(BERLIN) -  Nemrégiben betévedtem egy kiállításra, és láttam Santiago Sierra, spanyol képzõmûvész egy munkáját, az volt a címe, hogy "Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek".
 Kartonpapírból ragasztószalaggal csináltak dobozokat, elég nagyokat ahhoz, hogy felhúzott lábbal lehessen ülni benne. A papírdobozok le vannak zárva. Ha nem tudja az ember, hogy emberek ülnek benne, csak a felállított dobozokat látja egy üres, fehér kiállítóteremben, kocka alakú testeket, olcsó, használt kartonpapírból összeragasztva: minimalista, dokollázsszerû, modern. Csak a címet elolvasva, és pontosabb, hosszasabb vizsgálódás után figyeltem fel kisebb mocorgásra, neszezésre az egyik papírláda felõl, ami a benne kuporgó embernek volt tulajdonítható. A doboz résein át láthattam is. Amikor én voltam a kiállításon, csak az egyik ládában volt valaki. Az embereknek a dobozokban nyilvánvalóan csendben és mozdulatlanul kellett ülniük. Így nem lehet észrevenni a különbséget az üres és a foglalt papírládák között.
 A papírdobozokba a mûvész a menekültstátusz megadására várókat ültetett. Õk azonban nem kereshetnek pénzt. Innen a cím: Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek. Ott ülnek, és nem csinálnak mást, csak ülnek. Nem szabad mást csinálniuk, mint várni, amíg elismerik õket politikai üldözöttnek, tehát  tartózkodási engedélyt kapnak vagy csak megtûrik vagy megint kitoloncolják õket. Ülni azonban nemcsak helyhez kötöttséget jelent, hanem szemlélõdést is. A láthatatlanul a papírdobozban ülõ ember az elmélkedõ magatartást sugározza a körbe sétáló mûvészetszemlélõnek. A papírláda jelentések hordozójává válik.
 A mûvészi tér nem a szép és a fenséges szigete, ami kivonhatná magát a történelem, a politika és gazdaság körébõl, mentes maradhatna a világ nyomorától. Politikai és vallási üldöztetés, háborúk és gazdasági ínség emberek áradatát indíthatja el zugokat és réseket keresni a bõség tereiben. Ki van bent, és ki van kint: a gazdag vagy a nélkülözõ? Ki a gazdag és ki a nélkülözõ? A jóléti konténerekben elõállított bõségbõl alig csordul kifelé, belülrõl azonban sosem érzik elégnek, sõt elszegényedésnek észlelik.

Diogenész
A menedékre várók errefelé nem hajléktalanok. Menekültszálláson vannak elhelyezve. Ott üldögélnek, és várnak egy hatósági döntésre. A hajléktalanok arra használják a papírdobozokat, hogy azokra feküdjenek, azzal takarózzanak. Ha mi ülünk és várunk, kézbe veszünk egy újságot, vagy elõkapjuk a mobilunkat, egy magunkkal hozott könyvet, feltesszük a fülhallgatót és zenét hallgatunk. Megpróbáljuk kihasználni vagy elverni az idõt. Nem vagyunk képesek a semmittevésre. Vajon a menedékre váróknak sikerül az, amit a régi filozófusok próbáltak: semmit sem csinálni, semmitõl sem félni, semmit nem remélni, semmi különösre nem gondolni? Egy hordó, egy láda, egy papírdoboz van mindenütt. A világon mindenütt lehetek otthon, mondták a régi filozófusok, ha nem remélek semmit, és nem félek semmitõl, ha elhallgattam, és a világban a szférák zenéjét hallgatom. Õk is menedéket kerestek. Az ataraxiát, a rendíthetetlenséget, egy szenvedés nélküli állapotot, apátiát, a kettõs tagadás móduszát. Azílum: sértetlenség, kifosztatlanság. sylao: az elvenni, elrabolni igébõl származik. Homérosz akkor használja ezt a szót, amikor azt mondja el, hogyan veszik el egy megölt harcostól a fegyverzetét.
 A fegyverzet azonban a jogokkal, jó szokásokkal és erkölcsi érzékkel való felszereltség nélkül csak papírból van. Volna még bennünk részvét, ha sértetlenek volnánk? Vagy csak akkor volnánk képesek valódi együttérzésre? Vajon a sértetlenség  felfedezése a nyomorúság közepette, az élet mindig támadott, de érinthetetlen szépségéé és kecsességéé nem tartozik-e a mûvészet elsõrendû feladatai közé?
 A menekült ül és vár. Õrködik. Nem a kiállítás képeit õrzi. Elrejtõzik a ládában és vár, sérült életének sértetlenségérõl elmélkedik. Ebben a rejtõzködésben befelé irányuló vártán ül a menedékre váró filozófus. Ez van neki. Ezt a fegyverzetet senki nem veheti el tõle, csak õ maga. Ez a belsõ szabadság és külsõ nem-szabadság a menedékre várónál egybeesik abban a kétértelmû mondatban, hogy nem tehet semmit, hogy nem szabad semmit csinálnia.
 Szabadság és nem-szabadság kapcsolatát azonban lehet hibridnek nevezni, mert a hibrid a rómaiaknál nemcsak egy háziasított és egy vad állat keresztezését jelentette, hanem egy római és egy rabszolganõ, egy szabad és egy nem-szabad ember utódát is. A hibriditás jelenleg olyan kulcsszó, amely szigorúan elválasztott kultúrákat megnyit egymás irányába, keresztezi és elegyíti õket. (Conclini, 1995)
 Így aztán a Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek a képzõmûvészet két különbözõ mûfaját halmozza egymásra: egy élõ szobor performanszát - hat ember ül csendben és mozdulatlanul minimalista, pauperista szobrokban: papírdobozokban. A performanszt azonban eredetileg a mûvész adja elõ. Azzal, hogy másokkal csináltatja, a teatralitás vonását adja a mûalkotásnak. A képzõmûvészet már régen nyitott a színház felé. A térbeli installációk egyre inkább inszcenírozottá, színházszerûvé és ezzel retorikussá: barokká váltak.
 A jelentés csúcspontját a hibrid fogalma eddig összeférhetetlen kultúrák keverékében éri el, mint az avantgárd és a tradíció, a nyugati modernség és az Európán kívüli kultúrák, autokton és koloniális elemek, saját és idegen egymást áthatásában. Ebbõl a szempontból is úgy jelenik meg Santiago Sierra mûalkotása, mint egy szimbólum. A modern mûvészet szobrai között menekültek, idegenek bújtak el és ugorhattak elõ hirtelen a látogatók riadalmára. A ládák csak papírból vannak. A papírdobozok arte poveráját valódi szegények foglalják el. Az egzotikus már nem odakint van, hanem régóta saját kultúránkon belül mint ennek saját produktuma.
A papírdobozokban idegen ülnek, menekültek. Gazdátlan javakat vettek birtokba. Senki nem akarja elvenni tõlük ezt a papírfegyverzetet. Amit birtokba vesznek, elsajátítják, a saját tulajdonuk lesz. Az eltulajdonításnak ez a gesztusa, az expropriáció általi appropriáció, a kisajátítás általi elsajátítás. Az expatriáltakat most, úgy látom, a kortárs mûvészek veszik birtokba. A sajátunk magától értetõdõ bizonyossága mintha elveszett volna. Így az elsajátítás aktusát egyre inkább a sajátunkként tapasztaljuk meg anélkül, hogy közben az elsajátításnak irányt és formát adó reziduumokra kellene figyelni. Az ember arra figyel, amit lát, nem arra, hogy mire ül. Ily módon az ember mindig egyszerre birtokolja és el is nyomja az idegent és a sajátot. A megszelídített és a vad benne magában is keveredik, a sajátunktól idegenkedünk, az idegen meghittnek tûnik. Kölcsönösen számûzik egymást, és egymásban keresnek menedéket. Ázsianizmus, orientalizmus, egzotizmus és primitivizmus a kulcsszavak az európai szellemtörténetben.
 Az elsajátítás fogalma veszélyes közelségbe kerül a kizsákmányolás és a kihasználás, elhasználás, elfogyasztás, a konzum fogalmához, ha nem az érzések és a megismerés által növekvõ összetartozásként értelmezik. Szabadság és nem-szabadság, vadság és domesztikáltság, civilizáltság és barbárság ilyen globális keresztezõdése az oikeiozisz sztoikus fogalmára futtatható ki, a világban otthonossá válásra, a világ elsajátítására és meghitté tételére. A kartondobozban ülõ emberen megint a régi hordóban lakó filozófus sejlik át, akinek nincs szüksége tulajdonra, mert otthon van a világban. De lehet-e az ember bármikor egészen otthonos a világban? Nem marad-e meg mint egész mindig az idegenség is, ideiglenes számûzetés és menedék átmeneti életünk számára? A sürgetõ valóságtól egyre-másra elfordulunk, egy közömbös térbe zárkózunk be, még ha az papírból van is, és átengedjük magunkat a képzelõerõ fantazmagóriáinak, amelyek irreálissá teszik azt, ami odakint történik. Így menekülünk más világokba.

Barokk
Az elsajátítás (antropofágia) Oswald de Andrede szerint bekebelezés, testi történés. Jelenleg a test tûnik a saját végsõ bizonyosságunknak, a végsõ támasznak a világ realitástól való megfosztódásában. A testünk legalább valóságos, mert gyönyört és fájdalmat érez. Emberek láthatatlan testi jelenléte a kartonládákban nagyban fokozza a mûalkotás jelenvalóságát. És az intenzívebbé válás alapjában véve csak a képzelõerõ által történik. A modern absztrakció levegõsen könnyû papír vagy karton hajtogatással elõállított teste egy ember jókora testét rejti magában. A modern mûvészet egy paradigmatikus testét foglalja el az emberi test, a modern mûvészetnek magának az újra elfoglalása ez.
 Ez az elfoglalás nekem barokknak tûnik, Joachim Küpper és Werner Weisbach barokkfelfogásának analógiájára, akik szerint a történelmi barokk a reneszánsz vívmányok kolonializálása és használatba vétele, kísérlet arra, hogy újra felállítsanak egy tartós, tradícióhoz kötõdõ rendet, de a modern esetlegesség-élmény, a modernitás tapasztalata alapján. Az avantgárd absztrakt sokjelentésû, átalakuló jelek nyalábja volt, amelyek sok más mellett a régi világ végére és egy egészen új világ, egy igazi újkor kezdetére utaltak. Ezek a jelek üres tartályokká váltak, amelyeket új, egyértelmû jelentésekkel lehet feltölteni. A modern hieroglifa hogy úgy mondjam, barokk feliratot subscribtiot kap. A mûvészet vádol, a világon változtatni kéne, de a mûvészet nem várja többé ennek a világnak a végét és egy új világ felvirradását. A világ megint tartóssá vált. A menedékre váró ott marad a ládában, és nem tör ki belõle. De milyen súlya van a vádló mûvészetnek egy tartós világban?
 A barokk mûvészet egy lényegi elemeként emeli ki Weisbach a kegyetlenséget. A mártírok ábrázolása jellemzi elsõsorban. Sierra Hat embere is mártírábrázolás. Az embertelenség egy mai, civil formájának tanúit mutatja meg. A mûvész gyötör minket drasztikus képekkel, egy láthatatlan és hangtalan kegyetlenséggel a képzelõerõnket kínozza. Az a feltételezés is kegyetlenség a nézõ számára, hogy kénytelen ezt az inszcenírozást a magáévá tenni.
 A barokk kegyetlenség az affektusok fájdalmas fokozásával kezdõdik. Ez azonban irreálissá teszi a valóságot. Az illuzionizmus érzését ezért egyre erõteljesebb retorikával és teatralitással kell túlharsogni, míg végül apatikusan csak a megkínzott, puszta test marad; a fájdalmat érzõ hús - arc és személyiség nélkül. A kegyetlenség is hibrid, a magas szintû mesterkéltség és a nyerseség keresztezése.
 A Hat ember, akiknek nem szabad fizetni azért, hogy egy kartondobozban ülnek ereje a visszafogottságban, egyszerûségben és jelképiségben van. A jelentéshordozó egy papírdoboz, abban kuporog a menekült. A mûalkotás sokatmondóan hallgat. A mûvész, aki sokkal gyengébb munkákban megmutatja, mi mindenre kaphatók szegény emberek egy kevéske pénzért, a mû címében, úgy tûnik, afölötti felháborodásának ad hangot, hogy a menedékre váróknak mint darabja szereplõinek még csak nem is fizethet. A menekültekre utalva, akik régóta képviselik a mûvészeket a társadalomban, a cím arra utal: még ha a mûvész jól meg van is fizetve, ha a mûveit megvásárolják, az mégis mindig ingyen van, ajándék. Minél inkább célja van vele, annál kegyetlenebb a célkitûzésben kockáztatott hiábavalóság. A kép minden szándékot keresztezõ sokértelmûségében a mû eltalál a vádiraton keresztül egy olyan világ felpanaszolásáig, amely mozgásban van ugyan, de amelyben a nyomor tartósan fennmarad, és ez a panasz azonosul a rejtett menedékkel és sérthetetlenséggel.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu