Az új kulturális, gazdasági és kommunikációs tereket az 1989 utáni Európában nem annyira az országhatárok, mint inkább a városi és nem-városi terek - a nagyvárosi korridorok és a provinciák közti régi-új különbség határozza meg. Errõl szeretnék beszélni, de elõbb tennék néhány elõzetes megjegyzést.
 Ami Kelet-Közép-Európa lehetséges meghatározásait illeti, valamennyit elfogadhatónak tartom, egyetértek azokkal, akik elutasítanak minden arra vonatkozó definíciót, hogy mi lehetne vagy mi is legyen Kelet-Közép-Európa. Ebben nincs semmi centrizmus vagy egyéb izmus. Mindig az a benyomásom, hogy azok számára, akik Közép-Európában élnek, vagy legalábbis jól ismerik a kultúráját, elég világos, és nem fér hozzá kétség, hogy létezik-e Közép-Európa vagy sem. Ez tapasztalat kérdése, tapasztalatok egész komplexusáé egy jól leírható kulturális térrõl. A leírás és nem a definíció volna itt a megfelelõ megközelítési mód. Nincsenek világosan meghúzott határok, és nemcsak egyetlen centruma létezik. Ez nem valami politikai elképzelés vagy politikai szervezet, amelyet javasolni és megtervezni lehetne. És mégis létezik a képzeletben, a mentális térképeken, az attitûdökben, a hiedelmekben, a mindennapi életmódban. Keletre esik Alteuropa-tól, azaz a Római Birodalom területétõl, ahol az új keresztény nemzetek kialakultak ezer éve, Alteuropa határvidéke ez. A fekete sasok nagy birodalmainak metszéspontjában van némi kiterjesztéssel. Legalábbis a Habsburg Birodalom területén. Lingua franca itt elõbb a latin volt, aztán a német. A térség egysége nem utolsó sorban a régió egészében fellelhetõ zsidó közösségeken alapult.  A 20. században ez a régió a két pusztító totalitárius mozgalom összecsapásának esett áldozatul. A náci rezsim és a kommunista uralom megváltoztatta a régió teljes társadalmi szövetét. Történelmi régió ez, az Európában megtalálható számos történelmi régió egyike, mint az északkelet-európai, balti régió, a délkelet-európai, balkáni régió, a délnyugati és az északnyugati régió. Kultúra, nyelv és történelmi tapasztalat alakította ki, akárcsak az emberek emlékezetét, ezt az egyedülálló tájat, amelyet aztán elsõ ránézésre fel lehet ismerni. Kelet-Európa és Kelet-Közép-Európa létezése számomra ténykérdés, nem látom értelmét a pro és kontra érvelésnek ezzel kapcsolatban.
 Ezért aztán a következõkben nem térek ki a definíció kérdéseire, hogy megerõsítsem vagy tagadjam valaminek a létét, ami de facto létezik. Fontosabbnak tartom a leírást, a történelmi régió fenomenológiáját, éppen ezt mûveljük jónéhányan évek óta, ezzel kapcsolatban nem látom szükségét további nyilatkozatoknak. Ugyanakkor szeretném azt is tisztázni, hogy nem tekintem feladatomnak, hogy arról fantáziáljak, milyen lehetne Közép- vagy Kelet-Közép-Európa, vagy milyennek kellene lennie.  Nagyüzemben készültek a nosztalgikus klisék reprodukciói és az arra vonatkozó próféciák, hogy mi volna a kulturális missziója annak a régiónak, amelyben élünk. A legnehezebb, hogy megértsük, ami éppen történik, átlássunk „a megélt pillanat sötétjén”, ahogy Ernst Bloch egykor kifejezte.
 Az elmúlt évtizedben szerzett egyik legfõbb tapasztalatom az volt, hogy az emberek, komoly, felelõs emberek sem fogták még fel, és nem hajlandók felfogni, hogy van egy másik Európa, hogy nemcsak Brüsszel van, Strassburg és Luxemburg - de van Prága és Varsó és Budapest is minimum. Az egész „Európa kiterjesztése” terminológia azt mutatja, hogy milyen erõs még mindig az a felfogás, amely Nyugat-Európát azonosítja Európa egészével. Az Európa iránti érdeklõdés nagyon aszimmetrikus, sokkal élénkebb keleten, mint nyugaton vagy a volt nyugaton. Hogy a nyugati horizonton Közép-Európa vagy Közép-Kelet-Európa nem igazán létezik, még nem ok arra, hogy kételkedjünk a létezésében.
 És végül: Közép- és Kelet-Közép-Európa történelmi régiók, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, de semmiféle kiváltság nem illeti meg õket a többi régióhoz képest. Ez nyilvánvaló kéne hogy legyen, azért hangsúlyozom mégis, mert némely Közép-Európáról folyó vita nem a sûrûségrõl, a kulturális kohézióról és bevonásról szól, hanem a kizárásról, kirekesztésrõl, idõnként még a kultúrfölényrõl is, különösen az európai Távol-Kelethez: Ukrajnához, Oroszországhoz és a többihez való viszonyban.
Most pedig rátérnék választott témámra, tennék néhány megállapítást és megjegyzést.

Új határvonalak jöttek létre Európában a falomlás óta - mint a város és nem-város közti megosztottság
Sok újféle megosztottság alakult ki vagy jött a felszínre. És ezek most éppen úgy meghatározzák emberek millióinak életét, ahogy jó tíz éve a vasfüggöny meghatározta az életüket: a gazdagok és a szegények közti különbség, a megosztottság olyan emberek között, akik normális körülmények között élnek, van lakóhelyük, van munkájuk, és azok között, akiknek nincs, stb. A nagy választóvonal, a határ eltûnt, de megjelentek mások: sok más határvonal. Északnyugatról délkeletre utazva most sokkal több határon kell átkelnünk, mint azelõtt. Vannak olyan határok is, amelyek veszélyesek, határok, amelyek választóvonalak, sõt frontvonalak lettek. Vannak árnyalatnyi különbségek életstílusok között, és vannak olyan megosztottságok, amelyek ellentétek lettek, méghozzá életveszélyesek. A nagy fal eltûnt, de vannak olyan utak, amelyeken nem lehet átkelni, mert lõnek.  Az elrettentõ hadseregek eltûntek, de látható és láthatatlan hadseregek grasszálnak, harcosok napszemüvegben, Reebok cipõben és designer külsõvel. Nem tudom leírni ezeket a 89 utáni tájképeket, bár szeretném. Az új válaszvonalak egyike a nagyvárosok és hátországuk között húzódik, ezt nevezném a nagyvárosi korridor és a korridoron kívülesõk közti válaszvonalnak.

A nagyvárosi korridor és ami ezeken kívül esik
Közhely, mégis figyelemre méltó: a nagyvárosok voltak a szovjet blokkban vagy Kelet- és Kelet-Közép-Európában a kulturális, politikai és gazdasági változások erõdjei, központjai.  A nagyvárosokban mûködtek a baráti kapcsolatok hálói, az underground  csoportok, tudományos kapcsolatok, kapcsolat a külvilággal, ez volt a mozgalmak alakulásának, tanulási folyamatainak, a rendszerrel való nyílt összecsapásoknak a színtere. Ez köztudott és nyilvánvaló. A városi közeg menedéket biztosított, anonimitást, kapcsolatot, stb. A politikai változás városi színtéren ment végbe, ha nem is mindig a fõvárosokban és a politikai centrumokban (v.ö. Temesvár, Kolozsvár, Zágráb, Gdansk, Lipcse). Az új rendszer elfoglalta a hatalmi apparátusokat vagy feloszlatta õket. Most, a fordulat után a nagyvárosok lettek a változó, a nemzetközi vagy globális keretek közé való visszailleszkedés, a második modernizáció motorjai, az új életstílusok, egy új rutin és "normalitás" színterei, a kommunikációs forradalom, a bankhálózatok megteremtésének fõ reléi, stb. És így tovább. Bárhová megy az ember, nem ismer rá a 10 évvel ezelõtt látott nagyvárosokra. A radikális változás helyei ezek majd' minden tekintetben. Nem ismerni rá a városokra, amelyeket korábbról ismertünk. Jellegzetes vonások: felgyorsulás, mobilitás, a városi táj új izomorfiája, a régi és új miliõk új körei, új keverékei, új kulturális kódok, stb.  És így tovább.  Ez a felgyorsulás Közép- és Kelet-Közép-Európa minden nagyobb városában megfigyelhetõ. Beszélhetünk valami egyidejûségrõl, szimultán felgyorsulásról, mindezeknek a helyeknek egy közös másodlagos modernizálódásáról. Nincs nagy különbség - mondjuk - Berlin, Varsó, Moszkva, Budapest, Prága között.
 A nagy közép-európai városok csatlakoznak nyugati megfelelõikhez, és olykor túl is szárnyalják azokat dinamizmusban, ahogy ezt Varsó vagy Moszkva prosperáló belvárosai tanúsítják. Mindegyik csatlakozott a CNN-idõszámításhoz, a hitelkártya-használathoz, az esemény-kultúrához és a politikai rendszer mûködésével kapcsolatos szkepticizmushoz. Mindezek a helyek egyetlen új tér részét képezik, amit nagyvárosi korridornak nevezek. A virtuális, mentális és néha valódi távolság ezek között a városok között olykor kisebb, mint a városok és hátországaik közti távolság.

Új tengelyek és kevésbé újak
Az egész ún. átmenet folyamata leírható úgy is, mint a térbeli kapcsolatok átalakulásának folyamata. A fal és a vasfüggöny eltûnése megváltoztatta a térbeli viszonyokat - az oroszok úgy mondják, a "koordinátákat" - a viszonyokat a centrum és a periféria, a központi mag és a határvidék, az állam és a régió között. Minden mozgásban van. Valamennyien jól ismerjük ezeket a folyamatokat: 1989 elõtt bizonyos ügyekben könnyebb volt Nyugat-Berlinbõl a Balatonra menni, mint Kelet-Berlinbe. Wroclaw/Breslau nagyon messze volt. Egyes tudósok sosem jártak Firenzében, de Hanoiban igen. El lehetett jutni Kijevbe vagy Vilniusba, de csak Moszkván keresztül, stb. És így tovább. A hidegháborús világ abszurditásai. Ebbõl a szempontból majdnem minden megváltozott. Az a fontos, amit hangsúlyozni akarok, hogy a kapcsolatok vagy szomszédságok helyreálltak vagy kialakultak. Az 1989 utáni Európa újra belépett a háború elõtti Közép- és Kelet-Közép-Európa keretei közé, természetesen a 20. századi pusztításoknak tulajdonítható lényeges módosulásokkal.
 Nem kétséges, hogy vannak kiépült és újraépülõ infrastruktúrák, amelyek erõsíteni fogják a kohéziót a közép- és nemcsak közép-európai új kommunikációs hálózatok, a tömegszállítás és -közlekedés új hálózatai, emberek, javak és eszmék áramlásának új közvetítõi között. Közép-Európa most azt csinálja, amit Nyugat-Európa az 1945 utáni fél évszázadban csinált. Helyreállít egy kapcsolatrendszert, amelyet lerombolt a náci Németország, aztán a Szovjetunió, és amelyet azelõtt Európa tönkretételére használtak. Ezeken a közép-európai úthálózatokon keresztül ment végbe az európai zsidóság deportálása, és a keleti irányú autópályák tették lehetõvé  a Blitzkrieg megindítását Kelet felé. De nincs semmi esély Európa - és magva, a közép-európai régió - megteremtésére vagy újrateremtésére, ha nem korszerûsítjük ezeket a kapcsolatrendszereket, hálózatokat közös diskurzusaink és együttélésünk számára.
 Szerintem kár, hogy az elmúlt 10 évben ezen a téren megtett haladásra eddig olyan kevés figyelmet fordítottak. Errõl valamennyiünknek megvan a tapasztalata.  Mind emlékszünk arra, amikor képtelenség volt kommunikálni, mozogni, gyorsan eljutni Budapestrõl Bécsbe, Berlinbõl Prágába és Varsóba, Krakkóból Lvovba, stb. A fiatalok talán már elfelejtették, vagy nem is tudják, hogy volt olyan idõ, amikor nem volt Euroline Tallinnból Stuttgartba, Burgaszból Koppenhágába vagy Szalonikibõl Budapestre. De nem a vonatokról és buszokról beszélek itt elsõsorban.

A korridor nyelve - szimultaneitás
A korridoron belül közös nyelvet találunk. A lakosság egy bizonyos növekvõ rétegében ez, mármint az angol, szó szerint egy közös második nyelv kezd lenni. De egy még alapvetõbb értelemben ez a közös tapasztalatok közös nyelve különösen az ún. átmenet korszakában. A régi hatalom felbomlása, új arcok megjelenése egy új politikai osztály vagy elit köreibõl, a közélet beszédmódjának megváltozása, a félelem megszûnése, a nyilvános tér dekódolása, a biztonság elvesztése, az életvitel új módja, az egzisztenciális problémákra új megoldások keresése - ennek tapasztalatai, annak tapasztalata, hogy jártak odakint - a Kanári szigeteken, London-Heaththrown, Miamiban. A politikai színjáték és a politikai élet új mechanizmusai, stb., stb. Az összehasonlítás nyelve, események és standardok összehasonlításáé Pozsony, Krakkó, Prága és Berlin között. Egy új valóság nyelve ez, amely nem létezett azelõtt. A gyors változások országaiban mindenütt megtanulták és használják ezt a nyelvet vagy kódot. Ez annak a tapasztalatnak a nyelve, hogy az idõ pénz, és az idõnek ára van. A nagy változások részesei bizonyos értelemben maguk is szakemberek. Döntõ tapasztalat ez legalább két nemzedék számára. A folytonos válságmenedzselés, a rendkívüli életfeltételekkel való küszködés nyelve. Ezeket a tapasztalatokat adják át anélkül, hogy beszélnének róluk.
 A közös tapasztalatok tere és horizontja átfogja az összes ún. átmeneti társadalmat. Ez persze nemcsak a nagyvárosi korridor tapasztalata, de mindenekelõtt azé, mert ezek a folyamatok ott gyorsultak fel a leginkább, és mert ott van tere a feldolgozásuknak és általánosításuknak. A közélet szférájára gondolok, a közvélemény, a média, az újjászületett polgári nyilvánosság terére. Ez egy városi, civil és idõnként kozmopolita kultúra tapasztalata.

Posztszocialista és posztmodern városi kultúra
A városi kultúra újjászületése a posztszovjet korszakban alapvetõ jelentõségû. Itt most nincs arra hely és idõ, hogy leírjuk vagy értékeljük ezt a jelenséget, amely gazdasági, történelmi, kulturális és politikai jelenség. Volt persze egy nagyon eleven városi kultúra az 1989 elõtti idõkben is, olykor még sokkal elevenebb, mivel folyt egy küzdelem a hatalom és a városi ellenkultúrák és szubkultúrák között. Kérdés, hogy ezeknek az idõknek a városi kultúrája megvan-e még. Az emberek kiköltöznek a városból, nem érdeklik már õket a városi ügyek, amelyeket nem tudnak befolyásolni, stb. Mégis azt hiszem, hogy a szocialista korszak városellenes és civil társadalom ellenes szelleme kimúlt, és ma egészen mások a problémák. A városi kultúra bizonyos miliõkkel, diskurzus- és reprezentációs módokkal, liberalizmussal függ össze, azzal, hogy büszkén vagyunk ennek vagy annak a városnak a polgárai. A városok reurbanizálódása, a "város mint államalakulat" nagyon fontos folyamat, kulturális és társadalmi csomópontja annak, amit civil társadalomnak hívunk. Egyesek számára ez a nyilvánosság egy romantikus és nosztalgikus változata, elképzelése lehet, aminek semmi vagy majdnem semmi köze az új információs és média korszakhoz - mégis: ezt a folyamatot persze lehet nagyon ellentmondásos vagy éppen antagonisztikus formákban látni (városon belüli migráció, a társadalmi és kulturális szegregáció új formái, a lakóterületek polarizálódása a felsõbb és alsóbb osztályokhoz, stb.). Mint tudjuk, a szocializmus számos országban a gyors iparosodás idõszaka volt, és ez majdnem mindig és majdnem mindenütt: urbanizálódást jelent. De ez egyfajta elsõdleges urbanizáció volt, urbanizáció sok tekintetben kultúra nélkül, városok mint városszerû agglomerációk civitas nélkül. Kelet- és Közép-Európa legtöbb régi városközpontjával ugyanaz történt, parasztok, paraszti bevándorlók gyors beáramlása - jól illusztrálja ezt Hofmann könyve Moszkváról mint paraszti metropoliszról - , akik nagyrészt a szocialista külvárosok újonnan  épített lakótelepi, házgyári házaiban laktak. A városi kultúra színvonalát tekintve regresszióról beszélhetünk, jelentõs visszalépésrõl a modern korból a premodern idõszakba. A városok "civilizáló küldetése" ebben az idõben valamiféle elsõdleges urbanizáció volt, amelyre most egy második következik.
 Egy új vagy második városi korszakról tanúskodik szerintem még az önkormányzati politika, a helyi adminisztráció, a polgármesterek és egyéniségük fontossá válása.  Meggyõzõdésem, hogy a polgármesterek új korszaka jön el egész Európában. Mivel a második modernizáció jól meghatározott helyeken, helyszíneken, városokban játszódik "ott helyben". Volt már egyszer az európai polgármestereknek egy nagy korszaka - 1890-tõl 1914-ig  és a két háború közti idõszakban.

A városi társadalom és ellenségei - felülrõl és alulról
A szakadék városok és falvak, az urbánus és nem-urbánus életvilág között növekszik. A nagy városok haladnak elõre, a környezõ régiók profitálnak ezekbõl a folyamatokból, de a vidék általában elmarad. Ez nemcsak az átmeneti társadalmakra jellemzõ, de azokat érzékenyebben érinti, mivel a szocializmus megpróbálta áthidalni a szakadékot, többnyire a városok költségén támogatni az alulfejlett vidéket. A szocializmus végével az alapok és erõforrások kimerültek, és a szakadék nyilvánvalóvá vált. A szakadék és az ellentmondások nem mindenütt olyan élesek, mint mondjuk Ukrajnában vagy Oroszországban, ahol a városi központokon kívül esõ kisvárosok vagy falvak modernizálás elõtti, premodern szintre esnek vissza - az infrastruktúra, posta, elektromos áram, fûtés, adózás, bérek, nyugdíjak stb. tekintetében. Szétesnek, olykor teljesen fel is számolódnak. A pénz nem funkcionál. Néha úgy érzem, hogy Nyikoláj Bergyájev megjegyzése, miszerint Oroszország két vagy még több különbözõ korban él - a 20. és a 16. században - még pontosabban írja le a mai helyzetet, mint az 1918-ast, amikor írta. Persze, hogy ez egy szélsõséges helyzet, de más országokban és régiókban is érzõdik az éles különbség: Berlin, Varsó, Krakkó, Bukarest bel- és külterületei között - a városokon belül és kívül. A faxkészülékek, e-mail, CNN, hitelkártya egyfelõl - az ezen kívüli világban rendszertelen áramszolgáltatás, megszûnõ autóbuszvonalak, stb. másfelõl. A munkaalkalmak világa - és a nagyrészt munkanélküliek világa.
 Az ellentmondások érzelmeket, szenvedélyeket, politikai meggyõzõdéseket, választásokat táplálnak - röviden: a politikai gépezetet. Szövetségek jöhetnek létre a városokban és azokon kívül a gyors változások vesztesei között. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy adatokat kéne felmutatnom ezeknek a hipotéziseknek az alátámasztására. De azt hiszem, összegyûjtöttem néhány képet, amelyekben jobban bízom, mint az adatokban. A Bukarest belvárosába bevonuló bányászok a román fejlemények egy döntõ pillanatában; a kormány és az EU politikája ellen tiltakozó gazdák  Lengyelországban; egyes Berlinen kívüli területek, ahol fizikailag is veszélyeztetett a külföldiek helyzete. Nem ismerem nagyon jól a jugoszláv viszonyokat, de az a benyomásom, hogy a gazdag, fényûzõ városi életmód és a szegénység, munkanélküliség, a hagyományos életmód közti ellentét nem kis szerepet játszott a konfliktus elszabadulásában. Az urbánus és globalizált enklávék és zónák dinamikája sokakra nézve jelent veszélyt, fenyegetést. Nem akarom dramatizálni a dolgot, csak azt szeretném hangsúlyozni, amit 10 évvel ezelõtt nem tudtam volna elképzelni: hogy a régi, nagyon régi ellentmondások, amelyek látszólag eltûntek, ma megint elõkerülnek. Vannak olyan jelenségek, amelyek felszínre jöttek, és legalábbis szerintem nincsenek igazán kidolgozva: a spontán és szervezett transz- és interkontinentális üzleti migráció bazárjai és új gazdasága; a kínai negyedek felbukkanása Kelet-Közép-Európában és Közép-Európában majdnem mindenütt, ami szerintem legalábbis meglepõ jelenség, és több figyelmet és elemzést érdemelne.

A történelmi régiók helyreállása és helyreállítása Kelet-Közép- és Közép-Európában
A közép-európai átmenet térbeli elhelyezéséhez a régiók fontosságáról is kell szólni néhány szót. Szerintem elég nyilvánvaló, hogy a történelmi régiók feléledése megy végbe, amelyeket leromboltak vagy legalábbis egy idõre visszaszorítottak és deformáltak. Közép-Európa felépülése a náci uralom következményeibõl és a hidegháborús idõszak megosztottságából mindenekelõtt a határvidékek és határ menti területek felépülését, hagyományaik feléledését jelenti. Kezdenek visszaszerezni valamit korábbi jelentõségükbõl. Olyan régiókra gondolok, mint az Odera folyó menti, a cseh-német-osztrák határvidékek, az osztrák-magyar határvidék, Galícia, Kelet-Szlovákia, Máramaros, Bukovina, a Kalinyingrád - Gdansk - Klajpeda és a skandináv régió, a Vilnius - Bialystok-régió, Przemysl - Lvov, az adriai térség és mások. Az európai kiterjesztés retorikája mögött a regionális kontextus nagyon fontos szerepet játszik. Hatalmas munka az ezekben a régiókban minden központi vagy akár tervezett beavatkozáson túl végbemenõ molekuláris folyamatok elemzése. Európát illetõen éppen azért vagyok derûlátó, mert ezek a folyamatok megindultak, és megvan a maguk hatása. Ismételten hangsúlyozom, hogy nemcsak az orosz, lengyel és román bazárokról beszélek, de mindenfajta alakulóban lévõ kapcsolatrendszerrõl, az együttmûködés, a vállalkozók, tudósok, mûvészek, turisták, stb. hálózatáról.

Tévedtem, amikor azt írtam a 80-as évek közepén, hogy gyorsan fog menni nyugaton a Kelet újrafelfedezése. A generációk a saját horizontjukon belül élnek, és ebbõl nem lehet õket kimozdítani. Van az események története, és van a hosszan tartó történelem (a long durée). Az észlelés folyamata, a teljes referenciális keret átszervezése azzal kapcsolatban, hogy mi is Európa, vagy mi volt, vagy minek kéne lennie a jövõben, ez idõbe kerül. Sok a tennivaló. Azzal kapcsolatban, amirõl beszéltem, azt jelenti: dolgozni kell a városközpontok mint a civil kultúra hordozói új vagy nem is annyira új hálózatának kibontakoztatásán Közép- és Kelet-Közép-Európában. Inspiráló perspektíva ennek a régi, sok szempontból rettenetesen tönkretett és deformálódott hálózatnak a reprezentációján munkálkodni. Sok idõ kell hozzá, amíg az európaiak nyugaton felfogják, hogy miféle térben élnek. Az urbánus Közép-Európának ebbõl a felfogásából sok minden következik, amirõl érdemes gondolkodni.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

SCHLÖGEL, Karl
„Két kelet-európai város”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Határátkelés.
Eydtkuhnen, avagy a vasfüggöny eredete”
Magyar Lettre Internationale, 35

„Az Oderáról”
Magyar Lettre Internationale, 39

ZAGAJEWSKI, Adam
"Két város"
Lvovról
Magyar Lettre Internationale, 24

ANDRUHOVICS, Jurij
"Kis intim urbanisztika. Lemberg és Kijev"
Magyar Lettre Internationale, 39

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu