Az a dinamikus ifjú, Lorencito Quesada, aki oly lelkesen lobogtatja településünk zászlaját a megyei lapban, bizonyára sosem felejti el azt az estét, amikor a szokásostól eltérően hajnalig maradtunk a Royal Kávéházban, márpedig nem az ital miatt, hiszen egyikünk sem hajlott a meddő kicsapongásra; hanem azért, mert valaki, talán épp Lorencito, aki - ahogyan ő maga szokta mondogatni - szívesen kutatja a természetfeletti jelenségeket, hazajáró lelkekről kezdett mesélni. Aztán valamennyiünknek eszébe jutott egy; amikor pedig Plácido Salcedo, a gimnáziumi fizika tanár sebet akart ejteni szárnyaló képzeletünkön, hogy visszaállítsa jogaiba a tudományt, már túl késő volt, és az ifjú Quesada bőven elárasztott bennünket az egyiptomi piramisok ördög tudja miféle mágneses erejéről meg a földönkívüliek vezette űrhajók bizonyított földi látogatásairól szóló történetekkel. Azt mondta például, hogy a tüzes szekér, mely magával ragadta Éliás prófétát, nem is az volt, hanem egy repülő csészealj, akár a betlehemi csillag... Ezen a ponton Simón unokaöcsém, aki a dogma kérdéseiben rendszerint igen bizalmatlan, megkérte, hogy ne beszéljen olyasmiről, amihez nem ért, hiszen sem ő, Quesada, sem más nincs arra felhatalmazva, hogy tetszés szerint értelmezze az Írást; és akkor Salcedo, aki meg akarta nyugtatni őket, még jobban elmérgesítette a vitát, mivel egyrészt arra ösztökélte Lorencitót, hogy ő is adja meg a tudománynak a kellő tiszteletet, amelyet bármiféle hiedelemmel szemben megérdemel; ugyanakkor az unokaöcsémet is meg akarta enyhíteni, a szabad kutatás teológiai fogalmára hivatkozva, ez pedig olyan volt, mintha magához az ördöghöz fohászkodott volna. Unokaöcsém haragra gerjedt és lutheránusnak nevezte Salcedót, aki őt Torquemadának; Lorencito pedig, aki oly beszédes kedvében volt aznap este, kihívóan azt kérdezte tőlünk, vajon hiszünk-e abban, hogy a megváltás más bolygók lakosait is érinti majd; én igyekeztem visszatartani unokaöcsémet és Salcedót, s visszaparancsoltam őket a helyükre, végül don Palmiro Sejayán - kinek hófehér hajkoronája előtt valamennyien meghajoltunk, - volt kénytelen lefújni az újabb támadást. Így szólt: "Viselkedjenek, uraim", mire azonnal elhallgattunk. Jacob Bustamante költő, akit épp akkoriban koszorúzott fel az önkormányzat, kihasználván a csendet, mérgezett nyilat küldött unokaöcsém felé és énfelém:
 - Egyesek - mondta - nem vesznek tudomást a Második Vatikáni Zsinatról.
 - Otthon őrzöm valamennyi aktáját - vágta rá unokaöcsém -, és biztosíthatom Önöket, hogy egyikben sincs szó repülő csészealjakról.
 - Simón barátom - szólalt meg szomorkásan Lorencito Quesada -, ne legyen már ilyen velem, hiszen a hit dolgában sem Ön, sem én nem voltunk soha csapodárak.
 Mindenki tudja, hogy az ifjú Quesada istenfélő lélek, s aranyból van a szíve. Autodidakta, az Adoración Nocturna örökös altitkára, tizenkét éve a Méteres Szabóság áruházlánc alkalmazottja; ugyan kinek lett volna szíve a szemére vetni, hogy csapongó helyett csapodárt, s infula helyett influát mondott néha? A mi kis petit comiténkben a valódi bomlasztó elem Jacob Bustamante volt: bozontos szakállal és hajzattal ékeskedett, amely rálógott a fülére, és a szabadvers, valamint a gitáros misék lelkes híve volt. A siker megrészegítette: miután a képviselőtestület kiírásán learatta a babérokat, egyre többen sutyorogtak róla, mint a Tengerészeti Minisztérium éves pályázatának egyik döntőséről...
 - Uraim - don Palmiro Sejayánnak ismét helyre kellett állítania a rendet -, ha megígérik, hogy nem veszekednek többet, elmesélek egy kísértet-történetet.
 - Valamiféle szájhagyomány útján terjedő legendát a szülőföldjéről? - kérdezte Salcedo, az örök szkeptikus, fagyos elme.
 - Szó sincs semmiféle legendáról, kedves tanár úr. Amit el akarok mesélni, az énvelem esett meg. Ha megengedik...
 - Egy pillanat, don Palmiro - mondta Quesada, és felállt. - Ha nincs ellenére, rögzíteném a történetét a kismagnómon.
 Don Palmiro rá jellemző nagylelkűséggel bólintott. Lorencito Quesada már számos interjút felvett, melyek során don Palmiro hosszú, viharos életéről mesélt, attól a naptól fogva, amikor, még kisgyermekként, szőnyegbe csavarva elhagyta Örményországot. Quesada rendre megígérte, hogy leközli az interjúkat a Hajónaplóban, mely napilapnak ő tudósított a városban, de az az igazság, hogy csak telt-múlt az idő, ám don Palmiro kalandjait mégsem örökítették meg a rotációs gépek. "Még egy kis türelem - kérlelt bennünket Quesada -, azt mondták a szerkesztőségben, hogy túl sok az anyag." Salcedo epésen azt vetette fel a késés okaként, hogy bizonyára diplomáciai konfliktushelyzet alakult ki az Ottomán Birodalommal; Bustamante pedig suba alatt azt híresztelte, hogy Quesada a legutolsó majom a Hajónaplóban. Egyedül don Palmiro tett úgy, mintha nem venne tudomást a sok-sok interjú haszontalanságáról, sőt továbbra is alávetette magát nekik, a Lorencito újságírói hivatása iránti tiszteletből, rendületlen kedélyességgel, harsányan kinyilvánítandó eredendő jóságát.
 Ki ne emlékeznék don Palmiro Sejayánra, ki tudná feledni előkelő alakját, mely élemedett kora ellenére is oly délceg maradt; makaói nád sétapálcáit, szigorú, fekete öltönyeit; azt az egyszerűséget, ahogyan az alattvalóival bánt, márpedig valamennyien azok voltunk, hiszen don Palmiro birtokolta a városka - ha nem az egész megye - legtekintélyesebb vagyonát? Még ma is látom abban a kávéházi sarokban, szilárdan, akár egy tölgy; összekulcsolt ujjaival a botján, sasorrával és hófehér bajszával, az örmény rassz emblémáival, amely igaztalanul örök széthullásra ítéltetett, "nem úgy, mint más népek", mondogatta Simón unokafivérem. Amikor don Palmiro tizenkét-tizenhárom éves volt, néhány rokona megmentette őt a török véres jatagánjától, és egy gőzhajón Valparaísóba vitték. Ám alighogy egyéves hajózás után földet ért, a Richter-skála szerinti oly nagy erősségű földrengés érte, hogy don Palmiro azt hitte, eljött a világvége. Megismerte a vigasztalanságot és az éhínséget, árvíz-károsult lett, az Andok hegyszorosai közt túlélt egy lavinát, hajótörést szenvedett a Karib-tengeren, két ízben majdnem agyonlőtték (bár a háborgó dél-amerikai köztársaságokban egyáltalán nem ritka az efféle veszély), végül hatalmas vagyont halmozott fel varrógépek eladásából, amelyeket Peru hegyvidéki és őserdei falvaiban értékesített, majd később egy nagyhírű gyárüzem-láncban állíttatott elő, Limában, a Csendes-óceán gyöngyszemében, ahogyan ő nevezte. Egy spanyol származású hölgy férjeként, hetvenéves korában felszámolta gyümölcsöző tengerentúli vállalkozását, s miután saját rab hazájába nem térhetett vissza, úgy döntött, hogy az asszonyáéba vonul; így került Spanyolországba és a mi kis városunkba, a felesége szülőföldjére, és itt is özvegyült meg; s hogy gyógyírt találjon bánatára és színt varázsoljon acélos aggságába, megnyitotta az Ararát Elektrobazárt, amely még ma is Palmiro Sejayán emlékét idézi az Orduňa tábornokról elnevezett tér legjobb sarokházában. Don Palmiro, akit valamennyien nagyra becsültünk (az ifjú Quesada szavaival szíriaiak és trójaiak egyként), mindig pontosan jelent meg Royal Kávéház-beli összejöveteleinken, és szép lassan megtétetett valamennyi elfogyasztott kávé, cukrászsütemény és rumos tej mecénásává, amiért leginkább a mogorva Bustamante lehetett hálás neki, nem a szegénysége, hanem a zsugorisága miatt, hiszen még akkor sem fizetett egyetlen kört sem, amikor megkapta azt az oly sokat vitatott önkormányzati díjat...
 De ott tartottam, hogy Lorencito Quesada felállt, hogy elővegye a diktafonját, a japán technika eme csodáját, amely belefért a kabátzsebébe, és ott is hordta mindig, hátha alkalma nyílik "elcsípni a hírt, az élő dokumentumot". Tisztelettudóan, de büszkén tette ki az asztalra, don Palmiro elé, s hogy ellenőrizze a szalagot (mert mindenben rendkívül aprólékos volt), bemondó-hangon azt mondta: "felvétel, felvétel"; és csak amikor már biztos volt benne, hogy kristálytiszta lesz a felvétel, akkor kérte fel don Palmirót, hogy mesélje el kísértet-históriáját.
 - No de barátaim, már éjfél is elmúlt - mondta don Palmiro, rápillantva drága zsebórájára. - Már biztos szívesen nyugovóra térnének.
 - Hát akkor mondja el tömören - bátorította Quesada. - Hagyja ki a részleteket, csak úgy grosso modo...
 - Az ígéret szép szó... - még Salcedo, a szigorú tanár sem rejtette véka alá türelmetlenségét. - Hiszen már elhúzta előttünk a mézes madzagot.
 - Don Palmiro, nagyon csalódottak leszünk, ha most nem beszél - mondta Simón unokaöcsém.
 - ...az övön aluli ütés volna... - szólalt meg ezúttal az ifjú Quesada.
 Megbéklyózva a kíváncsiságtól, tehette volna hozzá szegény Lorencito, hallottuk, amint don Palmiro rumos tejet rendel valamennyiünknek (Bustamante gyorsan hozzátette, hogy süteményt is kérünk), s egyik kezét a faragott botfőre támasztva, kortyolt egyet a tejből, megtörölte a száját egy makulátlan zsebkendővel, majd vaskos, kiegyensúlyozott hangján - amellyel valamennyiünket lefegyverzett - megszólalt. Teltek-múltak az órák, amint őt hallgattuk, egy csokorban köré gyűlve, s csak úgy ittuk kimért szavait. Szavainak köszönhetően, ott a Royalban, annál az asztalnál olyan tájegységek és városok, állatok és gyümölcsök, valamint a civilizáció kezdeti fokát sem ismerő ősi törzsek nevét ismerhettük meg, amelyek létezéséről egyébként soha nem szereztünk volna tudomást. Amikor aztán hazafelé elsétáltunk az Orduňa tábornok tér árkádsora alatt, s közben a jamszgyökérre vagy a guaraní indiánokra gondoltunk, rémülten döbbentünk rá, mily hatalmas is a világ.
 Az eset, mondta don Palmiro, a húszas évek végén történt, az Andok egyik eldugott kis hegyi falujában. Don Palmiro, aki nagyon fiatal volt még akkoriban, bérelt öszvér-háton utazgatott ama kihalt vidéken, és férfi-női fehérneműt, valamint tucatbizsut árult bizományban. Egy téli napon érkezett a faluba, szürkületkor; havazásra állt az idő, s nem sok reményt táplált oly sok órányi szamaragolás után a szakadékok és hágók közt. Az utcák nem voltak kivilágítva, emlékezett vissza don Palmiro, a vályogházakat mocsaras ingoványok választották el egymástól. Az ablakokban petróleum-fényt és a gombakalapos indiánasszonyok kifürkészhetetlen arcát látta, akik becsukták a zsalut, amint meg akarta volna közelíteni őket.
 - Az indiánasszonyok is gombakalapot viselnek, mint az angolok? - kérdezte Lorencito, akit folyamatosan áthatott a tudásszomj. Don Palmiro azonban, ha ifjúkori történeteket mesélt, mintha kissé megsüketült volna, így nem hallotta őt, mi pedig határozott gesztusokkal csendre intettük.
 Úgy tűnt, mintha don Palmiro hangja bennünket is megfertőzött volna a falu síri csöndjével... A Royal szalonjában már csak mi maradtunk, s a légy zümmögését sem lehetett hallani. Don Palmiro éhesen és kimerülten szállást keresett a falu egyetlen fogadójában, s gondolta, majd másnap keresi fel a helybéli rövidáru-kereskedőt. A fogadó a téren volt, egy sötét templommal szemben. Alighogy belépett, mesélte, valami furcsa szag csapta meg az orrát; "a jóideje lelakatolt házak jellegzetes doh-szaga, ugye tudják, mire gondolok". A feltűnően alacsony kapualjban egy férfi és egy nő suttogott, egy füsttől megsárgult világítóolaj-lámpás fényénél. Az asszony gyászban volt és betegnek tűnt. A borostás, részegségtől vagy láztól kába, alsótrikós férfi egy koszos polcra könyökölve don Palmiróhoz fordult. Kedvetlenül azt mondta, hogy nem tudnak vacsorát adni neki, hogy nincs üres szobájuk, meg hogy az öszvérnek sincs se istálló, se takarmány. De az éhségtől és fáradságtól szédelgő don Palmiro nem tágított: bármivel beérné, mondta, egy szalmazsákkal is a magtárban és egy darabka száraz kenyérrel. Az asszony a fogadósra sandított, és halkan, összekulcsolt kézzel beszélni kezdett hozzá, úgy, mintha imát mormolt volna. Don Palmiro történeteiben az volt a remek, hogy az ember lelki szemei előtt a legapróbb részletek is megelevenedtek: "Küldd el", motyogta az asszony, és felsóhajtott, mesélte don Palmiro; mintha vigilálna (ezt a szót is tőle tanultuk). "Az Jóistenre kérem, asszonyom - szinte könyörgött neki -, havazni fog, megfagyok, mint egy kutya..." Az ifjak hirtelen természetűek: a fogadós végül vállat vont, mintha el akarná hárítani magától a felelősséget; beletúrt sprődszálú mesztic-loboncába, egyik kezével fogta a petróleumlámpát, a másikkal pedig egy jókora kulcsot, és azt mondta don Palmirónak, hogy kövesse őt. Az asszony a fal felé fordulva beleszipogott a tenyerébe.
 Egy megvilágítatlan, kopott lépcsőn görbe, fekete folyosóra jutottak, ahonnan három ajtó nyílt. Kettő mögül don Palmiro fényt látott kiszűrődni, és horkolást hallott. A fogadós kinyitotta az utolsót, és magasba emelve a petróleumlámpást, végigpillantott a szobán, a küszöböt azonban nem lépte át. Majd oly gyorsan hátat fordított, hogy észre sem vette a pénzérmét, amelyet don Palmiro felkínált neki.
 A szobában, melynek vályogtégla borította a padlózatát, nem volt egyéb, mint egy igen keskeny ágy, egy éjjeliszekrény kék gyertyatartóval, meg egy fonott szék. Don Palmiro hallotta, amint a szél az ablakot feszíti, és erősen nyomasztotta a gondolat, hogy az öszvér az utcán éjszakázik majd egy rúdhoz kötve. Azután levetette a pantallóját meg a felöltőjét, és gondosan a székre helyezte őket. Miután lefeküdt, a sötétben ismétlődő, ütemes kopogást ütötte meg a fülét, egészen közelről, óvatosan, "olyan finom kis kopogás, kip-kop, kip-kop", mondta, és tompán megkopogtatta öklével a márvány asztallapot. "Patkány vagy csótány", gondolta, és még jobban magára húzta a takarót, csukott szemmel; amint azonban ruha-suhogáshoz hasonlatos neszre lett figyelmes, beletörődött, hogy így nem fog elaludni, és gyertyát gyújtott.
 - Hiába voltam oly fáradt, egyszeriben kiment az álom a szememből - mondta don Palmiro. - Így hát, hogy ne vesztegessem az időt, elővettem a könyvvitel-tankönyvemet, és úgy döntöttem, tanulok egy keveset. Akkor észrevettem, hogy a nadrágom leesett a székről. Felálltam és felvettem, mert akkoriban az volt az egyetlen pantallóm, és úgy vigyáztam rá, akár a szemem fényére. Már visszafeküdtem, amikor ismét meghallottam az ismerős kopogást, de most már kezdett bosszantani. Nem az ajtó irányából jött, hanem a közvetlen közelemből; mintha valaki az alattam lévő szobában bottal ütögetné a mennyezetet. "Ha ez a fránya fogadós rám akar ijeszteni, hát melléfogott", gondoltam, és a pokrócba csavarva újra nekiveselkedtem a kettős könyvelés rejtelmeinek. És akkor újabb kopogásokat hallottam, mintha a vízcsap csöpögött volna: "kip-kop, kip-kop". A székre pillantottam, és láttam, amint a nadrágom nagyon lassan lefelé csúszik, mintha egy cérnaszálon húznák. Rögvest észrevettem, hogy a szék is meginog kissé. Újabb földrengés készülődik Valparaísóban? De nem, csak a szék mozgott; sem az ágy, sem a gyertyatartó nem mozdult el a helyéről. Majd felfigyeltem a széklábakra: az egyik finoman felemelkedett, majd visszazökkent - ez okozta a kopogást. Azután a két baloldali láb is felemelkedett kissé, a zakóm pedig, amelyet a szék támlájára akasztottam,  csúszkálni kezdett; majd a szék a másik oldalára billent, mire a zakó és a nadrág leesett a földre. A szék vagy egy percig mozdulatlanul állt. És akkor újra hintázni kezdett; először nagyon lassan; mintha fel akart vola borulni, aztán mégis visszanyerte az egyensúlyát. Én felálltam, mire a szék lassan távolodni kezdett, apró ugrásokkal, mint azok az emberek, akik a fél lábukra sántítanak; és amint a szoba túlsó végébe ért, ismét megtorpant, velem szemben, kissé gyanakvóan; hármat koppantott az egyik lábával: kop, kop, kop, majd elhallgatott.
 - És maga mit csinált, don Palmiro? - kérdezte Quesada.
 - Elhinnék, ha azt mondanám, hogy újra elálmosodtam? Behajtottam annak az oldalnak a csücskét, ahol tartottam, és letettem a könyvet az éjjeliszekrényre. Összeszedtem a nadrágomat és a zakómat, ám ahelyett, hogy visszatettem volna a székre, gondosan kisimítva az útibőröndömre helyeztem őket, nehogy másnapra összegyűrődjenek. A jó megjelenés elengedhetetlen az üzleti életben, mindig is ez volt a jelmondatom. Lefeküdtem, elfújtam a gyertyát és álomba merültem...
 És Don Palmiro nem szólt többet. Kiitta a rumos tejét, leitatta a száját meg a bajuszát a szalvétával, majd odaintette Sebastiánt, a pincért, aki rendszerint kiszolgálta a társaságot. Fizetett, gáláns borravalót hagyott a tányérkán, majd kijelentette, hogy ideje volna berekeszteni a társalgást. Egyedül Bustamante bátorkodott megkérdezni azt, amire valamennyien gondoltunk.
 - És elaludt, don Palmiro? Mintha mi sem történt volna? Mintha a szék el sem mozdult volna a helyéről?
 - Barátom - don Palmiro, miután felállt, úgy mosolygott mindannyiunkra, mint egy jóságos, agg atya, és visszadugta ezüstóráját a mellényzsebébe. - Én láttam, amint egy török katona levágja az apám fejét. Én a valparaísói földrengés idején azt hittem, hogy az egész világot elnyeli a tenger. Annak a gőzhajónak a fenekén, ahol két hónapig rejtőzködtem a szőnyegek között, arra ébredtem, hogy patkányok harapdálják a fülemet... És maga még azt hiszi, hogy egy szék, pusztán azért, mert szökken egyet-kettőt, kiűzi az álmot a szememből?
 Némán, továbbra is az asztalnál ücsörögve bámultuk don Palmirót, eltörpülve termete és hosszú élete árnyékában. És akkor a szalag is a végére ért, s a csönd kellős közepén automatikusan kikapcsolt a diktafon, mely hirtelen, száraz kattanásával a hideglelést hozta valamennyiünkre, don Palmiro Sejayán kivételével.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu