Az embert úgy lehet a legkegyetlenebb módon megölni, hogy nem hagyják aludni. Nem azért hal bele, mert nem hagyják aludni, hanem mert nem hagyják álmodni. Nincs halálosabb dolog, mint álmok nélkül élni.
Mikor Párizsba kerültem, valaki mesélte, hogy elmegyógyintézetbe zárták egy barátját, és annyi nyugtatót nyomtak bele, hogy hétig beszélni sem tudott. Ez a megtörtént eset adta a kiindulópontot regényemhez – meséli Eugenia Rico --, amely valójában egy árulás története, mégpedig az önmagunkkal és másokkal szembeni árulásé, ugyanakkor a három főszereplő felnőtté válásának története is egyben.

-- Mit jelent számodra az írói mesterség, Eugenia?
-- Mivel nem kizárólag az írásból élek, más területen dolgozom, ami gazdagítja írói világomat (amellett, hogy a megélhetést is biztosítja számomra), a regényírás nekem azt jelenti, hogy esténként hazaérkezvén a valódi világomban találom magam, olyan emberek között, akik sokszor valódibbak, mint akikkel az utcán találkozom. Írás közben az ember sebezhetetlen.
-- A Szomorú szeretők Párizsban játszódik. Bár sok helyen éltél, többek között Franciaországban is, van valami konkrét oka, amiért Párizsra esett a választás?
-- Párizs mindenhol benne van az irodalmi képzeletben. Jól ismerem ezt a várost, s a regényhez ködös, északibb városra volt szükségem. Madrid vagy Sevilla szóba sem jöhetett volna. Párizs egy olyan hely, ahol minden megtörténhet, s ha már nem is ugyanaz, ami a század folyamán volt, azért még mindig nagyon megindítja az ember fantáziáját. Bennem a rengeteg könyvesbolt maradt meg, annyi van belőlük, mint bárból Madridban.
-- A történet elbeszélője férfi...
-- Igen, ebben benne volt a csábítás, hogy megnehezíti a regény alakulását. De nem hiszem, hogy a szerző ugyanaz volna, mint az elbeszélő. Az irodalomban nincsenek nemek.
-- ... és sok mindenről mesél, szerelemről, barátságról, árulásról, hitványságról, utópiáról, őrületről... Az egyik főszereplő, Jean Charles tudathasadásos állapotban jelenik meg a regény végén. Végeztél elmélyültebb kutatásokat is ezen a téren?
-- Volt egy skizofréniában szenvedő barátnőm (aki az utóbbi időkben kifejlesztett gyógyszereknek köszönhetően elég jól van), de természetesen rengeteg adatot összegyűjtöttem, sokakat megkérdeztem. Jean Charles ráadásul valós személy... Ami a legjobban érdekel ebből a világból, az a valóság és nem valóság között meghúzódó határ, ami a művész esetében is állandóan, bár tudatosan felmerülő kérdés.
-- A cselekmény egy szerelmi háromszögre épül -- Antonio, Ofélie, Jean Charles --, amelyben olyan értékek ütköznek egymással, mint szerelem és barátság.
-- Én nem ezt érzem a legfontosabbnak, hanem az emberek sorsát kísérő apró kis árulásokat.
-- Amelyek mindenkit lealacsonyítanak... Jean Charles azonban nem jut el a lealacsonyodásig, hiszen elmegyógyintézetbe zárják.
-- Igen, ez történik vele a végén. Meg aztán ott van a rengeteg ár, amit a társadalomhoz való alkalmazkodásért fizetünk, meg amit a azok fizetnek, akik nem korrumpálhatók. Jean Charles képviseli bűnhődő erényt.
-- A szerző nem tévesztendő össze az elbeszélővel, mégis, osztod Jean Charles néhány olyan kijelentését, mint mikor a mosolyhoz kér támogatást?
-- Jean Charles jó ügyeket keres, amiért harcolni érdemes, amikor már nincsenek jó ügyek. A későn érkezettek, a kiábrándultak generációjához tartozik. Ő csak valami értelmet próbál találni a dolgoknak, de nem tudja, hogyan. Én azt mondanám, egzisztencialista ő, csak kicsit optimistább vonalon, mint Sartre. Abban a részben, ahol ő támogatást kér a mosolyhoz, akkor azt is elmondja, hogy az öngyilkosság több áldozatot szed a világon, mint a háborúk. És ez valós adat. Természetesen én is ugyanúgy el vagyok keseredve, mint ő, hogy ilyen világban kell élnünk, hogy az emberek nem képesek szeretni egymást.

Bibliográfia

RICO, Eugenia
Szomorú szeretők
Ulpius Ház, 2001

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu