntek. Egy amerikai turista a Pradóban Goya Saturnus-képét
fényképezi, rám szól: „Get out of my picture!” Szóval, hogy ez az ő picture-je.
Kitaláltam egy történetet Goyáról, akit egy fiatalkori vétke miatt a túlvilágon
arra ítélnek, hogy amerikai turistaként szülessen újjá, s egész életét
Goya-képek fényképezésével töltse, miközben gyermekes makacssággal bizonygatná,
hogy ezek mind-mind az ő picture-jei.
VI. 11., vasárnap. Malagar, Mauriac-ház. Garaczi elmélete: a
nagy írónak kavics-csiszolás közben jött meg az ihlete, azért van a sétányon
olyan sok hosszúkás gyöngyszem. A kegyeletteljes kavicstiprásból Nagy Ildikó
segítségével létrejön egy cipőtalpra írt, koptatott szonett. Beszélgetés
a vonatban Stevan Tontic-tyal, aki jugoszlávnak született, és nem akar
átalakulni boszniai szerbbé. Berlinben él, mélyen fájdalmas, kissé patetikus
verseket ír. Magyarul egy olyan lapban jelent meg belőlük néhány, amellyel
nem szeretnék munkakapcsolatba kerülni. (Meg a Lettre-ben. a szerk.)
Kitaláltam egy történetet egy emberről, akit egész életében soha
nem engednek be sehová. Se az iskolába, miután elkésett, se a barátja házának
kapuján, se barátságba, se női testbe, se a KISZ-vezetőségbe, se az egyetem
X. karának Y. tanszékére, se a templomi kórusba, se az országgyűlésbe stb.,
végül, amikor meghal, tévedésből üresen temetik el a koporsóját: még a
földbe sincs beengedve.
VI. 14., szerda, Párizs. Rodin, amint szobrászati kompozícióban
festészeti jellegű megoldásokkal kísérletezik: A pokol kapuja. Jelenet,
jellem, dráma a szoborban: keveseknek sikerül, neki nagyon is. Az elnagyoltan
faragott kőben szinte úsztatja a finomra csiszolt fejeket. Egy japán asszony
beáll a calais-i polgárok közé, velük együtt fényképezteti magát. (Mit
szólna hozzá, ha a megpróbáltatásaikban is osztoznia kellene?) Egy másik
japán nő a Louvre-ban a megnyúzott Marsyassal fényképezkedik, Kr. e. I.
század. A szobor, úgy látszik, műalkotásból kezd visszaalakulni mágikus
tárggyá, amely alakulás lehetősége soha nem állt tőle távol: gondoljunk
az ille-i Vénusz réges-régi történetére.
Kitaláltam egy történetet egy emberről, aki azért szerelmes egy
nőbe (Amáliába), mert egy másik nő (Beatrice) szépségének visszfényét pillantja
meg a vonásaiban. Kiderül azonban, hogy a második nő (B., aki A-nak lehet
anyja, húga, barátnője, de lehet ismeretlen is) szépsége egy harmadik nő
(Celesztina) szépségének halvány lenyomata. Végül, különféle bonyodalmak
és leleplezések után az is nyilvánvaló lesz, hogy a harmadik nő, C. szépségének
eredete az első nő, A. szépségében keresendő. (S mi van, ha C. egy görög
szobor, vagy reneszánsz festmény?)
VI. 17., szombat, Brüsszel. Polgárháborús hangulat, a futball-bajnokság
miatt. Épp a német-angol meccs esedékes; hatalmas rendőri készültség, mert
fennáll a veszély, hogy a németek győznek, és akkor az angol szurkolók
szétverik a belvárost. KAF aggodalmai: miképp fogja szólítani rég nem látott
leányát? Végülis az angolok győznek, a haddelhadd elmarad.
Kitaláltam egy történetet egy virágárus asszonyról, aki öngyilkos
férfiak hajszálait árusítja virágok gyanánt.
VI. 21., szerda, Hannover. Meghalt Ernst Jandl. Jön Rosenstein,
a szabadkőműves-páholy oszlopa, a jelenlevő hölgyeknek vesz egy-egy szál
rózsát. Kopaszra nyírt fej, zsidó név, náci nagyszülők, szabadkőműves elkötelezettség.
Felolvasás a páholyban Jan Lencóval és Asli Erdogan kisasszonnyal, aki
nem tud németül, rosszat sejtek. Merő lovagiasságból azt indítványozom
Rosensteinnek: mi lenne, ha a hölgy lenne a program középpontja, s kezdenék
én? Rosenstein rábólint, és lám: csakugyan: a török tolmácsnő, ez az erőszakos,
vén boszorkány könyörtelenül felolvassa Erdogan kisasszony kisregényét
teljes terjedelemben, szörnyű kiejtéssel. A szabadkőművesek fészkelődnek,
Rosenstein nem meri leállítani a szipirtyót, Lenco (nyugdíjas szlováktanár
Zsolnán) már-már sírvafakad.
Történetem: tüdőgyulladásban elpusztult állatkerti jegesmedve,
aki, mint kiderül, csődbement bankigazgató volt.
VI., vasárnap, Kalinyingrád. A Csehovról elnevezett városi könyvtárban
találkozunk a kalinyingrádi olvasókkal. A kalinyingrádi olvasók mindenekelőtt
azt óhajtják tudni, miről írnak majd az írók a III. évezredben. P. kolléga
(nem eszik se húst, se halat, a kultúrát pedig elavult kellemetlenségnek
tartja) kiveszi a szájából a rágógumit, övtáskája cippzárja mellé biggyeszti:
„A nagymamám még nem tudott olvasni, a fiam már nem tud olvasni, úgyhogy
minek az a sok duma az olvasásról. Nem t’om, ki volt az a faszi, akik a
revolveréhez nyúlt az olvasástól meg a kultúrától, valami német náci volt,
de azér’ ebben az egy dologban igaza volt.”
Egy ember, akinek esténként leválik a feje a nyakáról, s vitorlaként
megnyúlt füleivel mint szárnyakkal csapkodva röpköd. Egy másik ember, aki
hasonlít egy parafadugóhoz, vele dugaszolják be a borosüveget. Élvezi a
borgőzt és a kellemes társaságot(!), csak az a furcsa érzése támad, mintha
tótágast állna a világ.
VI.27., kedd, Vilnius. A spanyol kolléga (ő is tanár, sőt, ha
szabad így mondani, tanárember) ámuldozik és áradozik: tudjuk-e milyen
ősrégi nyelv a litván? És milyen csodálatos, hogy ezeknek az ismeretlen,
távoli országoknak is ilyen gazdag történelmük van. Este a szálloda bárjában
ellopják a pénztárcáját: tüstént megcsappan a lelkesedése a litván nyelv
és történelem iránt. S ha már történelem: feltűnően nem esik szó a lengyelekről
és a lengyel vonatkozásokról, így viszont minden a levegőben lóg egy kicsit,
még a gyors iramú városnézés is. Mintha egy román idegenvezető kalauzolna
a kolozsvári főtéren és környékén.
Egy családregény kronotoposzai: Feljelentő néni a pincében, Feljelentő
bácsi a padláson, a Feljelentő-fiúk (hárman vannak) bújócskáznak a lépcsőházban.
Feljelentés tárgya: múlik az idő, pedig nincs rá engedélye, és nem ad róla
számlát.
VI. 29., csütörtök, Riga. A ciprusi kolléga üvöltözik, hogy miért
nem viszik taxival az Okkupációs Múzeumba. Azért, mert közel van, talán
150 vagy 200 méter. Igen, de esik az eső, vagy legalábbis szemerkél. Érthető,
hogy kíváncsi a hullahegyekre, internálótáborokra, elhurcolásokra, őrtornyokra
és egyéb látnivalókra, s az is érthető, hogy nem szeretne megázni.
Történet egy halom kidobott tojásról, amelyekből kiscsirkék helyett
kígyók és gyíkféleségek kelnek ki, elhunyt szeretteink arcvonásaival.
VII. 2., vasárnap. Országhatár és emésztés, avagy a kisállamok
nyomorúsága. Vonatunkon minden határ előtt kb. két órával lezárják a mosdókat,
és csak a formaságok elintézése után egy órával nyitják fel őket. A formaságok
intézése nem kirívóan gyors, határból pedig sok van.
Történet egy tolvajról, aki a házakból kilopja a szobákat.
VII. 8., szombat. A moszkvai metróállomások dolgozó szoboralakjai.
A kohász, a szövőnő, a gabonanemesítő, a futballista, a határőr (farkaskutyával):
megannyi allegorikus bálvány, bármikor leléphetnek talapzatukról és közrefoghatnak.
A Puskin Múzeumban Th. W. utazásunk spiritus rectora előadja, hogy Goethe
fölött eljárt az idő. Ezt már sokadszorra mondja. Érdekes módon nem Puskin,
nem Byron, nem Dante, hanem mindig Goethe az aktuális elavuló.
Történet egy mutatványosról, aki azzal kelt maga iránt bámulatot,
hogy le tud nyelni egy élő patkányt, és azt bármikor ki tudja köpni. A
patkány valójában a lelke: ki-be jár a száján a lélek. Végül, egy ízben
nem tér vissza (talán agyonütik, talán ellopják, talán lenyeli valaki más),
és a mutatványos tátott szájú viaszbábúnak bizonyul.
VII. 16., vasárnap, Berlin. K. és G. Kreuzbergben, az Oranienstrassén,
mesélnek a Big Brother műsorról: tíz-tizenkét ember egy konténerben, minden
mozdulatuk TV-közvetítés martaléka. Egy-egy résztvevőnek minden fordulóban
ki kell esnie: begyűjtik a közönség negatív szavazatait, majd ezek alapján
a résztvevőknek kell dönteniük a kiebrudalásról. Aki utolsónak marad, kap
250.000 márkát. Nemi aktus, baráti beszélgetés, társasjáték versenyhelyzetben,
kamerák előtt. A Literaturexpress mint határhelyzet ennek, mármint a Big
Brother műsornak nagyjából tízszeres hígítása. Az írók továbbra is unalmasak,
bár a nagyüzem tesz egyet és mást a felturbózás érdekében, és Goethe fölött,
állítólag, eljárt az idő: semmi defekálás TV-kamerák előtt, semmi látványos
alkotás vagy haldoklás, még szerelem, illetve nyilvános egymásra találás
is csak gyéren. Futólag eszembe jut M. kolléga (juventus - ventus), aki
egy francia csajjal borult össze flandriai lakomaasztalunk előterében,
amely lakoma történetesen az első világháborús gáztámadások helyszínén,
valami tömegsír fölött volt felállítva (erigálva), de a trendhez képest
ez még mindig harmatos. K. és G. egy másik műsorról is beszél: szimulált
túszdráma, szintén folyamatos TV-közvetítéssel, nem messze a Fülöp-szigetektől,
ahol viszont valódi túszdráma zajlik. Meghalt Petri.
Az utazásnak vége. Ma már nem jutott eszembe meg nem írni való
történet. Sehsucht nach dem Inbewegungsein, vágyódás (tkp. visszavágyódás)
a mozgásbanlevés után.
Bibliográfia
MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992
A nagyratörő
Jelenkor, 1994
A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995
Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997
Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999
Árnyas főutca
Jelenkor, 1999
„Faust a műfordító”
Magyar Lettre Internationale, 19
„Az elbeszélő hova menekül?”
Magyar Lettre Internationale, 29
„Találkozás a Bolondok Tornyában”
Magyar Lettre Internationale, 34
„Zoli és az emberi nagyság”
Magyar Lettre Internationale, 35
„Az emlékezet fogsága”
Magyar Lettre Internationale, 38
„Egy meg nem írt fejezet romjai”
Magyar Lettre Internationale, 39
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu