Emberek és nem-emberek. Egy ellentét esszencializálása
A populációk mindig és mindenütt embernek tartották és nevezték magukat, míg a közeli és távoli szomszédaik nem-emberek voltak a számukra. Még ma is vannak olyan törzsek, amelyeknek a neve egyszerűen azt jelenti: emberek.
 A mi, emberek kontra ők, nem-emberek felosztás aktualizálódik a főként a természet/kultúra ellentétpár köré strukturálódó szimbolikus repertoárral. Míg az előbbiek a kultúra és ennélfogva az emberiség szimbólumaival ruházzák fel magukat, az utóbbiakat általában természeti szimbólumokkal jelölik: szőrösek (mint az állatok), némák (képtelenek olyan emberi nyelven beszélni, mint a miénk), nyers hús evők (ez naturális, nem kulturális, mert nincs megfőzve), vad helyeken laknak (barlanglakók, erdőlakók) stb.
 A mára általánossá vált barbár terminus (a görög barbaros szóból) etimológiailag hangutánzó, hablatyolásszerű szó. A jelentése aki nem beszél görögül. A román neamt, a szláv nemecből kölcsönzött szó eredeti jelentése is ez volt, olyan emberek, akik képtelenek a szlávok "emberi" nyelvén beszélni. Továbbá a szláv kifejezés a latin esclavon (rabszolga) szóból ered, nem pedig a szláv slava (dicsőség) szóból, ahogy egyes szláv nyelvészek állították népnevük szépítésére irányuló igyekezetükben.
 Maradjunk egyetlen szimbolikus témánál a Mások azzal való megalázásának általános emberi gazdag repertoárjából, hogy az alacsonyrendű természet emblematikus jellemzőit tulajdonítják nekik: a szőrnél. A bozontos Másokra vonatkozó mitikus elképzelésektől, a hozzánk képest alacsonyrendű valamilyen barlanglakók képzetétől egészen a társadalmi divatig, amelyet az identitás jegyeként választanak vagy kényszerítenek az egyénre (a rómaiak vagy általában a katonák rövid, fegyelmezett hajviselete, a rabok borotvált feje vagy fordítva a zsiványok vagy a hippik hosszú haja, amely a fennálló rend provokálását mutatja), a haj mindig a mi/ők megkülönböztetés kulturális működtetőjeként szolgált.
 Marianne Mesnil és Assia Popova (1997-es) tanulmánya a balkán világáról kitűnő példa erre. Itt van például egy bolgár mítosz a szőrös oláhokról:
"Réges régen, még a latin korban gonosztevők háborgatták a királyságot, akik rablók és gyilkosok voltak. A nép kérte a cárját, szabadítsa meg ettől a fenyegetéstől. Ő azonban nem tett semmit, mert a gonoszok latinok voltak, mint ő. Amikor a banditák már nagyon túllőttek a célon, a cár kiutasította őket a mai Oláhföld területére jószág, élelem, nők, minden nélkül, a macska volt az egyetlen mindenes jószáguk, hogy segítsen nekik megművelni a földet. Kellett valamit csinálniuk, hogy legyen mit enniük, ezért halászni kezdtek a Dunában. A cár azt is megtiltotta nekik, hogy házakat építsenek, ezért üregeket kellett ásniuk a földbe, és azt fedni be hánccsal és náddal.
 Évszázadokon át elszigetelve teljesen elvadultak. Még a nyelvüket is elfelejtették, egyetlen szót kivéve: á-á-á-á-állj! Ezek a vademberek már nem tisztelték se a cárt se a püspököt. Nem nyírták a hajukat, nem borotválkoztak, és majdnem meztelen testüket kezdte belepni a szőr, mint az állatoknak! Ezért kezdték az emberek vlaszinak hívni őket, ami szőröset, szakállast jelent." (19. századi szöveg, amelyet Orakszojovo faluban gyűjtöttek Bulgária észak-nyugati részén.)
 A Vad-Másik minden tulajdonsága felismerhető itt: a beszéd elvesztése, a vadonban lakás, a ruhák hiánya és mindenekfelett a szőrösség. A Másik ontológiailag különböző, és ezért kétségtelenül szemben álló, legalábbis a mitikus ábrázolásban.

Primitivista ideológia - A különbségek hierarchizálása
 A Másokról kialakított hasonló képet figyeltek meg mindenütt két többé-kevésbé szomszédos kultúra vagy embercsoport érintkezési területén. Mégis úgy látszik, hogy az Újvilágot a régi világgal szembeállító képek a legkomplexebbek és a legjelentősebbek. "Amerika felfedezése nemcsak azért lényeges nekünk, mai embereknek, mert egy szélsőséges és példaszerű találkozás jelképe (...), de Amerika meghódítása nyilvánítja ki és erősíti meg aktuális identitásunk puszta alapjait." (Todorov, 1994)
 Kezdetben és még utána is sokáig a viszonyulás elutasító volt. "Láttak még néhány meztelen embert..." jegyzi fel Colon 1492-ben, és ez a kép aztán sztereotipikusan fennmarad az "indiánokról" az Újvilágban. Centrális kép ez a vademberekről, legyenek akár jók, akár rosszak, a szándékok és érdekek funkciójának megfelelően. "Colon csupán azért beszél az emberekről, akikkel találkozott, mert ők is hozzátartoznak a látványhoz, amit leír. A szigetek lakóira vonatkozó utalások mindig a természetre vonatkozó megfigyelései sorában jelennek meg, valahol a madarak és a fák között." - írja Todorov. Hosszú ideig tartott, és számos, sokszor véres vitába került, mire sikerült eljutni az 1537-es pápai enciklikához, amely végre elismerte, hogy "Az indiánok valóban emberek, nem csak olyan lények, amelyek képesek a katolikus vallás megértésére."
 Azóta valami nagyon különös történt: egy állandóan érzékelt és alapvetőnek tartott különbséget mégiscsak emberinek fogadtak el. Bár kétségkívül különbözőek, az indiánok mégiscsak emberek.
 Fontos harcokat vívtak meg a dolgok ilyen forradalmi szemléletének elfogadtatásáért és elterjesztéséért. Társadalmi szempontból ez váltást jelent arról, hogy a Másikat vadnak tartsuk (kirekesztettnek az emberi világból), arra, hogy úgy gondoljunk rá, mint primitívre (mintegy gyermekre az emberi családban, az emberi fejlődés elsődleges szakaszának hiposztazálásaként).
 Mire megy ki ez a primitivista ideológia? (Paul-Levy, 1988) Az emberiség egy, de nem egyforma. Igen, az emberiség fejlődik, de egyenlőtlenül; egyes népek gyorsabban fejlődnek, mint a többi. Ennek a nézetnek az értelmében még ma is vannak olyan népek, amelyek közelebb találhatók az emberi lét eredeti állapotához, akik primitívebbek, inkább a kezdeteknél tartanak összevetve a többiekkel, akik sokkal előrébb járnak a fejlődés útján, olyannyira, hogy végül már fejlettek, azaz civilizáltak minden (persze európai) mércének megfelelően. E szerint a felfogás szerint a világ minden kultúrája, a köztük lévő különbségekkel együtt, maradéktalanul osztályozható a többé-kevésbé primitív/civilizált terminusaival, elismerve időközben, hogy joggal tartoznak az emberi szférába. Az ember/ nem-ember ellentétpárt, amely a kizárások rendszerének igazolására szolgált, az emberek körén belüli különbségek repertoárjával váltották fel, amely az emberiségbe való befogadás rendszerét alapozza meg. A Másikat továbbra is egy bizonyos távolságban tartják, mint különbözőt, de ez a különbség többé már nem megváltoztathatatlan, mert feloldódhat a fejlődés folyamán.
 Ez a primitivista ideológia, amely jellemezte, sőt éppenséggel megalapozta az egész modern gondolkodást, a civilizáltak, a nyugati társadalmak sajátja. Addigra Európa képes volt saját identitását úgy elgondolni Másokkal szemben, hogy azokat mégis határozott de érthető különbségek választják el tőlük. A primitív mint fogalmi eszköz olyan központi jelentőségűvé vált az európai gondolkodásban, hogy még mindig "nehéz elfogadnunk, hogy a primitív társadalmakat nem lehet úgy tekinteni, mint bármely társadalom eredeti társadalmi állapotának szemléltetését. Ennek két oka van: egyfelől, ha már nem úgy gondolunk rájuk, mint a kezdetek ábrázolására, akkor nem leszünk képesek megérteni a különbséget vagy különbségeket az ilyen társadalmak és a saját társadalmunk között; másfelől, a primitív társadalmak által nyújtott ilyen kép hiteti el velünk, hogy képesek vagyunk a saját társadalmunkat megérteni." (Paul-Levy) Ezért aztán "a primitívek halála" "a történelem vége".
 A különbségnek ez az elképzelése segített új szegmentáris szembeállításokat kialakítani (Herzfeld 1987) különböző hangszerelésben szólaltatva meg a tradíció - modernitás egymásra következését: mint közösség és társadalom, organikus szolidaritás, mechanikus szolidaritás, holizmus - individualizmus stb. Bár az ilyen modernizációs elméletek bírálata évtizedekkel ezelőtt megkezdődött, még mindig nem ért véget. Megtalálhatjuk újjászületve azokban a társadalmakban, amelyeket ez az ideológia tradicionálisnak tekintett. Az átmenet és a fejlődés két vezérfogalom az olyan társadalmakban, mint a mi román társadalmunk. Ezek eredeti változatai a primitivista elképzelésnek, ezúttal a "primitívek" igényeihez igazítva. Már nem a mi (nyugati)  fölényünket méri azokkal szemben, hanem a mi (keleti) elmaradottságunkat azokhoz képest.

Okcidentalizmus és orientalizmus. A különbség esszencializálása
Evolucionista túlzásaitól megszabadulva a primitivista ideológia kialakította az ilyen szegmentáris szembeállítások enyhébb változatait is. Ezeket nemrégiben Edward Said orientalizmusként határozta meg és bírálta (s ez gyorsan emblematikus hiposztázissá vált). De elég hosszú idő telt el, mire az okcidentalizmust, az orientalizmus logikus és hatásos komplementerét megkérdőjelezték.
 Az orientalisták, mondja Said, "az ismerős (Európa, a Nyugat, 'mi') és az idegen (Oriens, a Kelet, 'ők') közötti különbséget emelte ki". Ezzel a Kelet esszencializált képét alakította ki, mint ami teljességgel eltér a Nyugattól. Ez az ábrázolás  egybeesik azzal, hogy ezeket a társadalmakat "zárt rendszereknek tartják, amelyekben a tárgy az, ami, mert kezdettől fogva azok, amik, és örökre azok, ontológiai okoknál fogva (...)"  Egyébként "Az orientalizmus jelenségét tárgyalhatjuk, értékelhetjük úgy, mint a Keletről való gondolkodás intézményesült formáját; a határozott kijelentésekben, a jelenségek leírásában, a Kelettel kapcsolatos stúdiumok oktatásában, a keleti világ pacifikálásában és leigázásában testet öltő megcáfolhatatlan gondolkodásét; az orientalizmus tehát nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom biztosítását célul kitűző nyugati viselkedésminta.(...) Ha az orientalizmust nem úgy fogjuk fel, mint az ilyen diskurzusok egyik válfaját, képtelenség feltérképezni azt a szigorú rendszerbe foglalt módszert, mellyel az európai kultúra képes volt a felvilágosodást követő korokban politikailag, szociológiailag, katonailag, ideológiailag, tudományosan és szellemtörténetileg kézben tartani, mi több, létrehozni a Keletet."
 Az orientalizálás antropológiai gyakorlat, amely soha nem ártatlan - nem hivatkozik-e minden antropológus a saját Keletjére? Nicholas Thomas nemrégiben kijelentette: "nem az a fontos, hogy tudjuk, hogyan találták ki a tradíciókat, hanem hogy kivel szemben találták ki". (Thomas, 1992). Hasonló képletet lehetne alkalmazni az orientalizmusra is, mert kimondottan vagy kimondatlanul, az esszencializálások, amelyekhez vezet, mindig összefüggnek a hatalom kérdésével.
 Vizsgáljunk meg néhány rövid példát:
A zadruga a nagycsalád egyik formája a délszláv népek és az albánok körében. Nemcsak elfogadták, de fenntartották (hogy ne mondjuk erőltették is) a birodalmi hivatalok az adószedés szempontjából való előnyei miatt. Ilyen hangsúlyt kapva ez a sajátosság megkülönböztető vonássá, emblematikus jeggyé, nemzeti sajátossággá vált, amelyet kezdetben mindenki nagyra tartott. Az idők folyamán, a hatalmi viszonyok változásával ezt a sajátosságot kezdték negatívnak felfogni: klán-kultúrának nevezték, az ilyen népek tribalizmusának. Ez a másik oldal az ún. primitív népek számára, akiknek az elmaradottságát újabban ökológiai bölcsességként értékelik.
 Esszencialista különbségeket az orientalizmuson belül nemcsak hangsúlyozni lehet, hanem kitalálni is. Nagyon sokszor ez történik a tradicionális művészettel. Például 1980-ban egy New York-i áruházban, a Bloomongdale-ben kínai iparművészeti vásárt rendeztek. A felhajtott tárgyakról azt állították, hogy hiteles kínai iparművészeti termékek kínai "áruházakból, útmenti árusoktól, kis piacokról". Bár az árusított tárgyak nagyrészét Kínában állították elő, de többnyire " a Bloomingdale New York-i művészeinek a tervei alapján, akik kivetítették a pazar és titokzatos birodalomra vonatkozó fantáziáikat, és ennek megfelelően adták fel a rendelést". (Silverman, 1986). Hasonló példákat közelebb is találhatunk. A román népművészet például sokszor szintén a paraszti társadalom és bizonyos modern elitek közti ilyen interakciók terméke, akiknek érdekük fűződik "a hagyomány ébren tartásához", a vele való azonosuláshoz. Az ilyen fajta művészetet a népszellem valamiféle örök kifejeződésének tartják, következésképpen  múzeumokban vagy alkalmilag in situ állítják ki, és a végletekbe menően találják ki újra meg újra az ilyen társadalmak autenticitásával és örökkévalóságával kapcsolatos kulturális elképzeléseknek és az elitek rájuk vonatkozó projekcióinak megfelelően.
 Az ilyen példák közben felvetik az előállítóikra, a nyugatiakra vonatkozó kérdést is, ahogy a Másikra való hivatkozási módja elkerülhetetlenül tükrözi a saját magáról kialakított elképzelését is. "A Kelet reprodukálja és kommentálja a Nyugatot", jegyzi meg Said. "Ezért az okcidentalizmus és az orientalizmus esszencializmusai nem a csoportok különbségeitől függetlenül merülnek fel, hanem az esszencializálás folyamatában alakulnak ki. Ebben a folyamatban a társadalmakon belüli és a társadalmak közötti viszonyok formálják ezen társadalmak lényegi vonásainak megkonstruálását és értelmezését." És "a két iker esszencializálás politikai bírálat részét képezheti".
 Egy finom redukcionizmus kifejeződéseként az orientalizmus-okcidentalizmus poláris ellentéte mégsem jelent feltétlenül kizárást. Időnként inkább ideális komplementaritást mutat, és egy kultúra tökéletes kompenzálása is lehet.

A tücsök és a hangya - A rend és a rendetlenség sztereotípiái
Mindenki ismeri La Fontaine meséjét. Mióta csak megírta, a tücsök és a hangya jellegzetes párja a hangya racionális, iparkodó, megfontolt (és ezért gazdag) világa és a tücsök lusta, érzéki, tervezetlen (és ezért szegény) világa közötti ellentét szuggesztív megjelenítője lett. E mögött az eléggé elméleti tipológia mögött ott rend/rendetlenség sokkal általánosabb archetípusa van, amely a legkülönbözőbb formákban nyilvánul meg mindenütt a világon. Van egy viszonylag redukált szótár, amely a különbözőség ábrázolását a rend és rendetlenség képeiben írja le és szentesíti, a morális állításokkal egyetemben.
 Ezt az archetípust kidolgozottabb formákban is meg lehet találni, mint például a szellem/lélek szembeállításának használatában. Egy román politikai elemző egy újabb interjúban a következőképpen beszél a nacionalisták és az antinacionalisták közti különbségről: "párbeszédbe bocsátkozni a nacionalistákkal olyan, mint halott emberekkel beszélgetni..." Ilyen körülmények között, és mivel "az érzéseknek döntő szerepük van egy nemzet politika profiljának meghatározásában" a szerző arra a következtetésre jutott, hogy "olyan eszmét kell találnunk, amely képes felülemelkedni az olyan erős érzéseken, mint a szeretet vagy a gyűlölet". Itt a racionalista antinacionalisták szellemével állunk szemben egyfelől, akiket az ilyen erős érzéseken való felülemelkedés eszméje vezet, másfelől a nacionalistáknál ott a lélek, amelyet ilyen erős érzések hatnak át, amelyek kizárják őket mindenfajta normális életből, ezért lehet őket hulláknak tekinteni. Szellem és lélek, az ész és a szív már nem úgy jelenik meg, mint a pszichikai élet egységének két dinamikus és komplementer összetevője, hanem mint társadalmi kategóriák, amelyek az embereket egymással szemben álló felsőbbrendű racionális és alsóbbrendű szenvedélyes lényekre osztják, akik egyfelől a Szellem rendezett, másfelől a Lélek rendezetlen világához tartoznak. Megintcsak, de ezúttal kifinomultabb módon, a hangya világa szembe kerül a tücsök világával.
 Végül a rend/rendetlenség képszerű ellentéte működik az arra vonatkozó mai társadalmi elképzelésekben, amit az új barbárnak nevezhetnénk. Ez nem a régi vadember alakja, akit kizártak az emberek köréből, és nem is a modernebb primitíveké, az emberiség fejletlen feléé. Ez emberekre vonatkozik, rendben van, de olyanokra, akik egy alacsonyabbrendű fajhoz tartoznak: a szomszédainkra, akik menthetetlenül különböznek tőlünk. Velük csak két dolgot lehet csinálni: távol tartani őket, vagy erővel megszelídíteni. Sajnálatos módon ez az, ahogy többnyire a Balkánt felfogják (és így fogják fel ők is önmagukat).
 A Balkánt azelőtt és ma is leginkább úgy képzelik el mint rendetlen helyet (mint lőporoshordót, ahogy újabban mondják) a visszaszoríthatatlan tribalizmus barbár zónáját. "A Balkán szellemét az állandó konfliktus jellemzi. Primitív fajok lakják, ezért a Balkán mindig a minden és mindenki elleni ősi küzdelem primitív fokán van. Egyes tehetséges és nagyon művelt nemzetek vagy egyének számára ez a kép úgy tűnhet, mint a lovagi szellem tökéletes megtestesülése. Az uralkodó erő a Balkánon valójában a tellurikus szellem." - írta a befolyásos Hermann Graf von Keyserling 1928-ban. Majdnem 70 évvel később az Economist közöl egy cikket "ezekről az elmaradott dél-keleteurópaiakról", amelyben megállapítják, hogy a többi volt szocialista országhoz képest "Románia és Bulgária parasztibb, brutálisabb és igazság szerint balkánibb maradt". (Al. Dutu, 1997) Egy másik cikk egy hasonlóképpen tekintélyes amerikai újságban szembeállítja a szlovéneket, "ezeket a keményen dolgozó (akárcsak a hangyák!) katolikus szlávokat, akiknek a kultúráját évszázadokon át az osztrák birodalom formálta", Jugoszlávia déli részének lakóival, amely "furcsa, bizarr és rémisztő ország, ahol az uralkodó vallás vagy a muzulmán vagy a keleti ortodoxia". Amerika volt szovjet majd jugoszláv nagykövete, George Kennan a Carnegie Foundation számára készült a Balkan Crisis: 1913-1993 című jelentés bevezetésében még elfogultabban arra a következtetésre jut: "A balkáni háborúk legfőbb mozgatója nem a vallás volt, hanem az agresszív nacionalizmus. De ez a nacionalizmus, ahogy a csatatéren megnyilvánult, egy mélyebb jellegzetességből ered, amely talán a távoli törzsi múltból maradt vissza. És ez a vonás még ma is megvan" (M. Todorova, 1997).  Ez az elemi tribalizmus az, amit sokan minden Balkán háborúk (az első világháborút beleértve!) forrásánál felfedezni vélnek, Robert Kaplan a Balkan Ghost című híres könyvében még a II. világháborút is ebből eredezteti: "A nácizmus például fel tudna mutatni balkáni eredetét. Bécs külvárosaiban, amely olyan termékeny táptalaja volt a szláv világra jellemző etnikai viszálykodásnak, tanulhatott meg Hitler olyan pusztítóan gyűlölni". (Todorova)
 Az ilyen állítások, amelyek szélsőségesek ugyan, de nem ritkák, "egy jól szervezett civilizáció felsőbbrendűségében való növekvő hitről" tanúskodnak "a barbársággal, az archaikus hajlamokkal, elmaradottsággal, banális konfliktusokkal, lázadó és kiszámíthatatlan magatartással, röviden a 'tribalizmussal' szemben". A tribális kifejezést használva Kennan úgy határozza meg a Balkánt, mint civilizálatlan régiót, amelyet afrikaiak laknak. Közismert politikai tradíciójuk alapján Elie Kedourie úgy osztályozta Afrikát és Ázsiát, mint a törzsi berendezkedés és a keleti despotizmus örököseit. A törzsi társadalom főbb vonásai a primitivizmus, kezdetlegesség és ennélfogva gyengeség. A "modernizálás szükségességével és politikai és képviseleti rendszerének bonyolultságával" szembekerülve az ilyen törzsi társadalom egyszerűen zsarnoksággá válik. Méghozzá keleti zsarnoksággá, amely alapvető passzivitást foglal magában, amely összeegyeztethetetlen a kezdeményezéssel és a vállalkozó szellemmel, írja Maria Todorova.
 Embereknek és közösségeknek ilyen hirtelen civilizált Hangyákra és hirtelen barbár vagy tribális Tücskökre való szétválasztása minden szintre kiterjed. A következő jelenet látható például egy dokumentumfilmben, amelyet a BBC készített Koszovóról: egy pristinai középiskola fallal kettéosztva, amely elválasztja a szerbeket és az albánokat. "Ki tettük a művészeink képeit a falra, kitakarítottunk, tisztaság van! Nézze csak meg, 'azok' milyen piszkosak!" - mondja a szerb igazgató. "Egyszerűen nem igaz, hogy az albán diákok zajosabbak!" - védekezik az albán igazgató. "'Azok' bármit csinálnak, el lehet mondani, hogy civilizálatlanok. Csak mostanában kezdtek civilizálódni, ezt mindenki látja!", állapítja meg a szerb értelmiségi nő az albánokról. "Egy pillanat alatt meg lehet ismerni a szerb fiatalokat: arrogánsan viselkednek, pedig azt hiszik, hogy ők a civilizáltabbak...", mondja egy albán értelmiségi nő. A szerbek és az albánok közötti különbségeket és eltérő tendenciákat egy megváltoztathatatlan képzelt dichotómiában helyezik el következetesen: rend, civilizáció, tisztaság kontra rendetlenség, barbárság, hangoskodás és piszkosság.
 Szeretnék itt megemlíteni egy magas rangú román köztisztviselőt, aki a televízióban azt mondta, hogy a Balkán mindig a rendetlenség zónája volt, és itt az ideje, hogy végre a rend telepedjen meg a Balkánon. A román kulturális elit egy másik prominens alakja a koszovói háborúról szólva kijelentette: "Választanunk kell a barbárság és a civilizáció között. Nincs más alternatíva!"
 Túl a szónokok korlátozott szándékain, akiknek meglehettek a saját politikai indítékaik, az a mód, ahogy a dolgokat bemutatták, logikusan ahhoz a gondolathoz vezet, hogy csak egyetlen Rend létezik (a civilizáció), és ennélfogva minden olyan társadalom, amely nem osztozik ebben a rendben a társadalmi rendetlenség (barbárság) állapotában találja magát. Vagy pedig nincs olyan társadalom, amelyiknek ne volna meg a saját rendje, legyen az jó vagy rossz, amely lehetővé teszi a létezését. Rendetlenségnek minősíteni annyi, mint nem adni lehetőséget a megértésére, és esetleg a megváltoztatására vagy elfogadására.

Történelmi rasszizmus?
A rendről és rendetlenségről folyó diskurzus, amely kezdett nemzetközileg teret nyerni, arra megy ki, hogy az ember/nem-ember kirekesztő szembeállításáról szóló mitologikus beszédet beoltsa a primitivizmus ideológiai törzsébe. Így esszencializálva a különbség megint helyrehozhatatlanul fundamentális és ennélfogva kizáró ellentét lesz: a civilizált rendes világban nincs hely a rendetlen barbárok számára! Elmozdítva (mivel az új barbár lehet egy távoli Másik vagy a saját szomszédunk) ez az új szimbolikus geográfia a mitikus gondolkodás elemi struktúráit használja a racionális politika megalapozására és igazolására. S ha ezt teszik, ezzel magának az észnek és a kritikai szellemnek az eszméjét árulják el, amelyre a modernitás épült. A rendetlenség képét átvették azok, akiknek eredetileg tulajdonították, feszültségeket és belső kirekesztést teremtve. Így aztán nemcsak társadalmakat, hanem társadalmi kategóriákat és csoportokat is felosztanak Hangyákra és Tücskökre.
 A kettős esszencializálásnak, tulajdonításnak és sztereotipizálásnak ez a módja minden bizonnyal hozzátartozik az emberi tudáshoz mindig és mindenütt. "A kérdés tehát nem az (vagy nem az kéne hogy legyen), hogy vajon az emberek mindent lényegiségekre redukálnak-e vagy sem. Ellenkezőleg, arról van szó, hogy tudjuk, hogy ezek a redukciók mikor válnak olyan hatékonnyá, hogy nehéz őket kellő távolságban tartani ahhoz, hogy megfigyelhessük, hogy az elemzőnek segítségére lehetnek-e vagy sem..." (Carrier) Avagy minden azt sugallja, hogy a hangyának és a tücsöknek ez az egész ideológiája inkább problémákhoz vezet, ahelyett hogy a meglevőket megoldaná.
 Van még más is ezzel a rend/rendetlenség képzettel kapcsolatban. Bizonyos értelemben kezd egyfajta történelmi rasszizmussá válni. Ami igazolható a biológiával a rasszizmusban (a genetika), azt kulturálisan belevetítik a rendetlenség ábrázolásába: van valami egy társadalom vagy egyes társadalmi csoportok kultúrájában és/vagy történetében, ami rendetlenségre kárhoztatja őket, vagy más szóval, képtelenné teszi őket, hogy kibírják a rendet. Az érvelés minden esetben tudományos: először a genetika, aztán a történelem. Gyakran előfordul, hogy a kirekesztés mindkét formájával találkozunk, például a cigányok esetében, ahol ez a valami genetikus is és történelmi is.
 Végül, de nem utolsó sorban, úgy tűnik, hogy míg eleget tudunk a biológiai rasszizmusról, és képesek vagyunk felismerni a kifejeződéseit, sokkal kevésbé vagyunk érzékenyek a történelmi rasszizmusra. Marek Kohn ünnepelt könyve The Race Gallery. The Return of Racial Science a neo-rasszizmus beható elemzése: "A New York Times magazine megkérdezett embereket egy állami árvaházban, Ploestiben. Amikor azt mondták neki, hogy egy külföldi elhagyott csecsemőket keres örökbefogadásra, Dr Luiza Popescu megjegyezte, hogy a legtöbb ilyen gyerek a cigány 'babagyárból' való. 'Hogy akarhatnak amerikaiak cigányokat örökbe fogadni?', kérdezte. 'A genetika az egyetlen dolog, ami kezdettől fogva számít. Egy ilyen gyerek majdnem biztosan tolvajként végzi!' 'Popescu kijelentése -kommentálja Kohn - egy eszme erejét tanúsítja, ahogy fenn tud maradni hosszú időn keresztül. Joachim Gottfried Herder a faj romantikus fogalmának alapító atyja úgy gondolta, hogy minden fajnak megvan a maga szellem (népszellem), amely különböző formákat ölt a korszellemnek megfelelően. Dr Popescu az elv első részéhez ragaszkodik annak implicit feltételezésével, hogy a cigányoknak alapvetően megváltoztathatatlan a természetük. (...) A huszadik század végén Herder és Lombroso romantikus hagyománya a genetika fogalmaiban jut kifejezésre. A szellem ugyanaz; csak a formája változik a történelem során." (Kohn, 1996)
 Számos hasonló eset elemzésére alapozva Kohn arra a következtetésre jut, hogy "Kelet-Közép Európa még mindig romantikus táj", ahol "a demokratikus hagyományoknak nagyon gyenge a gyökerük, a populista hagyományok viszont a kulturális örökség részét képezik.". Ezért aztán "bármilyen sűrűn igyekezzenek is a nyugati tudományos elit kiválóságai nyilatkozatokban nevetségessé tenni a tévében vagy az UNESCO-ban azt a nézetet, hogy ilyenfajta eszmék újra felüthetik sötét fejüket a tudományban (...), ez nem sokat számít az olyan klinikákon és laboratóriumokban, ahol továbbra is Dr Popescu és társai kezében van az irányítás."
 Tanulságos látni, hogy a kirekesztés egy formájának (a rasszizmusnak) a kritikája hogyan állítja szembe a nyugati tudományos elit kiválóságait Kelet-Közép-Európa román tájképével, ahol a populizmus a kulturális örökség része, és ezzel valójában a kirekesztés egy másik formáját hozza létre: a történelmi rasszizmust. Amikor Marek Kohn Herdert és a romantikát történelmi (értsd tudományos) érvekként használja, éppolyan tudatlannak bizonyul velük kapcsolatban, mint Dr. Popescu (vagy éppenséggel bármelyik másik rasszista) a genetikával kapcsolatban. Hogy őt idézzük: a szellem ugyanaz, csak a formája változik...

Bibliográfia

MIHAILESCU, Vintila
„Ami a nacionalizmus mögött van”
Magyar Lettre Internationale, 18

SAID, Edward
Orientalizmus
Európa, 2000

TODOROVA, Maria
„A Balkán”
2000, 2000, 7-8

„Ahogy a Balkánt elképzelik”
Magyar Lettre Internationale, 40
 
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu