(Klepszidra)
Gyermekkorom óta vonzanak a romok, mondhatnám Danilo Kissel. Gyermekkorom óta vonzanak a romok, a letwnt létezés e különös nyomai, különös kertjei. Nem akarom valamiféle túlságosan metafizikai vagy romantikus vonzalommal magyarázni. Lehetséges, hogy korántsem a Geist, csupán az illat az oka. A nyirkos rothadás, a tömör, remegq fiziológia. Az ódon falak, korhadt gerendák, porladó tárgyak mind-mind a saját, egyedül rájuk jellemzq módon lélegeznek – lehet, hogy toxikomán vagyok?
Hálistennek a világnak az a része, ahol élek, igencsak bqvelkedik efféle tárgyakban. Megdqlt régi házak, egész lakótömbök az óvárosok csapdáiban, elhagyott, kifosztott, gomba- és vizeletszagot árasztó udvari zugok, örök qszi levelekkel borított lépcsqházak – néha még laknak is bennük mindenféle részegesek, egész részegkommuna a maga létezq belsq kommunizmusával. Néha kikergetik qket, a legalitását visszanyert burzsoázia sietve felvásárolja az ingatlant, elfoglalja a területet, folyik az osztályharc és az eredeti tqkefelhalmozás, a Marx szerint anakronisztikus élet új, posztmodern formákat ölt, ám a romok romok maradnak.
 E kisvárosi házak és udvarok világában nqttem fel, e száz éve oly divatos verandák és manzárdok világában. Igen, szó szerint száz éve – hisz az elmúlt fin de siecle-rql van szó, e fordulópontról, amit ugyan a provinciákon általában nem éreztek olyan démonikusnak, mint például Bécsben, de mégis. E világ nagyrésze már születésemkor romokban hevert, vagyis nem emlékezhetem az egészre, de még emlékszem azokra a különös, többnyire púpos öregemberekre és öregasszonyokra, akik galicianizmusokkal káromkodtak, gimnáziumi latin mondásokat idéztek emlékezetbql, és Hruscsov meg a Beatles idején úgy öltözködtek, mintha Ferenc Ferdinánd fqherceg fogadására készülnének. (Hogyan sikerült megqrizniük ezeket a ruhákat? Rejtély. Annyi tisztogatás, házkutatás, deportálás, államosítás ellenére? Lehet, hogy egyszerwen le sem vették qket az évtizedek alatt? Lehet, hogy így, felöltözve aludtak, és várták az éjszakai razziát?)
Emlékszem avas szagukra – semmi különös, csak az öreg test szaga: az valahogy más. Az évek múlásával az emberben felgywlik a fáradtság, felgywlnek a betegségek, nywgök, innen ez a jellegzetes szag – a bomlás jele.
Mindenben mások voltak – gyermekkorom idején már földönkívülieknek twntek, szklerózis, migrén, különféle mániák gyötörték qket. Rögtön elárulta qket rossz oroszságuk. Meg teljes tájékozatlanságuk a társadalmi viszonyokat, ezt az egész feje tetejére állított világot illetqen.
De azért mintha valamiféle titkos társaságot, Bruno Schulzról elnevezett ezoterikus klubot alkottak volna, bár túlságosan is átlátszó volt minden titokzatosságuk, leplezetlenül és tehetetlenül napvilágra tárult, így aztán teljesen funkciótlannak twnt, akárcsak az imént említett latin mondások idézgetése. Gyermekkoromban szívesen leselkedtem utánuk, figyeltem madárszerw mimikájukat. Kifiguráztam beszédüket, fonetikai hibáikat, szabálytalan hangsúlyaikat, furcsa kifejezéseiket. Kicsit viszolyogtam tqlük: nyilván éreztem a halál lassú gyqzelmét a szervezetükben, s ez taszított. Késqbb kezdtek feltünedezni rossz álmaimban – zsákkal, bottal, avas szagukkal.
De talán túlságosan is magukkal ragadtak ezek az árnyak. Valójában a romok iránti szeretetem nem korlátozódik az óvárosokra.

(Glosszárium)
Elsqként valamiért ipari romok jutnak eszembe: elhagyott üzemek, szemét, régi vasdarabok, nagy halom sín meg csq, mozdulatlan vagonok, betemetett bányák és alagutak, radioaktív sugárzás, rozsda, veszteglq masinák, téglatörmelék, kiégett vázak, értelmetlen montázs-installációk. Az egész katasztrófa sújtotta táj, a termelési idiotizmus fonákja.
No meg a régi civilizációk romjai – mindenféle városok a dzsungelben, majmok lakta szentélyek, kígyóktól hemzsegq kutak.
Aztán az utak romjai. Egyszer jártam egy ilyen úton a hegyekben: kq és fw, fw és kq, de én tudtam, hogy itt öt évtizeddel korábban út volt, amelyen urak és hölgyek jártak fiákeren és kabriolékon a gyógyvizes forrásokhoz. A gyerekek egész idq alatt felajzva, hisztérikusan karattyoltak, a cselédek pedig alig tudták tartani a lépést, elemózsiával teli kosárral a karjukon.
Aztán persze a hidak romjai, a hajdani pilléreké, amiket valamiért „bikának” neveznek, talán a szívósságuk miatt – merész mérnöki remekmwvek, melyek mégis megmaradtak a folyóvizek sötét sodrában.
Valószínwleg ide tartoznak a római vízvezetékek is, vagyis ezek romjai.
Vannak folyó-romok is: olyan víz, amelyik már nem folyik. Az inkább képzeletbeli Lembergben van egy folyócska, amibql városi csatorna lett. Négy évszázada balti-tengeri, danzigi és lübecki vitorlások közlekedtek rajta, vizében szinte puszta kézzel fogták a kígyószerw sargasso-atlanti angolnákat. Ma csupán a kövezet és az aszfalt alatt, a csatorna csöveiben folyik a folyó. Mellesleg úgy hallottam, az angolnák a csatornában is kibírják. Az aszfalt alatt is van élet, mondták a 68-as német maximalisták.
Vannak ezenkívül tenger-romok is, rendszerint sivatagok – de kit érdekelnek?
Erdq-romok, tavak, hegyek, kövek romjai.
Aztán hajók romjai – lenn, a tenger fenekén (a Titanic, persze, a Titanic, de nem csak az – egész flottillák, hajórajok!) és partra vetve, köztük az a spanyol galeon is, amelyet Márquez Buendiája fedez fel a selvas közepén, négy napi járóföldre a tengerparttól; esetleg az wrhajók darabjai is idetartoznak, meg a meteorszilánkok.
Vannak ezenkívül temetq-romok, különösen népirtások, tisztogatások, deportálások helyén. Mert beköltözni lehet a más házába, kisajátítani a ruháit, edényeit, fehérnemwit, tudom is én, aranyfogait, de ki fog törqdni a más halottaival? Pláne a sírjaikkal? Láttam ilyen romokat – zsidó, örmény, lemk temetqket. Úgy kellett letépni a mohát, hogy az ember elolvassa a sírkqre vésett neveket. Nagyjából tudom, hol volt városomban a gettó. Andrzej Stasiuk mutatott nekem egy különös utcát: köves erdei út, jobbra-balra erdq, erdq és erdq, pedig egy lemk falu fqutcája volt az, egy beszédes nevw falué: Csorne (fekete).
Így aztán kell, hogy legyenek romjai a nyelveknek, szavaknak, írásoknak – a mozgó emlékezetnek.
De itt meg is állnék. A nyelv és a szó említésével már mintegy tiltott területre tévedek, a konkrét tárgyi világból átesem az ingatag absztrakciók világába, ez pedig igencsak kellemetlen volna, mert akkor beszélhetnék lélek-romokról, lelkiismeret-romokról, érzés-romokról, becsület-tisztesség-hwség-romokról, erény- és jótett-romokról, a szerelem és a gywlölet, a hit és a remény romjairól.
Vagyis kénytelen lennék moralizálni (már el is kezdtem), nyitott ajtókat és ablakokat döngetni, ideges huzatot csinálni e múlt és jövq közti folyosókon.
Ehelyett inkább szeretném kicsit alaposabban szemügyre venni a tárgyakat és dolgokat, mindazt, ami kézzelfogható; néha feléled bennem a gyerekes vágy, hogy archeológus legyek, verses listákat írok törmelékkupacokról és romházakról, telezsúfolt középkori – elnézést, közép-európai – pincékrql és padlásokról. Mindenfajta erkölcsi szentenciánál többet mondanak számomra a letwnt élet egyszerw darabkái – mwvirágok, vázák, angyalkák báránykákkal, kopott érmék, mindenféle dekadens ékszer, szétfoszló harisnyakötqk, zenedobozok, madárfészkek. Érdekelnek a régi akváriumok, megkövesedett halak, poros kádak és mosdókagylók, sípok, fütyülqk, porcelánszarvasok. Mondanom sem kell, nagy hatással vannak rám a különbözq erotikus formájú és domborulatú üvegek, hímnemwek és nqnemwek, különféle színw, wrtartalmú palackok, különösen amelyekbql még nem ment ki a szag – nem is a szag, a szellem! – , mérhetetlenül régen ivott borok és vodkák illata. Különös élvezettel forgatom a mindmáig rendületlenül dezinformáló térképeket a Föld Határáról, a teknqsökrql és bálnákról, a Kárpátok helyén hullámzó tengerrql, a Kárpátok alvó vulkánjairól, no meg olyan, feledésbe merült helyi képzqdményekrql, mint Bohémia, Galícia vagy Ciszlitánia. Ha már itt tartunk, meg kell említenem a száz évvel ezelqtti vasúti menetrendeket is – persze rég lekéstem az összes bennük feltüntetett járatot, de azért ma is fontos, hogy tudjam: Lemberg és Velence között két vonat is közlekedett; az elsq Bécsen és Innsbruckon, a másik Budapesten és Belgrádon keresztül.
Ugyancsak elragadtatással töltenek el a régi papiroskötegek: kérvények és jelentések, autóduda- és fwzqreklámokkal teli, qsrégi folyóiratok, megsárgult újságok és könyvek, melyeket fordítva lapoznak, utcatáblák a Monarchia valamelyik nyelvén, Ferenc József császár, Sevcsenko, Hrusevszkij, Sigmund Freud arcképe, vagy bármilyen más arckép vagy metszet, gramofonlemezek, melyeken már nem énekel sem Caruso, sem holmi Pavarotti nevw késqbbi olasz tenor; elragadtatással töltenek el az utolsó, rég a feledés homályába merült elqadásra szóló színház- és cirkuszjegyek, a gyarmatokról, divatos fürdqhelyekrql vagy a frontról küldött képeslapok, a kanaszta-, bridzs- vagy pókerkártyák, a tarot, a némafilmek cupidói és hírhedt sorozatgyilkosok sokszorosított aláírásával ellátott fotográfiák.
Allergiám rögtön jelentkezik: por és bomlás, bomlás és por. S mégis, újra és újra beleásom magam e bozótba – mintha lenne benne valami a káoszon kívül.
Igen, bomlás és por, semmi több. De vajon a hagyományosan dialektikának nevezett filozófiai optimizmus számos követqje nyomán nincs-e jogom azt remélni, hogy minden bomlás valójában újjászületés? Vagy legalábbis valami, ami nem engedi, hogy kihwljön a világ? A bomlás a múlt átalakulása jövqvé, mondhatná valaki, aki nálam jobban vonzódik az aforizmákhoz.
Szeretem a bolhapiacokat: számomra ezek a lét szubsztanciájának materializálódott remegései, a lelki világ átszivárgása az anyagiba, és viszont. A múlt, mely látszólag egyszer s mindenkorra megtörtént, lezárult, keresi folytatását, tovább akar létezni. Mire jók ezek a gázégqk, gipszbajadérok, családi fotóalbumok?
Ugyanígy szeretem a néha elviselhetetlenül szövevényes és ellentmondásos családi mitológiákat, a vándorlások, esküvqk, születések, eltwnések különféle verzióit, a hirtelen felbukkant mellékszereplqket és váratlan kitérqket. Szinte látom, amint száz évvel ezelqtt egy reggelen egy Karl nevw szudétanémet életében elqször leszáll a stanislaui vasútállomáson – még sohasem járt Galíciában, csak annyit tud róla, hogy az ország legeldugottabb lyuka, koszos provincia, mondjuk ki kereken: segg, ülep, Arsch, valamiért mégis úgy dönt, itt fogja újrakezdeni az életét, jawohl, ez már nem az elsq fiatalsága (kis jóindulattal a második), de tud régi festményeket másolni, festhet templomi képeket az unitusoknak, elsqrangú bécsi iskolákat végzett, tudja, hogyan kell kikeverni a valódi színeket, ismeri a különféle fafajták majd’ minden tulajdonságát, ismer mindenfajta vásznat, pedáns és rendszeretq, mestere a szakmájának – könnyen megkeresheti vele a kenyérrevalót – magának is meg a családjának is, miért is ne vehetne el egy megfelelq hozománnyal bíró lutheránus lányt, éppen ideje valami feleséget vagy mit keresni magának, eleget csavargott már ezekben a nyomorult falvakban. Nincs sok holmija – egész korábbi élete elfér egy közepes méretw, gywrött útitáskában (nadrágtartó, alsó, csokornyakkendq, ünnepi mellény, alkalmi vétel Aron Gajer krakkói ószeresnél), csak talál valahol az állomás környékén legalább valami bútorozott szobát, remélhetqleg poloska nélkül, viszont reggelivel – határozottan és kissé gyanakodva szippantgatja a levegqt: próbálja elcsípni a kisváros elsq, reggeli illatát.
Q a dédapám, de most elbúcsúzunk tqle, hiszen ez csak egy a számos emberi történet közül.

(Exodus)
Íme, másik dédapám: más ág, más nemzedék. Mindössze ötéves: ebbql hármat az apja nélkül élt, aki Amerikába ment, hogy pénzt keressen. Az Amerikába vezetq út a legbiztosabb út a jövqbe. Legalábbis így gondolhatja az ember. Mindannyian jobb jövqt akarunk magunknak. Ha az ember túl van a negyvenen, belefárad az akarásba, és már nem a saját jobb jövqjére gondol. Mellesleg, ennek negyvenen túl nincs is sok értelme. Nem marad más, mint a gyerekei jobb jövqje. Dédapám apja is erre gondolt. A gyerekek – ez a gond nyomasztotta.
Egyszóval a jövq, az rendszerint egy másik kontinens, valamiféle Amerika, Újvilág, tiszta lap. A jövq még mindig jövq, amíg az ember utazik a hajón, és körülötte a Nagy Víz, amíg ringatózik a hajó, amíg az ember a közvetítqtársaság által verbuvált, negyedosztályú utas, és az arca egészen elzöldül a hányingertql. Valami nagyokos azt tanácsolta ilyen esetekre, hogy álljunk ki a fedélzetre, és nézzük az eget – ettql állítólag elmúlik. Azt hiszem, ez legfeljebb metafora lehetett. Vagy ízetlen tréfa.
A hajó ringatózott a Nagy Vízen, a gyerekeket és felnqtteket láz csigázta, vérhas gyötörte, a holttesteket átdobálták a hajópárkányon. Az óceán úgy fogadta be qket, mint járandóságát.
Amerikát végtelen, lakatlan mezqnek látták, angyalokkal, madarakkal, aranybányákkal. Esetleg mindenféle földi jóval tömött gyémántkamrának. Esetleg hatalmas hentesüzemnek, ahol éjjel-nappal millió és millió halott bikát zsigerelnek ki. Dédapám apja semmi mást nem tudott Amerikáról, amíg véget nem ért az utazás örökléte, és egyszer csak kiderült: az óceánnak is van partja. Amíg a jövq meg nem szwnt jövq lenni.
De elqbb még néhány hetes karantén következett valamelyik szigeten, a New York-i, bostoni vagy New Haven-i kikötq elqtt. Az adminisztráció idqvel csupán a kötelezq egészségügyi vizsgálatra korlátozódott a külön e célra rendszeresített barakkokban (bekukkantás az érkezqk szájába és fenekébe, a nemi szervek és hónaljak bekenése valami büdös krémmel, satöbbi), nehogy véletlenül valami közép-európai, zsidó, görög, olasz, rutén vagy cigány bacilus jusson a steril Álmok Országába. Ezt az egészet végig kellett csinálni. És dédapám apja végigcsinálta. A karantént is, az egészségügyi vizsgálatot is.
Pár év után valahogy elmaradtak a levelei. Felesége mindegyiket megqrizte, szalaggal összekötözte qket egyetlen csomaggá. Férje arról írt, hogy hajnali háromkor jár dolgozni, és vasárnaponként általában lemond a második pohár sörrql. Hiszen félre akar tenni egy kis pénzt, hazajönni, vásárolni egy darabka földet. Most ebben a darabka földben látta a jövqt. A föld, az mindig ér valamit. Az egyetlen biztos pont, szilárd talaj az ember lába alatt. A pénz elvesztheti értékét, a palotát felgyújthatják, a válogatott marhacsorda elhullhat. A földdel nem történhet semmi – a legstabilabb érték. Így gondolta, mert a 19. század második felében élt.
Úgy tervezte, hogy a földet, amit egyszer majd vesz, felosztja a gyerekei között. Jut belqle mindegyiküknek: jókora darab föld lesz, a szabadság és jólét földje. Hát ez volt az q jövqje.
De a valóságban egy villamos lett, amelynek kerekei alatt meghalt Chicagóban. Az oroszban van erre egy jó kifejezés: jego zarezalo tramvajem (elüttetett a villamos által). Személytelen igealak: a villamos csupán valamilyen antik végzet eszköze. Véletlen tragédia, villámlás a koponyában, démonok visítása, fékezq kerekek csikorgása a síneken, szikrák, pillanatnyi rémület, melyet nem követ se fájdalom, se szomorúság.
Felesége csak ott, a sírja felett tudta meg. Sokáig nem kapott tqle levelet, az élet egyre elviselhetetlenebb lett, rosszmájú unokanqvérek mindenféle célzásokat tettek a házastársi hwséggel kapcsolatban (bordély, kártya, hárem, alkohol!), szomszédja, egy gazdag özvegyember morganatikus szándékoktól vezetve kezdte csapni neki a szelet, így aztán a bátyjaitól és nqvéreitql kölcsönkért pénzen (egész kis história furakodik ide a járkálásról és kérincsélésrql, a jó emberekrql, akik azért még akadnak ezen a világon – ami aztán nagy bölcsen a derék nagycsaládokról szóló megnyugtató példázattal végzqdik), egyszóval a kölcsönkért pénzen vett magának egy jegyet ugyanannál a társaságnál, ugyanarra a hajóosztályra. A legkülönösebb, hogy visszatért – majdnem három évtizeddel késqbb, öregen és gazdagon (szerencséje volt: varrónqként dolgozott napi tizenkét órában, és jól választott bankot). Nem ismerték meg, sok ismeretlen szót használt, erqs dohányt szívott, és idqnként nem átallotta meghúzni a butykost. De csak egyet akart: megkeresni felnqtt gyerekeit, mert most már valóban elegendq földet vásárolhatott mindannyiuknak.
Mielqtt Amerikába indult, elhelyezte gyerekeit – olyan embereknél, akiknek volt mit enniük. A gyerekek a betevq falatért dolgoztak náluk, akkoriban ez jelentette a társadalmi normát; az élet értelme a túlélés volt, a megélt nap értelme: a tányér leves. Azt hiszem, az összes gyerek kihúzta valahogy, boldogult így-úgy, még az elsq háborúban sem görbült egyetlen hajszáluk sem. Az európai humanizmus aktuális válságán is viszonylag fájdalommentesen túltették magukat – mellesleg nem rendelkeztek egyetemi fokozattal, és nem olvastak mást, csak a Fekete Tulipánt meg a Fantomast, így hát soha nem sejtették, hogy léteznek olyan zavaros és megfoghatatlan dolgok, mint Isten elvesztése, az Ödipusz-komplexus vagy Európa alkonya.
Ám a legkisebbik fiút (mese, mese!) sehogy sem sikerült megtalálnia. A fiú ötéves volt, amikor anyja útnak indult. Nem akart idegeneknél lakni, nem kért a tányér levesbql, amivel túlélhette a napot, túl kicsi volt ahhoz, hogy elfogadja ezt a gépies könyörtelenséget Vagyis nem akart élelemért dolgozni. Igazság szerint túl kicsi volt ahhoz, hogy bármit is dolgozzon, ahhoz viszont elég nagy, hogy elszökjön az idegenektql. A felnqttek azt gondolhatták, hogy csak úgy megszökött: mondjuk a testi fenyítés elql, a kukoricán térdepelés elql, az istálló, a trágya, a legelq, a horkoló gazda és a büdös gazdasszony elql. Pedig valójában egy terv vezette, egy nagy eszme a maga titkos stratégiájával.
Világgá ment. A részleteket mindenki hozzáképzelheti. A rejtqzködést a vonatok és delizsánszok padja alatt, a félelmet éjszakánként a kazánházakban és qrbódékban, a kóbor kutyák szaggatta ruhát, a verekedésekben szétvert orrot, a vándorcirkuszt, ahová szökése harminchatodik napján elszegqdött, a szalto-mortalét, twznyelést és párducszelídítést – nem, nem, igazából csak a perui lámák és kopasz dromedárok ganajozását, aztán a cigányokat, aki kitanították a jelbeszédre és a tolvajlásra, az árva gyerekeknek osztott vasárnapi kását a kolostorban. De mindenekelqtt – magát a vándorlást, az utazást a világnak ezen a toldozott-foldozott felén, amelyet késqbb majd Közép-Kelet-Európának neveznek, de amely akkoriban (századvég, fin de siecle, ahogy Zarathustra mondta volna) még csak a birodalom leggroteszkebb fele volt. Foltról foltra, nyelvrql nyelvre, tájról tájra haladt, s végül megtalálta, amit keresett.
Egy szép napon egy folyó partjára ért. Kicsiny, szwkreszabott életében még sohasem látott ilyen hatalmas vízfelületet. Mi több – nem is gondolta, hogy amit lát, folyó. Csak nézte-nézte a vizet, a hajóutat, a zöld szigeteket, a túlpartot. Így esett, hogy odament hozzá egy gazdag és gyermektelen kereskedq (mese, folytatódik a mese!). „Mit nézel úgy, kisfiú?” – kérdezte a kereskedq, akit úgy látszik, meghökkentett a felnqttesen koncentráló tekintet. „Át kell mennem a túlsó partra” – hangzott a válasz. „Miért? Ott laksz?” – „Nem, ott a mamám. Elment a Nagy Vízen túlra. A Nagy Vizet már megtaláltam. Most meg kell találnom a mamámat.”
„Szerencséd van – felelte a kereskedq. – Tudom, hol a mamád. Néha megfordul nálam – egy nagy csónakkal szokták áthozni a túlsó partról. Gyere hozzám.” A kereskedq hazudott, de a történet ezzel véget ér, mert dédapám hitt a kereskedqnek, és attól fogva az q házában nevelkedett. A kereskedq és a felesége a fiává fogadta, késqbb még taníttatták is, katonatisztnek. Hogy miért pont annak, és nem mondjuk, madarásznak, cukrásznak vagy papnak, nem tudom – aligha hazafias felbuzdulásukban a világháború elqestéjén. Az is lehet, hogy kifinomult és romantikus emberek voltak, és túl sok Rilkét olvastak: Meine liebe Mutter, sei stolz, ich trage die Fahne?…
Magam sem tudom, mennyire mese ez a mese. A családi eposzoknak sokszor több, egymással nem teljesen összhangban lévq változatuk is van, amelyek egyike sincs összhangban az események menetének hivatalos, történelmi változatával, amelyet a tankönyvekbql ismerünk. Azonkívül a családi eposzokra (ahogy a tankönyvekre is) komoly hatást gyakorolnak a ponyvaregények és tévésorozatok, aminek következtében bármelyik tqsgyökeres, két világháború között élt Ljutecija néni váratlanul ugyanolyan furcsaságokat mwvelhet, mint egy paraguayi melodráma valamely egzaltált-egzotikus hqsnqje.
De visszatérek a képhez, amit most is látok magam elqtt. A kisfiú, amint nézi a folyót. A folyón túl kezdqdik az Újvilág. A Dunán túl fekszik Amerika, vagyis a jövq, a Dunán túl fekszik minden, ami idqvel lesz (és nem lesz). A Duna valójában Óceán: vonzza az embert. Közeli jelenléte rengeteg mindent jelent: az idqt, az öröklétet, a történelmet, a mitológiát, minket magunkat.
Igen, menekülések – de visszatérések is. Igen, a jövq – de a múlt is.

(Epitáfium)
Egy M. A. monogrammal ellátott ezüstgywrw, néhány fénykép és a halála elqtti utolsó szavak – az igazat megvallva, ez minden, ami nagyapám után maradt. A múlt elqttünk halad, és igyekszik elqre figyelmeztetni minket; néha sikerül neki.
Soha nem láttam a nagyapámat: tizenhat évvel a születésem elqtt érte a halál. Elkerültük egymást a végtelen idqben, s ha igaz, hogy a túlvilágon újabb és újabb procedúrák várnak ránk, akkor most már egyre nehezebben tudnám megmondani, ki tartozik jobban a múlthoz: q vagy én.
Soha nem láttam? Igazából nagyon is látom. Öt testvér közül a legidqsebbként elég magányosan érezte magát: korán elhagyta a szülqi házat, hogy megismerje a tífuszárokban ücsörgés minden szépségét. Szerette a katonáskodást, de egész életében csak kétszer volt rá módja – tizennyolcban és a negyvenes években. Elég világos, bár, mint kiderült, nem igazán pragmatikus vallásban hitt: az ország felszabadításában, ahogyan nevezték. Ukrajna egyedül van, ellenségei a lengyelek és a szovjetek. A megfelelq pillanatban fegyvert kell fogni ellenük. Ennek érdekében az ördöggel is szövetkezhetünk. Mindez tökéletes összhangban állt nagyapám szkeptikus humorával s már-már ateista meggyqzqdésével: q is ahhoz az elveszett nemzedékhez tartozott, amely már fiatalon láthatott repesz szaggatta emberi testrészeket. Húsz teljes évet várt a megfelelq pillanatra – élete felét. Ez alatt az egész idq alatt (amíg a szürrealisták kiáltványokat írtak, a némafilm pedig megtanult emberi hangon beszélni) mást sem csinált, csak kártyázott, rádiózott, hegyi sétákat tett – lovon, sítalpon vagy gyalog –, vadászott, biliárdozott, keresztrejtvényt fejtett és flörtölt, rövid, de annál hevesebb visszatérésekkel a családi élethez. A háború gyakorlatilag ismét elszakította feleségétql és gyerekeitql (a maga részérql nyilván örült az alkalomnak), bár néha azért találkoztak Sztanyiszlavban. Ördögi szövetségese lassan elvesztette a háborút, ám q, akárcsak sok ezer, hozzá hasonló optimista, nem hagyott fel a reménnyel, hogy a barna és vörös ördög végsq összecsapása nyomán mégiscsak felszabadul az ország.
A remények negyvennégy tavaszán foszlottak szét, az evakuált ukránok délkelet felé haladó vonatán, valahol Kamjanka Buzka és Lemberg között. Úgy volt, hogy Lembergben új fegyveres osztagokat alakítanak belqlük (hiszen ez volt a céljuk!), hogy visszaverjék a szovjeteket. Egyenruha megvarrva, fegyverengedély kiadva, énekek együtt – elqre, sólymok!
De nem jutott el Lembergbe. A csapatszállító szerelvény fölött, az égen, vörös repülqk twntek fel. Nagyapám éppen rágyújtott, amikor fentrql lqni kezdték a vagonokat. A kavarodás és pánik, a golyózápor és a telelyuggatott bádogkasztni heves ropogása ellenére odalépett az ablakhoz – talán, hogy kidobja a csikket, vagy hogy felmérje a helyzetet. Mellesleg tudása és tapasztalata kötelezte, hogy adjon valami parancsot. Kinyitotta az ablakot, sqt, ki is hajolt – mintha az öreg galíciai tisztek az illegális kiképzésen nem tanították volna elqvigyázatosságra, mindenekelqtt arra, hogy golyók elql fedezze a fejét. A repülqk egészen alacsonyra ereszkedtek, na brejuscsem poljotye (mélyrepülésben) – azt hiszem, így hívják. Valami hadnagy, nevezzük Ivanenkónak, Poltava, Szumi vagy Herszon megyébql, az egyetlen a családjában, aki túlélte a nagy éhínséget, Komszomol-tag és mesterlövész, épp ebben a pillanatban feküdt a ravaszra. A repülq gyorsabb, mint a fékezq vonat, jobb rövideket tüzelni.
Nagyapám már látta maga fölött a szárny árnyékát. „Parancsnok úr, vigyázzon, lépjen el az ablaktól!” – kiáltott rá a tisztiszolgája ( késqbb q vitte el nagyanyámhoz az M. A. feliratú ezüstgywrwt meg a történetet). „Mi a szart csinálhatnak?” – felelte nyugodt hangon a nagyapám, aztán elesett: eltalálta egy sorozat. A szíve fölött hordott cigarettatárca mit sem segített.
Mindene megvolt az életben, amire vágyott – két háború, pár barátnq, család, gyerekek, hegyi tájak, gyors halál. Ezenkívül jól tudott lqni, lovagolni és viccet mesélni (rendszerint vaskos, disznó vicceket). Káromkodások iráni szeretete néha bennem is elqjön – ilyenkor szoktam megtalálni a világgal való kiegyezés legmegfelelqbb képletét.
Nem is volt olyan rossz az élete, amit aztán megkoronázott az utolsó katonatréfa.
Legjobban az utolsó szavait szeretem. Ha támadnak, mindig ezt mondogatom magamban. Könnyebb tqle, érzem, hogy ott áll mögöttem a Nagy Valaki: az Q immár földöntúli ereje és támogatása. Mi a szart csinálhatnak? – mondom magamnak, és igazam van. Majdnem olyan, mint az ezüstgywrw – védqgywrw; egyek vagyunk, nem vagyunk egyedül.

(Bildungsroman)
Amíg apja élt, apám tudta, hogy egy óriás vigyázza. Élte a maga kamaszéletét, gimnáziumba járt, ahol latint tanítottak neki, utcai verekedésekbe keveredett a volksdeutschokkal, és füzeteibe rajzolgatta az elsq lányokat, akik valamiért egytql-egyig Rökk Marikára hasonlítottak. ’44 tavaszán, amikor nagyapám tisztiszolgája elhozta nekik az ezüstgywrwt meg a cigarettatárcát, érezte apám életében elqször a valódi férfimagány hwvös érintését. Nqvére az elqzq évben fulladt a Dnyeszterbe. Mama alig élte túl, most meg meghal a férje. Apám tizennégy évesen hirtelen ráébredt: q a felelqs a családért.
Jönnek az oroszok, mondták az emberek, fel kell cihelqdni, és menni. A frontvonal valóban kérlelhetetlenül közeledett kelet felql, jöttek az oroszok. Hogy ez mit jelentett azoknak, akik látták az emberi testekkel tömött börtönöket és pincéket, nem kell magyarázni. (41 júniusának utolsó napjai, az oroszok és a németek közti különös idqszak, izzadtságtól ragacsos ingek, hullabwz a város fqutcáján, menjetek azonosítani a tieiteket.)
Oroszok és németek között – ez Közép-Európa történelmi sorsa. A közép-európai félelem két történelmi rettegés közt ingadozik: jönnek a németek, jönnek az oroszok. A közép-európai halál börtönben vagy lágerban éri az embert, ráadásul kollektív: Massenmord, zacsisztka. A közép-európai utazás: menekülés. De honnan hova? Az oroszoktól a németekhez? Vagy a németektql az oroszokhoz? Még jó, hogy ilyen esetekre ott van Amerika is.
Apám a maga közép-európai utazását ’44–45-ben tette. Újabb vonat: ezúttal a menekültek szerelvénye, azé a szedett-vedett népségé, amelyet hagyományosan galíciai értelmiségnek neveznek – mérnökök, orvosok, jogászok, gimnáziumi tanárok, szerkesztqk, karikatúra-politikusok és szakszervezeti szélhámosok – a hozzájuk tartozó asszonyokkal (aktivisták, nqszövetségi és kultúregyesületi tagok), gyerekekkel, cselédekkel és háziállatokkal, fqleg macskákkal. A szerelvény ezenkívül alkalmilag helyt adott néhány amatqr színháznak is, egész népi jelmeztárukkal, néhány könyvgywjteménynek, levéltárnak, múzeumnak, egy nyomdának, egy bandura-együttesnek a banduráikkal, egy templomi vegyeskarnak, sqt egy egész vándorcirkusznak is, és még sok minden másnak. Egyetlen nagy katyvasz volt az egész a maga túlélésért folytatott belsq harcaival, intrikáival, házasságtöréseivel és mezalianszaival. A vonat rettenetesen lassan vánszorgott, sokáig vesztegelt mindenféle mezqkön meg kihalt állomásokon, teljesen indokolatlan kanyarokat és vargabetwket csinált, s közben mindenekelqtt a pletyka és rettegés éltette: jönnek az oroszok. De akkor aztán mindenképp feltartóztatják qket a Kovel – Brodi – Ternopil vonalon, bizonygatták a hivatásos optimisták, titkosügynöki igazolvánnyal a mellényzsebükben.
Valamiképpen mégis nyugat felé tartott a szerelvény, rajta a szomorú alkalmi párral – az anyával és fiával, a hajdani boldog családi múlt maradékával, az ünnepi vacsorák és négyesben tett hegyi kerékpártúrák, a boldogság maradékával, melyet zörögve darált össze a lét gépezete. (Apám emlékezett, milyen sokáig unszolta nagyanyámat: menjenek már, meneküljenek, húzzák el a csíkot, mennyire nem értette nagyanyám, amikor valamiféle veszedelemrql próbálta meggyqzni (miféle veszedelemrql beszélsz azok után, ami történt?); hogyan merengett el hosszú pillanatokra, mintha valami belsq hangot fülelne; hogyan szívta egymás után az erqs férficigarettákat; hogyan pakolt össze aztán mégis gépiesen néhány dolgot, elvesztve a józan értelem fonalát (miért van életben, hogyhogy életben van, ha qk már nincsenek?); a praktikus dolgokról megfeledkezve hogyan csomagolta be a gywrwt, a cigarettatárcát, a lánya néhány hajfürtjét, amit az elqtt vágott le, hogy a koporsóba rakták.)
Lemberget követqen a vonat elviselhetetlen lassúsággal Przemyœlbe döcögött, ahol még csatlakozott hozzájuk néhány tucat család, köztük nagyanyám összes nqvére és bátyja, egész fészekalja együttérzés és szomorúság, de mire volt jó az egész tettetett sajnálkozás? „Szegény Irena – mondták –, szegény Irena.” Férje halálát ugyanakkor teljesen logikusnak tartották – q akarta. Tiszta sor: amíg élt, nem igazán szerették, különösen a goromba bakahumora miatt. „Most aztán jól ráfázott”, bólogattak, gyanakodva vizsgálva a fiút – egyben-másban az apja rossz tulajdonságait örökölte, nem elég tisztelettudóan beszélt, menekült a társaság elql, feltwnqen gyakran igyekezett egyedül maradni (Irena, nem onanizál ez a gyerek?), és néhányszor cigarettázáson kapták.
A vonat közben berobogott a májusba: abban az évben elég esqs és hideg volt, Krakkó után a vonat valamiért nem Bécs felé, hanem délnek fordult, s végül néhány hónapra megállt a hegyek közt, a friss zöldbe borult bükk-jávor erdq közepén. Mindenkit hagytak, hogy a maga dolgával foglalkozzon: a jogászok jogászkodtak, az orvosok orvosoltak, a mérnökök, szerkesztqk, politikusok valahogy mind megtalálták a helyüket, kártyáztak, szétoszolva az új lakásokban, a színház az új körülmények közepette a Honcsarivkai leánykérés elqadását tervezte, és próbálni kezdték az Zúgott a nádas-t, a nyomda is zúgott, ontotta magából a nqszövetség felhívásait Ukrajna ideiglenes megszállásáról és a szifilisz megelqzésérql. Még a gimnáziumi tanárok is találtak elfoglaltságot maguknak: váratlanul újraindították a tanévet, apám meg úgy tett, mintha folytatná latin tanulmányait, s néhány évfolyamtársával együtt naponta bejárt ¯egiestówból Krynicába. Az órák végeztével volt egy szabad órájuk a helyiérdekw vonat indulásáig, s q az uzsonnán megspórolt filléreibql minden alkalommal fellibegett a hegyre a legendás krynicai kötélvasúttal, a lengyel turizmus e vasparipájával. (Gyógyvizes források, festqi táj és a varsói felsqbb körök, a lovastábornoki kartól, a defenzíva e zsenijeitql kezdve egészen az opera-orfeuszokig – erre az egészre apám még a harmincas évekbql emlékezett, a képes folyóiratokból és filmhíradókból). Aztán egy ideig fenn maradt a hegyen, nézte a lankákat, erdqket, a lenti kisváros tetqit, egész Lemkföldet, próbálta memorizálni a körös-körül magasodó hegycsúcsok neveit – Jaworzyna? Magura? – örökös magányban és meg nem értettségben („Irena, nem titkol valamit ez a gyerek?”). A helyiérdekw Muszyna felql jött, s amíg bedöcögött az állomásra, hogy aztán ismét meginduljon Piwniczna felé, apámnak még volt ideje leszaladni a hegyrql, és felszállni az utolsó vagonba, csak hogy ne kelljen a többiekkel együtt utaznia.
Valóban titkolt valamit – mindenekelqtt korához képest katasztrofális gyerekességét. Akkor töltötte be a tizenötödik életévét, az idq ragadós és szörnyen nyúlós volt, bár egy hónap múlva ismét riadót fújtak: jönnek az oroszok. Kiderült, hogy megint áttörték a keleti frontot, újból cihelqdniük és menekülniük kellett, minél messzebb ettql az Ukrajnától, ott egye meg a fene az összes láthatatlan hqsével együtt.
Így aztán megint feltöltötték a szerelvényt a menekültekkel (megszaporodtak a jogászok és szélhámosok, a templomi vegyeskar ugyanakkor valóban vegyessé vált, egyetlen osztatlan családdá, közben ugyanis mindenkinek sikerült lefeküdnie mindenkivel, bár látszólag semmi nem utalt erre.) A sárga menekültigazolvány garantált gondoskodást és támogatást jelentett. Igaz, akadtak olyanok is, akiket örökre elnyeltek a Gestapo kazamatái: folyó a követ. Már csak így van ez ezekkel az örökké gyanús galíciaiakkal – az oroszok azért gyilkolják qket, mert együttmwködnek a németekkel, a németek meg azért, mert együttmwködnek az oroszokkal. Ezenkívül a betegesek közül is többen örökre ott maradtak a gyógyító hegyek ölén, az ásványvizes források közelében.
De a vonat ment tovább, bár az is lehet, hogy ez már egy másik vonat volt; jött Szlovákia, a Közép és Európa kvintesszenciája, a szövetségesek országa s amúgy ekkorra már felszámolt szatellit-képzqdmény, élén a pap-elnökkel. Számtalan alagúton és háborgó folyók fölött ívelq hídon robogtak keresztül, kétoldalt csak hegyek és hegyek, a kimondhatatlanul ízes állomás- és városnevek könnyen megragadtak az ember emlékezetében, hogy aztán ugyanilyen könnyen elillanjanak: Stará ¼ubovna, Liptovsky Mikulás, Kezmarok, Poprad, Zilina, Púchov (a szerelvény továbbra is kiszámíthatatlanul kanyargott – nagyon úgy nézett ki, hogy a berlini stratégák, akik kétségkívül irányították, maguk sem tudták, mihez kezdjenek vele, ezért folyton improvizáltak, így próbálva félrevezetni az orosz SZMERS-t, a vörös szlovákokat és az Intelligence Service-t – úgy látszik, ennyire szívükön viselték az amatqr színházak sorsát.) A menekültek közt alapvetqen két változat keringett: az elsq (realista) változat szerint Bécsbe tartanak, ahol aztán majd különbözq célból szétosztják qket a Birodalomban, hiszen tudjuk: jedem das seine; a másik (fantasztikus) változat szerint a vonatot már rég nem irányítja senki sehová – csak valamiféle vasúti démonok hajtják még a tehetetlenségi erejénél fogva, a gonosz túlvilági hatalmak pedig már elq is készítették számára a sötét alagutat, amely az örök szakadékban végzqdik: vagyis ez esetben is ugyanaz az elkerülhetetlen jedem das seine volt kilátásban.
A hegycsúcsokon olykor lerombolt várak twntek fel – apám a vándor hadfi lankadatlan figyelmével bámulta a hajdani egész e szilánkjait. Az érthetetlen veszteglések közben néha felsétált egy-egy várba, noha megtiltották neki. Ott kedvére gondolkodhatott és szemlélqdhetett: a vár föld alatti lakói kardot kovácsoltak neki, szájához illesztette a trombitát, és a Gerlach-csúcsról magához szólította égi seregeit. Nénikéi minden alkalommal, amikor visszatért, nekiestek („Irena, ebbql a gyerekbql csodabogár lesz!”). Hagyjátok, mondta nagyanyám, rajzol, ahogy apu szokott, és kisebb regényeket ír, mwvész lesz belqle.
A kisvárost, ahol valamikor qsz végén letáboroztak, Holicnak hívták, Morvaország képzeletbeli határán. Itt ismét megpróbáltak letelepedni, de mindenekelqtt újrakezdqdtek a színházi próbák. Apámat felkérték valami csicskás-szerepre egy kozák témájú darabban – s bár mindössze két röpke jelenése volt a színpadon, az egyikben vívhatott egy kicsit egy fakarddal. De legnagyobb sikereit a fociban aratta. Egy vasárnap délután a helyi focisták behívták a pályára a magányos idegen megfigyelqt. A legjobb oldaláról mutatkozott be nekik: több gólt is lqtt, majd a játék végén (vannak ilyen napok!) a kapus helyére beállva még egy tizenegyest is kivédett. Rögtön bevették az FC Holic kezdqcsapatába, és egy hétre rá már pályára is lépett a fekete csíkos vörös mezben a szlovák bajnokságban, a skalicai Unio ellen. Elég durva volt a játék, az Unio csapata fqleg idqsebb, nagydarab fickókból állt, csupa csendqr meg twzoltó. A meccs alatt többször is keresztülgyalogoltak apám lábán, egyszer a nyakán is, de azért belqtte a maga gólját a második félidqben, amikor az ellenfél védqi már, ahogy mondani szokás, kidöglöttek (megártott az elqzq napi slivovica). Apám rettenetesen sántítva jött le a pályáról, de hatalmas ováció közepette, ez volt az q öt perc dicsqsége – életében elqször és utoljára éljenezték meg. Az FC Holic edzqje – a helyi pékség tulajdonosa, megveszekedett szlavofil – kezet szorított vele, és könnyes szemmel kijelentette, hogy mától fogva állandó helye van a csapatban.
Ekkor még senki sem tudta, hogy a kitelepített személyek szerelvénye indul tovább: megint közeledtek az oroszok, vezérük csak néhány hetet adott nekik, hogy befejezzék a háborút, saját fészkében kellett megverni az ellenséget, mondhatni, saját Wolfschanzéjában, a helyzet nem twrt halasztást – Közép-Európa követelte a felszabadulást, a kultúra gyöngyszemeit aláaknázták, a testvéri nemzetek moszkvai rádióállomások ajkán segítségért kiáltottak, már mindenki elqtt világos volt, hogy a németeknek már megint, immár másodszor ebben az évszázadban, kampec – úgyhogy teljesen érthetetlen, miért hajtották az egész vonatot Bécsbe, s ott miért parancsolták meg mindenkinek, hogy szálljon le a holmijaival – egyenesen a Wien-Nord pályaudvarra, ahol aztán több napot és éjszakát töltöttek, további utasításra várva; közben idqnként lerohantak az óvóhelyre a légitámadások elql, akárcsak rajtuk kívül még sok száz hasonló sorsú keleti és balkáni menekült, mindenféle izmennyiki rogyini meg nacisztkije prihvosztnyi , provokátorok, Cseka-ügynökök, öreg UNR-s  emigránsok, valamiféle másmilyen ukránok maradékai, nqk, gyerekek meg efféle gyülevész népség.
(„Feltétlenül menj el a Praterba, a Riesenradra” – tanácsolta apám, mielqtt Bécsbe utaztam. Ez volt az egyetlen élménye a félig romba dqlt Duna-menti fqvárosban, a Prater óriáskereke; azért mégis ment vele egy kört, mégiscsak látta a Dunát, a Stefansdomot, a városházát, a Votivkirchét meg a füstölgq, foghíjas várost, majdnem olyan magasról, mint a bombázók, mégiscsak sikerült: a szövetségesek (vagy a bolsevikok?) néhány nappal késqbb lebombázták a vidámparkot és elpusztították a kereket, mint minden mást is a világ németnyelvw részén; de ekkor még rendben mwködtek a látványosságok, fittyet hányva a háborúra és a humanitárius katasztrófára. „Feltétlenül menj el a Riesenradra” – ismételgette apám ötven-valahány évvel késqbb, már ágyhoz szegezve; én éppen jöttem elbúcsúzni az utazás elqtt, mit érdekel engem harminchét éves fejjel az a kibaszott Riesenrad, akartam felelni, de hálistennek hallgattam. Apám látványosságok iránti vonzalma mindazonáltal kicsit szélesebb áttekintést igényel: elbeszéléseinek állandó témái voltak a vándorállatkertek, serpentariumok, függqleges pályán rendezett motorkerékpár-versenyek, Wolf Messing-kiállítások és a korai Mao Ce-Tung idejébql való kínai cirkuszok, akárcsak a már említett krynicai kötélvasút és – kivételes eset! – az Átlátszó Ember, ez a mozgó kiállítási tárgy, amit a németek alatt szállítottak Sztanyiszlavba, a porosz katonai szellem és természettudományos zseni remeke, az emberi test tanulmányozásának elengedhetetlen kelléke – a test üvegborításán át látni lehetett a modell belsq szerveinek elhelyezkedését és mwködését, a vérkeringést, az epe és a gyomornedv kiválasztását, a nyirkot, a nyálat, a vizeletet, a spermát, minden meg volt festve a megfelelq színekkel, és állandó mozgásban és kölcsönhatásban volt. Jó két hétig tartott a kiállítás, apám majdnem minden nap elment, hogy megnézze; aztán az Átlátszó Embert becsomagolták egy különleges ládába, és továbbszállították a páncélvonattal, nyilván valamerre a Zaliscsiki – Ternopil vonalon.)
A Wien-Nord állomást a rákövetkezq éjszaka bombázták le a szövetségesek, hogy apám és nagyanyám elhagyta (a halálnak sehogy sem sikerült elkapnia a ritmust). Végre-valahára megszületett ügyükben az ismeretlen, pánikba esett berlini stratégák döntése: miután összes családtagjukkal és néhány tucat menekülttel együtt két hetet töltöttek egy Bécs melletti hatalmas láger barakkjaiban, Ausztria belsejébe irányították qket, s letelepítették valami Sitzgrass vagy ilyesféle nevw faluban (egyetlen térképen sem található meg, kerestem, úgyhogy tudom, mit beszélek, de azért magam elqtt látom a jellegzetes osztrák falucskát: a gótikus templomot, a harangtorony óráját, a kis utcát a postával és a borozóval, a burukkoló galambokat, a dombon a régi bárói birtokot – ein Schlößchen, a gesztenyefasort, a távolba veszq Alpokat, a vízimalmot és a fürdqzést a zöldes vízben. Mert másképp egyszerwen képtelenség!) S miközben véget ért a háború, miközben a legeslegutolsó szqke bestia is életét adta az Atlanti óceántól az Indiai óceánig tartó Ezeréves Birodalomért, ideértve Erdélyt és Szkítiát is, miközben az osztrákok kijelentették, hogy mégiscsak osztrákok, és szó sincs róla, hogy fasiszták lennének, miközben ez az egész zajlott, mindenfelé erqre kapott a tavasz, és apám élete utolsó óráit hallgatta a halott nyelvbql meg valamilyen más nyelvekbql. Aztán jött a nyár, az amerikai adminisztráció még nem tudta, mi lesz a displaced persons sorsa, de átmenetileg ellátta qket sósmogyoróval, konzerv sörrel és rövid, tömött cigarettával, tevés-pálmafás, sárga dobozban. „Kész szerencse, hogy az amerikaiak – mondogatták apám nénikéi –, kész szerencse, hogy nem a bolsevikok” – pontosítottak. Mindegyikük több tucat különféle pasziánszot tudott kirakni, apám meg is jegyzett néhányat – a „Vörös és feketét”, a „Remetét”, az „Arcképkiállítást”. Néha órákra eltwnt az egykori báró frissen államosított, közeli erdejében, s már soha senki nem tudja meg, mit érzett azon a nyáron, kivel találkozgatott ott – a vadászkunyhóban, az ezeréves tiszafa swrwjében, a yankee qrök fenyegetq közelségében, minden bokorban; sohasem tudja meg, hányszor, és hogy hívták…
„I’m sorry – mondta nagyanyámnak qsz elején egy férfiasan száraz bqrw és hangú, nqi officer –, I’m sorry but you have to return home. With your son” – tette hozzá, hogy ne hagyjon kétséget sem, majd megismételte rossz lengyelséggel is. Mindössze arról volt szó, hogy eleget tettek a ragyás Joseph elqtt vállalt szövetségesi kötelezettségüknek: kiadták Moszkvának összes egykori alattvalóját. Szép kifejezéssel repatriálásnak nevezték ezt, a latin patria szó ugyanis hazát jelent, és apám emlékezett erre, akárcsak az aforizmára: dulce et decorum est pro patria mori, amit annak idején százötvenszer kellett leírnia a füzetébe a kellemetlenül pedáns Csajkivszkij tanár úr utasítására.
Rajtuk kettejükön kívül nagyanyám egyetlen nqvére és relative-je sem esett a repatriálás hatálya alá, minthogy egyikük sem volt soha egy pillanatig sem az Egyhatod állampolgára. Így aztán az adminisztráció a Nyugat részének, a szabad világ állampolgárainak tekintette qket – qk tehát maradhattak ott, a szabad világban. „Szegény Irena – mondták a nqvérei – mi lesz vele?” Valaki felvetette, hogy szökjön meg, szerezzen hamis papírokat, semmisítse meg a régi igazolványát, változtassa meg a nevét, valaki más azt tanácsolta, hogy mielqbb menjen férjhez. „Mindent, csak azt nem” – felelte nagyanyám, és hirtelen érezte, mennyire értelmetlen lenne minden szökés – saját maga elql nem szökhet el, az álmai elql, a férje hangja elql a kellemetlen hajnali csendben.
„Ott legalább közelebb leszünk Raduszja és Marko sírjához” – búcsúzott el bátyjaitól és nqvéreitql, miközben pontosan tudta: utoljára látja qket. „Mindig igyekeztél úgy tenni, mintha te is ezt akarnád” – törölte meg a szemét az idqsebbik nqvére.
Valami orosz katonai gépkocsin utaztak haza, apámnak nem tetszett a vezetq a hímzett vállapjával, de csak hallgatott feszülten, a vezetq odesszai volt, és végig azon morfondírozott magában, milyen hasznot csikarhatna ki az autóban ülq hölgyikébql, a kis szuka, együtt menekült a fritzekkel, talán le is feküdt velük, nem kell sajnálni az ilyet, mondjuk, már nem túl fiatal, és az a felnqtt pasas is folyton fixíroz, na jó van, menj a francba, nem bántalak, „csaszi davaj, csaszi!” – dörrent rájuk, hogy valami haszna mégis származzon a dologból.
Az egész hazautazás olyan volt, mint egy feltétel nélküli kapituláció, ugyanazok a tájak most az ellenkezq irányba rohantak, idqközben lényegesen gyarapodtak a romok, a csapatszállító szerelvények zsúfolva voltak részeg katonákkal és hadizsákmánnyal teli csomagokkal, az egész valamilyen kivételesen rossz álomra emlékeztetett: városparancsnokságok, pályaudvarok, tetvek, átlépési engedélyért kígyózó sorok – a napok hosszának katasztrofális lerövidülése és Európa összezsugorodása. Késq qsz volt, amikor bekopogtattak egykori házuk ajtaján – így ért véget ez az abszurd menekülés Egyiptomból, az utazás a jövqbe, és vissza. A hajfürt, a gywrw és a cigarettatárca megmaradt – mit akartak még?
És mit akarok még én, a hazatérés egyik közvetlen következménye?
     (részletek egy hosszabb írásból)

KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA

BIBLIOGRÁFIA

ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999

„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24
„Erc-herc-perc”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Az egységes Európa igaz története”
Magyar Lettre Internationale, 41

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu