Azokban az utolsó hetekben (illetve valójában egész júliusban, amely különösen forró és párás volt) figyelemmel kísértem, mint védelmezik társasági partnereim egyre erélyesebben (már-már azt mondanám, vérre menően) az álláspontjukat, s mint emelik fel egyre gyakrabban a hangjukat, mígnem hajdanvolt békés összejöveteleink, amelyek rendszerint hangos horkolásokban végződtek, lassan valóságos baromfiól-hangulatot árasztottak. A vitapartnerek vastag szemüvegük mögött megbújó fürkész tekintettel (valamennyi tisztes öregúr erősen rövidlátó volt; akár az is megfordulhatott az ember fejében, hogy a rövidlátás volt az egyetlen dolog, amiben megegyeztek, vagyis az egyetlen közös vonás bennük) várták türelmetlenül, hogy soronkövetkező társuk kifejtse végre az álláspontját, majd ők élesen visszavágjanak; sőt szinte merészen fenjék rá a késüket, öklüket rázva, szemfogukat villogtatva, ha a felszólaló netalántán olyan arcátlanságra vetemedett, hogy visszatüzelt nekik. Valójában valamennyi őskövületetnek, kiknek soraiban közösségünk legkiválóbb tagjai képviseltették magukat, csupán egyetlen dolog számított: világosan megértetni mindenkivel, hogy semmiféle alkalmazkodó magatartásformát nem hajlandóak eltűrni és vállalni.
 Mind koromnál, mind pozíciómnál fogva (az előbbi kevésbé volt élemedett, az utóbbi pedig kevésbé rangos, mint a bajtársaimé), én számítottam a legkevésbé előkelőnek a társaságban, amely minden este összegyűlt a Kereskedelmi és Gyarmati Kaszinó ódon épületében. S hát igazság szerint oly mértékű rövidlátással sem dicsekedhettem, mint ők.
 Mindazonáltal (sportot űzve a pontosságból, amelyet elmúlt három aktív munkás évem alatt mindig kínosan betartottam) nap nap után újra és újra beléptem a nagy szalonba és helyet foglaltam a többiek között, akik félkörben ültek a széles ablakok előtt, amelyek a főtér árkádjaira néztek. Ott, vagy féltucat repedezett alabástrom oszlop közt, amelyek a szúette pazar kazettás mennyezetet tartották, hangzottak fel az első torok-köszörülések, kezdtük átfutni a legfontosabb hazai és nemzetközi eseményeket, s vitattuk meg mindazon apró kis történéseket, amelyek nap mint nap felkavarták a kis vidéki városka életét; no és mindenekelőtt a bikákról vitáztunk; arra azonban mindig nagyon ügyeltünk, nehogy - még csak véletlenül is - egyetértsünk a szóban forgó téma megítélésében.
 Emlékszem, hogy augusztus első hétfőjén társaim a szokásosnál is izgatottabban jelentek meg a kaszinóban. Összevont szemöldökkel érkeztek egymás után; idegesen harapdálták a szivarjukat, és kardként rángatták ezüstfejű botjukat. Akkor már egy hete szakadatlan esett, s azt gondoltam, talán a rossz idő savanyította meg az ábrázatukat. Így hát feltételeztem, hogy aznap este különösen éles lesz a szópárbaj.
 Nem tévedtem. Amikor a hordófejű don Servando Pintalaúva, a Királyi Posta egykori számvevője, szokásos metsző modorában gyalázta az ifjabb nemzedéket az úszás iránti vonzalmáért, és azt mondta, hogy az úszók gyerekei félhülyén születnek, valamint korai kopaszodásra ítéltetnek, az éleslátású don Antolín Estébaňez de la Gondolera (aki jóval felvilágosultabb gondolatokat táplált, és kizárólag a néhai Costanilla márkival való távoli rokonsága miatt vétetett fel a körbe) habozás nélkül kikiáltotta, hogy az úszás, mint azt nálunk sokkal fejlettebb európai országokban az unalomig ismételgetik, ésszerű testmozgás, s hogy már a régi görögök is tisztában voltak előnyeivel.
 A zengő hangú don Emigdio Cantallarrana, visszavonult lovassági ezredes don Servando védelmére kelt, kijelentvén, hogy az úszás és az intelligencia összeférhetetlenek, ahogyan azt már Feijóo atya is bebizonyította.
 - Különben is - tette hozzá, a bajuszát pödörgetve -, ugyan mit érdekel engem, mit szerettek a görögök és mit nem, mikor majdnem mind félbuzi volt?
 Az első összezörrenéseket követően (melyek a nagy csata előtt eldördülő lövésekre emlékeztettek) bárki azt gondolta volna, hogy a beszélgetőtársak két ellenséges táborra oszlottak, s hogy mindkét tábort legalábbis valamiféle gondolati egység tartja össze. Csakhogy nem így festett a helyzet; ugyanis valamivel később, amikor a bikákra terelődött a szó (végül rendre a bikáknál kötöttünk ki), és a hordófejű don Fernando Pintalaúva a Lelencgyerek Niňo del Hospiciót kezdte magasztalni döfési technikájáért, don Sebastián del Azolle, aki addig egyetértett az egykori postai számvevővel az úszás témakörében, most a fejére olvasta, hogy fogalma sincs a bikákról; sőt azt a luxust is megengedte magának (ami talán már felesleges kíméletlenség volt), hogy halvány mosollyal nyugtázza a szavait.
 - Nos, én természetesen don Servandóval értek egyet - szólalt fel ebben a pillanatban don Antolín, aki azelőtt hevesen védelmezte az úszókat. - A Lelencgyerek, még ha gyakorlatilag törpének számított is, kiváló matador volt. És ezt nem csak hallomásból tudom. Számtalanszor láttam őt harc közben, és mindig tökéletes szúrással végzett a bikáival. Tövig döfte beléjük a tőrét. Vagy ha úgy tetszik, markolatig.
 - Én is láttam az arénában vagy egy tucatszor - harsogta hirtelen don Roque, egy levesbetétgyár és két vegyesbolt tulajdonosa, - és kiállok don Sebastián mellett. A Lelencgyerek rosszul látott neki a végső döfésnek. Mindig túl messziről csinálta. És hát maguk is tudják: ha túl messziről akarjuk ledöfni a bikát, még ha jól reagál is a muletára, ráront a matadorra, még mielőtt az odébb léphetne; nem hagyja átlépni a másik oldalra, aztán pedig, ahogy az magától értetődő és természetes, a bika elfoglalja a matador térfelét.
 - Miféle mulétáról fecseg itt? - gúnyolódott az éleslátású don Antolín Estébanez de la Gondolera, a műfogsorát csattogtatva. - Tudja maga egyáltalán, hogy mit jelent ez a szó?
 Nem volt nehéz rájönni, hogy beszélgetőtársaim nem arra törekedtek, hogy megcsillantsák Curro Cúchares művészetével kapcsolatos ismereteiket, hanem hogy kiderüljön: egykor bizony még ők maguk is látták a lelátóról, hogy mi zajlik az aréna közepén. Majd újabb válaszok és viszonválaszok következtek, de még nem szabadult el a pokol. A következő percben azonban érezhetően rosszabbodott a helyzet, amikor is az fekáliagyűjtő don Ambrosio de las Heces, a gyógyszerész, az AIDS-ről kezdett el beszélni.
 - Na és mit szólnak ehhez az újabb iszonyathoz, ami a fejünkre szakadt? - kérdezte.
 - És ugyan miért érdekli ez magát? - gúnyolódott don Emigdio, s közben futó pillantást vetett don Servandóra, mintha az egykori postai számvevő tette volna fel a kérdést.
 - Bibliai csapás - szólt közbe don Florencio, nyugállományba vonult jegyző, a katedrális egyik kanonokjának unokafivére, aki mindeddig ki sem nyitotta a száját. - Isteni büntetés korunk szexuális promiszkuitása ellen.
 - Istennek bizonyára fontosabb dolgokkal is kell törődnie - tiltakozott don Antolín, a liberális, s félvállról don Emigdióra pillantott. - Már amennyiben feltételezzük persze, hogy a Jóisten nem emberi találmány.
 - Csak azt akartam mondani - folytatta a fekáliagyűjtő don Ambrosio de las Heces, fittyet hányva a szabadgondolkodó szemtelen modorára és hitetlenségére -, úgy tűnik, bizonyosságot nyert, hogy a szúnyogok, akármennyit szajkózták is, mégsem terjesztik az AIDS-et. Megtalálták ugyanis a vírust néhány vérszívó ízeltlábú gyomrában, nem úgy a nyálmirigyükben.
 - Ez aztán a jó hír - vélekedett don Antonio Sandoval, nehezen mozgatva berozsdásodott ádámcsutkáját. - Ha eláll az eső (mert egyszer már csak eláll végre), tele lesz a város szúnyogokkal.
 - Hát én aztán fütyülök az AIDS-re - mondta a zengő hangú don Emigdio Cantallarrana -, meg a szúnyogokra is. Biztos keserű a vérem. A kubai háború óta egyetlen szúnyog sem csípett meg.
 - Hát maga tényleg részt vett a kubai háborúban? - harsant fel don Ambrosio. - Ilyen öreg, don Ambrosio?
 - De a szúnyogok más betegségeket akkor is terjesztenek - szólaltam meg végre én is, csak hogy mondjak valamit. - Például a maláriát, pedig az se kutyafüle.
 - Hát akkor lőjék agyon az összes szúnyogot! - fakadt ki az öreg ezredes. - Állítsák őket hadbíróság elé, aztán meg falhoz!
 - Maguk folyton csak lövöldöznek! - tiltakozott don Antolín. - Azt hiszik, néhány lövéssel mindent meg lehet oldani! Önök, drága uram, nem ismerik a párbeszéd lehetőségét!
 - Ugyan miféle párbeszédet lehet folytatni egy szúnyoggal? - kacagott fel don Emigdio.
 - És miféle párbeszédet lehet folytatni egy olyan emberrel, aki csak a fegyverek erejében hisz? - vágott vissza a liberális veterán. - Ugyan miről lehet beszélni egy olyan emberrel, aki puskaropogtatással akarja elfogadtatni a gondolatait?
 - Legjobb tudomásom szerint - pontosított a katona - a szúnyogok nem gondolkoznak. Mást sem tesznek, mint összevissza csipkednek mindenkit, aki csak az útjukba kerül.
 - Nem csupán a szúnyogokra jellemző, hogy nem gondolkoznak - dünnyögte don Roque, és zord pillantást vetett don Antonio Sandovalra.
 - És ezt éppen maga mondja? - ironizált a fekáliagyűjtő don Ambrosio de las Heces. - Maga, aki bort iszik és vizet prédikál?
 - Ugyan ne kérkedjen már azzal, hogy részt vett a kubai hárúban - szólt közbe don Florencio, a nyugdíjas jegyző. - Én Afrikában voltam és tudom, mi fán terem a szükség.
 - Na és sok mórt legyilkolt? - kíváncsiskodott don Servando, és az egyik pincérre szegezte a tekintetét, aki egy tálcával közeledett balról.
 - Azok a mórok, akiket ő gyilkolt le - gúnyolódott don Roque -, remek egészségnek örvendenek.
 - Mit akar mondani ezzel a sületlenséggel? - bődült fel az öreg ezredes, és félelmetes pillantást lövellt don Antolínra.
 És abban a pillanatban végre mindent megértettem. Rájöttem, hogy don Emigdio don Antolínra nézett, amikor valójában don Servandóra akart nézni, hogy don Florencio don Ambrosióra nézett, amikor don Roquéra akart nézni, hogy don Roque don Emigdióra nézett, amikor don Servandóra szándékozott nézni, s hogy don Antonio (pedig még ő volt a legkevésbé rövidlátó) don Servandóra nézett, amikor don Emigdióra akart nézni. Egyszóval rádöbbentem, hogy egyetlen beszélgetőtársam sem irányította helyesen a tekintetét; hogy már nem képesek megkülönböztetni egymást, sőt már a hangjukról sem tudnak felismerni másokat.
 Meglepett a rövidlátók állapotának gyors romlása, s végül arra a következtetésre jutottam, hogy beszélgetőtársaim látásának és hallásának eme hirtelen gyengülése megmagyarázza a tényt, hogy egyre agresszívebbnek mutatkoztak, s hogy napról napra mind jobban felemelték a hangjukat.
 "Íme a szuprakompenzáció tipikus esete", gondoltam magamban.
 Szeptember első hetét influenza miatt ágyban kellett töltenem, amit később a kegyes isteni gondviselésnek tulajdonítottam. E hét szombatján értesültem róla a házvezetőnőmtől, hogy előző nap (vagyis a pénteki összejövetelen) az öreg ezredes továbbra is kitartott ama álláspontja mellett, hogy az összes szúnyogot agyon kéne lőni; hogy don Antolín egyetemes testvéri szeretetre intett mindenkit; hogy don Roque megint azt hajtogatta, hogy a Lelencgyerek túl messziről akarta leszúrni a bikákat; valamint hogy don Servando ezúttal az úszók pártjára kelt, csak hogy don Antolínt felbosszantsa, aki a csütörtöki találkozón végül rászánta magát és bővebb fejtegetésekbe bocsátkozott az úszás különféle veszélyeinek kapcsán.
 Azon a pénteki napon (a házvezetőnőm szerint) a kiáltások betöltötték a fél várost, megrepesztették az alabástrom oszlopokat, végül az öreg kazettás mennyezet - támaszték híján - illusztris barátaim vállára roskadt, s így végleg a sötétség birodalmába kerültek.

Muleta: fapálcára erősített vörös textília, amelyet a matador a bika ingerlésére használ a viadal utolsó harmadában.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu