Ha egyhuzamban kelünk át Európán, anélkül, hogy földrajzi, klimatikus vagy kulturális határok feltartóztatnának minket, a földrész ellenállása elõször fájdalmasan, majd megkönnyebbüléssel tudatosul bennünk. Nem a hosszú út fizikai megpróbáltatásai a fájdalmasak, se nem a pszichikaiak, amelyeket a különbözõ nyelvek, szokások, mentalitások okozhatnak, sokkal inkább a meg-nem-állás ténye.
Ha "Europe in Six Days" lenne a jelszó, a megállás kérdése nem okozna problémát. Aki  itt ferde, ott vasrácsból konstruált, amott meg neogótikus, harangjátékos torony elõtt áll meg egy pillanatra, épp elég soká, vagy elég futólag teszi ezt ahhoz, hogy lássa, ami látható, anélkül, hogy bármiféle ellenállás ébredne benne.  A "Europe in Six Weeks" ugyanezt jelentené, csak a tornyokhoz még mázas csempés házfalak jönnének, a "Gyönyörök kertje" Hieronymus Boschtól, egy borvidék kastélya, a Place des Vosges, egy észak-francia városban a legjobb vietnami étterem, a Grande Palace-tól messze egy ugyancsak jó arab bár, tavirózsák egy már leállított bányában, német tóparti sétány, amely szinte túl intenzív hársfavirág illatot áraszt,  megrongált telefonfülke abban a városban, ahová sose jutott volna el, egy baltikumi betoldás, melyet amúgy külön, a "Visit Vilnius, Riga, Tallinn" csomagban keresne föl az ember, a Nyevszkij Proszpekttõl északra a széles, üres utcák, kamarazenekar a Vörös Tér alatt az aluljáróban, városi park, ahol a hangos zene eredményeként teljes a reménytelenség, egy múzeum a már nem létezõ, ám újraépített város, másik múzeum a már nem létezõ s talán mégis létezõ Fal történetével.
Azt mondhatnánk, átélve az európai sokféleséget, a fejünkben mégiscsak valami összkép alakult ki Európa milyenségérõl: valami egymásba illõ, mint az esetleg megvásárolt matrjoska-babák.
Nem így alakul, ha küldetésünk van az útra. Ilyenkor az összkép egyes ellenállásokra esik szét, mert a küldetések, a priori megfogalmazásuknál fogva magukban hordják a bomlást: "kísérlet Európa újraegyesítésére", "összeurópai kölcsönös kulturális megértés", "az európai öntudat megteremtése, értékközösség létrehozása", "európai költészet", „földrészünk kulturális, szociális és pszichológiai adottságainak átfogó analízise". Szóval ezért utazza be egész Európát a számos író és írónõ szerte Európából, tizenkét ország, tizenkilenc város, hétezer kilométer, negyven nyelv, több mint száz rendezvény, felolvasások, viták, dialógusok. De hiába szorozzuk be nagy számokkal az eszményképet, attól még nem kerülünk közelebb a realitásokhoz. Ellenkezõleg, csak a szétesés sebessége és alapossága hatványozódik. Az egyesítési kísérleteken innen a sok elvész a sokban - ami pedig e kísérletek nélkül nem is lenne veszteség. Így viszont, az összeurópai kölcsönös megértés jegyében, az utazónak minden kilométerrel, minden nappal, minden várossal egyre inkább csak az tûnik föl fájdalmasan, hogy itt olyan elvárások vannak, amelyeknek senki nem szeretne megfelelni.

Vegyük Madridot: Nyolc szerzõ - szlovák, török, svájci, liechtensteini, szerb, német és osztrák - néhány perces ízelítõt olvas fel szövegeibõl, költészetébõl, prózájából, de nem ez a lényeg, hanem hogy a hirtelen támadt utazó író-túlkínálatból minél szélesebb spektrumot sikerüljön kiragadni, lefedni - már maga a szóhasználat is árulkodó. Így aztán inkább anekdotákról van szó, a közönség kérdései az utazással kapcsolatos gyakorlati, bohókás, pittoreszk vagy pikáns részleteket célozzák meg. Az író, mint vonatba zárt fura szerzet, miért is ne, az ember mégis örülne, ha az egész ennél igényesebbre sikeredne.
Párizsban nincs is felolvasás, a fellépés kizárólag az anekdotikus elemekre szorítkozik, egy lengyel  szerzõ a vonaton való mobilhasználat rejtelmeivel szórakoztatja a közönséget. Vilniusban, tekintettel az ország és lakói nyilvánvalóan tisztes komolyságára, az osztrák, svájci és belga szerzõ teljes szövegét felolvassa, majd a rendezõ közli, hogy azért ezt a hármat hívta meg, mert Ausztriában és Svájcban szintén sok a hegy, Belgium pedig ugyancsak kis ország. Minszkben a program szerint a szerzõk helyi írókkal vitatják meg a szabadság fogalmát, amit a moderátor, a helyi politikai elvárásoknak megfelelõen minden erejével próbál megakadályozni. Egy másik moderátor Berlinben pedig azt a néhány órán belül szabványossá vált kérdést feszegeti, vajon Európa most, utunk végére kisebb lett-e vagy nagyobb.
Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Végülis azzal, hogy az egyesítési kísérlet nevében jöttünk, magunk banalizáltuk a dolgot, nem várhattuk, hogy a helyi sajátosságok tényleg feltáruljanak elõttünk. Bár az egyes szerzõ szenvedhet ettõl az ellenállástól, az mégis jótékony, amennyiben remélhetõleg elég erõs, és meg tudja akadályozni, hogy a tartalom teljesen háttérbe szoruljon. Vagy mégiscsak úgy van, hogy az irodalmi üzem globalizációs kísérletei a tartalomtól teljesen függetlenül is sikeresek lesznek?
Ami az utazás és a szerzõk fellépéseinek további céljait illeti, ezt olvassuk: "A szerzõk egy lehetõ legösszetettebb közönség elõtt vitathatják meg, mi a 21. századi irodalom, az egymás mellett kölcsönhatásban élõ  nyelvhez kötött mûvészetek, valamint az új médiák, különösen az internet funkciója."
Igen. Csakhogy fellépésével egyetlen szerzõ sem vitatja, mi az irodalom funkciója, legyen a közönség mégoly összetett, s a szerzõ mûsora mégoly felkavaró. A választ ugyanis az effajta rendezvények magukban hordják. Az irodalom ehelyütt akár jó, akár rossz, meghatározott funkciónak tesz eleget, a felolvasásokat és vitákat meghatározza, hogy csakis a kulturális üzem alkotórészeként  értelmezhetõk.
Azután kétes "a 21. század" kitétel is, régimódi elõfeltevés, pozitivista futurizmus, amely   elvárja, hogy minden más lesz, illetve még nagyobb, még gyorsabb, még praktikusabb: a megarepülõ ezer utast  szállít, a nagymama az unokától telefonon kapja a pillanatfelvételeket, a megaszerzõ pedig fejezetenként szállítja a regényt interneten a házhoz.
Vegyük az internetet. Hogyan is kellene megváltoztatnia a 21. századi irodalom funkcióját? Azzal, hogy azt is valamiféle virtualitássá teszi? Könyv nélküli szöveggé, amely bármikor fogható a behálózott, határok nélküli térben? Ki fog és mit? A Fülöp-szigeteki szlavista a bolgár kollégám költeményeit? Más lesz ezáltal e költemények funkciója, vagy csak a Fülöp-szigeteki szlavista kíméli meg magát a keresés veszõdségétõl? És ha megkíméljük magunkat a veszõdségtõl, az lenne az irodalom új funkciója?
Aki az irodalmi expresszt követni akarta, rákattintott a megfelelõ weboldalra, és elolvashatta, amit a különféle helyszíneken felolvastunk, ezen túl az útinaplóinkat. Ha ez új funkciót jelent, akkor olyat, amely önmagát szünteti meg: fizikai távollétünket a világhálón való totális jelenlétünkkel oldja fel. Vajon a világhálón való totális jelenlétnek van-e a szerzõ számára valami funkciója? Nõ-e tõle az önbecsülése, vagy hatványozza-e a www. a neki járó fifteen minutes of fame-et?
Minden esetre nem árt, ha a világhálón idõzõ fizikailag is mobil: itt a szövegei lebegnek az egyetemes mûvi térben, ott lebegjen maga, s a virtuális projekt megfogható reklámhordozójaként minél hosszabb távokat abszolváljon a határoknélküliséghez illõn. Ez valóban eltér a dolgok megszokott menetétõl, de az irodalom új funkciója aligha definiálható vele.
Ez utóbbiról csak akkor lehetne szó, ha az irodalom, akár könyv formájában, akár interneten fogyasztják, új módon hatna. De nehezen elképzelhetõ, mi lehetne ez az új, mert ha van olyan ember által alkotott termék, amely  az emberi lehetõségek területén szinte mindent teljesített, akkor az az írott szó. A morál rendszerezésétõl annak felbomlasztásáig tetszés szerint sorolhatnánk a funkciókat, amelyeknek az irodalom már megfelelt, így alapos a gyanú, hogy a beharangozott újdonság nem rá vonatkozik, csak a továbbítására. Mert olyan gyorsan az irodalmat nem lehet továbbítani, hogy attól valamiféle minõségi ugrás következzen be, az már gondolatátvitel lenne: azaz a gondolatok nem írás, hanem olvasás közben készülnének el, azaz a szerzõ gondolatait az olvasó készítené. Bár van olyan irodalom, amely arra apellál, hogy értelmét az olvasók adják, de minõségi ugrásról ez esetben nem beszélhetünk, inkább csak rossz irodalomról. Amúgy pedig az irodalom lassan készül, az pedig, hogy a kész szöveg milyen tempóban ér el egyik helyrõl a másikra, mellékes.
Mellékes ahhoz képest, hogy tartalmilag kell érdemessé válnia az olvasásra. Ez az irodalom ellenállása az irodalmi üzem beavatkozásával szemben, így végülis megkönnyebbüléssel állapíthatjuk meg, hogy utunkon az ellenállások kiegészítették egymást: az egyes helyek sem fedik fel sajátosságaikat könnyen, s az irodalom sem hagyja magát hipp-hopp átfunkcionálni összeurópai kommunikációs eszközzé. S az egyes szerzõ számára épp ez a negativitás, ez a tartalmaktól kiürített tér nyújtott lehetõséget az ellenhúzásokra: távol az irodalmi expressztõl mégiscsak szemügyre vehette a malborki postát vagy a kalinyingrádi telefonfülkét, mindegyiket a maga helyhez és sajátos ritmushoz kötött egyediségében.
Ezért akar utazni az író, és ezért utazzon is, hogy lássa, milyen más a más, milyen egyedi, mielõtt még bármilyen racionális vagy mûvészi összefüggésbe kerülne. Eleinte ne is lássa a fáktól az erdõt - visszhangot kicsikarni belõle végképp értelmetlen - ehelyett, amint az egy nem túl gyakran, ám intenzíven utazó íróval történt - riadjon vissza egy szál erdei virágtól, amelyre a sétáló véletlenségbõl bukkan, ahogyan az, számára magyarázat és vonatkozás nélkül, önmagában van.  És ha késõbb a kalinyingrádi telefonfülke a szerzõ számára valamilyen hangulat hordozójává, valamilyen sajátosság megjelenítõjévé válik, akkor éppen azért, mert elérhetetlenségében minden elõzetes tudás és szándék ellenére olyan készületlenül érte.
Nem volt definiálható szavakkal, mint „szürke” vagy „lepusztult” vagy „özönvízelõtti”; eleinte minden ismert értelmi összefüggésbõl kivonta magát.
Késõbb a szerzõ elgondolkodhat: Mit ébresztett fel benne a látvány? Egy másik ilyen fekete gombos fémláda emlékét? Hol volt az a másik? Egy vészjósló városban. Ahol nem csak a fenyegetettség érzése volt jelen, hanem a leküzdés szándéka is. Soha ne nyúlj ilyen ládákhoz. Nem vasárnap volt ez, amikor gyerekként csendben kellett lennünk, s hallottuk, ahogyan tanítónõnk az emberi méltóságot és a rend minimumát emlegette? Kihez beszélt? Miért voltunk, miért vannak ezek a gyerekek jelmezben? Valami ünnepély vagy fogadás, amelybõl csak a betonpadló sivár porszaga maradt. Ott van-e még az a láda?
Hát persze. A szerzõ asszociációitól érintetlenül, a remény és a reménytelenség közötti - ebben a brutalizált városban naponta zajló - küzdelem  emlékmûveként. És a reményt nem mi hozzuk, s nem a mi nyugati kulturális üzemünk. Hogy érkezésünk népviseletes lányok balalajkázását, s dagályos emlékünnepélyeket provokál, nyilván szimptomatikus a szocialista Kelet megszakítatlan tradícióira nézve, de arra is, hogy Európának ez a része a Nyugatot nem igazán érdekli. A mottó, hadd csinálják, fõ, hogy a mi érdekeink érvényesüljenek. Lehet szó akár irodalomról, akár arról, hogy ezeket az országokat /a kemény diktatúrák alatt élõket is /  behálózzák McDonald’s éttermeikkel, de akár arról is, hogy Kelet-Európát ne engedjük ráébredni saját értékeire.
Ez reménytelen: az elmaradottság, és a kényszer érzete, hogy be kell hozni a hiányokat, miközben a Nyugattal szemben nincsen felvilágosult, hanem csakis nacionalista típusú ellenállás. Kant tönkretett városában azt szeretné az ember, kritikával várják érkezésünk motívumait, ehelyett nyomasztó lelkesedéssel fogadnak.
Reményteljes viszont, ahol a kikényszerített azonosulással szemben ellenállást érzékelünk, talán a Kalinyingrádban olyan intenzíven érezhetõ kellemetlen zavarodottság legalábbis valami akadályt jelenthet az elnyugatosodás útján. Utunkon mindenesetre ez az a város, amelybe belebotlunk, amely tudatosítja bennünk, hogy ez így nem megy. Bár az "ez" és az "így" is sokféleképpen értelmezhetõ, a vonat ezen a ponton saját túlzott igényein akadt fönn, s a kulturális "Goodwill Tour" léggömbje az általános, s mindkét oldalról nem véletlenül táplált félreértéseken pukkadt ki.
Ami visszatekintve más fényben tüntet fel egy olyan megállót is, mint Párizs, méghozzá olyanban, amely napvilágra hozza, hogy az ott megrendezett irodalmi kirakodóvásárok - többek között a "Marché de la poésie" ürügyén - kétszeresen vigasztalanok: nemcsak a szerzõk, de a lehetõségek viszonylatában e minden szempontból gazdag, dinamikus, nyugati város szempontjából is. Ha valaha is valósággá válik ha nem is az összeurópai egyesülés, de legalább az európai kiegyenlítõdés, a Nyugatnak a Kelettõl kéne megtanulnia, hogyan óvja adottságait.
Mert az is lehetséges például, hogy a kalinyingrádi szürke láda ténylegesen telefonként mûködik, s bár esztétikailag nem kielégítõ, arra utal, hogy mégiscsak a beszélgetések a fontosak. Lehet, hogy a tartalom kontra konzum csak közhely, mégis mielõtt új igényeket kreálnánk, vegyük elõbb szemügyre, ami már megvan.
Van például egy abszolút gazdag irodalom, amelyet - az úttól kimerülten- alig veszünk tudomásul, otthon azonban szívesen olvasnánk, ha le lenne fordítva. Ez lenne a másik irányba haladó vonat: keletrõl nyugatra, amennyiben lehetséges lenne a kelet-európai irodalom széles alapokon történõ fordítása. Akármilyen kérdéses is minden fordítás mint olyan, megkerülhetetlen, ha a sokat emlegetett kulturális cserét tényleg meg akarjuk valósítani.
A széles alapokat minõségi értelemben használom: a fordítóknak anyagi forrásokat kéne teremteni, másrészt a tudásukat és képességeiket is fejleszteni a lehetõ legmagasabb szintre, ami ténylegesen összeurópai feladat. Kezdve az iskolai nyelvoktatásnál, amely nem kevés országban sürgõs feljavításra szorul, másrészt olyan intézmények támogatásával, amelyekben a konkrét fordítást oktatják s tanulják, s amelyekben a nyilvánosság és kritika figyelmét is felkeltik a tevékenység iránt.
Ezt a szálat kell továbbfonni. Azonnal ott a kísértés, hogy hálóról beszéljünk, de minek, minek máris a sokoldalú csere fikciójába botlani. Se a fordító, se a szerzõ nem így mûködik. Maradjunk meg a szálnál, vegyük fel azt, amely a fordító íróasztalától vezet, köszönet a szponzoroknak,  (hátha adományokra is számíthatunk, ha nem utazunk, hanem dolgozunk), esetleg a kevésbé ismert kelet-európai irodalom iránt is érdeklõdõ kiadókhoz, illetve gondosan lektorált könyvekhez - és persze tisztességes honoráriumhoz.
Meg kell hagyni, ez olyan kevéssé látványos, hogy mind szerzõ, mind fordító hébe-hóba valamiféle kompenzációra vágyik, s erre semmi sem jobb, mint az utazás. S ha már utazás, miért is ne más írókkal és írónõkkel, át Európán, saját dolgunkban, saját szellemi, s lelki gyarapodásunkra.
Mondjuk egy emlékért, amelyben írónõ kollégám tollas állatoktól való félelme a lisszaboni várdomb kilátásával keveredik, úgyhogy máris az a benyomásom, Lisszabon az enyhén fenyegetõ, de iróniával, nevetéssel mégis a tetõk fölött a folyó felé terelhetõ madarak városa.
Vagy ahogy egy másik író a Lisszabon és Madrid közötti csupasz tájban egy NDK-beli városkáról mesél, és nekem az az érzésem támad, hogy ott a hideg s nedves idõjárás ellenére forró, erõs, s felperzselt fûszagot árasztó szél fúj, ami az NDK-beli élet abszurditásait, amelyekrõl kollégánk beszámol, talán nem is szimbolizálja rosszul.
Madridban a járókelõk rémülten nézik, ahogy egy harmadik író lehúzza a shortját, hogy hosszúnadrágot vegyen, mert ott viszont egyszerre csak olyan hideg és nedves minden, hogy az ember megkérdi magától, vajon a valódi csere nem mágikusan, nem emlékek felidézésével valósul-e meg. Az egy pillanatra alsónadrágban álló író emléke mindenesetre egy kínai stílusú pavilonhoz kapcsolódik, amely bár késõbb Hannoverben található, de nem az Expo területén, hanem hintázó piros lámpájával, s étteremként hasznosítva egy tavon, amelyben az író a trópusi hõség okán ismét ledér öltözékben egy este arról mesél, hogyan horgászik nyaranta Csehországban. Így késõbb talán nem lesz igaztalan a benyomás, hogy keleten járt az ember, s ez a Kelet áthúzódik nyelveken s határokon, hatalmas térség, így el is veszne benne, ha nem tartaná magát az egyszerû adottságokhoz: a víz morajához, a fények olajos visszfényéhez a nedves hõségben, a halakhoz, amelyeket éppen darabolnak.
Az utazás kapcsán oly sokat emlegetett "együttlét" számomra inkább az egyidejûséget jelenti. Voltunk itt is meg ott is, amint az utazásoknál szokásos, de mindez, számosságunknak hála, megsokszorozódott, elmélyült.
A birkák a vékonylábú állatok óvatosságával ereszkednek le a görgetegen a mélyen fekvõ rétre, ahol a kutya, amely föntrõl lehozta, most feszes körbe tereli õket. Ugyanott, távolabb áll a birkapásztor, a völgy irányába néz, ahol ott a paraszt, aki azt mondta: "Három órája gyalogolok, három órája birkákat látok", már csak egy kis folt, most eltûnik egy sziklakiszögellés mögött, eltûnik a föld belsejében, mert itt, ahol a történetet hallom, a kontinens teljesen lapos, s miközben tudatom felsõ szintje arra gondol: "Szóval ez itt a végtelen orosz tajga", az Alpokat látom lebukni a perspektíva iránypontjában, amely, ahogyan annak lennie kell, minden szintnél mélyebben van. Szóval innen származik - honnan máshonnan - az írás anyaga.

Bibliográfia

VIRAGH, Christina
„Anyakönyv”
Magyar Lettre Internationale, 25

Anyakönyv
Jelenkor, 2001
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu