(Mottó. Raffael)
Ezt a történetet Raffaelrol, a leghosszabb szakállú
tanítóról mesélték, aki úgy tanított
hosszú éveken át egy kisvárosban, hogy egyetlen
lélek sem jutott el az igazság ismeretére, noha az
atya az egész erejét a Szentírás és
az igaz hitu régiek tanulmányozására fordította,
és olyan komolyan vette a tanulást, hogy már betéve
tudta az egész Írást, ezen túlmenoen pedig
kifogástalanul élt, olyannyira, hogy az egész környéken
szent ember hírében állt, kivéve a saját
városában, ahol az ég adta világon senki sem
érdekelodött sem a tanító élete, sem pedig
a tanításai iránt.
Raffael atya egyre tanácstalanabb lett, nem tudta, mitévo
legyen, hogy Isten szavai a szívekig hatoljanak, megváltoztatva
a jólétben, de folyamatos ellenségeskedésben
élo emberek életét.
Egyszer azonban Raffael, a leghosszabb szakállú
kihirdette, hogy a kinyilatkoztatás ünnepén nem a szent
hajlékba, hanem a kertbe várja a hallgatóságot,
mert ezen a napon látható módon megjelenik az Ördög,
és aki csak akarja, saját szemével láthatja
ot.
Hamar híre ment a kisvárosban, hogy megjelenik az Ördög
Raffael atya kertjében, jöttek is az emberek, olyan sokan,
amennyien soha nem voltak istentiszteleten, még a legnagyobb ünnepeken
sem. Mikor az atya azt látta, hogy a város apraja-nagyja
ott tolong a kertjében és feszült várakozással
tekint rá, a Tízparancsolat felolvasásába kezdett,
de alig jutott a "ne legyenek néked idegen isteneid én elottem"-ig,
a jelenlévok kivétel nélkül mintha nem is Raffael
hangját hallották volna, hanem az Örökkévalóét,
aki készséggel átnyújtotta ismét a szövetség
igéit, hogy ismét néppé tegye oket. Akkor mindenkinek
a szívét eltöltötte a megbánás és
a Raffael atya iránti szeretet, és attól kezdve szomjas
lélekkel hallgatták és mindenben követték
tanítójukat.
És ha valaki azt kérdezte tolük, látták-e
azon a napon az Ördögöt megjelenni, ahogyan a szent ember
megígérte, egytol egyig azt válaszolták, hogy
bizony mindenki, aki ott volt, látva látta, hogy az Ördög
kilép a szívébol és sietve elhagyja a kertet.
Ha pedig másvalaki még tovább erosködött,
és azt kérdezte, honnan tudhatják, hogy helyesen láttak
és nem csak gyermeteg képzelgés vett erot rajtuk,
akkor erre azt a választ kapta, hogy bizonyosan tudják, mert
senki sem látta az Ördögöt a másikból
eltávozni, hanem mindenki csak önmagából látta
kilépni a gonoszt.
(Egy Kertész Imre-mondat átírása 1.)
Nem a magyarok, hanem az ember, ha történetesen magyar:
a "magyar" mint helyzet a totalitarizmusban.
(Egy Kertész Imre-mondat átírása 2.)
Nem a románok, hanem az ember, ha történetesen román:
a "román" mint helyzet a totalitarizmusban.
(Egy Kertész Imre-mondat átírása 3.)
Nem a románok és a magyarok, nem az etnicitás,
személyre vagy közösségre szabottan; és
nem a tér-idoben, sot a történelemben vándorló
ember(ek) általában, nagyobb vagy kisebb csoportban, hanem
az értelemmel bíró lényé, ha történetesen
ember: az "ember" mint helyzet a totalitarizmusban. És Isten - nem
az ortodoxoké, nem a katolikusoké, nem az evangélikusoké,
nem a reformátusoké stb.; és nem a magyaroké
vagy a románoké -, hanem "Isten" mint helyzet a totalitarizmusban.
(Mi a román? "Deo")
Tudom, szoktam mondani, tudni vélem legalábbis, mi a
román. Nem a "nemzeti jelleg", a "nemzeti alkat", a sztereotípiák
románja: ilyen román nincs, senki sem találkozott
vele, még akkor sem, ha egész életét a vele
való hadakozásban töltötte el.
Majd' öt évet éltem a baragani-i Latesti-en.
A falut a második világháború után kitelepített
németek építették, sarló és kalapács
formára. Ezt jóval késobb, friss kolozsvári
lakosként tudtam meg Adrian Marinótól, aki egy kétfedelu,
mezogazdasági célú repülogépen szolgáló
pilótától hallotta.
Ideális kényszerlakhely.
A második világháború után kiterelték
a svábokat a kopár mezore, karókkal megjelölt
parcellákat mutattak nekik, oda kellett házat építeni.
Sem fa, sem ko, ameddig a szem ellát, csak föld és,
valamivel messzebb, a Borcea árterületén, fuzfavesszo.
Így épült fel a falu: kecskeólnyi házak
tenyérnyi ablakokkal, fekvohelynek megtette a döngölt
földre szórt szalma. A németek után politikai
foglyokat telepítettek a faluba, legtöbben, mire Latesti lakói
lettek, már megjárták Románia börtöneit,
volt akit tíz év fogság után hoztak oda. A
régi rendszer közhivatalnokait, egykori minisztereket, papokat,
szerzeteseket, ellenállókat, emlékezetem szerint Antonescu
marsall felesége is sorstársunk volt egy ideig. Késobb
56-os diákok kerültek a lágerbe, majd, 1959-ben mi.
Paul Goma, Nicolae Balota, Adrian Marino, Bimbó bácsi (Romulus
Pop), Fagasan Pali bácsi, Aurel.
Azt hiszem, nagy esemény lehetett a megérkezésünk:
egy apró, törékeny anya, még szinte lány,
és a hét elgyötört gyermek, szoros rendori kísérettel
üres viskót keres a faluban. "Preoteasa cu sapte copii": ez
az, amit leghamarabb megtanultam románul, és így identitásom
legkorábbi elemei közé vegyült. Nem volt semmink,
jószerével azt sem tudtuk, hol vagyunk, anyánk, budapesti
lány, még nem tud románul sem. Megmozdul körülöttünk
a láger, erre emlékszem, Aurel az iskolás korú
testvéreim tanítását vállalja magára,
Nicu bácsi (Balota) segít fölfedezni a helyet és
megtanulni a mindennapiak megszerzésének módját,
el-elvisz kirándulni a Borcea és Duna közrefogta szigetre.
Pétert, aki idoközben gyermekparalízises lesz, minden
alkalommal a hátára veszi. Amíg kirándulunk,
nem zsivajgunk anyánk körül, csillapíthatatlanul
éhesen. Aurel a tanítás mellett a nagyobbakat bevezeti
a halászat rejtelmeibe. A temesvári Fagasan Pali bácsi
hegedülni tanítja Istvánt. Vasárnap templomba
megyünk, Patrascuhoz. Nincs magyar istentisztelet a faluban, de anyánk
számára magától értetodonek számít,
hogy vasárnap az Isten házában a helyünk. Vonul
a család a kápolnának kinevezett viskóba. Azóta
sem volt részem igazabb istentiszteletben: mintha a betlehemi istállóba
mennénk hétrol hétre, sot hétköznap is.
Valamiféle fokozhatatlan, mennyei szegénység, áhítat,
csend, vékony gyertyák, a sietségnek nyoma sem.
Deósoknak hívnak bennünket, a domiciliu obligatoriu
rövidítésébol; Deo: isten latinul. Ezt a nevet
viseljük magunkon mindannyian, akik ott vagyunk.
Ismeretlenek jönnek a faluba, látogatók, Bukarestbol.
Rascolék. A Szabad Európa Rádióban hallottak
rólunk, preoteasa cu sapte copii, a nevünket sem tudják,
de bennünket keresnek. Kitalálják, hogy két rendori
ellenorzés közötti idore "ellopják" a faluból
novéreinket, majd visszahozzák és ismét elviszik
oket Bukarestbe, hogy segítsenek anyánkon. Milyen nyelven
beszélhettek, hogy a bizalom jelentései jöjjenek létre
ismeretlenek között? Románul, persze, mondhatnánk,
hogyan is másként, de tudjuk, nem elég ennyit mondanunk,
még ha a "több" olykor ellene is áll a nyelvi artikulációnak.
Mikor elengednek bennünket, nincs hova mennünk. Apánk
még börtönben, a vagyonunkat elkobozták, semmink
nincs. A bukaresti Északi Pályaudvaron valóságos
fogadóbizottság vár ránk Rascolékkal
az élen, leszállítanak a vonatról, és
ott élünk Bukarestben, amíg a rokonokkal fölvesszük
a kapcsolatot és valamilyen megoldásra jutunk.
Tudom, tudni vélem legalábbis, mi a román.
Vannak történeteim.
(Mi a román? Vér a köveken)
A ház elott játszottunk, mint rendesen, déli órában,
ebéd elott. A templomból jöhettünk éppen
haza, arra vártunk, hogy édesanyánk asztalhoz szólítson.
Ház, templom, ebéd, otthon, várakozás
- álljunk csak meg egy pillanatra.
Ha azt írom, ház, akkor arra a sárból
és fuzfavesszobol készült viskóra kell gondolnunk,
ahol majd' öt éven át laktunk. Anyánk, a hetek
(gyermekek) és Márika néni. Ez összesen kilenc.
Ebbol nyolcan névre szóló ítélettel,
a kilencedik pedig, Márika néni, szabad elhatározásából.
Márika nénit szüleink fogadták be, még
mikor szabadon dönthettek életük alakulása felol,
befogadták, mert árva volt és éhes, székely
földönfutó. Fölkapaszkodott az indulni kész
teherautóra, és követelte, hogy ot is deportálják.
A hatósági személy - nyilván önvédelembol
- bolondnak tartotta, a család bolondjának. Jöjjön,
mondta neki, de o, Márika néni szabad, vegye tudomásul.
Mostantól fogva pedig neki tartozik feltétlen engedelmességgel,
mint a többiek, csak abban különbözik tolük, hogy
o, mármint Márika szabad. A lágerfaluban pedig kétféle
ember van: fogoly és or.
Na, lódulj, szabad! - fejezte be a rendor megkönnyebbülten.
Ha azt írom, templom, akkor Patrascu házára
- ház, mint fenn - gondolok. Patrascu román pap volt, már
legalább tizenöt év börtönnel a háta
mögött. Házát templommá alakította,
oda jártunk mi is istentiszteletre. Vonult a család Patrascu
atyához, jöttek a ferences szerzetesek is, akik befödték
a házunkat, mert a szél, alig hogy elhelyezkedtünk benne,
lekapta a fedelét, mint egy kalapot. Majd mindjárt bo eso
jött, kezdetben még valamilyen megoldásban bízott
édesanyánk, a kicsiket betuszkolta az asztal alá,
a nagyobbakra pokrócot terített, majd pedig, minthogy az
eso nem tágított, feladta. Féltem, jól emlékszem,
de aztán anyánk énekelni kezdett nekünk, énekelni
és mesélni, mi meg megnyugodtunk. Az eso zuhogott, mi énekeltünk.
Jöttek aztán a ferencesek, még ki sem sütött
a nap, nádat hoztak a deltából, ismét teto
alá kerültünk.
Ha azt írom, ebéd, ebéd és otthon,
akkor máris hozzá kell tennem azt is: várakozás.
Anyánk valóban beszólított egy ido után,
körbeültük az asztalt, énekeltünk és
közösen imádkoztunk, majd ha ámen után ismét
énekelni kezdtünk, akkor ez azt jelentette, hogy akkor éppen
nincs mit enni. Egy ének ima elott, egy pedig ima után -
ennyi tartozott a szertartáshoz. Az énekek megsokasodásának
az arányában rövidült az ebéd ideje. Anyánk
apánkról is mesélt ilyenkor, ez a csel mindig bejött
neki, a legkisebbek jószerével nem is emlékeztek rá,
én meg, mivel semmilyen személyes emlékkel nem rendelkeztem
felole, az érettségi tablón is nehezen bukkantam apám
fényképére, folyton összetévesztettem
valakivel, ezért különórákra ítéltek
a nagyobbak, melléfogásaimat súlyosnak, kifejezetten
megengedhetetlennek tekintették. A várakozás mindennapi
életünk alapformája volt. Az étkezés is,
az otthon is, de az elottünk ismeretlen helyen raboskodó apánk
is a várakozásban került együvé.
Beértük ebéd helyett énekléssel?
- kérdeztük évek múltán, hitetlenkedve
anyánkat.
Énekléssel és történetekkel
- válaszolta diadalmasan, mint akinek sikerült kifogni a hetek
követelodzo gyomrán.
Nem csak kenyérrel él az ember. Sot, van hogy évekig
csak kenyérrel nem él, ismeretlen füvekbol készít
fozeléket, a lucerna zsengéje már ínyencségnek
számít, az árticsóka meg egyenesen fejedelmi
eledel.
Az is!
Játszunk a ház elott, mint rendesen, templom után,
vasárnap délben, hívó szóra várva.
Egyszercsak juhok bégetését hozza a szél,
és már látjuk is a juhok pásztorát lépkedni
a nyáj elott.
Felénk tart.
Köszön - Cristos a înviat! -, megkérdi,
kik vagyunk.
Nagy magas pásztorra emlékszem, bunda is volt rajta,
megilletodve néztünk fel rá. A juhnyáj ott hullámzott
a ház körül, a fehér falú viskó meg
úgy nézett ki, mintha bárányfelhokön lebegne.
Megszeppenve fogadjuk köszönését, válaszolunk
neki, ahogy tudunk.
Mire azt mondja, minket keres. Hallott rólunk, egy unguroika
hét gyerekkel, gondolta, meglátogat.
Péter kihívja anyánkat.
Húsvét van, mondja a pásztor, ajándékot
hozott a gyermekeknek, tole nem kell tartani.
Juhsajtot nyújtott át anyánknak és
néhány piros tojást. Egyet visszavesz, lehajol hozzánk
és közelrol is megmutatja.
Piros tojás, mondja, festett.
Nem tudom, a nálam egy évvel idosebb Péter
látott-e már piros tojást, én biztosan nem.
Tudjuk-e, miért piros? - kérdezte a pásztor.
Nem, nem, válaszolom mohón.
Amikor a megostorozott Megváltó töviskoronával
a fején megindult a Golgota hegyre, vére megfestette a kavicsokat.
A gyermekek meg, akik Virágvasárnap hangos kiáltozással
üdvözölték a királyok legszegényebbikét,
Nagypénteken összeszedték és hazavitték
ezeket a köveket. Húsvétkor, amikor tojást festünk,
erre emlékezünk. A föltámadott Megváltó
vérére.
Mikor befejezte, megtörte a tojást, lehántotta
a héját, adott egy darab fehérjét, egy darab
sárgáját: anyánknak, Péternek, nekem.
Evett a pásztor is belole, velünk.
Fölemelkedett, elköszönt, és elindult a
juhok elott.
A piros tojáshéjak ott virítottak a ház
elott, a kövek között.
Anyánk asztalhoz szólított.
Ének, ima, ének. Egy-egy. Sajt és tojás.
(A Megtartó 1.)
A részletekre legérzékenyebb Szent Lukács
híradása szerint így hangzik az angyali szózat,
karácsonykor: "Mert született néktek ma a Megtartó,
ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig
néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva
feküdni a jászolban." A Megtartó "jele" [szémeion:
tett, körülmény] a megtartatásra szoruló,
a felnott-játékoknak, a felnotteknek általában
kiszolgáltatott gyermek képe. Feladat: a pásztoroké,
szüloké, azoké, akik várva várták.
Megtartó, amennyiben megtartjuk; amennyiben élni tud
közöttünk. A Megtartó közöttünk van:
ez tehát apró feladatokat jelent, a gyermek közvetlen
közelében. Szent pepecselést. (Az ecclesia triumfansnak
aligha találhatni finomabb, humorosabb "helyzetét", tükrét,
sot kritikáját ennél.)
Infans, mondja róla a papi szigor mértéke szerinti
"boldog" vagy "szent" Ágoston, a szó pedig etimológiailag
a görög "phémi" származéka; a beszédre
képtelen lény jelöloje.
Testet ölt a szó, de beszédre (még) képtelen.
A Megtartó a gyöngeségben ölt testet; a megtartatás
ebbol következoen a gyöngeséggel, a kicsi vagy kisebb
mivolttal van organikus összefüggésben.
A megtartatásra szoruló gyönge csak akkor tartatik
meg, ha a megtartatásra szoruló Másik megtartásán
munkálkodik. "Mert aki meg akarja tartani az o életét,
elveszti azt" - olvassuk Szent Máténál, azon a helyen,
ahol a szenvedéseit megjelento Mester Péter apostolt "szelíden"
sátánnak nevezi, amiért a kulcsok hatalmát
már megnyero apostol megdorgálja Ot, a Megtartót,
amiért ez a maga gyöngeségét hozza szóba.
(Kérdés)
Vajon a diadalmas Krisztus nevében diadalt diadalra halmozó,
a hatalommal odaadóan kokettáló, veszíteni
és bocsánatot kérni nem tudó, tévedhetetlen
egyház nem sátáni kísértés áldozata-e?
Az egyház mintha elfeledkezni látszanék arról,
hogy Péter azonnal Krisztushoz cenzúrázásához
lát, amint ez a mennyek országának kulcsait neki ígéri.
(Víz és bor)
Az egyház pedig túlélni akar. Holott a feltámadást
hirdeti. A túlélés nevében követték
el a legtöbb szörnyuséget - árulást, besúgást,
"tisztogatást", a belso politikai-spirituális ellenállás
módszeres felszámolását - az egyházban.
A hatalmat magukhoz ölelo klerikusok nagy tehetségrol tettek
tanúbizonyságot a "szelíd" ellenzék megsemmisítésében.
És valóban, az egyház túlélt, a
megújulás esélyét játszva el, de legalábbis
kockáztatva ezzel.
Él, csak feltámadni nem tud.
Vagy: él és eros; elindult tehát az önfelszámolás
útján.
(A Megtartó 2.)
Megmaradni eszerint a gyöngébb Másik megmaradásának
a feltételével lehet csak.
Figyelemre méltó, hogy a kereszt alatt állók
a gyöngeséget vetik a kivégzett Megváltó
szemére: "Egyebeket megtartott, tartsa meg magát, ha o a
Krisztus..."
A gyöngeség keresztény gondolata a gyermek (alanyi)
jogának a problémáját is éles fényben
tunteti fel. Vagy a nokét, az anyákét. A morcos, maszkulin
konfliktusokról sokat elmond a gyermekek, lányok, asszonyok,
öregek helyzete. A mindenkori kisebbségé, ami nem minden
esetben részarányok kérdése. "Az erosek képesek
a nagy eldöntendo kérdéseket fölvetni, és
azokban határozottan állás foglalni. A gyengéknek
minduntalan a tolük idegen alternatívák között
kell választaniuk." (Dietrich Bonhoeffer)
(Evangélium)
"Íme a botrány: az ország tiszteletreméltó
bölcsei kisebbek, mint a gyermekek és a csecsszopók.
(...) Ennyi elég a harag és az ármánykodás
felgerjesztésére." (Nicolae Steinhardt)
(Sziámi ikrek)
Erdély a maga köztességében olyan rémálom,
amelyet egyszerre ketten álmodnak: Románia és Magyarország.
Két ország, amelyet ugyanaz a testetlen félelem köt
össze. Következésképpen mindketto Erdély
megszüntetésén fáradozik, a maga eszközeivel.
Alapvetoen nincs mit kezdeniük vele, a történelmi sátáni
labdajáték pedig, amit a régióval uztek, mindkét
játékost módfelett kifárasztja, még
mielott megnyugtatóan magáénak tudhatná a szerzeményt.
Erdély megnyerése, sietos gyarmatosítása olyannyira
elgyötro, az éppen gyoztes ország potenciálját
olyannyira elhasználó célkituzésnek mutatkozik,
hogy elobb-utóbb, "minden gondolat legalján" fölmerül
a tartomány megszuntetésének a lehetosége.
A "végleges", vagy a "megnyugtató" megoldás. És
milyen igaz: a végleges megoldás, az a legmegnyugtatóbb.
(Archaikus népi imádságok)
"Nem azér' szültelek e világra, hogy a keresztet
hordozd! / Oh anyám, anyám, / Poklot jártam, / Poklot
törtem, / A zsidók hétféle csúfságot
követtek el velem: / Kezeimet összekötözték,
/ A kezeimbe csúfságképpen egy nádszálat
adtak, / A fejemet tövissel koronázták..." (Hogy a keresztet
hordozd) "Úristen, / Néked adom lelkemet, / Toled várom
lelkemnek örök üdvösségét, / Mert a hítlen
zsidók hítlenkedtek, / Hogy megfogták mi Urunkat..."
(Indulj el kerek kápolnába) "Máma van a péntek,
/ Annak is a napja, / Mely napon a kegyetlen zsidók Krisztus Urunkat
megfogták..." (Halnék halálodé') "Jövének
a hamis zsidók / Karddal, nyárssal, doronggal / Elvezették
Jézust Pontius Pilátushoz..." (Az én édesanyámra
legyen gondod) "- Kérdi: mit sírsz, mit keszeregsz? / - Hodne
szírjak, keszeregjek, / ha 'z áldott szent fiamot / Szinórehedre
kivitték, / Zsidók két kezit e'mászra szegezték,
/ büdösz nyálakval töpdöszték, / hosszu
szulicával szulicálták..." (Szirván zokogván)
(A Megtartó 3.)
A kis feladatok szemszögébol igenis fontos kérdés
az egyébiránt arctalanító százalékarányok
ügye, amit folyton folyvást szóba hoznak. 75% versus
25%; 93% versus 7%. Meglehetosen problematikus úgy felfogni a különbséget,
hogy a nagyobb tömbnek szent kötelessége Isten és
az osök elott a kisebbik tömböt asszimilálni, eluzni,
felszámolni, az otthonossághoz való jogát folyvást
kétségbe vonni stb. A társadalmi szerzodésnek
a "szabad önkorlátozás" elve és gyakorlata meghaladhatatlan
feltétele.
(Székelyföldi újságoldal 1993-ból)
Az elso cikk, az oldal legtetején: "A hadsereg velünk van!"
A második: Kézdivásárhelyi panaszok nyomában.
Baracklekvár vagy kotyvalék? A harmadik, egy cikksorozat
esedékes darabja: Kálvária (9.) Az elso két
írás a szenvedélyesség, becsapottság
és szomorúság azonos hofokán szólítja
meg az olvasót, a harmadik pedig így indít: "A barakktól
két szál drótkötelet húztak ki. Egyet
a konyháig, egyet a vécéig. Abba kapaszkodtak a foglyok,
hogy járni tudjanak."
(Kérdés)
Vajon Erdélyben van-e még egyáltalán értelme
az olyan szószerkezetnek, hogy "román/magyar föld"?
Vagy: "román kenyér" versus "magyar kenyér".
Kisebbségben lenni a saját hazádban: ez is csak
az uralkodó nemzet vagy nyelv, tehát a bekebelezo, gondosan
fenntartott és ápolt konfliktualitás alapján
lehetséges. Az én hazám például nem
Magyarország. Kisebbség vagyok, a saját hazámban,
de "a megoldást" nem abban látom, hogy valamiféle,
magát mindenek elott és felett magyarnak valló politikai
elit kerüljön kormányra, ami persze nyilván lehetetlen
is. Észak-Olaszország és Dél-Olaszország
is "olasz föld", de ez aligha hangozhat el érvként a
regionális különbözoségek vitájában.
A regionalizmus (ön)értékeire mindazonáltal nem
a "magyar elem" fogja rávezetni a román közvéleményt,
hanem a küszöbön álló, aligha elkerülheto
román-román párbeszéd, a háromszögu
kerek asztalnál.
Erdély, Moldva, Havasalföld: a kulturális és
civilizációs különbségek olykor bizony szembeszökoek.
(Így írunk mi)
"A 'fekete március' [értsd: a marosvásárhelyi
véres összetuzések 1990 tavaszán] óta
feltunt vagy tízezer ismeretlen a városban. Nem tudni honnan,
csak azt tudni, mi célból..." - olvasom a Háromszékben.
Az éjszaka kellos közepén hazafelé tartó,
egy non-stop üzemelo játékterem suhancai által
súlyosan megsebesített újságíró
jut erre a sommás következtetésre. Mit állít?
"Vagy tízezer ismeretlen", mondja, és máris tudjuk,
kikrol beszél. Feltuntek, mondja. Vajon az újságírás
eszközeivel módunkban áll-e fölbecsülni a
'fekete március' óta jól meghatározott feladattal
"feltunt" "ismeretlenek" számát? Az ismeretlenek, mint a
törzsi jólétet, a vár nyugalmát fenyegeto
idegenek. Akik sokan vannak, alattomosan befurakodtak a városba,
kétes játéktermekben idoznek és kitörnek
minden adandó alkalommal. Foként persze békés
magyar újságírókra támadnak. Tízezren
vannak, kb. A "tényt" a cikk végén megerosíti
a szemorvos is, aki kezelésben részesíti a sebesültet.
A szemorvos: az archaikus Látó, mint végso, fellebbezhetetlen
instancia.
(Templom-rom)
Lehetetlen, lehetetlen "megmenteni" az épületet. Legfoképpen
ha templom. És ez nem pusztán a keresztény tanításból
következik - "épüljetek fel lelki házzá,
szent templommá" - hanem az "otthon" képzetébol. '89
után jelentos anyagi áldozatokkal "megmentettek" egy erdélyi
református templomot. Nyolc idos híve van az egyházközségnek,
csak a nagy ünnepek alkalmával tartanak istentiszteletet a
megszépült hajlékban. Még nem telt el egy évtized
sem a költséges renoválás óta, a falak
ismét vedlenek, a növények és a madarak kitartó
következetességgel alakítják saját otthonukká
az épületet. Látva-látszik, az architektúrának
nem minden részlete felel meg nekik. Más elgondolásaik
vannak a funkcióról, és, építészetrol
lévén szó, az esztétikumról is. Lehetne
múzeum, gondolhatnánk, de nem lehet múzeum sem, "annyi
nincs benne".
(Rend versus Törvény)
Cioran "ösztönös bálványimádónak"
tekinti az embert. A bálványimádás, mint a
lélek "pogány" tartománya, amely a bestiális
lelkesedésre kész. A Vezér a bálványisten
fölkent papja, akit a nép feltétlen szeretete övez.
"Szeretünk, Vezér!" A racionalitás - amely
nem azonos a racionalizmussal - felfüggesztése: ez a mindenkori
Vezér fo feladata. A sodró programtalanság. Amennyiben
programmal bírna, úgy a józan megfontolásra
appelálna, de nem ezt teszi: a rendet ígéri meg. Nem
a törvényességet, ez ugyanis benne, az elhívott
és várva várt Vezérben már testet öltött.
Minél hangosabb a társadalom a Vezér iránti
feltétlen szeretet kinyilvánításában,
annál reménytelenebb, sot kifejezetten veszélyesebb
a helyzet. Legjobb elore becsomagolni és indulásra készen
állni.
(Apám javaslata)
A magyarok nagy összefogással, a budapesti kormány
hathatós anyagi és erkölcsi támogatásával
harcoljanak a románok jogaiért; a románok pedig Bukarest
és Kolozsvár invenciózus sarokba szorításával
harcoljanak a magyarok jogaiért, Chisinau bevonásával.
Ne ismerjenek tréfát. Legalább egy éven át
ennek a kísérletnek kellene alávetni a térséget,
mondja apám. Elobb a nyelvi jelentések síkján,
a mindennapi nyelvhasználatban tapasztalnánk a módosulásokat.
Több humorral élnénk. Bonhoeffer írja a náci
börtönben: "A legnagyobb komolyságból sohasem hiányozhat
egy csipetnyi humor."
(Ünnep)
'89 decembere óta a templomtér vagy a templombelso a
politikai kalandorok legkedveltebb helyszíne. Kitódul a tömeg,
és ez, a tömeg puszta jelenléte, az odaadó összeverodés
máris kínálkozó "helyzete" a Vezér látványos
fölemelkedésének. Nincs szoboravatás vagy kopjafaállítás,
nem kerül kore ko anélkül, hogy a papok fekete, óarany
vagy liliomfehér serege ne szolgáltatná felajzott
készségességgel a szertartást. Az egyik csoport
a gyilkosok emléke elott tiszteleg, a másik az áldozatoké
elott, ugyanabban a pillanatban, ugyanabban a temetoben. Azután,
a másik helyszínen, a szerepek felcserélodnek: akik
eddig gyilkosokat méltattak, áldozatok felett mondanak beszédet;
akik pedig áldozatok emléke elott tisztelegtek, most a gyilkosok
hostetteire emlékeztetik az utókort. A közös elem,
színhelytol függetlenül, az uszítás. Eltökélt,
tettrekész politikusok tolonganak a papok körül. A szertartás
után hosszú asztaloknál egymás egészségére
koccintanak, az osök szelemét idézve.
(Áldás)
Van-e lényegi különbség aközött,
hogy ideológiák vagy fegyverek részesülnek egyházi
áldásban? Ábrándos tekintetu parlamenti képviselok
ökumenikus megáldatása a Szent Mihályban, mielott
betódulnának a bukaresti parlamentbe, ahol aztán nem
ismernek sem Istent (vagy: istent), sem embert (vagy: Embert).
(A harmadik út?)
Gyermekkorom óta kísér Dietrich Bonhoeffer, asztali
beszélgetéseink gyakran visszatéro alakja. Apám,
amikor az asztalhoz ült, letette valamelyik könyvét a
tányér mellé, majd az étkezés elotti
szertartás elvégeztével fölolvasott belole egy
részletet. "Egyébként tudnod kell - írja feleségének
a Berlin-Tegel-i börtönbol, 1943. december 22-én, karácsonyra
készülodve -, hogy sem 1939-es hazatérésemet
nem bántam meg egyetlen pillanatra sem, sem bármit is abból,
ami azután következett. Teljesen tudatosan és tiszta
lelkiismerettel cselekedtem. Semmit sem akarok kitörölni az életembol
mindabból, ami azóta történt, akár arra
gondolok, mi személyesen érintett ([...] Sigurdshof, Kelet-Poroszország,
Ettal, a betegségem a Te gyámkodásod alatt, a berlini
idoszak), akár arra, ami általában történt.
Mostani fogságomat is úgy fogom föl, hogy Németország
sorsában osztozom, amit eleve eltökéltem magamban."
A következo karácsonyt, tudjuk, már nem éri meg,
amikor hajnalban hóhérai kiszólítják
a cellájából, ennyit mond: "Ez a vég - számomra
az élet kezdete."
Bonhoeffer szabad választása drámai módon
foglalkoztathatta apámat is, legfoképpen a hetvenes évek
elejétol. Hét proskribált gyermeket nevelt szegénységben
és humorban, amikor elkezdodött a román és magyar
ellenzéki értelmiségiek kivándorlása
az országból. Richárd bácsi már a börtönbol
való szabadulást követo évben elment Amerikába,
késobb, a megtéveszto romániai engedés idején
egyre többen láttak hozzá az eltávozás
tetszetos, közösség elvu ideológiáinak gyártásába.
Nincs ember, aki ne az országon akarna segíteni, a Tengeren
túlról, of course.
A kivándorlás kérdése észrevétlenül
kihúzódott a racionális gondolkodás ernyoje
alól, pszichózis lett és kezelhetetlen méreteket
öltött. Apám egyik börtöntársa és
barátja, kiváló ember, román, kivándorlásra
felszólító "egyértelmu és világos"
álmát mesélte el nekünk, a parókia verandáján.
Álmában madarak szálltak Keletre, amibol megértette,
hogy neki Nyugaton a helye. Másnap sietve "beadta a papírokat",
velünk már csak megmásíthatatlan elhatározását
közölte. A viták folyamán apám, mintegy
önmaga ellen is érvelve azt hiszem, a hatalmi forgatókönyvet
hozta szóba folyvást: nagy érdeke fuzodik a mindenkori
Vezérnek ahhoz, hogy megszabaduljon a belso ellenzéktol,
lehetoleg "tiszta kézzel" stb., stb. Mindhiába.
Bukaresti román értelmiségiek látogatnak
hozzánk, meglehetos rendszerességgel. A beszélgetéseket
követoen apám szomorúsága hatalmába keríti
a családot. Eloveszi az Írást, felolvas belole egy
bunbánati zsoltárt. A kurta "Ámen"-t nem követi
a magyarázat, mint máskor.
Bonhoeffer visszatér, Németország sorsában
osztozik. Ez volna a harmadik út a személy elvu és
közösség elvu attitud "között"? Az üres
szimbólumokat lihegve hajhászó és a kokemény
pragmatista magatartás "között"? Magától
értetodoen és, ez fontos, pátosz mentesen, humorral
és részvéttel otthonnak tekinteni az országot?
Van ott hely, a köztességben? És vajon nem az önáltatás
tere volna ez?
(Így írunk mi)
"Székely bandák..."; "Tipikus román csiki-csuki..."
(Egy jó hír 1993-ból)
"Rövidesen megalakul a Buták Országos Pártja.
Dr. Octavian Radulescu ügyvéd ennek kapcsán kijelentette:
pártunk céljai tipikus butaságok, a munkáért,
a tisztességért és a szerénységért
szállunk síkra." (Nem alakult meg.)
(Imázs)
Transzetnikus promiszkuitás.
(Kis kelet-európai piacgazdaság)
A román-magyar barátság ápolásáért
létrejött muvelodési-keresztényi szövetség
titkára azonos a megye egykori, felteszem, rettegett pártszemélyzetisével,
aki a marosvásárhelyi eseményeket követo évben
a helyi lap hasábjain lendületes cikkeket publikál a
második világháború elotti fajelméletek
modorában. Egy minden helyzetben kész, piacképes árút
eloállítani tudó ember. Hivatásos túlélomuvész.
És kinek jutna eszébe az esztétikumot az etikummal
összekeverni...?
(Így írunk mi)
Székelyudvarhely: a románok gulágja. Har-Kov:
a lehetséges román Koszovó. Másutt a fovárosi
sztár-újságíró a Zsil völgyi bányászokhoz
hasonlítja a Hargita-Kovászna térség lakóit,
akik bármikor fölkerekedhetnek Bukarest ostromára, ráadásul
a gyozelem esélyével, hiszen többen vannak, mint a bányászok
(szerinte kétmilliónyian) stb. A sajtó eroszakos nyelve:
hajtogatni és elfogadtatni a konfliktust, megkészíteni
a helyét az emberi tudatban, a monomániás ismételgetés
révén. Elhárítva fogadjuk be. És aztán,
az esedékes vezércikkben ismét, azt állítani:
elore megmondtuk. Nos, nemcsak megmondtuk, elo is segítettük,
a magunk szerény eszközeivel.
(Psszt)
És ez csak a jéghegy csúcsa. A többi (a közös)
Titanic.
(Múlt és jövo)
A mítoszi nyelv, az Os képe. A jelen nélküli
Erdély: lezárult múlt; az eljövendo pedig az
eszkatológia terminológiájával írható
le. Nehezen földolgozható, töredékes létezés.
(Pre-posztmodern)
A Har-Kov-vitát elobb-utóbb rövidre zárja
az ortodox templomok, általánosabb érvényben
az ortodoxia ügye. A román ortodox modernitás egyik
kiváló román szakértoje és közírója
arról értekezik, hogy a keresztény értékek
manifeszt megjelenítése a politikumban igen problematikus,
amennyiben a hitvalló kereszténység önmagában
is kisebbségnek számít. Ki a keresztény? -
ezt a kérdést nem szükséges a magunk bölcsessége
szerint megválaszolni, és semmi esetre sem a "Ki a román?"
vagy "Ki a magyar?" kérdésekre születo válaszok
mintáját kell követni. "A kereszténység
tágabb meghatározása bonyolítja a fejtegetést
- írja Teodor Baconsky -: 'a Krisztus által megváltottaktól'
az is kéretik ráadásul, hogy legyenek megkeresztelve
a Szentháromság nevében, legyenek megvallói
a niceai-konstantinápolyi hitvallásnak, résztvevoi
a nyilvános istentiszteleteknek, képviseloi a Tízparancsolaton
és a Boldogmondásokon alapuló erkölcsnek, s tagjai
az igazhitu egyháznak."
A keresztény ortodoxia problémája azonban nem
tipikusan "román kérdés". Több szempontból
sem az. Magyar nyelvterületen a népegyház versus hitvallóegyház
kérdésköre lappangó vitának számít,
olykor puszta fölvetése is magára vonhatja és
vonja is a "nemzetáruló" billogot. Befolyásos egyházi
vezetok számára magától értetodo, hogy
"igaz" reformátusnak lenni egyértelmu politikai opciót
is kell hogy jelentsen, mi mást, mint a püspökét.
Tabu nyilvánosan fölemlegetni azt, hogy a püspöknek,
a papnak nincs mandátuma arra, hogy egy bizonyos párt jelmezébe
bújjon, tekintettel arra, hogy vallásilag ugyan egynemu,
de a politikai opcióikat illetoen igen különbözo
sereget képviselnek. Papjaink kétes ideológiákkal
kötnek szerelmi házasságokat, ezeket aztán viharos
elvállások követik. (Javaslat: bevezetni a politikai
cölibátust.)
(Mítosz és szindróma)
Az Erdély-probléma mint mitopoétika egy a jelenben
nem létezo Erdély reprezentációja. A jelenben
nem létezo Erdély a feldolgozatlan Trianon-szindróma
megfelelo kifejezodése. A mítoszi Erdély a ballada
történelmen kívülre került osföldje,
az ég és a felhok, a patak és a vegetáció,
az osöregek és élettörténet nélküli
héroszok derengo Atlantisza. Bemutatása a történelem
végével kezdodik, a végponttal, amikor az ido már
megszunt lenni. A mítoszi Erdélynek csak jelene van, a létezo
Erdélynek pedig csak múltja.
(Hely és humor)
"Majoritarii sunt minoritarii maghiari..." És a tükör-mondat:
"Minoritarii sunt majoritarii romani..." A Har-Kov térség
tehát az a hely, ahol a többséget a magyar kisebbség
alkotja, a kisebbséget pedig a román többség.
Az élveteg mondat saját farkába harap.
(Senkiföldjén)
"A magyarság önérzetét sérti..." "A
román lakosság önérzete ellen..." Oslakosok egymásra
meredo csoportja. A ketto között pengevékony szabad föld,
ahová ha ember merészkedik, mindkét oldalról
ellenséges gyanakvással szemlélik: az egyik vagy másik
fél renegát ügynöke, nyilvánvaló.
Vagy, jobb esetben, kinevezik bohócnak. A senkiföldjén
egyensúlyozó bohóci gimnasztika olykor valóban
ügyetlen is, nincs nyelve, kialakult koreográfiája,
de, kérdezzük meg, végül is mihez képest
ügyetlen?
(Egy gyöngyszem avagy A harmadik szereplo)
"Alulírott, VII. A osztályos tanuló, nyilatkozom,
hogy 1990. március 22-én, a matematika óra elotti
szünetben, egy barna hajú és barna arcú ('cu
parul negru si la fata tot negru') fiú a VII. C-bol hozzám
lépett és megkérdezte, román vagyok-e. Én
igennel válaszoltam. Mire o ütlegelni kezdett."
(Angyali idegenség)
"Az idegen az a közösségen kívülrol jött
bíró, aki kikristályosítja az identitást;
olyan másság hordozója, mely által megtörténhet
a dialógushoz szükséges fogalomtisztázás;
az egzotizmus hírnöke, akinek a jelenlétében
a városállam rendje újból tudatosodhatik."
(Baconsky) Most már csak az a kérdés, hogy a jövevény
hozzátartozik a "városállam rendjéhez", vagy
átmeneti idore "szükséges" kívülálló?
A helyreállt rend valamint a "kikristályosodott identitás",
más szóval a megerosödést követoen felfokozódik-e
a jövevény idegensége, vagy pedig elfogadottabbá
lesz, és mintegy a városállam rendjéhez, "normalitásához"
tartozik-e egyszersmind?
(Székely temeto)
Mondják, hogy udvarhelyen, a temetoben találhatni egy
fejfát a következo felírással: "Itt is jobb,
mint Csíkban." Mert, magyarázzák, a csíkiak
könnyebben befogadják a románokat. Ionesco: "De
mondják az ellenkezojét is."
(Apák és fiúk)
A belügyminiszter felháborodik azon, hogy Har-Kov-ban léteznek
olyan falvak, ahol a román rendor gyermeke nem tud anyanyelvén,
"ami pedig megengedhetetlen Romániában", teszi hozzá.
Rossz rendor? Rossz apa? És az anya (anya)nyelve? Ki kicsoda ebben
a történetben? Mi atyánk, a belügyminiszter, "ami
pedig megengedhetetlen Romániában".
(Rövidítés)
Har-Kov: nem szeretem ezt a csonkolás mozdulatával véghezvitt
összevonást. Ez a sem románul sem magyarul nem jól
hangzó nyelvi lelemény folyvást a Vörös
Hadsereg valamilyen titkos hadmuveletére emlékeztet. (Azért
használom, mert intellektuális fájdalmat okoz.)
(Virtuális civilség)
Polgári engedetlenség polgárság nélkül:
nem állnak rendelkezésre valós civil jogosítványok,
sem a törvény betuje, sem a törvény szelleme, sem
intézményi reprezentáció. A "kis" autonóm
gazdasági bázis pedig kifejezetten virtuális. Ennél
fogva a polgári engedetlenség intézménye a
legadekvátabb módon az éhségsztrájkban
nyerhetne kifejezodést, szellemi és biológiai értelemben
egyaránt. Az éhségsztrájk azonban mind szellemi,
mind pedig biológiai értelemben a kelet-európai polgár
mindennapi létmódja. Tehát nem értékelheto
esemény, sem politikailag, sem erkölcsileg.
(Így írunk mi. Bukarest és Budapest)
"A Hargita megyei románok problémája nem a magyarok,
és nem Budapest, hanem Bukarest."
Mit állít a rettegett fovárosi újságíró?
Azt, hogy az ott élok ügye, nem az ott élok ügye;
nem "civil" kérdés; nem a lakosságé. Ha egy
pillanatra figyelmen kívül hagyjuk annak az elhallgatását,
hogy a román probléma csak a "viszonyban", sot kifejezetten
emberek között létezo, ilyen vagy olyan - nem mindegy
persze, hogy milyen - viszonyban, lehetoleg a személyesben értelmezodik,
akkor látva látjuk, hogy a kérdés hatalmi transzponálása
a dehumanizáció útja. Bukarest, a helytol bizony nagyon
sok tekintetben - kulturálisan, gazdaságilag stb. - távol
levo, arctalan hatalom, a megoldás letéteményese.
A központosítás, a totalitarista ösztön: drasztikus
nivellálás, a regionális különbözoségek
eltuntetése.
(Történet)
'89 decemberében Zabolán a község katolikus,
református és ortodox papja a muvelodési otthon színpadán
mámoros beszédeket tart a forradalmár népnek.
"Kéz a kézben", szól a híradás. A marosvásárhelyi
"fekete március" idején Zabola is feje tetejére áll,
névtelen levelek, telefonok, heroikus fenyegetozés. Nem lehet
különbséget tenni hír és híresztelés
között. Füstölög a katolikus templom sekrestyéje.
Rossz hír, de igaz. A Rossz bekövetkezik. Az a hír járja,
hogy a katonaság beköltözik a Mikes-kastélyba.
Gyermekszanatórium és muemlék: szimbólum szimbólum
hátán. Beadványok, tiltakozások: a kastély
szanatórium marad. De aztán újabb rendelet jön,
az épület ismét átkerül a hadsereg tulajdonába.
Néhány órára. Visszavonják a rendeletet,
a gyermekek maradnak. Vasárnap, az Úr napja: csöndes
felvonulás. És ellentuntetés. Pillanatnyi állás,
ide-odabillegés. Az ortodox templomban az összesereglett hívek
hangosan skandálják: Armata e cu noi! Próbáljuk
felidézni magunk elott a hadsereget élteto gyülekezetet,
a templomban. A hadsereg velünk van, de hol van a tétlen Isten?
Elvont eszme, amit az egyház fenntartás nélkül
kiárusít a politikai piacon. 2000-ben a református
püspök az ünnepi istentiszteleten a jelenlévo miniszterelnököt
idézi a szószéken. "Találóan fogalmaz...",
itt a hatalmon levo politikus neve következik, tökmindegy, kicsoda,
ma van, holnap nincs, az évszám a fontos. A készséges,
önelégült és önkielégíto odadörgölozés
számít. A nyelv mit sem változott 1970, 1950, 1938
stb. óta.
(Feladat)
Megírni a történetet a gyermekek szemszögébol.
A hadsereg és a beteg, szanatóriumi gyermekek. Hamar kiderülhet,
ha nem pátosszal kezeljük az "anyagot", hogy a beteg gyermekek,
és a katonák a történettel párhuzamosan
léteznek. Ok azok, akiknek a feje felett történik minden.
Gyermekek és katonák: Pilinszky Jánosnak való
oratóriumi téma.
(Kis politikai szünesztézia)
"...kötelességünknek tartjuk az ország állampolgárai
elott, hogy megcáfoljuk ezeket az érthetetlen ízu
információkat..."
(Har-Kov piknik)
Székelyföldi hidegfelvágott: "Torpedó szalámi".
1993-ban 1271 lej kilója, jóval olcsóbb, mint a Victoria
szalámi, értheto okokból.
(Mindenható totalitarizmus)
Ádáz, eltökélt, lázas, dinamikus stb.
tehetetlenség. A központosított állam-elv totális
kudarca. A rosszarcúság üli diadalát.
(Tabu)
Vajon az autonómia fogalma körüli hihetetlen hisztéria
nem az autonóm értelmiségi, sot még inkább
az autonóm polgár hiányára vezetheto vissza?
Az persze aligha kétséges, hogy az autonómia
illetoleg az egységes és szuverén román állam
hajtogatása hasonló módon praxis-idegen. Másfelol
pedig azt is látjuk, hogy két kormány függ egyszerre
Erdélytol, a bukaresti és a budapesti, ami persze nem könnyíti
meg a helyzetet.
(Ko kövön)
1989 decembere óta gombamód nottek ki a földbol
a templomok, kolostorok, különbözo egyházi épületek.
Eltelt tíz év, lassan befedi a téglákat a vakolat.
Alighogy muködni kezdenek, máris beindul a szekularizáció,
feltartóztathatatlanul. Sokasodnak a reformerek és tradicionalisták
közötti konfliktusokról szóló történetek.
Nem marad ko kövön.
(A parlament falra ment)
A Har-Kov jelenség mint olyan. Az 1991-es parlamenti jelentés
a 13. századi gyarmatosítást folytató feudalizmus
értékelésével indul. Ettol kezdve minden eldol,
a jelentés valamennyi mondata a hét évszázada
töretlen összeesküvés szempontjából
értelmezodik. Aztán jön a nagyívu történelmi
exkurzus következtetése: a ius primis occupantis (sic!) valamint
a többségi lakosság nevében Erdély román
föld volt és az is marad. Eszerint a Har-Kov kérdés
nem a jelené, hanem a múlté, valamint, ebbol következoen
pedig a távoli jövoé. Így válhatnak egycsapásra
hosökké a betelepített kommunista adminisztráció
és titkosrendorség emberei, az eroszak-apparátus voltaképpeni
janicsárjai: ok is a 13. századot megelozo édeni állapotok
restaurációjának héroszai. A nemzeti méltóság
nevében. Mindazonáltal ez a klasszikus módja annak,
hogy hatalmivá transzponáljunk olyan szituációkat,
amelyeket a civil társadalom, a maga kezdetleges formájában
is, sokkal hatékonyabban tudna kezelni. De nem ez a cél.
Mert akkor kikerül a központi kártyajátékosok
kezébol a tromf. A 20. században legitimként elfogadott
ius occupantis az eroszaknak nyújt át erkölcsi
bizonyítványt. Jelen nélkül élni: puskaporos
hordó.
(Szimbólum)
Harc a csendorlaktanya körül: legyen vagy ne legyen. Olyan
szimbólumokat választunk, amilyenek vagyunk. Kolozsváron
ez ido szerint nincs egyetlen muködo zárt teru uszoda sem.
(Különbség)
Elvárható-e, hogy értelmes jelentésekkel
bírjon egy parlamenti bizottsági jelentés, ha nem
tesz különbséget: román és román
között; magyar és magyar között? Nem tenni különbséget,
de azért istenként viselkedni: ez a kétes tett legitimizálja
a (mindenkori) Hivatal létét.
(Elszabadult totalitarizmus)
A romániai magyar és román iskolák, a politikai
változások másnapján megváltoztatták
"rítusaikat", anélkül azonban, hogy a "kultusz" megváltozott
volna. A késobbi vallásos ünnepek musorai csak a versek
és énekek tekintetében változtak, de nem szerkezetükben
és hangvételükben. Tökéletesen megorizték
az egykori "agitációs brigádok" stílusát,
atmoszféráját, mozgáskészletét,
hanghordozását, gesztusvilágát. Valamiféle
agresszív önaffirmáció uralkodott el az evangéliumi
szövegek recitálásakor, az angyali szózat pedig
mozgalmi dalnak hatott. A díszterembe vezényelt diáksereget
a tanárok rendreutasító pisszegése próbálta
kordába tartani, mindhiába. A szabadjára engedett
totalitarizmus ülte diadalát.
(Zászlók, himnuszok)
A nemzeti szimbólumok adminisztratív eszközökkel
történo korlátozása csak annak állhat
érdekében, aki a provokatív, manifeszt használatukból
kíván hosszú távon politikai tokét kovácsolni.
Nincs himnusz, amit ne lehetne elkoptatni, még akkor is, ha nemzeti
imának nevezzük.
(A különbözés kora. Rezignált levél
keresztényekhez a nacionalizmusról)
Kedves Barátaim! A mögöttem álló negyedévben
szinte kizárólag egyetlen vékonyka szépirodalmi
muvel foglalkoztam. Írója élete legjavát emigrációban
töltötte el - közép-európaiként Argentínában
-, legjelentosebb muveit országától óceánnyi
távolságban alkotta meg úgy, hogy szülohazájától,
a gyulölve szeretett és szeretve gyulölt Lengyelországtól
pillanatra sem szakadt el. Íróember számára
a legmélyebb emberi közösség - kultúrával,
országgal, világgal, Istennel - a nyelvben realizálódik.
Ennyibol már ki is találhatták, hogy Witold
Gombrowiczról van szó, a mu meg, amelynek a társaságában
a kolozsvári - tehát egy romániai - magyar színház
megbízásából mulattam idomet nem más,
mint a jelentos színházi karriert befutott Operett. A mu
körül kialakult dialógus valóságos volt,
amennyiben egy népes és módfelett tehetséges
színtársulat számára "preparáltam" a
szöveget annak érdekében, hogy, lehetoség szerint,
a legélesebben szembesüljünk jelentéseivel,
a leheto legárnyaltabb színpadi megjelenítés
végett.
A darab foalakja egy körülrajongott párizsi
divatdiktátor, Fior, akit azért hívnak meg a provinciának
számító Himaláj hercegségbe, hogy alkossa
újjá a noi és úri sziluetteket, mutasson kiutat
a válságból, alkossa meg az elkövetkezendo idok
viseletét. Ám Fiornak nincsen sem ötlete, sem mondanivalója,
amiért is állandóan fecseg és szenveleg, narcisztikusan
nyalogatja saját sebeit és megsértodik folyvást,
mert azt tapasztalja, hogy kinyilatkoztatott igazságaira senki sem
kíváncsi, de hát nem is tanácsot kértek
tole, és még csak okos diskurzusokat sem, hanem - ruhát.
Ez a vákuum-szituáció szippantja magába az
álruhás Hufnágel grófot, az elcsapott szolgálót,
aki a hercegi udvar lakájainak segítségével
forradalmat szervez és átveszi a hatalmat.
Gombrowicz muvei majd' minden esetben a templomtéren kezdodnek,
kijön a nép a misérol és mintegy szimbolikusan
is belép a Történelemnek nevezett színházba,
akárha Krakkóban volnánk, a Szent Lélek téren,
ahol a templomnak és színháznak egy tere van. A darabnak
van egy pap szereploje is, talán a legkegyetlenebbül megrajzolt
figura, aki bármilyen eseményt sietve szentesít és
megáld, odafordul az éppen hatalmon levohöz és
azt mondja: Fiat voluntas tua. Gombrowicz nem hagy kétséget
afelol, hogy az általános válságnak, amelyben
élünk, eloidézoje és elmélyítoje
az anakronisztikussá vált kereszténység, amely
folyvást lekési az eseményeket, azzal hitegeti magát,
hogy a külso megfigyelo pozíciójából érvényes
magyarázatokat kínál a világ egészének
az állapotát illetoen, jóllehet csak utólagosan
van jelen az eseményekben, mert a túlélésre
játszik rá. Hatalmi paradigmák lakája az ellakájosodott
világban. Görcsösen kapaszkodik, hogy fölül
maradjon, amikor már régen eltunt mint tényezo a világ
színpadáról, noha a hatalmi machinációkban
továbbra is eloszeretettel részt vesz. A darab végkifejlete
egy sajátosan Witold Gombrowicz-i apokalipszis, amelyet azonban
a szereplok idillikusan élnek meg, amiképpen Samuel Beckett
figurái, akik megátalkodottan ragaszkodva az idillhez nagy
leleménnyel festik át a katasztrófát, valamiféle
meghatározhatatlan, non-eszkatológikus várakozás
anti-reményében.
A korszeru keresztény hitnek erre a fiori csapdájára
mások is fölhívták a figyelmünket, de hogy
ne szaporítsam túlzottan a példákat, hiszen
még mindig a bevezetonél tartunk, a továbbiakban még
csak egyetlen, újfent - igencsak ingatag fogalmaink szerint legalábbis
- nem hívo szerzot fogok idézni, és a belso szimmetria
kedvéért ismét lengyelt. Leszek Kolakowski Egy metafizikus
sajtótájékoztató sztenogramja, melyet a démon
tartott 1963. december 20-án Varsóban címu írásában
a démon a következot diktálja az egyházi újságíróknak:
"Az egyház [...] versenyt fut az idovel, modern, haladó,
higiénikus, funkcionáló, teljesítoképes,
edzett, karakán, motorizált, rádiofonizált,
tudományos, tiszta és energikus akar lenni." Majd így
folytatja: "Kéjes élvezetet jelentene számomra, hogy
bemutassam önöknek szerencsétlenségüket és
szánalomra méltó fáradozásaikat, hogy
hogyan próbálnak megfelelni a kornak, mely Önöket
úgyis állandóan többezer mérfölddel
megelozi."
Kedves Barátaim! A mindenütt és mindenben hangját
hallató kereszténység alapvetoen nincsen jelen, és
ezt nem én állítom magunkról, hanem, ahogyan
a Római levélben olvashatjuk, az Isten fiaiban Istenre sóvárogva
várakozó világ, a nagyon sok esetben formátumos
és a kereszténység helyzetét hitelesen átvilágító
megnyilatkozások tanúsága szerint. Jelen lenni csak
a megjelenített és megélt szentség feltételével
lehet, amely, amiképpen az eszünkkel tudni véljük,
nem tisztaságot jelent, hanem készenlétet az áldozatra,
szolidáris elkülönítettséget, megítélo
szeretetet. A keresztény ember, ezen belül meg a keresztény
értelmiségi jelesül, nincsen benne a világban,
ama krisztusi meghagyás szerint, önmagát az általa
gyártott, esetenként tetszetos magyarázataival helyettesíti
egy jól nyomon követheto ahistorical purity (történelmietlen
purizmus) jegyében, ami kifelé sértettségbol
fakadó sztentori ítéletként, befelé
meg andalító bölcsodalként hangzik fel.
Szorongva figyelem régiónk keresztény szerzoinek
oszinte és becsületes erofeszítését arra,
hogy valamiféle élheto és józan keresztény
nacionalizmus teológiai terminológiáját dolgozzák
ki - nota bene: ez is csak elvétve és vitatható színvonalon
történik...! -, mialatt a különbözo keresztény
denominációk semmilyen említheto példáját
nem élik meg a krisztusi szeretetnek az etnikai feszültségek
terén. Ehelyett a nyelv és a "megtartó" kultúra
kazamatáiba húzódva gyanakodva lesik egymás
mozgását. Nem rejtem véka alá, hogy a nacionalizmus
teológiai terminológiáját, legalábbis
az általam ismert kísérletek legjavában, fogalmi
domesztikációnak tekintem, és mint ilyen, semmit nem
mond el arról, ami, például, a Délszláv
térségben történt és jószerével
történik - velünk. Mert abban, úgy vélem,
mindannyian egyetértünk, osztoznunk kell a történtekben,
függetlenül attól, hogy hol éljük túl
szégyenünket, tévékészülékeink
elott üldögélve. Másfelol meg valóban azt
hiszem, hogy még nem értünk a történet végére,
foként azért nem, mert az alakuló, még hihetetlenül
törékeny békének örvendezve elfelejtünk
szembenézni önmagunkkal, a régiónk egészének
a helyzetével és a keresztény közösségek
feladatával a stabilizáció útján. Vajon
milyen kísérletei vannak régiónkban, a nyugati
és keleti kereszténység találkozási
pontján a valóságos találkozások létrehozására?
Az események tehát - és ezt, remélem,
a tények kötelezo tisztelete mondatja velem - régen
túlhaladták a nacionalizmus kérdéskörében
a fogalmi tisztázások korát, ám talán
még lehetoségünk van a valóságos megtisztulásra.
A ketto - a fogalmi tisztázás és a megtisztulás
- oly távol esik egymástól, mint a keresztfa
két oldalán függo két lator. Ha arra gondolok,
hogy egy olyan országban élek, amelyben a nacionalizmus mindig
is kéznél levo jolly jokere a hatalomnak, akkor az érvényben
levo keresztény narratívákat nem hogy gyöngének,
hanem kifejezetten amnéziásnak vagyok kénytelen tekinteni.
Mark D. Chapman a témába vágó kituno munkájában
(Theology, Nationalism and the First World War: Christian Etics and the
Constraints of Politics) arra figyelmeztet, hogy "valamiféle egyházi-közösségi
tisztaságba menekülni nem mutatkozik többnek, mint egy
pátosz-dús kísérletnek, hogy az emberi végesség
és történelmi kondicionáltság valósága
elol megfutamodjunk, annak az emberi vágyakozásnak kifejezéseként,
hogy olyanok legyünk, mint az angyalok." Majd pedig Janet Martin Soskice
szavait idézve hozzáteszi: "Ha Isten nem becsülte le
az emberi mivoltot, és nem is esett kétségbe miatta,
miért kellene ezt tenni nekünk?"
Vajon van-e egyáltalán relevanciája annak
a kérdésnek, hogy a nemzetek létezése Isten
akarata-e vagy sem? Hogy poszt-bábeli vagy pre-bábeli eseménnyel
állunk-e szemben? A zsidó hagyomány egy hozzám
igen közel álló, nagyon szellemes interpretációja
szerint Bábel elott minden nép két nyelvvel rendelkezett,
a nemzeti nyelvvel és a szent nyelvvel, amikor pedig Isten összezavarta
a nyelveket, visszavonta a szent nyelvet, amely az Istennel és,
következésképpen, egymással való kommunikáció
alapveto médiuma volt. (Mintha a pünkösdi események
ezt a bubájos magyarázatot részesítenék
elonyben, nem igaz...?) Magatartásunk egészére ezt
tartom ma is jellemzonek, a szent nyelv hiányát, amely az
Istennel való szóértést sohasem választja
el az emberrel való szóértéstol; és
az emberrel való kommunikációt lehetetlennek tartja
Isten valóságos és jelenlévo személyének
a kiiktatásával. Mert ugyan arra nagy energiákat fordítunk,
hogy a tan tiszta maradjon, ám a valódi jelentések
létrejötte a testté lett tanhoz kapcsolódik,
ez, a testtélétel, az egyetlen eseménye a világnak,
amely Istenre utaló jelentéseket szül. Szimptomatikusnak
tartom, hogy a Jelenések könyvében szerepelo kitétel
alapján - "minden törzsbol és nyelvbol, minden nemzetbol
és népbol" (Jel 5,9) - a nemzeti jelleget egy magában
való értéknek tekinti a teológiai gondolkodás,
amibol azt a sommás következtetést vonja le, hogy létezhet
egy bizonyosfajta idoleges keresztény nacionalizmus, amely még
"ama napon" is elnyeri méltó jutalmát, amibol az eszkatológiai
etnicitás gyanús és homályos szemlélete
nyeri teológiai legitimációját. Ennek a gyönge
pontját abban látom, hogy az etnikai keretet még Isten
elott is lerögzíti, jóllehet arról, hogy kicsoda
zsidó, Isten döntött a kiválasztás titokzatos
aktusában, és a döntés jogát továbbra
is fenntartja magának. Így hát arról is, hogy
kicsoda szlovák vagy magyar vagy román, cseh vagy szudéta,
szerb vagy horvát vagy bosnyák, angol vagy ír, török
vagy kurd - és a felsorolást a konfliktuális törésvonalak
mentén még sokáig lehetne folytatni - nos arról
is Isten dönt, változatlanul, ama napon. Nincs kizárva,
hogy a Második Világháború idején a
nagy és eros Németországban, a szédíto
nemzeti megújhodás korában "egyedül" Dietrich
Bonhoeffer volt német, és, úgy tunik, Istennek ezt
a döntését mintha a történelem is hitelesítette
volna azóta. Mi több, Bonhoeffer mintegy lehetové tette,
szakrális értelemben legalábbis, a németség
további létezését is, mert saját testében
adott választ arra, hogy mi illetoleg ki a német. Mert aki
meg akarja tartani az o nemzeti létét, elveszti azt, aki
pedig elveszíti az o nemzeti létét én érettem,
az megtartja azt.
Kedves Barátaim! Vajon kiderült(e az eddigiekbol, hogy az
egyetlen említheto motívuma annak, hogy a nacionalizmus problémáját
fölvetettem, az a félelem.
Félek, igen, nem tagadom.
Nem akarok egyedül félni, azért vagyok itt
és azért beszélek hangosan, mint éjszaka a
temetoben szokás. De nem a románoktól félek
magyarként Romániában a hátborzongatóra
sikeredett parlamenti választások hetében, és
még csak a sötét hatalmi játszmáktól
sem, amelyek szemérmetlen nyíltsággal a szemem elott
folynak, egyre bizonytalanabb irányba. Ahhoz a bélpokloshoz
hasonlítok, akinek, miután megtisztította, Jézus
szigorúan megtiltotta, hogy beszéljen arról, ami vele
történt. A gyógyult azonban, ahelyett, hogy áldozatot
mutatott volna be a krisztusi rendhagyás szerint, beszélni
kezdett. Aminek az lett az eredménye, hogy Jézus már
be sem mehetett többet abba a városba.
Amikor a polisz "brutalizált kultúrájában"
(Esterházy Péter) megsokasodik a beszéd, kevesebb
áldozat mutattatik be, az Ember Fia meg a városon kívül
reked. Ilyenkor egyre többet kell fecsegni, görcsösen ügyelni
a szabatosság látszatára, megátalkodott eleganciával
idézni az Írás legfrappánsabb mondatait.
A polisz mezítelenségük miatt szégyenkezo
lakói azonban ruhát kérnek, nem tanácsokat.
Gyógyulni szeretnének, nem a gyógyulásról
csevegni.
A felebarát vérét számonkéro,
az Evangélium szavával élve "kemény" Istentol
félek, aki a kinyilatkoztatott Írást nem a beszéd,
hanem a testtélétel tárgyává tette.
A nacionalizmuról pedig nincs mondanivalóm.
Nos, mi a teendo?
(Záradék. Nicolae Steinhardt emlékére)
Történt, hogy a szent életu Ferenc és Richárd
rabbi negyedszázadon át nem találkozhattak egymással,
a fogságban közösen eltöltött hét évet
követuen. Amikor ismét "egymás színelátása
ajándékában részesültek", ahogyan a rabbi
szerette volt mondani, Ferenc úr a kertbe invitálta legkedvesebb
barátját, és ott a fügefa alatti padon kínálta
hellyel. Akkor Richárd a közösen eltöltött ido
felidézésébe fogott.
- Emlékszel, Ferenc, a nehéz tél évében
feleséged, a hetet szülo, csomagot küldött neked,
és a csomagban egy szvetter is volt. Te csakhamar észrevetted,
az asszony leleményesen két külön megkötött
szvettert öltögetett eggyé, hogy melegebb legyen, vagy
hogy, mert tudta kivel van dolga, könnyebben megoszthasd valakivel.
Akkor te egy csontpenge segítségével gondosan szétválasztottad
a kettot, és az egyiket nekem adtad.
- Minden szavad igaz, rabbi - mondta Ferenc -, csak arról
feledkeztél meg, hogy a csomagot a te feleséged küldte,
a te feleséged kötötte a ketté osztható
szvettert, mert jól ismerte természetedet, és miután
a csontpengével rendre elvagdostad a szálakat, nekem adtad
az egyiket, hogy átvészeljem a telet.
- Úgy van, barátom, valóban így történt,
azt kivéve hogy nem én adtam neked, hanem én kaptam
toled.
- Nem, nem, barátom, én kaptam, te adtad, hiszen
emlékszel.
- Te adtad nekem, Ferenc, biztosan, annyi nyilvános helyen
elmondtam már, sot még írás is van róla,
számtalanszor fölemlegettem könyveimben az esetet.
- Nekem te, Richárd, minden kétséget kizáróan,
templomok szószékéról is elhangzott, nem is
egyrol, sot gyermekeim is így tudják, kérdezd csak
meg tolük, nem fognak hazudni.
- Te adtad nekem, Ferenc - kötötte az ebet a karóhoz
Richárd.
- Nekem te, Richárd - erosködött Ferenc.
- Te nekem!
- Nekem te!
- Te!
- Te!
- Te!
- Te!
* Har-Kov: az erdélyi Hargita és Kovászna megyék összevont neve, amelyet a román sajtó elõszeretettel használ. Az etnikai feszültségek gócpontjának tartják számon, nem utolsó sorban a magyar lakosság döntõ túlsúlya miatt.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu