Talán egy üveg bor kellene, nehéz és bíborvörös, mintha valami régen leölt bika borrá nemesedett vérét innám, hogy pontosan felidézhessem azt az érzést, a chilei nő elképesztő mondata hallatán érzett elégedettség meleg hullámát, du sein spanisch, vagy do you spain, egészen hihetetlen mondat, holott minden kétséget kizáróan kérdezhette volna spanyolul, hiszen neki, velem ellentétben, valóban spanyol volt az anyanyelve, tehát mi sem lehetett volna természetesebb, mint az, hogy ha már egyszer spanyolnak néz, spanyolul kérdez, de nem, annak az országnak a nyelvén kérdezett, amelynek földjén bódéját fölállította, fajátékok, úgynevezett művészkönyvek, inka pulóverek, ál-afrikai zeneszerszámok között, Frankfurtban voltunk, a könyvvásáron, ahol az én hazám volt a Schwerpunktthema, tehát nem éppen Spanyolország, magam pedig dán designba burkoltam magam, a Cottonfield cég minden tekintetben up to date, 1999-es modelljét, egy sötétszürke gyapjúöltönyt vettem föl aznap, hozzá egy fekete trikóra húzott, háromgombos, hosszú ujjú, középszürke teniszinget, szintén a Cottonfieldtől, a lábamon ugyan spanyol cipő volt, fekete velúr, azt viszont a chilei asszony nem láthatta, annál inkább meg-megújuló, koncentrikus köreimet, a szemérmes elszántságot, amivel vissza-vissza tértem a tömegből, hogy újra és újra oldalpillantásokat vessek kollekciójának kétséget kizáróan legszebb darabjára, egy brutális, nyers szépségével tüntető, súlyos ezüstkarperecre, mely karperec tökéletes szerelmi ajándéknak látszott, ám ára gyakorlatilag megegyezett az ajándékozásra szánt összeg felső határával, minek következtében, legalább is az ajándékozás tekintetében, döntenem kellett volna a szerelmem és gyermekeink között, érzelmes és odaadó apának tudom magam, az ékszer viszont megbabonázott, jelképe volt mindannak, amit közös életünk lehetőségeiről szeretek felelőtlenül képzelni, annak tehát, hogy soha nem halunk meg, hogy miután a földi kín nyűgét, az úgynevezett kötelességek zavaros halmazát magunk mögött tudjuk, végtelen fiatalságban töltött idő vár ránk, utazások, lustán, félálomban töltött évtizedek egzotikus országokban, erről beszélt az ékszer, ezt a képtelen és gyerekes vágyat hagyta jóvá, ezt az életet ígérte meg, visszatérésemben tehát volt valami melankolikus sóvárgás, tartásomban pedig a titkos író sértett büszkesége, a titkos íróé, akit hazája hivatalnokai az utolsó pillanatban könnyűnek találtak, és lehúztak a listáról, aki tehát nem mint író van jelen a könyvek fesztiválján, hanem rádiósként, az ún. elektronikus média szorgos munkásaként, nem álruhás, szerény írófejedelemként, hanem sajtóparasztként, sértett büszkeséget éreztem tehát és melankóliát, a chilei asszony hibátlan, atavisztikus érzékével erre volt fogékony, e két érzés keverékének arckifejezéssé dermedését találhatta jellegzetesen spanyolnak,  nem egyesek szerint latinos, mások szerint zsidós vonásaimat, hanem azt, ami elszánt körözésemből áradt, El Butre, a megszelídített tébolyt tehát, erről persze csak most, ennek a szövegnek az idejében alkotok fogalmakat, csak most kezdek tűnődni, miért volt jó, hogy spanyolnak nézett, egyáltalán, mit jelent az, hogy valaki spanyol, milyen egy spanyol, közelebbről egy spanyol férfi, mi jut eszembe Spanyolországról, nem a „matadorok, alávaló, ám sohasem tökéletesen kivitelezett bűntények, harsány, eléggé nevetlen emberek, háromszögletű kalappal a fejükön, kövekkel, csőrös korsóval, gitárral a kezükben”, nem, hanem az apám jut eszembe, az apám Spanyolországba tett hivatalos útjai, a futballmeccsek, az FC Barcelona és az úgynevezett Királyi Gárda, a magyar Aranycsapat Spanyolországba emigrált tagjairól hallott anekdoták, a tökéletes, keskeny lábfejre szabott bőrcipők, az aranyórák és az örökbérletek a stadionokba, az, hogy valamennyiüket Don-nak szólítják, a pálmafák, a forró feketék, a bor, a paella, a giccsek: egy pica, amit apám Madridból hozott, a tényleg életveszélyes, kis horoggal tovább aljasított hegyét nevetséges parafa dugó védte, hajlamos voltam buja történeteket képzelni a parafa dugó köré az apámról, aki forróvérű, hollófekete hajukat vörös, fullasztó illatú rózsával ékesítő táncosnők, megannyi Carmen körében töltötte az éjszakát, következésképpen a pica hegyét ártalmatlanná tevő parafa dugó nyilván a számlálatlanul nyitott palackok egyikéből vágódott a bordély mennyezetének brokátjára, majd apám ölébe, hogy onnan két telt és bortól nedves ajak közé szorítva emelkedjen föl;  egy foncsorozott üveg, spanyol konyakkal, amit kávélikőrrel bolondítottak meg; egy miniatűr penge, honnan máshonnan, mint Toledóból, aranyozott markolattal; egy apró hintó, pompás kis lovakkal, a tévénk tetején állt; egy marhabőr zsák, amiben az összes cuccomat cipeltem húszas éveim elején; Velázquez fiatalkori önarcképe a milánói Brerában; a Foglalkozása riporterben Maria Schneider, ahogy Gaudit tanulmányozva rágja a ceruzáját; maga Gaudi, ahogy elüti a busz, ahogy névtelenül haldoklik a szegényházban; az elmés és nemes Don Quijote, természetesen; egy törött szélű borbélytányér; egy bolgár színész, amint az őrült Goyát játssza egy filmben; egy barátom, aki századfordulós nyelvkönyvből készült madridi útjára, ezért hibátlanul volt képes dohogni a pantalló vasalásának és a kézelők keményítésének tárgyában; a Fiesta;  egy fürt szőlő; Borges tanulmánya a tangóról; Luis Bunuel önéletrajza; egy tenyér, amiből hangyák másznak elő; Dali bajsza; a pincérek Tossa de Marban, a tökéletes udvariassággal leplezett gőgjük, a sziklák az öbölben, a lányom arca, ahogy felnéz, miután pár percre egyedül maradt a tengerrel; Unamuno és Ortega y Gasset; Lope de Vega a halálos ágyán, ahogy azt mondja, unom Dantét; egy vak, akit hasba rúgtak; egy kislány arca a Nevelj hollót című Saura-filmben, egy dal, ugyanonnan; és végül a gyerekkori mondóka, lop ez, lop az, és minden frankó lesz, és mindez együtt, az, hogy spanyolnak lenni valami kétségtelenül nagyszabású, tragikus és vonzó dolog lehet, hogy a spanyol szó az anyanyelvemen az őrült szóval van széttéphetetlen, úgynevezett frazeológiai kötöttségben, az őrült spanyol éppen az nekünk magyaroknak, mint az őrült magyar mondjuk G. B. Shaw-nak, s bár „egy ország imázsát nem azok az emberek adják, akiket az utcán látni, és nem is a többi honpolgár, akik már-már hajlanak rá, hogy elszenvedjék az egyre elterjedtebb vagy planetáris méretű érzékcsalódást, hogy az a saját imázsuk, amit a tévében mutatnak”, a spanyolok őrültsége mögött akkor is a katolicizmus véres operája és egy elsüllyedt világbirodalom sejlik föl, míg a mienk mögött a hátrafelé való nyilazás, a  nyereg alatt puhított hús, meg az erjesztett lótej, tehát hogy a spanyolok őrületén ott van valami nemes penész, a tragikum visszfénye, míg a magyaroké egyszerűen csak nevetséges, így aztán végül is lehet, hogy örömöm forrása mégsem az volt, hogy a chilei asszony spanyolnak nézett.
Hanem, hogy nem látszom magyarnak.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu