(RÓMA) - Gyakran megkérdezem magamtól: vajon miért utálom ennyire Berlusconit? Persze az olasz választók fele bizonyára csak unottan legyintene egy ilyen kérdés hallatán, hiszen maguk sem rajonganak régi-új miniszterelnökünkért. Hát nem magától értetõdõ a válasz? – vonogatnák a vállukat. Egy ember, aki mind a gazdaságban, mind a médiában, mind pedig a politikában ekkora hatalomra tett szert, nem jelenti már önmagában is azt, hogy veszélyben van a demokrácia? Hogy az ország abba a szégyenteljes helyzetbe került, hogy polgárai mindennek ellenére õt akarták kormányfõnek? Aztán ott vannak a bírósági ügyei, az érdek-összeférhetlenségi perek a médiában viselt vezetõ tisztségei miatt, és így tovább. Akiknek a szíve a baloldal felé húz, de még azok is, akik egyszerûen csak hisznek a demokráciában, inkább azt kérdezhetnék: miként lehetséges, hogy a nép ilyen jelentõs hányada nem fél Berlusconitól.
De a Berlusconi-anomália nem egyéb, mint Olaszország anomáliájának szerves folytatása. 1948-tól 1992-ig Olaszországot megszakítás nélkül egy és ugyanaz a párt kormányozta: a kereszténydemokrata párt, amely idõrõl idõre kijelölte szövetségeseit, és amely következésképp példa nélküli hatalmat tudott felhalmozni. Így erõsödhetett meg a baloldali ellenzék is: ez jobbára a kommunista pártból állt, amely viszont mély kapcsolatot ápolt a nyugati demokrácia esküdt ellenségével, a Szovjetunióval. A ‘70-es években Olaszországot valósággal szétforgácsolta egy olyan mértékû baloldali illetve jobboldali terrorizmus, amilyenhez foghatót Nyugaton mindmáig nem találhatunk. És a kormányzópártot végül nem a demokratikus választások taszították le a trónról, hanem a korrupciós perek. A Berlusconi nevezetû monstrum csak újabb bizonyítéka a demokrácia törékenységének, ebben a borderline-szindrómás országban, amelyik egyik lábát megvetette ugyan a Nyugat talaján, de a másik… ki tudja. A politikai Olaszország erõsen emlékeztet Velencére: mintha örökké magába akarná szippantani a lagúna, amelybõl elõbukkant. Lám, az olasz demokráciának is szüntelenül egyensúlyoznia kell ama félelmetes mocsár peremén, amelybõl kiemelkedett.
Ám a Berlusconi iránti ellenszenv valódi, eredendõ, zsigeri okai nem ésszerû, átgondolt magyarázatokban keresendõk, amelyeket csinos pontokba szedve lehet harsogni a politikai tribünökrõl. Ezek az okok ugyanis pontosan megegyeznek azokkal a valódi, eredendõ, zsigeri okokkal, amelyek miatt az olaszok egyharmada rajong érte. Márpedig a fenti egyharmad azon egyszerû oknál fogva isteníti Berlusconit, hogy õ a Mikulás felnõtteknek szóló verzióját testesíti meg, aki, miután õ lett Olaszország leggazdagabb embere, tévéadójáról ingyencirkusszal árasztotta el a népet. És sajnos túl sokan vannak, akik szemében a körnek ez a négyszögesítése – grátisz szórakozást mindenkinek – sokkal meggyõzõbb, mint a lourdes-i csodák. Mi pedig, akik gyûlöljük, ugyanazon okokból gyûlöljük, amelyek miatt amazok szeretik: a fellépéséért, ahogy, mint egy Mikulás, ajándékokat osztogat. Vissza akarjuk kapni a felnõtt voltunkhoz való jogot.
A nyugati világnak jobban oda kellene figyelnie az Olaszországban zajló politikai eseményekre, mert Olaszországnak megvan az a képessége, hogy, mint egy jól sikerült karikatúra, pellengérre állítsa a modern demokrácia hibáit és korlátait. Azt mondják, amikor a Nyugat egyet tüsszent, Olaszország ágynak esik tüdõgyulladással – de éppen a tüdõgyulladás révén lehet azonosítani a vírust, amely a tüsszentést okozta. Berlusconi az a tüdõgyulladás, amely lerántja a leplet a modern politikában megjelenõ heveny médiatünetekrõl, éspedig mindenütt: papírmasé zsibvásár ez, amelyben hiú ígéreteket adnak-vesznek, és úgy skandálják õket, mint a szurkolók a „Forza Juvé”-t. „A demokrácia a retorika diadala, a retorika pedig nem egyéb, mint a doxa, a hamis tudás” – így kommentálták a korabeli eseményeket az athéni filozófusok, akiknek elõször jutott osztályrészül, hogy demokráciában éljenek. A demokráciának a türannokrácia felé sodródása – Platón is megmondta – olyan lehetõség, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni (mellesleg Mussolini, Hitler és Milosevic is szabad választások útján került hatalomra).
Berlusconit azzal vádolják, hogy „amerikanizálta” az olaszországi politikát, amikor ugyanazt a könnyen emészthetõ retorikát alkalmazta, ami az Egyesült Államok-beli kampányokban is dominál: és valóban, Berlusconi, az amerikai politicianek mintájára, megértette, hogy a nép csakis képregényként tudja a politikát felfogni. A nyugati világban a hatalmat ma már a média és a gazdasági elitek irányítják, de ezt a zavarba ejtõ igazságot a tiszteletre méltó Nyugat, mint egy kellemetlen szagot, légfrissítõvel ûzi el – Olaszország viszont semmit sem tesz az ellen, hogy a bûz a világ orrát facsarja. Olaszország a demokráciák majma: ahogy az állatkertben a vezérmajmokat bámulva gondtalanul kacagunk azoknak esetlen emberszerûségén, ugyanúgy nevet rajtunk a világ (vagy jobb esetben aggódik), s közben továbbra sem veszi észre, hogy Itália, a maga groteszk fintoraival, minden más hasonló elveken mûködõ rendszert leleplez. Berlusconi azért válik számunkra gyûlöletessé, mert az õ segítségével lesz nyilvánvalóvá, hogy a választók többsége semmit sem tud a politikáról; szlogenek, tündérmesék és véget nem érõ ígérgetések alapján választja meg saját vezetõit. Azért utáljuk Berlusconit, mert rákényszerít bennünket arra, hogy saját bõrünkön tapasztaljuk meg a szégyenteljes igazságot: nevezetesen, hogy a modern demokráciában nem sokat számít az igazság.

Mulatságot és kenyeret  mindenkinek
A baloldal jórészt megmaradt Marcusenak a kulturális hatalomról kifejtett teóriájánál: azt vallja, hogy a médiát az iparmágnások manipulálják abból a célból, hogy kiszolgálják a tömegeket, és azokat mintegy megtérítsék a reakciós ideáknak. Ez egy teljes mértékben felületes teória – és az a tény, hogy ilyen sokan hisznek benne, a baloldali kultúra hanyatlására utal. A médiában dolgozó emberek ugyanis nap mint nap ezt a kérdést teszik fel: „mi tetszik majd nekik?” Az amerikai kultúra azért uralja a világot, mert az egész bolygó összes népének pontosan azt nyújtja, amit látni és hallani akarnak. Marcuse megszállott hívei nem veszik észre, hogy éppen ez a szörnyû: hogy a kulturális oligopóliumok – amelyeknek Berlusconi is része – éppen a saját álmaikat adják el a tömegeknek. A nagy médiumok a valóságnak csak a látszatát nyújtják az embereknek; úgy bánnak velünk, akár azok a szülõk, akik engedik, hogy gyermekük minden vágyát kielégítse, még a legveszélyesebbeket és a legkegyetlenebbeket is. A nagy médiumok soha nem mondják: „Bizonyos dolgokat nehéz elsõre megérteni, elõbb tanulmányozni kell. Ha jelentõs eredményeket akartok elérni, ez fáradságos munkába kerül majd. Még áldozatokat is kell hoznotok másokért.” Nem azért találom gyûlöletesnek a médiaipar vezetõit, mert rákényszerítik az embereket arra, hogy ugyanúgy gondolkodjanak, mint õk, hanem azért, mert mérnöki precizitással kiszámítják, hogy mit szeretnének megkapni, és ezt is ajánlják fel – és ez az oka annak, hogy sohasem ösztönzik õket arra, hogy újjászülessenek. Az a kultúra ellenben, amit becsülök, azáltal serkent bennünket újjászületésre, hogy belénk diktálja a valóság keserû piruláját. A média nem azért uralja a világot, mert a tömegek szájába rágja tulajdonosainak eszméit, hanem azért, mert semmi mást nem tesz, mint állandóan azt hajtogatja a közönségnek: „nektek van igazatok!” A kereskedõ jelmondata, miszerint „a vevõnek mindig igaza van”, a modern politikusnál így hangzik: „a választónak mindig igaza van”. Akkor is, ha a választónak éppen a halálbüntetés visszaállítása, vagy a kisebbségek üldözése, vagy a környezetszennyezés áll érdekében. Voksetároknak hívom azokat, akik a választói demokráciákban a tiszteletre méltó proletárok helyébe léptek: azokat, akiknek egyes-egyedül arra van hatalmuk, hogy leadják szavazatukat. „A voksetárnak mindig igaza van” – egy politikus számára a polgár nem több egy potenciálisan rá adott szavazatnál.
Berlusconi jelenléte azért elviselhetetlen – sokkal inkább, mint a szövetségesei, akik nyíltan hirdetik jobboldaliságukat –, mert kizárólag pozitívumokat ígér: kevesebb adót, ingyenes angolnyelv-oktatást mindenkinek, internetet még a legrozzantabb kunyhóba is… A kampány alatt keletkezett egy szállóige, amely kifigurázta pártja jelmondatát: „Ezt nektek!” Ahogy éveken át felhõtlen kikapcsolódást ajándékozott fél Olaszországnak, úgy kínál nekünk ma is több pénzt, több munkát, több bármit… Berlusconi rájött, hogy a nép van olyan infantilis, mint Pinocchio, a pajkos gézengúz, akinek nincs más vágya, mint a Játékok Országában szórakozni, és megtölteni a bendõjét. És Berlusconi éppen a Játékok Országával kecsegteti az olaszokat – aminek megvan persze az a kockázata, hogy az olaszok, akárcsak Pinocchio, egy szép reggelen arra ébrednek, hogy szamárrá változtak. A jólét monumentális ígérete Pinocchióvá infantilizál bennünket. Számomra a nagy politikus ideálja ma is Churchillben ölt testet, aki honfitársainak „vért, verítéket és könnyeket” ígért. Berlusconi azonban brechti figura: „boldogok azok az országok, akiknek nincs szükségük hõsökre – boldogok, akiket reggeltõl estig leköt a futball és a krimi!” A politikai demagógia, akár jobboldali, akár baloldali, soha nem kínál vért és könnyeket, csak kacagást és spermát.
Természetesen Berlusconi nincs egyedül: lehúzta õ a baloldalt is a saját – a mai (amerikanizált) demokrácia – szintjére: a demagógiába, amely a plebsznek a ludi et circenses jelszavát harsogja. Rutelli, a baloldali vezér, sikeresen megfelelt a kihívásnak – így õ is besöpörhetett néhány szavazatot. A régi, 1989 elõtti politika javítóintézet volt a mostanihoz képest, ahol taláros politikusok, egyetemi tanárok vagy pártfunkcionáriusok körmösöket osztogattak a választóknak, miközben bonyolult kérdésekrõl és társadalmi szükségszerûségekrõl papoltak nekik. Berlusconi szakított minden arisztokratikus gõggel: „mulatságot és kenyeret” kínál mindenkinek, mint a nápolyi Bourbonok. Merne csak bármely politikus speciális adórendszerekkel, vagy az afrikai szegények megsegítésérõl szóló tervezettel elõállni. Kinek a programjában szerepelt olyan kitétel, mint hogy küldjünk katonákat a volt Jugoszláviába, hogy elejét vegyük a tömegmészárlásoknak? A voksetárok azt várják a politikusoktól, hogy megsokszorozzák a kenyeret és a halat – vagy legalább valami ehhez hasonló szemfényvesztõ mutatványt a tévében. És azok a politikusok nyernek, akik ezt hirdetik.
Ösztönösen viszolygok tehát Berlusconitól, és tudom is, miért: mert cuclival és plüssmackóval szeretne mielõbb álomba ringatni; persze saját kényelme érdekében, mi másért.

EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

BENVENUTO, Sergio
„Halál amerikai módra”
Magyar Lettre Internationale, 14

„Nevada”
Magyar Lettre Internationale, 16

„Itáliáról”
Magyar Lettre Internationale, 21

„Törzsfõnökök”
Magyar Lettre Internationale, 24

„La bella figura”
Magyar Lettre Internationale, 26

„Gulliver Albániában”
„Vigyázó szemetek Londonra vessétek!”
Magyar Lettre Internationale, 27

„Tudósok az arénában”
Magyar Lettre Internationale, 28

„Nápoly”
Magyar Lettre Internationale, 29

„A kukkoló társadalom”
Magyar Lettre Internationale, 30

„Az olaszok 20. százada”
Magyar Lettre Internationale, 31

„Boldogság-pirulák”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Nápolyi vázlatok”
Magyar Lettre Internationale, 33

 „Az igazság angolul beszél.
Globalizáció és a különbözés vágya”
Magyar Lettre Internationale, 37

„Olasz nyelvjáték”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Bevándorlók konkurenciája”
Magyar Lettre Internationale, 40

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu