A foglyul ejtett fiúk
Ez az én nosztalgiám, úgy látszik. Mint ahogy Kafkáé Kierkegaard és Regine Olsen jegyessége. Egy filozófiai fikció. Mindenesetre a többszörös ismétlés enyészpontján a szerencsétlenségbõl inkognitó lesz és sors. „Miért nem vándorolnak ki a csukcsok rettenetes országukból, hisz mindenütt jobb volna nekik. De nem tehetik. Hiszen minden, ami lehetséges, megtörténik; lehetséges csak az, ami megtörténik.”, írja Kafka a naplójában, méghozzá a Felice B. kisasszonnyal való jegyesség vége felé. Így fenti apóriája a jegyesség szándékos ellehetetlenítésének kontextusába íródik. Kafka már elmondta (megírta) az összes „észérvet” Felicének, ami tervezett házasságuk ellen szól. Mindent elkövetett, hogy lebeszélje önmagáról a nõt, aki a legkedvesebb számára, és „mindig is az lesz”. Ez a házasság nem lehetséges, tehát nem történik meg, mondja hát az értelmen és a levélben közölhetõn túl végre gátlástalanul és egészen átadva magát a kierkegaard-i gondolatkörnek, a paradoxon kissé émelyítõ kultuszának, hogy ezen a végponton, mintegy a csukcsok földjén lendületet véve újra leveleket írjon, tehát az ellenérveit újra. Sok mindent lehetett elmondani a házasság, az õ reménybeli vagy épp reménytelen házasságuk ellen, de végül csak ezt: nem történik meg, tehát nem (volt) lehetséges.
 A jegyessel (Sponsa) kapcsolatban lehetõséget és valóságot csakis egymásból lehet levezetni. Ahogy ebbe az egyenletbe a Felice és a saját maga iránti legnagyobb kíméletlenséggel beleírja a jegyességüket, és befalazza magát Felicét, kísérteties párhuzammal szolgált az „álombéli lányhoz”, míg ahhoz a bizonyos álombéli mondathoz a Napló egy másik passzusa tartozik: „Életem az egyre mélyebben uniformizálódó napjaival azokhoz az iskolai büntetésekhez hasonlít, melyek azt róják ki a tanulóra, hogy bûnétõl függõen tízszer, százszor vagy még többször írja le ugyanazt a – legalábbis az ismétlõdés következtében – értelmetlen mondatot.” Akkor hát ez volt a mondat! „Minden, ami lehetséges, megtörténik; lehetséges csak az, ami megtörténik.” Ennek a mondatnak az „észérvek” utáni inváziójával támadta le Felicét, és gázolt át rajta, mintha tízszer, százszor vagy még többször a bõrébe írta volna, hogy iskolai büntetését lehetõség szerint hibátlanul hajtsa végre. Bírái megelégedésére. Hisz el kell döntenünk, hogy kihez viszonyítunk, és K. a bírákhoz viszonyított: egy ilyen jegyesség gondolata az õ esetében ugyanis már önmagában szinte halálos vétek volt. Mindenesetre Felicének ez a lehetetlenségbe való befalazása lehetségesnek bizonyult, tehát meg is történt.

***

Láng úr nosztalgiája viszont Görögország. Ez a merõben más égalj, ami állítólag nem ismeri a bûn zsidó fogalmát. Olyan táj, melyre sosem nehezedtek a haragvó Adonáj vészterhes viharfelhõi. (137.) Ahol a felhõtlen azúrból lövellõ napfény „szabály és hétköznapiság”, „nem pedig a kegyelem csodája”. Úgy tûnik, N. valamiért eltekint attól a ténytõl, hogy pl. Jeruzsálemben ugyanígy „szabály és hétköznapiság” a napfény ingyenorgiája. De a gondolat olyan szép, olyan fülbemászó, hogy mi is eltekintünk ettõl a nyilvánvaló képtelenségtõl. Mint a filozófiában oly gyakran.
(356) „Elõször a görögök tették magukévá a szerep-hitet – ezt a mûvész-hitet, ha úgy tetszik – és mint ismeretes, lépésrõl lépésre csodálatos és nem minden tekintetben utánzásra méltó átalakuláson mentek keresztül: végül valóban színészekké lettek; ekként bûvölték el, gyõzték le az egész világot és végül ... Rómát is (mert a Graeculus histrio gyõzte le Rómát, nem pedig a görög kultúra, amint a naiv lelkek szokták volt mondogatni ... ).” Láng úr miatt írom ki a most a Vidám tudományból ezt a passzust. Mert azon kaptam magam, hogy Láng úr görög vendégszereplését szerepnek, méghozzá operettszerepnek érzem. Legalábbis nem tudom eldönteni, hogy nem volt-e graeculus histrio vagy inkább magyar bohóc görög díszletek között. Automatikusan színésznek látom a fehér farmeröltönyében, mintha a január elsejei operettgála truppjából szalajtották volna. Tehát a nagy görög elkurvulás számlájára soron kívül megalázom Láng urat. Úgy érzem, hogy a répaszállító busznál egy pompás kettõst adtak elõ a lengyel lánnyal, akit hajlamos vagyok népviseletben elképzelni. Szinte hallom Láng úr szólamát németül, ezt a bravúros kavatínát, melyhez a „lengyel lány” a díszlet. Ilyen silányan határolom be (abgrenzen) Láng úr „magánvaló” életét, és közben végig bûntudatom van, kétségek gyötörnek, hogy igazam van-e. Hogy nem igazi tragikus hõs-e Láng úr, akinek még a gyarlósága, ripacskodása és vitathatatlan könnyelmûsége is valamiféle „isteni élettel” telített. (Mint ama kislányé a cukrászdában.) Hisz mindvégig tudatában volt a „közelítõ télnek”, egy kopár albérleti szobának, ami valahol már várja, és mindezzel a tetemes ellensúllyal végezte archimédeszi bûvészmutatványát, az egyensúly-gyakorlatot a sziklás tengerparthoz közel, a kempingben, aminek vezetõjét korábbi boldogabb évekbõl ismerte. Nemde ez volt az õ jóakarata az elviseléshez, az õ kiképzõtábora, alázata és gyöngédsége az elviselhetetlen idegenség irányában. Ez a tenorista szakácskodás á la Pavarotti, Carreras és persze mindenekelõtt maga Rossini, a nagy elõkép. Illett hozzá a hõsszerelmes tenorszerepe. Amikor utoljára beszéltem vele a szinte teljesen fûtetlen bérlakásban, a szomszédomban, nemde ugyanezzel a türelemmel mondta, hogy neki már csak egészen rövidtávú felajánlásai vannak, éppen ezzel a nem egészen ide illõ szóval élt, hogy õ már csak év végéig akarja kihúzni, és ez, tekintve, hogy már csak pár hét az év, talán menni fog. A piros sálat, amit az ezúttal kék farmerzakóján átvetve hordott, még a konyhában sem vetette le, ezt a bohém sálat, ami az õsz borostához, az idült alkoholistákra jellemzõ soványságához és szinte teljesen szétesett arckifejezéséhez már-már ellentémaként, a „bátorság vörös kokárdájaként” társult. Münchausen báró volt, aki ezzel a sállal akarta kihúzni magát a slamasztikából. Mégiscsak bohóc, döntöttem végül, mikor a hölgy, mint afféle „dea ex machina” valóban kiragadta az egyébként mindvégig általa fizetett albérletbõl, és magával vitte ki tudja, miféle boldogságok felé. „Holott zuhantam is közben, egyenest vissza az életembe, micsoda magasról!” (Szomory) Mindig ez a „micsoda magasról”, ez a „vissza az életembe”, „s megint csak kezdtem, megint elvesztem, megint zuhantam ..., micsoda elkívánkozással magamtól magamhoz.” Ez nagyon pontos: magamtól magamhoz. A cella, a kalitka. Bizonyára Láng urat is egy ilyenbe szállították vissza, gondolom némi kárörömmel. Nem volt túl jó színész.
 Január 6. Ma egész nap csak járkálok a lakásban. Milstein: Bach szólószonáták. Most talán az tetszik benne a legjobban, hogy lassú és nem virtuóz. Hogy megbocsájtó. Elnézõ. Nem érdes és természetesen nem vivace. A szokottnál halkabban is szól. Tegnap egészen különleges volt a tea Sz-val. Szinte átmosott. Mintha egy igazi teaszertartás lett volna. Ma viszont rosszul esett, felingerelt, csak az idegek üres kalimpálását és vibrátóját hagyta maga után. A teára valahogy érettnek és elszántnak kell lenni. Ma inkább a bort kívántam. Talán a jó bor volna a tea ellenpontja. Csak egy nagyon finom, gyenge szédülésig szabad jutni általa. De persze mindig elvétjük a dolgot. Az imént nem is gondoltam arra, hogy a ketrechez oroszlán is tartozik. Hogy akkor én vagyok az, de Láng úr is, tehát nivellál minket. De én, gondolom, oroszlán és szelídítõ vagyok egy személyben. A. a nagymamájával beszél telefonon O. néni borzasztó kérdései, sztereotip faggatózása. Apróra kikérdez, és mint mindig, csak az anyagi viszonyaim felõl. Mennyit keresek?, mit eszem?, mikor leszek újra a rádióban?, mert ugye, véli, az jó pénz. Egy kiöregedett, szklerotikus vizsgálóbíró játszmái a félhomályban, ahol vakon és csaknem süketen üldögél. Ez mindenképp enyhítõ körülmény, gondolhattam volna. De inkább esztelenül feldühödtem, és olyasmit üvöltöttem, ami botrány, amit tilos leírni, amit a latin úgy mond: nefas, az isteni és emberi törvények elleni vétek. És írásban különösen súlyosan esne latba. Ha leírnám, a kezére adnám magam, gondolom, folytatva a düh magánjátszmáját. Tudom, hogy utólag bûntudatot fogok érezni, de akkor már, idézem saját nagymamámat, nem lesz kitõl bocsánatot kérni. Valamiért eszembe jut a cukrászdában látott kislány.
 Wilde bírósági tárgyalása. Vádlott-társa egy kerítõ. A tanúk a Savoy Hotel szobalányai. „Mindig megalázó, mikor az embert megölik.” (Kafka) Wilde is elhallgat egy idõ után. Ilyen vádakra és ilyen bizonyítékokra nincs mit mondani. A. nagymamájának szerencsére sosem lesz fogalma róla, hogy nyers, közvádlói, ám minden bizonnyal jószándékú keresztkérdéseirõl, e paralitikus reflexmozgásokról ez jutott eszembe. Rámutatni a foltokra mások lepedõjén, a száraz spermafoltokra például, finnyásan fölemelni a kihullott hajszálakat és fanszõrzetet, fölmutatni az aljas kíváncsiságtól tüzelt közönségnek és a bíráknak: az inkvizíció örökké ismétlõdõ mûfogásai. De persze, és ez a nagymamákkal üvöltözõk különadag büntetése, az egész siralmas helyzet meghaladhatatlan iróniája, hogy az O. néniknek nem talárjuk és bírói pálcájuk van, hanem agyonmosott hálóingük, amit helyenként ételfoltok rútítanak és enyhén vizeletszagúak, valamint „parancsnoki hídjuk” a sarokba tolva és talán egy szürke, mûanyag bevonatú, könyöktámasztós botjuk állandó használatra. Ezek az õ jelvényeik. O. nénivel üvöltözni? És éppen, mikor A. telefonon beszélget vele? Szánalmas. Beszélget: nevetséges eufémizmus, de mindegy. Hol volt itt valaha is beszélgetés? Valójában ez bosszant, ezt bosszulom meg rajtuk? Mindegy. Tudhatnám már, hogy tûrni kell. Mint Wilde-nak, mikor – már rabként – Londonból Readingbe szállíttatva a vasútállomáson még volt egy szinte obligát fellépése, egy ráadásszám, a keresztvitel elmaradhatatlan stációja, melyet az idõjárás, a hatóságok és a bámészkodó tömeg együttes figyelmének köszönhetett. Mint egy hibátlan rendezést. Szakadó esõben, megbilincselve, kopaszra nyírva, zsákvászon rabruhában kellett fogolykísérõi és a gúnyolódók gyûrûjében várakoznia a vasúti rámpán. „A tömeg az arcába köpött és visítva röhögött. Úgy bámulták, mint egy ketrecbe zárt állatot.” (Brandys, Jellemek és írások) „Mint egy ketrecbe zárt állatot”, visszhangzik bennem. „Arra nem is gondoltam, hogy a ketrechez oroszlán is tartozik”, ahhoz meg nézõk. Brandys könyvében ez a mondat mintha arra várt volna, hogy rímeljen ennek a napomnak a ketrecérzetére. Olyan ez a szöveg, mint egy ülõfülke, ahol már ül valaki talán éppen rám várva, és le lehet ülni mellé, és ott lehet maradni egy darabig. Azt gondoltam, írom, hogy az úgynevezett utókor vagy utóélet talán így néz ki. Ilyen abszolút véletlen találkozásokból áll. Én és a cellám A. nagyanyjával, a botrány egész felidézett kísértetével és Wilde, akivel egyébként semmi dolgom, nem is szeretem, csak mert „ketrecbe zárt állat”, a maga cellájával egy pillanatra, mondjuk, míg a szövegek közti nyelvi egybecsengés keltette pehelykönnyû rokonságérzet el nem oszlik, találunk az idõben egy közös zugot, jelen esetben a lengyel Brandys könyvét, amit unalmamban olvasgatok és nyugtatóul, ahol mint botcsinálta sorstársak egy pillanatra közel kerülünk egymáshoz. És persze az egész az én mûvem. Szegény Wilde ki van szolgáltatva nekem, mert õ halott, én pedig még élek. És ez nagy fölényt jelent, ugyanis azt teszek vele, amit csak akarok. És õ néma, mint egykor a tárgyalóteremben és nyilván a rámpán is. Úgy hiszem tehát, hogy az úgynevezett utókor valahogy így fest, a semmire sem kötelezõ egymásra találások váróterme. Jó éjszakát Wilde! Jó éjszakát Abrahamowitz O. néni! És ha ez utóbbit mondom, jut eszembe hirtelen, vétkesen elõreszaladtam valószínûleg közeli, ám még be nem következett halálához. Pedig nem ez volt a szándékom. Az Isten legyen irgalmas hozzánk! Vagy másképpen:
„Ein extra-schlag Nacht/ ist das Teil / des von fernher un- / versehrt / gefangengenommenen / Sohnes.” (Celan)
„Ráadás éj / jár a távolról, meg- / sebzetlen / foglyul ejtett / fiúnak.”
Ahogy az oroszlánt fogják el az állatkertek számára, hogy ne essék bántódása, mondjuk elaltatják valahogy. Így ejtett el távolról, seb nélkül annak a szövegbõl kitörölt szónak az említése. Hogy egy káromlásba foglaltam. Ez a non plus ultra. Ezzel egy olyan utóéletbe léptem, ahol mondjuk O. nénivel közös ketrecben vagyok. Aki maga is utóélet már, csak Nachleben és Nachtleben, egy hosszú-hosszú elsötétített utóélet. Mondhatni történelmi emlékmû. Wilde már rég halott volt, mikor a Hotel D’Alsace-ban ténylegesen is meghalt az utolsó két szeretõ, Reggie és Robert halottvirrasztó jelenlétében. Ennyire hûségesek talán csak buzik lehetnek. És mit kapnak cserébe. A család megvetését és fenyegetõzéseit.
„Eine Stimme, inmitten / erkrähen ein Gesicht” (Celan)
„Egy hang, közben / elkárog egy arcot.” De milyen arcot? Kiét? A fiúét? És kinek a hangja? Abrahamowitz nénié? Aki A. nagyanyja, és akit A. szeret? Az õ hangja az én arcomat. Végül is megérdemeljük egymást. Wilde-nak nem vagyok az utóélete. Csak egyszer, amikor õ is ketrecben, meg én is. Csak a ruhánk ért egymáshoz egy pillanatra. Az õ kékesszürke seviot-öltönye vagy durvatapintású rabruhája, ahogy tetszik, és az én pizsama-szerû csíkos – kék, sárga és fehér csíkozású – vászoningem súrolta egymást egy pillanatra. Wilde-nak ez a mondata: „Az ember élete minden pillanatban azonos azzal, ami volt, és azzal, ami lesz”, gyönyörû, tehát maximálisan jól hangzik, de sajnos nem igaz. Ahogy a moralisták megannyi gyönyörû mondata, ez is hazugság. Ezzel a futó érintéssel, banális találkozásunkkal például csak egy pillanatra azonos az életem. És akkor sem azonos! De az a közössé váló hang, az O. nénié és az enyém, az övé, ahogy faggat, csupaszra vetkõztet, és ezzel megaláz meg az enyém, ahogy végül átokba foglalom a mondhatatlant, valóban egy arcot, egy közös arcot károg el. „Söma’ kólénu” (Hallgasd meg a hangunkat!), mondja az ima. Hirtelen úgy tûnik, ezt a közössé lett hangot kell meghallgatnia, a hangot, amin már csak a szánalom és a könyörület változtathat. Ami a legmagasabb megbocsájtásra apellál. Curtis egyik fotóját nézegetem a Navaho indiánokról 1904-bõl. The vanishing race. (A kihalóban lévõ faj.) Maroknyi ember lovagol egy hatalmas, mondjuk fekvõ bikához hasonló hegy sötét tömege felé, csak a lovak tomporát és a lovasok hátát látjuk. Ilyen képeket nézegetve az ember egy-egy pillanatra más utóéletekbe, más ketrecekbe költözik át. Elképzelem O. nénit kislányként, amint hatalmas vizeskorsót cipel a fején. Igyekszem jelen cellaközösségünket legalább ennyire képzeletbelinek tekinteni. Wilde, a navahók és O. néni egyetlen közös vonása, gondolom, hogy mindannyian „kihalóban”, eltûnõben lesznek rövidebb-hosszabb idõre a cellatársaim. Úgy látszik, a „vanishing race” az én genealógiai nosztalgiám. Celan is „vanishing race”. Õ a lasszóval vagy altató-injekcióval foglyul ejtett fiú. Akinek „ráadás éj” jutott. Ezért fogadtam cellatársammá. Még ha a Szajnából kellett is kihalászni. Egy pillanatra, már félálomban elképzeltem a világot ilyen ketrecek végeláthatatlan sorozataként. Talán az inspirált, hogy egyszer kis Y.-tel Olaszországban egy vándorcirkusz ideiglenes szálláshelyére vetõdtünk. A vándorcirkusz egy nagy, nyitott térséget foglalt el. Szabadon legelészõ lovak, egymásra hányt állatketrecek és ponyvával fedett teherautók meglehetõs összevisszasága vonta magára a figyelmünket. A mûlovarok és mûlovarnõk, az állatidomárok, medvetáncoltatók, bohócok és erõemberek lustán õgyelegtek a ketrecek és a látszólag szabadon grasszáló állatok között. Olykor egy-egy kar nyúlt ki valamelyik teherautó ponyvája alól és leadott egy kelléket vagy ruhadarabot az éppen arra járónak. Esetleg lekiabáltak a láthatatlan platóról egy nevet és megvárták, míg a címzett odaér. Mindezt megfigyeltük. De az egész, legalábbis számomra, valószínûtlen és kissé nevetséges maradt. Az olasz és egy ahhoz képest idegen nyelv szavai zagyválódtak össze. Elképzeltem, hogy kis Y.-et az egyik erõember fölkapja és bedobja valamelyik ponyva alá, zsupsz!, az egész jelenetet rikítónak, kényelmetlennek és banálisnak éreztem. Szívem szerint elmenekültem volna, noha nem fenyegetett látható veszély, bár épp indokolatlan vendégszeretetük vagy türelmük, véltem, gyanús is lehet. Egyszerre éreztem magam a mûvésznõ öltözõjében lábatlankodó gimnazistának és férjnek, akit felszarvazhatnak vagy megalázhatnak. Egyedül a túlerõvel szemben, mintha Y. máris hozzájuk pártolt volna.
 Január 10.-e este. A január 3.-ai bejegyzést folytatom most, ugyanis az a történet, a Láng úré ott vagy inkább akkor még nem ért véget. Hisz még adós vagyok a zenittel. A kettõnk történetének zenitjével. Valahogy mindig a poénnal maradok adós. Valahogy unom. A célegyenesben állok le, hogy turfnyelven szóljak. Hisz kettõnk zenitje kicsit turfnyelven szólt. A jéghideg lakásban beszélgettünk fel-alá járkálva, és Láng úr vidáman szívta a szivarjaimat, ezt a számára összeválogatott kollekciót. Tudtam, mennyire örül majd nekik. Piros sál, hosszú szivar, lassú menettempó, lassú beszéd. Így már sokkal könnyebb, mondta. Hogy én mit szeretek, kérdezte, én, mondtam váratlanul, Kellér csodálatos életrajzait, azok közül is fõleg a Szemere-regényt. Láng úr szinte láthatóan rezzent össze. Pont azt?, kiáltotta, és egy ideig nem mondott semmit. Talán elröstellte magát ezért a hebehurgya kiáltásért, hisz „lassú beszéd, lassú menettempó”, semmi snasszizmus, felesleges ricsaj, slamperáj, ezek voltak a vezéreszméi, gondolom, legalábbis ezt szûrtem le a szavaiból. „Caballero non plus ultra”, mondta, az már igen, persze ez se rossz, és felmutatta a legvastagabb szivart, Caballero non plus ultra, suttogta. Látszott rajtam, hogy fogalmam sincs, mi az. Tudniillik ezzel a típussal kínálta Szemere Gröbelt, az uzsorást, mondta aztán. Valami rémlett. A kiutasítás idõszaka. Igen, így õ, de legyünk pontosak, mondjuk szó szerint: „az a válságos pillanat volt, mikor egy életpálya kettétörhetik. Tehát Szemere ügyel”. Mire én látszólag értelmetlenül: Mágnes, habozás nélkül rávágta: rizi-bizi, sovánka és így tovább, nem is engedett már szóhoz jutni. Az összes lónevet tudta. Eltoli, mondtam halkan, kissé már feleslegesen, hogy az volt az elsõ gyõzelem. Láng úr megértõen mosolygott, de azért látszott, hogy Szemere-ügyben nem ismer tréfát, és nem is igen lehet vele birokra kelni. „Csak a játék komoly, és azon kívül minden játék”, idézte feltartott mutatóujjal, nyilván szó szerint ezt is. Megszégyenítõ volt, hogy így tudta, én pedig már alig emlékszem. Tizennyolcszor olvastam, mondta. Az volt a csúcs, mondta tovább és szívott a szivarból hozzá, amikor Niki, tudod, a barátnõm, már az ajtóban kezdett vetkõzni és jött egyre beljebb és szórta le magáról a ruhát, a nyakláncot, a karkötõt, még azt a kis briliáns fülbevalóját is. Végül tényleg anyaszült meztelen volt már. Az jutott eszébe, így õ, hogy talán maga Níké istennõ érkezett meg, és vonult be hozzá, közben, mondta és tovább sétált, tovább szivarozott, át a szobákon egyre csak ivott és öntötte magára, az egyik kezében whisky-s üveg volt, a másikban valami konyak, persze abszolút elsõ osztály, érted, és nyakalta meg öntözte magára õket vegyesen, hogy csak úgy csillogott a teste az erõs fényben. Tényleg, mindig égtek a villanyok, az összes. Mindig báli fényár volt. De hát a havi egy millióból neki játszva telt. Nekem meg tök mindegy volt ez is. És akkor azt gondoltam, mondta, hogy Szemere egyik lova, egy csodaszép kanca léptet a szobákon át. Nekem csak hallgatnom kellett, ahogy Láng úr idéz és felidéz, de mindig szó szerint, miközben szomszédom jéghideg lakásában mászkálunk le-föl. Emlékszel?, ütött a vállamra, mikor Szemere a Gotterhalte helyett a Rákóczi-indulót kéri. „Egy hét múlva kihallgatásra jelentkezik a Külügyminisztériumban és benyújtja lemondását.” Szemere de genere Huba, mondta szinte áhítattal, a Fejedelem, így nevezték. Tudtad, váltott hirtelen, hogy Esterházy Móric halála után a londoni Grünbaum cég 120.000 forintos szivarszámlát nyújtott be az örökösöknek? Így kéne élni, mondta, és széles, önelégült mosolyra húzódott a szája, miközben szivarjával egy fél- vagy negyedkört írt le a levegõben, így füstölni el az életet. Elszomorított, hogy megint a részletekre nem emlékszem, és éppen a perdöntõ részletekre úgy látszik. Pedig azt hittem, hogy kitûnõen emlékszem a Szemere-életrajzra. Karácsony napján felhívta Niki, hogy azonnal szálljon taxiba és menjen, aztán három perc múlva újrahívta, hogy ne menjen, aztán, hogy mégis menjen, de csakis kifogástalan öltönyben, és amikor Láng úr végre kilépett a kemény hidegbe, és frissen borotvált arcán elkezdett keményedni és húzódni a timsó, hallotta, hogy fönt, szomszédom ablaktáblái mögött csörögni kezd a telefon, és tudta, hogy most a logika szabályai szerint az jön, hogy mégse menjen, de õ már döntött, a taxi is megérkezett, és különben is. Öregem, hát ez nem igaz, ilyen satnya és csapzott fa a világon nincs több, gondoltam, mikor megláttam a karácsonyfát, így Láng úr, kész botrány, hogy egy nõ képes ilyen fát venni. És persze nem volt megfaragva, úgyhogy neki kellett vasfûrésszel körbenyiszetelnie, az pedig, mondta, kurva rosszul viszi ám a fenyõt! A rongyba csavart vasfûrész, hogyne, azt én is jól ismerem, jegyzem meg itt a Parafakönyvben, hisz Láng úrnak nem érdemes ilyen intimitásokat elárulnom, neki bõven elég a szivarom, és hogy valakinek végre beszélhet. Hogy, folytatta, és váratlanul leült mellém, nem volt töltött káposzta, bejgli, hal vagy ilyesmi, azt te már nyilván kitaláltad. Egy ronda, kicsit koszos frottír fürdõlepedõben üldögélt kócosan a Niki. Egy ideig nézte, hogy bajlódom azzal a gizda fával, aztán odavetette, „hagyd a francba, dobd ki az udvarra és kész!”, tudod, a Niki parancsai, fújt rám egy nagy adag füstöt, a Niki gyönyörû parancsai! Csak arra kellett neki az egész fanyiszálás, hogy felizguljon, megfigyelted, mondta, szinte lélegzetet sem véve, hogy a fizikai munkában megizzadó férfi látványától a nõk szinte mindig felizgulnak? És már húzott is be, ismered?, a forró vízzel színültig engedett kádba, alig tudtam magamról ledobni a zakómat, a frissen vasalt ingemet, pedig milyen nagy meló volt kivasalni ebben a nyomorult albérletben!, és neki csak erre kellett az egész, egy pillanat alatt összegyûrni és ledobni a földre a többi gönc közé. „Oxfordban nemcsak tanítanak, hanem nevelnek is”, egyébként ezt is Szemere mondta, tudtad, bár nem tartozik ide szorosan, mondta. Valahogy így beszélt Láng úr a szomszédom lakásában, és jókedvre is derült a saját szövegétõl, amit õ, velem ellentétben, lassan mondott el. De hát nekem nem kenyerem a szó szerinti, sõt, úgy látszik, a ritmushív idézés sem. „Ez az úr szebben úr, mint bárki ma az országban”, írta róla Bródy, idézte szó szerint Láng úr. És amikor már nem bírtam tovább a zsarnokoskodás, úrhatnámság, parancsra-szex, hiszti és ugráltatás mindennapos virblijét folytatta, elmentem Görögországba az Égei tengerhez, a közös helyünkre egyébként, hogy most az egyszer õ engedjen, de nem, olyan nincs a sifonérban, a hiúsága ezt a kanyart nem vette be.
Ma újraolvastam a Szemere-életrajzot, hogy ellenõrizzem a szó szerintiséget, és különben is, gondoltam, az után- és újraolvasás egy rám szabott szerep.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu