Túlpakolt reggelizõasztal;
makulátlan szalvéták,
narancslé, müzli, tojás,
sonka, sajtok, zabpehely (satöbb.).
A péksüteményeskosárnak
nem is jut már rajta hely –
miután körbejárt,
a háziak háta mögött állapodik meg,
a pulton. De egyébként
se jutsz a többi
finomságnak vagy a feléhez
hozzá, hisz nem nyúlkálhatsz
értük át reggelizõtársaid
hóna alatt, és unos--untalan
kéregetni s köszöngetni,
ettõl, ha a gyomorsav forrása
nem dugul is el, de bízvást
elmegy az ehetnék.
Álságos nyájasság:
csak vegyél még, tankolj csak föl,
valahogy éhen ne maradj! Használd
ki, hogy; élvezd, elvégre
a szabadság, hogy lazíts
vagy még pontosabban:
hogy átmenj lazába, arra
való.
Mondjuk, azért egy kicsit
sietni tanácsos lenne éppen, tudod,
ahová készülünk,
késõbb olyan sokan
vannak; nem ritka az ingerlékeny
lökdösõdés, felfortyanás,
a csípõs izzadságszag,
ilyenek. Sõt már ilyenkor is – hiába,
a szezon! – elég sokan szoktak
lenni, de legalább a pénztárnál még
nem félkilométeres a sor-
Ha minden jól megy.
– Érzed, egyre határozottabban
úgy érzed, otthon volna jobb.
A baj csak az, hogy azt mondták
(nem hagyva kételynek semmi kiskaput),
hogy itt vagy otthon.
Ki tetszett? Mily üres dolog??
Talán áttûnök névtelen,
mint vadnyomon az erdõ;
vagy bányászkodom még kicsinyt:
mögöttem no a meddõ –
bányászom és facsargatom:
Na vajh, mit tartogat még?
...Lovam: se szárnyas, se egyéb.
Hogy' dõlne róla tajték?!
Valami mindazált' zörög –
tûnt valaha is zöld vadonnak?
Vagy koldusbögre volt s marad,
mely máma tán tovább nem horpad?
Lefoszlik vágy, gáncs, tettetés
szûrt fény szitál a síkra
Lehet más bölcs, jós és okos –
énbennem más a csíra.
Ellentét sincsen már szöges,
csak undor itt-ott még, de tûnik.
Zárják a szöget könyveim;
túlélnek majd betûik.
Tudom, hogy ködlõ árny leszek,
követ kutyámnak árnya...
Szavam már mit sem revelál –
de mért is revelálna?!
Azért, ha nagyon akarom,
dajkál egy (képzelt?) nemtõ;
nem számít már, hogy el mi nyel,
mint vadnyomot az erdõ.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu