JB: Emlékszik, az elején az abszurditásról beszélgettünk? És az abszurditás csapdájától az irodalomban stb.? Ez jó és érdekes stiláris fejlődés volt, de amit tényleg jelzett a társadalomra nézve - a művész és a társadalom viszonyában -  ennek tiszta hozadéka az volt, hogy  a művészek nagyrésze  magáévá tette az abszurditás eszméjét is ezzel az új stílusiránnyal együtt. Mert rendben van, ha az ember abszurd maga magának, a saját művészetében, de ha valaki a közelünkben, aki nem művész nagyon rosszul jár a századnak e miatt az abszurditása miatt, nem lehet igazán a művészi szempontokra hivatkozni. A stílusbeli idiómának az egzisztenciálissal való fedésbe kerülése  lelkesíthet egy művészt. És a diadalmaskodó abszurditás láttán még az a végső jóérzése is meglehet, hogy realistának mondhatja magát. Azt szeretném kérdezni, nem is tudom, hogy mondjam, hisz-e abban, hogy a kereszténység a tolerancia és a szeretet e két fő fogalmával, fenn tud maradni a belátható jövőben, a következő századra? Ha adva van a túlnépesedés nyomása, a velejáró sokszor rendkívül militáns hitvallásokkal, az egyébként spirituálisan nagyon meggyengült Nyugat nihilisztikus tendenciái és a művészi ambíciók egoizmusa (ami köztudottan még mindig a lehető legkisebbik rossz)?
CM: A válaszom erre a kérdésre: igen, fenn fog maradni. Ami pedig az abszurditás szerepét illeti, elmondhatok egy megtörtént esetet: láttam Beckett Godot-ra várva című darabjának egyik első előadását Párizsban. Elég jó közönség volt, mivel ezekre az előadásokra olyan emberek járnak, akik figyelik az új fejleményeket a művészetben. És persze a darab a hátborzongató humor számos elemére épül, ami mind része az abszurdnak, de azok a jelenetek, amikor Pozzo  kínozza Luckyt, kirobbanó kacagást váltottak ki a közönségből. Fel voltam dúlva. A közönségnek ez a derültsége és az én feldúltságom valamelyest választ ad a kérdésére.
JB: Igen. Ön megmaradt a keresztény értelemben, a közönség nem. Erről van szó. Más: Az „Ars Poeticá”-ban azt mondja...***

(a végére)
JB: Szeretnék feltenni néhány kérdést az orosz költészettel kapcsolatban. Mit gondol Paszternakról?
CM: Fiatal koromban egy barátomtól megkaptam ajándékba Pasztenak Vtoroje rozsgyenyije /Másodszor születni/ című verseskötetét. Akkor még nem jöttem rá, hogy a cím arra utal, hogy újra megszületni a marxizmus igazságaira.
JB: Igen, igen.
CM: Akkor még nem láttam egyebet ezekben a versekben, mint gondolatokat a művészetről, a természetről és így tovább - nem volt benne semmi politikai - de évekkel később részt vettem egy konferencián, ahol Korzavin éppen erről a Paszternak verseskötetről beszélt . És azt mondta: „Fiatal gyerek voltam, és azt gondoltam, ha minden ilyen gyönyörű nálunk - szóval Paszternak térített meg sztálinistának”. Úgyhogy ez az író mint csábító felelőssége. Nagyezsda Mandelstam írja az emlékirataiban, hogy egy költő bármi lehet, csak csábító ne legyen.
JB: Ez az, amit Auden mondott Yeatsről, ugye? Amit most mondott, az egy etikai, egy morális princípium nem pedig egy esztétikai princípium alkalmazása egy költőre.
CM: Igaz. Paszternaknak ugyanebben a kötetében volt egy sor, amelyik évekig visszhangzott bennem azzal a refrénnel, hogy „kak toljko v rannem gyetsztve szpjat”.
JB: Rendben van. Ez már válasz. És Mandelstam?
CM: Őt későn ismertem meg, a háború után.
JB: És a másik kettő? Ahmatova és Cvetajeva? Gondolom őket is viszonylag későn, csak a háború után olvashatta?
CN: A háború utáni időszakban. Julian Ruwim fordított valamit Paszternaktol és Ahmatovától, a korai verseiből lengyelre már a háború előtt is. A neve ismert volt.
JB: De nemigen hatott, ugye? Kár. Az orosz irodalom ebben a században adott úgy hat vagy hét abszolút ragyogó költőt a hazának. Egy olyan társadalomban, ahol az állam, az egyház, a filozófiai gondolkodás tekintélye olyan élesen hanyatlik, a költők az emberi maximumra kénytelenek példát adni, igaz? Így aztán az oroszoknak azzal a négy vagy öt vagy hat vagy hét költővel,  roppant változatosságban van kit követni. Ez bizonyos értelemben olyan, mintha volna hét szentjük. Lehet azonosulni ezzel vagy azzal vagy amazzal. Pan Czeslaw, amennyire ismeri az orosz költészetet, ha sose került volna az Uralon kívül, Ön melyikükkel tudna azonosulni?
CM: Azt mondanám, hogy Mandelstammal. Nem azért, mert van Mandelstamnak egy mítosza, egy legendája, ami szerintem kissé hamis, hiszen ő is különböző korszakokon ment át, és ez, hogy szentet csináltak belőle, a szabadság szentjét... én nem osztozom ebben a legendában. De ami egyes sorainak fémes csengését illeti, Mandelstamot választanám.
JB: Van, akit nagyon szeret az angol nyelvű költészetben?
CM:  Azt kell mondjam, hogy ez Whitman. Számomra Whitman olyan költő, mint azok a régi festők, akik ki tudnak venni egy részt a nagy vászonból, kiemelnek, kivágnak egy részt, átalakítják, és ott látható egy egész világ abban a kis szeletben. Nekem ez Whitman. Rendkívüli ... lökést tud nekem adni. És pontosan megfelel a valósághoz való falánk, mindenevő viszonyulásnak.
JB: Talán azért is találja Whitmant konzseniálisnak, amit Ön ír az „Ars Poeticá”-ban: „vonzódás a tágas formákhoz”.  És az olyan költők, mint Frost, Auden, Yeats, Wallace Stevens: nyilván olvasta őket többé-kevésbé. Érez affinitást valamelyikükhöz?
CM: Meg kell mondanom, hogy furcsa módon Auden prózájához érzek affinitást.
JB: Számomra ez a lehető legvilágosabb próza.
CM: Wallace Stevens nekem tökéletes rejtély. Vonz is taszít is, nagyon ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban.
JB: És Frost?
CM: Tudom, hogy ebben szemben állok magával, aki nagy rajongója Frostnak...
JB: Tényleg nagyon szeretem Frostot - rengeteg teljesen megdöbbentő során túl - főleg azért, amiben a költészete olyan radikálisan eltér minden mástól ennek a kontinensnek az irodalmában: a rémület sajátosan amerikai felfogásáért. Az európai költészet tragikus költészet, Frosté nem az, mert a tragédia mindig fait accompli, retrospektív műfaj. És Frost ennek az ellenkezője, mert a rémület mindig anticipáció, saját negatív potenciálunk kivetítése. Ebben a jövőre-orientált értelemben ő tényleg nagyon amerikai, valamelyest katasztrofista, mint Ön. Ezért vagyok úgy oda érte. Ezért kérdeztem rá. De van-e olyasmi az amerikai, az angol költészetben, ami valami minőségileg újat adott Önnek, ha nem spirituális, akkor idegi értelemben?
CM: Nagyon őszintén és minden szégyenkezés nélkül meg kell mondanom, hogy ha idegen nyelveken olvasok verset, mintha üvegfallal volnék elválasztva. Sokszor lengyel fordításban kell olvasnom egy költőt, hogy érzelmileg tudjak hozzá közelíteni. Például Emily Dickinson. Olvastam Emily Dickinsont, de elég későn, Baranczak fordításában éreztem meg hirtelen Dickinsont.
JB: Zseniális a fiú. És a lengyel költészetben, kitől származtatná magát?
CM: Közvetlenül Mickiewicztől. Van egy olyan teóriám, hogy a lengyel költői nyelvet a 16. században teremtette meg Kochanowski. De aztán, a barokk korszakban a nyelvnek ez a tömörsége valamelyest szétzilálódott, és csak a 18. század végén, a felvilágosodás korában konszolidálódott újra. És ez a megszilárdulás tette lehetővé az ún. romantika lengyel költészetét. Mickiewicz közvetlenül a felvilágosodásból származtatható. Ahogy az orosz Puskin is közvetlenül a  felvilágosodásból ered.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu