Eszembe jut a háború. Ez nem jelenti azt, hogy elõre
láttam volna, hogy ki fog törni. Nem, azokban az években
látszólag nyugodt volt az élet, amíg csak el
nem jött a vég, áltattuk magukat festett díszleteivel
és természetes szépségével.
Varsón a háború elõtt megmutatkoztak a
jólét jegyei, modern házakat építettek,
márvány elõcsarnokokkal a régi kapualjak helyett,
tereket, villanegyedeket alakítottak ki, virágokat ültettek,
autóbuszok jártak stb. A mindennapi életben semmi
nem jelezte elõre a katasztrófát, egyik napról
a másikra tört ránk. A háború elõtti
nap reggelén a hivatalba induló emberek nyugodtan várakoztak
a megállókban, sütött a nap, a fiatal nõk,
még lebarnultan a nyaralás után, könnyû
színes ruhákat viseltek. Nemrég olvastam valakinél
egy leírást a városról, hogy milyen volt augusztus
31-én, a reggeli órákban, a szerzõ rengeteg
részletre emlékezett, többek között egy szép
útitársnõre, aki a villamoson festette a száját.
A jelen végig megtévesztõ volt, majd egy pillanat
alatt széthullott. Nem tudok másképp fogalmazni: véget
ért a jelen. Ha a tejivóban, ahova kefirt inni tértünk
be, sebesültek fekszenek, az azt jelenti, hogy egy bizonyos valóság
már soha nem tér vissza. És pontosan így is
történt. Bedeszkázott kirakatok, frissen ásott
árkok keresztben az utcákon; kapualjakban és pincékben
összezsúfolt emberek, felborított villamoskocsik és
egy döglött ló a cukrászda bejárata elõtt
- mindez önmagában is elég szörnyû volt,
érzékeltette, hogy kizökkent az idõ. Megáll
az ész, milyen könnyen felborul a napok és évek
megszokott rendje, eltûnik az életrõl alkotott jól
ismert kép. Örökre megjegyeztem, hogy elég néhány
széllökés, és kialszik minden fény, csikorog
az üveg a lábunk alatt; másnap pedig az ember már
úgy tekint korábbi életére, mint valami optikai
csalódásra. Egyetlen ilyen nap után elvész
a mindennapi életbe vetett hit, eztán már soha nem
lesz teljesen reális a lét, ha pedig a tapasztalat ellenére
megint visszatér, az illúzió régi erejével,
ezt a gondviselésben rejlõ paradoxonnak kell tekintenünk,
amely a megsemmisüléstõl óvja az emberiséget.
Nem éreztem hát elõre a robbanást
és a káoszt. Csak valami meghatározatlan másképpre
számítottam tudat alatt, arra, hogy nem olyan logikusan történik
minden, mint ahogyan azt a dolgok jelenlegi állása diktálná,
más szóval, hogy a jövõ nem vezethetõ
le egyszerûen, matematikai módszerekkel a jelenbõl,
legalábbis az én személyes szférámban
nem. Bár, ismétlem: az utolsó években nem voltam
tudatában annak, hogy közeleg a vég. Azt hiszem, az
államférfiak sem. Csak a naiv történészek
tulajdonítanak ilyen mondást a vizigótok királyának:
"Ideje véget vetni az ókornak, kezdjük el a középkort!".
Nem is gyanítottam, hogy bármi véget érhet,
mint ahogy az sem fordult meg a fejemben, hogy bármi elkezdõdhet.
(Romok között üldögéltünk,
gyertyafényben)
1950-ben sokszor kihallgattak, kényszerítettek, hogy
határozzam meg, milyen volt a szemléletem és a gondolkodásmódom
a harmincas években. Tíz-tizenöt részletes önéletrajzot
írattak velem, miután beadtam a kiegészítõ
magyarázatokat, kezdhettem elölrõl. A háború
elõtti évekrõl szóló rész mindig
bizalmatlanságot keltett, azzal gyanúsítottak, hogy
bizonyos körülményeket eltitkolok. Elvileg politikai világnézetemet
firtatták, valójában azonban kapcsolataimat és
ismeretségeimet akarták feltérképezni. Amikor
megmagyaráztam, hogy nem voltak nézeteim, és nem tartottam
fenn kapcsolatokat, barátságtalanul reagáltak, hiába
bizonygattam az igazamat.
Nincs kizárva, hogy alkalmasint Ön is hasonlóan
reagálna. Közvetlenül a háború után
én is hihetetlennek, értelmiségi szûklátókörûségnek
tartottam a társadalmi-politikai kérdések iránti
közönyömet. Akkortájt végigbeszélgettünk
néhány éjszakát Wladek Sznejjel, értékelése
szerint a kommunizmus gyõzelme dialektikusan szükségszerû,
a történelem logikájából következik.
Romok között üldögéltünk, gyertyafényben,
a múltba révedõ tekintettel. Lesújtó
érzés fogott el, mintha a bõrömet kéne
levetnem. Másodszor életemben: emlékszik a galériában
folytatott beszélgetésünket követõ éjszakára?...
Különösnek találhatja, hogy mindkét eset Wladek
Sznejhez kötõdik. De alapjában véve nem volt
ebben semmi meglepõ, ha figyelembe vesszük, hogy épp
õ rendelkezett ezzel a tulajdonsággal, amely belõlem
hiányzott: villámgyorsan, érzékenyen reagált
a valóságot rendszerezõ elméletekre, megvolt
benne a képesség, majdnem azt mondtam, tehetség, hogy
megértse a történelmet, s egyúttal azonosuljon
is vele. Végeredményben ezek a viták határozták
meg az új rendszer társadalmi alapjaihoz való viszonyomat.
Elfogadtam azt az érvet, hogy fel kell számolni a megkésett
fejlõdésbõl fakadó hátrányokat
és a javak elosztásában megmutatkozó aránytalanságokat.
Beszélgetéseink alatt (pedig nem volt fûtés,
fáztunk, hiába volt rajtunk kabát és fülvédõs
sapka) Wladek Sznej belelkesedett, tomboló intellektuális
dühében kérlelhetetlenül, gúnyos kegyetlenséggel
pusztította közös múltunk egészét,
én pedig valami hasonló mûtétet végeztem
önmagamon, némán cigarettadohánnyal töltött
pipámat harapdálva. Egyszercsak bizonygatni kezdte, hogy
ifjúkorunktól kezdve arra készítettek fel minket,
hogy kizsákmányoláson alapuló társadalomban
éljünk, és kijelentette: - Már gimnazista korunkban
romlottak voltunk. - Éreztem, hogy a hajam alatt a tarkómig
elvörösödöm. - Na nem - szóltam - , a gimnáziumban
ártatlanok voltunk. - Nem figyeltem rá tovább, mert
eszembe jutott apám, magam elõtt láttam szikár,
csontos alakját, amint járkál a katedra és
a tábla között, hallottam száraz, kissé
ironikus hangját, amint arról beszél, hogy a görögök
mindent tudtak az életrõl, a rómaiak pedig mindent
tudtak a hatalomról. Egy pillanatig megint ott ültem a második
padban, az udvarra nyíló ablak mellett, tõlem balra
a juharfa ágakkal szabdalt ég egy darabja, elõttem
meg Wladek egyenletesen nyírt és buzgón elõrenyújtott
feje. - Nem - ismételtem -, akkor ártatlanok voltunk. - Nyilván
zavarta valami a hangomban, mert elhallgatott.
(Minden megváltozott: újságok, lakcímek,
hivatalok, intézmények, villamosvonalak)
A háború utáni években még nem a
mostani helyemen dolgoztam, csak 1958-ban kerültem ide; eleinte a
színház titkárságán voltam közönségszervezõ,
fizetésem szerénynek is alig mondható. Mokotówban
laktunk, átvittem oda néhány bútort, ami megmaradt
a Topolowa utcai lakásból. Három embert kellett eltartanom,
kulturális életem akkoriban egy csésze feketére
korlátozódott, az Aleje Jerozolomskiére, egy kilyuggatott
bérházak közt elhelyezkedõ presszóba jártam,
késõbb meg a Három kereszt térre. Fõként
éjszaka olvastam. Nehéz idõszak volt, azelõtt
gondtalanul éltem éveken át, most pedig egy tökéletesen
védtelen lényrõl kellett gondoskodnom, számomra
azelõtt ismeretlen felelõsséggel találtam magam
szemben, mintha az út kezdetén állnék. Ismerõseim,
akikkel találkoztam, tönkrementek (szó szerint, vagy
átvitt értelemben), árkok maradtak a régi utcákból,
zsúfolt teherautón jártam dolgozni. Minden megváltozott:
újságok, lakcímek, hivatalok, intézmények,
villamosvonalak, semmi sem kötõdött a múlthoz,
és mindenre ránehezedett az a kifordított perspektíva,
amely aljas hazugságnak mutatta azt, ami egykor magától
értetõdõen igaznak látszott. Kaotikus, elkapkodott
és rögtönzött volt minden, kivéve a legfõbb
eszmét, amely a romok felett üvöltött, az új
rendrõl, és a régi rend végleges pusztulásáról
beszélt.
Mint mondtam, nehezen éltem át ezt az idõszakot.
Tíz évvel azelõtt e jelszavakat hallva - ha egyáltalán
meg akartam volna õket hallani - utópiának tekintettem
volna mindazt, amit hirdetnek. Most, amikor e megrendült világból
semmi sem maradt a korábbi helyén, pontosan ezek az egykor
felforgatónak és életidegennek tetszõ eszmék
változtak tolakodóan erõszakos realitássá.
Volt ebben valami döbbenetes. Láttam embereket, akiket magával
ragadott a lelkesedés, meg másokat is, akiken eluralkodott
a kétségbeesés, nem tudták megérteni,
mi történt. Csak néhányak tudták a tényeket
valódi mértékük szerint értékelni:
száz év evolúció. Egyszer télen - 1946-ban
lehetett - elmentem a Szász ligetbe, hogy elbúcsúzzam
Nina Willmantól. Hat vagy hét évvel korábban,
néhány hónappal a németek bevonulása
után, apja, kapcsolatai és pénze segítségével,
mexikói állampolgárságot szerzett neki. Emlékszem,
úgy volt, hogy Nina szülei is nemsokára elutaznak, Rómában
kellett volna találkozniuk a lányukkal. Nem ismerem pontosan
a körülményeket, lehet, hogy Nina nem akart elszakadni
tõlük, elég az hozzá, hogy nem utazott el, és
Willmanék hamarosan a gettóba kerültek. De a lány
megõrizte mexikói papírjait a megszállás
évei alatt, és most, a háború után,
a konzulátus érvényesnek ismerte el azokat. Elõvette
táskájából a papírokat: - Nézd,
ilyen a sors, a harisnyakötõmbe volt belevarrva. - Nem kérdeztem,
miért döntött úgy, hogy elmegy. Mindenrõl
egyértelmû, határozott véleménye volt,
és egy adott pillanatban magától kezdte kifejteni
az érveit. Megint a régi Nina Willmant láttam magam
elõtt, a mûvelt, intelligens kisasszonyt, aki jártas
a közgazdaságtanban, a történelemben és
az irodalomban. Nem tudnám most mindegyik érvét idézni,
csak az egyik szempontjára emlékszem: A korszak lehet új,
de én nem lehetek az. Száz év alatt változik
meg a társadalom, nekem legfeljebb tíz, na jó, tizenöt
évem maradt, ennyi idõ alatt nem változom meg. És
aztán engem is meggyûlölnének: én is meggyûlölnék
mindenkit. - És szoknyáját kisimítva hozzátette:
- Épp ezt nem akarom. - Kedvtelve nézegettem napbarnított
bõrét, ovális kezét, gondosan rendben tartott
körmét, és észrevettem, hogy a szoknyáját
külföldi tweed anyagból varrták. Nem tudom, milyen
csoda folytán tudta megõrizni költségesen egyszerû
eleganciáját, az utóbbi idõben egy sajtóirodában
tolmácskodott; de még a háború negyedik évében
is, amikor Tolával a pincéken át kivezettük a
fal túlsó oldaláról, makulátlan bézs
kosztümben lépett elõ, mi ketten viszont sokáig
poroltuk széntõl fekete ruhánkat.
Ugyanilyen vonzó volt hét évvel azelõtt
is, amikor elõször láttam az egyetemen. Épp az
indexemet készültem aláíratni, a kapunál
rögtön felkeltette a figyelmemet egy lány, aki velem egyszerre
lépett be. Ismerõs volt látásból, ahogy
mentem utána, azon törtem a fejem, hol találkozhattunk.
Három lépéssel elõttem ment, emlékszem,
tetszett a rövid, sportos burberry kabát alatt domborodó
meglehetõsen széles csípõ harmonikus és
biztos mozgása. Amikor közelebb értünk az épülethez,
ahol az elõadótermek voltak, váratlanul megállt,
mintha elõre akart volna engedni, és bátran rám
nézett sötét szemével. Aztán benn az épületben,
a ruhatárnál, a tömeg elválasztott bennünket.
A teremben már nem igen akadt üres hely, de alighogy megjelent
a professzor az ajtóban, hirtelen zûrzavar támadt:
néhányan felugrottak a padból, gyorsan, mint a kisiskolások,
egymás szavába vágva beszélni kezdtek, és
egy üres helyet mutogattak hátul a teremben. Eleinte nem tudtam
kivenni, mirõl van szó, aztán megértettem,
hogy a lány miatt van az egész: a falnál állt,
nem messze az ajtótól. Mielõtt bármit is gondolhattam
volna, lábdobogás támadt körülöttem,
több felõl kiáltások hangzottak. Egész
idõ alatt a mozdulatlan lányt néztem, háttérben
a fallal, amikor egy pillanatra elcsitult a zaj, meghallottam a katedráról
a professzor kérdését. A lányhoz intézte.
Aztán néma csendben elhangzott a lány válasza,
három vagy négy mondatot mondott nyugodtan és nem
túl hangosan. A szavaiból kiderült, azért maradt
állva az elõadás alatt, hogy így tiltakozzék
a rendelkezés ellen, amely felosztja a helyeket az elõadótermekben;
válaszában a gettó és a faji megkülönböztetés
szavakat használta. Egy másodperc múlva a falon, a
haja mellett, szétfröccsent egy üveg tinta. Amikor felemelkedtem
a helyemrõl, még nem hívtam fel magamra a közfigyelmet,
azt hitték, az ajtó felé indulok. És tulajdonképpen
tényleg ki is akartam menni. Csak amikor odaértem, és
odaálltam mellé a falhoz, akkor támadt bizonytalan
csend. A professzor megragadta az alkalmat, és elkezdte az elõadást.
(Az volt a benyomásom, titokban figyel valaki)
Elõrejelzek itt bizonyos tényeket, nem tartom magam a
kronológiához. Észrevettem, hogy az emlékezet
nem követi az események sorrendjét, szétszórt
pontok körül összpontosul, mintha a civilizáció
fókuszpontjai köré sûrítené anyagát,
amelyek közt a senkiföldje terül el. De valószínû,
hogy ez a rendszertelenség sem véletlen. Az a falun töltött
nap Wladek Sznejjel például néhány mondat miatt
maradt meg az emlékezetemben, amely a mezõn tett sétánk
alatt hangzottak el.
A malomban lakott, helyesebben a malom mellett egy földszintes,
kertes házban, a kert mögött tehenek legeltek. Miután
üdvözöltük egymást, rögtön sétálni
hívott, elindultunk hát az ázott mezõn át,
és Wladek beszélni kezdett magáról. Tél
óta rostokol itt, korrepetitori munkát kapott a jómódú
molnárcsaládnál lakással és ellátással.
Azt állította, hogy ez az új életmód
nagyon kedvére való. - Lengyelországban olyan elmaradott
a falu - bizonygatta -, hogy a megszállás sem képes
mélyebbre taszítani, abszolút lehetetlen, a szalmát
és a dunyhát nem lehet fejszével szétverni.
És ezért jobb itt, mint a városban.
Észrevettem, hogy meghízott, poros, kitaposott
szandál volt a lábán, lábujjai oldalra csúsztak.
Ha Wladek Sznejjel beszélgettem, rendszerint inkább hallgatóság
voltam, mint beszélgetõtárs, most is elég ritkán
szólaltam meg. Ezen a környéken a táj õsi
vidéki benyomást keltett, körülöttünk
mindenhol rét, gyümölcsös, az erdõbe mély,
kátyús utak vezettek, enyhén dombos volt a táj,
az itt-ott leszakadó domboldal feltárta agyagos, nyírfagyökerekkel
hálózott belsejét. Fölfelé kaptatva lassítottunk,
és arra a gondolatra jutottam, hogy a természet szabályossága
most különösen lélekemelõ a maga megbízható
állandóságával ebben az eltiport, elcsúfított
világban. Feltöltõdtem a természet békés
harmóniájával, és ebben nem zavart Wladek monológja,
aki egy Heidegger nevû filozófus nézeteit magyarázta,
amelyekkel nemrég ismerkedett meg. Mert itt sem hanyagolta el az
olvasást, két-három hetente Varsóba utazott,
és egy csomag könyvvel érkezett vissza.
Nehezen szedtem a lábam, elégedetten sóhajtoztam,
mechanikusan helyeselve nyugtáztam megjegyzéseit, de valójában
csak Wladek hangja jutott el hozzám, intelligensen csattogó,
a foglyokat riogató hangja - a madarak nem várták
meg, míg odaérünk, tíz-húsz lépésnyire
tõlünk, felröppentek. Hosszabb ideje olyan állapotban
voltam, amelyet manapság "a tartalékok felemésztéseként"
határoznak meg - ez esetben lelkiállapotra gondolok - és
ha csak egy-két percre is elengedhettem magam, oldódott a
feszültségem. Lelkemet megnyugvás töltötte
el, ahogy mentem, csak úgy, sietség, cím és
eligazítás nélkül, mintha teljesen felszabadultam
volna kötelmeim alól.
Mert meg kell mondanom, hogy a Raboczynnal való együttmûködés
állandó készenléti állapotra kényszerített,
nem csak fizikailag. Idõnként beteges bizalmatlanságnak
adta tanújelét, gyanítottam, hogy nemegyszer próbára
tett lojalitásomat vagy éberségemet ellenõrzendõ;
nota bene meg vagyok gyõzõdve, hogy valóban ellenõrzött
bizonyos általa kidolgozott módszerekkel, amelyekrõl
sejtelmem sem volt. Ugyanez az érzés nyugtalanított,
amíg Nowe Miasto közelében tartózkodtam egy birtokon,
ahol a földbirtokosnõ rokonaként mutattak be, és
szigorú inkognitómat még a bizalomgerjesztõ
személyek elõtt is meg kellett õriznem. Az volt a
benyomásom, titokban figyel valaki, és mire visszamegyek,
és jelentést teszek Robczynnak, õt már addigra
értesítik arról, mit csináltam, és kivel
találkoztam. Ez nagyon fárasztó.
Ezeket az észrevételeket nem azért tettem,
hogy kritikai elemzést adjak a konspirációs viszonyokról,
a csoportról, amelyben tevékenykedtem. Csak azt akartam megjegyezni,
hogy a konspiráció általában, a konspiráció
mint olyan törvényszerûen elkorcsosítja az embert,
mivel lényege szerint - titkos, veszéllyel járó
tevékenység - eleve antidemokratikus. Vagyis elvileg ellentétes
a szabadon és legálisan élõ nyitott társadalom
sajátosságaival. Az efféle fegyveres csoportokban
gyakoribb a hõsiesség, mint a gondolkodás természetes
szabadsága és a kétkedés iránti érzék.
A konspirációban még a hõsöket is potenciális
gyanúsítottként tartják szemmel, mivel általában
és elvileg gyanúsíthatók mint elmélkedésre
hajlamos, vagyis a kétség és a félelem által
könnyen kikezdhetõ, esendõ emberek. Minden tapasztalt
konspiratív szervezet elõre és elvbõl számol
azzal, hogy a hõsiesség és az árulás
közt minimális a távolság, és minden hõst
elsõsorban ebbõl a szempontból muszáj ellenõrizni.
Mert a lánc szemekbõl van összekovácsolva, s
ugyanez a lánc kapcsolja egyúttal a szemeket is össze,
ezt nem szabad elfelejteni, én ezt mindenesetre jól az emlékezetembe
véstem.
És nem vádolhattak azzal, hogy ne lettem volna
elég lelkiismeretes, általában megcsináltam
mindent, amit elvártak tõlem. Említhetnék különféle
feladatokat, amelyekkel megbíztak, ma is magam elõtt látok
néhány arcot a titkos fegyverraktárakból vagy
"körletekbõl". Jól emlékszem arra a boltra a
Narutowicz téren, ahol házi süteményt árultak,
néhányszor találkoztam ott egy emberrel, akinek a
fedõneve néhány évvel a háború
után állandóan elõfordult a földalatti
ellenállás parancsnokai elleni perek aktáiban. Rabczyn
nem kímélt, ha néha mégsem vett igénybe
a személyemet, annak a magasságom és a hajam színe
volt az oka. Állítólag olyan volt a külsõm,
amit könnyû megjegyezni. A pipám is nyugtalanította
Rabczynt, ha rágyújtottam a jelenlétében, kék
szemében baljós fény villant, komoran nézett
maga elé. Egyszer azt mondta nekem: - Idefigyeljen, "Tom", a katonák
nem pipáznak...
Rabczyn, azt hiszem, érezte, hogy van bennem valami olyan
anyag, amelyet nem tud teljesen átvizsgálni, gondolom, töprengett
rajtam eleget. Néha rám nézve furcsán hallgatott;
feltételezem, hogy ezekben a pillanatokban megint túl magasnak
talált, vagy az öltözékem nem volt megfelelõ,
vagy úgy általában, más, mélyebb értelemben
nem voltam megfelelõ.
Sajátos módon kölcsönös rokonszenv kötött
bennünket egymáshoz. Rabczynban rejtett, mondhatnám
féltõ érdeklõdés volt irántam,
én pedig becsültem hajlíthatatlan jelleméért.
Kevés hozzá foghatú lelkierejû embert ismertem.
Sem elõtte, sem utána nem találkoztam a példás
személyiség ilyen abszolút megvalósításával,
az erkölcsi modell ilyen rettenthetetlen megtestesülésével,
és talán csak apám szolgálhatott a maga idejében
a vasakaratú önmegvalósítás hasonló
példájával. Úgy gondolom, ugyanazon jelenség
két - civil és katonai - oldalát személyesítették
meg, együtt alkották azt a régi, kemény pénzérmét,
amelyet épp akkor vontak ki a forgalomból.
Nina Willman,, miután kihoztuk a gettóból,
egy kisüstivel élénkített társalgás
alkalmával, a kijárási tilalom alatt megjegyezte,
hogy az emberek közti legigazibb hasonlóságok nem az
arcvonásokban vagy a jellembeli tulajdonságokban rejlenek,
hanem társadalmi eredetûek, az azonos környezethez és
korszakhoz való tartozásból adódnak. A "kulturális
formáció" kifejezést használta. Példát
is mondott: nyilvánvalóan rokon típusokat képviselt
az a három férfi - ez még külsejükben is
megnyilvánult -, aki 1914-18 között a francia hadsereget
vezette, Foch, Joffre és Pétain. Rabczynt másfajta
rokonság kötötte össze apámmal: a kontinuitás.
Egyikük a másik folytatása volt, az adott esetben Rabczyn
volt apám folytatása. Mindkettejüket a függetlenségi
formációba sorolnám. Amikor apám elkezdte tanári
pályáját, legfiatalabb tanítványai lehettek
Rabczynnal egykorúak. Azt hiszem, ha harminc év múltán
együtt dolgoztak volna a konspirációban, a korkülönbség
ellenére kitûnõen megértették volna egymást,
bár apám feltehetõleg enyhe iróniával
kezelte volna Robczynt. Nem véletlen, hogy a lengyel földalatti
mozgalom jellegét pontosan ez a két nemzedék határozta
meg. Ezen kívül mindketten különböztek, méghozzá
valami nagyon lényeges dologban kortársaim némelyikétõl.
Ne menjünk messzire, vegyük például Wladek Sznejt.
Sõt, talán õ a legjobb példa. Mert Wladek Sznej
már az új formációhoz tartozott. (Apám
úgy mondaná: "más mentális szférához".
A terminológia is változik a környezetnek és
a kornak megfelelõen...)
Ritkán használok osztály-kategóriákon
alapuló meghatározásokat, de Wladekben régóta
bántónak találtam a kispolgári szemléletet.
Nem tudok rá más kifejezést. Az volt a benyomásom,
hogy Wladek nem különbözteti meg a valódi értékeket
az áruktól. Wladek Sznej szüleinek férfiruha
üzletük volt, nadrágot és felöltõt
"Sznejnél, a Grodzka utcában" vásároltak az
emberek, édesanyám három-négy évenként
szintén ott vásárolt nekem megbízható
kártolt gyapjúszövetbõl készült télikabátot.
Nem tudom, miért beszélek errõl, mi köze
ennek valójában a dolgokhoz, hisz tudjuk, hogy a tisztes
apának lehet elvetemült cinikus fia, a minden hájjal
megkent kereskedõ fiából lehet hittérítõ.
És talán alaptalan az a feltételezésem, hogy
Wladek nem hozhatott hazulról olyan erkölcsi megalapozást,
amilyenek az én családomban természetesek voltak.
Arra az áthagyományozott, örökül kapott belsõ
etikettre gondolok itt, amely figyelmen kívül hagyja azt, ami
a világban kelendõ, aminek ismert a márkája,
ami iránt nagy a kereslet. Gyerekkoromban többször hallottam,
hogy bizonyos emberekrõl azt mondta anyám, hogy "kufár
erkölcsök" mozgatják õket. Igaz, apám kerülte
az efféle kifejezéseket, ilyesmit hallva összevonta
a szemöldökét, de én ebben hallgatólagos
helyeslést éreztem.
Vajon Wladek Sznejt is "kufár erkölcsök" mozgatták?
Szó sincs róla. Szószátyár volt magas
szinten, kiváló intellektussal. Valami többlettel vagy
valaminek a hiányával... Ez a kiváló, a gyakorlati
élettõl távol álló intellektus rendelkezett
a konceptuális számítás képességével.
Véleményem szerint Wladek a jelenségek értékelésekor
az értékek bonyolult tõzsdéjén érvényes
árfolyamot vette alapul, de számomra e tõzsde játékszabályai
ismeretlenek voltak. Egyébként, úgy gondolom, nem
volt tudatában annak, miféle szellemi tartalmak irányítják,
ahogy a háború után sem tisztázta azokat a
valós motívumokat, amelyek miatt belépett a pártba.
Hol alakulnak ki az effajta ismertetõjegyek? És mikor? Fogalmam
sincs. Lehet, hogy már a magzat nukleinsavaiban, a képzõdõ
fehérjében... vagy benne van a kor levegõjében?
Ez a többlet vagy fogyatékosság. És, mint mondtam,
kiváló intelligenciája segítségével
Wladek koncepciókká, tézisekké dolgozta ezt
fel. De a koncepciók és tézisek mögül hiányzott
az abszolút ideák alapzata.
Erre felhozhatná valaki, hogy egy olyan ember esetében,
akit több éven át csak egy fal választott el
a szomszédságában emberek százezrein végrehajtott
gyilkosságtól, enyhén szólva nevetséges
volna az egyéni jellem fogyatékosságait kifogásolni.
És ha ez a fogyatékosság végsõ gondolati
konzekvenciájával azzal a veszéllyel fenyeget, hogy
elmosódik a gyilkosság mint abszolút rossz fogalma?
Ez nem tisztán intellektuális feltételezés,
ez néha a megváltozott kor új terminológiájának
a kérdése.
A háború után, amikor bekerült a nyelvbe
az objektiválás szó, a bûntetteket történelmi,
politikai szükségszerûségükkel igazolták.
És nem csak az erre szakosodott elméleti szakemberek. Igen,
különösen a háború után. Akkoriban
gyakran találkoztam olyan emberekkel, akiket a "közvetítõk
fajtájába" lehetne sorolni. Nem gyakorlati tevékenységükre
gondolok, hanem arra, hogy hajlamaikat tekintve született stricik,
propagandisták és kerítõk, s e tevékenységüket
amolyan játékként ûzik. Nem mindig személyek
között közvetítettek, nemcsak információkat
hajtottak fel. Az igazság és a hazugság, a tisztesség
és a félelem, a lelkiismeret-furdalás és a
siker közt közvetítettek. Meg - tán ez volt a leggyakoribb
eset - önmaguk és az objektív helyzet között.
Ha ezt a hajlamot játéknak nevezem, az azért van,
mert figyelembe veszem, hogy van benne néhány százaléknyi
kockázat és szenvedély. Ezen kívül szinte
minden embernek volt egy elgondolkodtató tulajdonsága: elmosták
a határt igazság és hazugság között.
Rendkívül fejlett volt bennük az értékek
relativitásának érzése (akkoriban ezt "dialektikus
gondolkodásnak" hívták), de valójában
olyan emberek voltak, akik nem találtak támaszt önmagukban,
lelkiismeretüknek mindig kezesre volt szüksége, olyan
emberek voltak, akik a belsõ hiányt különleges
mûveletekkel kompenzálták. Rendszerint kerülték
a szilárd elvi állásfoglalást. Elkenték
a végleteket, egymáshoz hasonlóvá tettek ellentétes
dolgokat, igyekeztek azonosítani az életet a saját
lelkivilágukkal, amelybõl kitörölték a plusz
és a mínusz jelet. A dolog tulajdonképpen vallási
természetû. Azt mondhatnám, külön fajtát
képeztek. Mintegy társadalmi réteget. Az önmagában
a legkevésbé biztos réteget, amely biztosítékokat
és garanciákat keres. Templomba járó, de nem
hívõ. Mert a paraszti jámborság és a
nagypolgári vállalkozó szellem alapját egyaránt
az a szilárd meggyõzõdés képezi, hogy
a létezésnek van értelme és célja, a
közvetítõkben nincs meg ez a sarkalatos meggyõzõdés.
Ez elõtt az emberfajta elõtt csak a háború
után nyíltak nagy, váratlan lehetõségek.
Megítélésem szerint Wladek is ehhez az emberfajtához
tartozott, de közvetítõként a beavatás
legfelsõ szintjén állt. Ezt a következõképpen
fogalmaznám meg: Wladek az egyén gyengesége és
a történelem ereje között közvetített.
Amikor a mezõn sétáltunk, és bölcsen elkelepelt
expozéjában objektiválta a hitlerizmus társadalmi
okait, nem voltam annyira szórakozott, hogy nézetei iránt
teljesen közömbös maradjak. Emlékszem, a nyírfaliget
szélén ültünk, Wladek kirázta a port a szandáljából,
én pedig megtöltöttem a pipát. Megkérdeztem,
mit gondol, megnyerhetik-e a németek ezt a háborút.
Azt mondta, hogy nem, most már késõ, szerinte Hitler
jóvátehetetlen hibát követett el, elõször
is, háborút indított Nyugaton, másodszor felszámolta
a nemzeti önrendelkezést Kelet-Európa olyan legyõzött
országaiban, mint Lengyelország vagy Ukrajna. Megdöbbentett
hangjának komolysága, ahogy Hitler e jóvátehetetlen
hibáját elemezte, egyfajta szigorúan kritikus hangvétel,
mintha Hitler kizárólag e hibája miatt nem igazolná
az õ vitathatatlan tézisét és elõrelátó
feltevéseit. - Érted, ugye - nevette el magát - ,
az ördög nézõpontjába helyezkedem.
Felkeltette a figyelmemet, hogy Wladek pontosan így fejezte
ki magát: "az ördög nézõpontja", és
csak annyit mondtam: - Lehet, hogy igazad van, de nekem ez soha nem jutott
volna eszembe.
Szavaim szárnyakat adtak Wladek ékesszólásának.
Levette a szemüvegét, hogy megtörölgesse a zsebkendõjével,
és összehúzott szemmel felfelé nézve arról
beszélt, milyen az itteni parasztok viszonya a németekhez.
Tizenöt éves tanítványa, a molnár fia,
azt írta a fogalmazásában, hogy a háború
után Berlinben, a mûszaki egyetemen szeretne tanulni. Wladek
azt állította, hogy a német megszállás
alatt prosperál a falu, és hagyja, hogy a németek
pszichológiailag fölébe kerekedjenek: - Gyûlölik
õket, természetesen, de kisebbségi érzés
van bennük a német technika és szervezés láttán.
- Nagyon érdekesen adta elõ az amerikai modellen alapuló
farm elképzelését, vagyis azt a koncepcióját,
hogy a parasztot modern földmûves-állattenyésztõvé,
termelõvé kell alakítani. Állítólag
már a 15. században is születtek ilyen tervek koronás
fõkben. Wladek véleménye szerint Jan Olbracht a középnemesi
rétegbõl akarta kiépíteni a farmerek osztályát,
és a lengyel társadalom szerkezetét az erõs,
dinamikus agrár-ipari gazdasági egységre akarta helyezni.
Wladek meg volt gyõzõdve arról, hogy ha nem jön
közbe Olbracht korai halála, Európa történelme
másként alakul, és nem kerül sor Lengyelország
felosztására.
Komoly érdeklõdéssel hallgattam. Wladek
mindig akkor volt a legrokonszenvesebb, amikor meg akarta mutatni valakinek
újonnan felfedezett horizontjait. Olyankor, tekintet nélkül
a pillanatra és a beszélgetõpartner személyére,
bõkezû volt, legalábbis nem fukarkodott az intelligenciájával,
ellenkezõleg, úgy kezelte partnerét, mintha az õ
szintjén állna, mintha eleve feltételezné,
hogy mindketten ugyanazzal a tudásanyaggal, ugyanolyan tárgyi
ismeretekkel rendelkeznének. Naivabb hallgatóit ezzel sokszor
levette a lábáról.
Mindenesetre valóban elgondolkodtató volt, amit
mondott. Visszafelé menet azt javasoltam, hogy írja le ezeket
a megfigyeléseit. - Tudod, Wladek - mondtam -, készíthetnél
egy beszámolót a falu hangulatáról, viszonyairól,
értékes információs anyag lenne. - Tetszett
neki az ötlet. Hirtelen megállt, és suttogva megkérdezte,
felhatalmaztak-e arra, hogy ilyen ajánlatot tegyek neki. Zavarba
hozott, de nem tagadtam. - Értem - bólintott. És hozzátette,
örül, hogy kapcsolatba léphetett velem.
Aztán témát változtattunk. Wladek
meghívott uzsonnára, árpakávéval és
vajas császárzsemlével kínált. Akkor
ismertem meg késõbbi feleségét, a molnár
feltûnõen csúnya, Wladeknál néhány
évvel idõsebb unokahúgát. Alkonyodott már,
amikor elbúcsúztam.
Érdemes megjegyezni, hogy a háború után
e találkozás helyét és idõpontját
többször is említették a kihallgatások során.
Minden alkalommal aprólékos pontossággal kellett felidéznem
beszélgetésünkbõl azt a részletet, amelyben
felajánlom, hogy "mûködjön együtt a hírszerzõ
szolgálattal". Mivel határozottan tagadtam, hogy bárkinek
is ilyen ajánlatot tettem volna, a nyomozás hatodik hónapjában,
miután átvittek Miedzeszynbõl a Koszykowa utcába,
felolvasták nekem Wladek vallomását, amelyben beszélgetésünket
többé-kevésbé az igazságnak megfelelõen
mutatta be. Csak éppen a megfogalmazások voltak pontatlanok.
Írásos vallomásában azt állította,
hogy azon a napon instrukciókat kapott tõlem, feladatokkal
bíztam meg a "Rondó" szervezet hírszerzõ-felderítõ
ügyosztálya nevében, bár a szervezet céljáról
és nevérõl csak bizonyos idõ múlva értesült,
miután visszatért Varsóba. Ez utóbbi állítása
szintén igaz volt.
Nem voltak tanúim, magyarázkodásom nem hangzott
meggyõzõen. A hazugságot lehet helyesbíteni,
az igaztalan vádakat vissza lehet utasítani, de a valós
tényekbõl és körülményekbõl
összetákolt hazugság ellen nem lehet védekezni.
A beszélgetésünkrõl szóló beszámoló
abban a formában, ahogyan azt Wladek Sznej vallomásában
leírta, nem volt hazug, a hamisítás csak a hangsúlyok
áthelyezésében rejlett. Wladek közölte,
hogy eszmecserénk során aktuális témákat
érintettünk, többek között "hangsúlyoztuk,
hogy a lakosság rokonszenvezik a német megszállókkal,
és Hitler esélyeit latolgattuk a háborút lezáró
végsõ gyõzelemre..." Tiltakozásomra, miszerint
egyetlen épelméjû lengyel sem kívánhatta
Hitler gyõzelmét, válaszul megmutattak egy újságkivágást.
1938-ban jelent meg a cikk egy újonnan alapított társadalmi-irodalmi
hetilapban. A szerzõ rámutatott a nemzeti szocializmus szerepére
Németország és Európa morális újjáteremtésében.
A cikket Wladek Sznej írta alá, címe: "Hitler nagy
esélye".
Végül zsákutcába kerültem. Nem
tagadhattam a végtelenségig a tényt, hogy "együttmûködést"
ajánlottam, nem maradt más hátra, mint hogy a vallomásban
használt kitételek hitelét, a diverzáns-kettõsügynök
jelleget vonjam kétségbe. De stilisztikai jellegû vitába
bonyolódni abban a helyzetben kissé nevetséges lett
volna. Akkor még nem sejtettem, hogy Wladek újabb vallomása
váratlan fordulatot idéz elõ a kihallgatásokban.
Õ sem láthatta elõre, hogy e tizenvalahány
sor segítségével új tényezõt
vezet be komor egzisztenciámba: egy karton "Wawel" cigarettát
és grúz konyakot.
(a fikció néha fontosabb)
Vallomásaimnak a Rondó alapítására
vonatkozó része mindig felkeltette a X. Ügyosztály
kihallgatásomat vezetõ nyomozótisztjeinek az érdeklõdését.
Kezdetben, mint már említettem, megvetõ hitetlenkedést
keltettek a magyarázataim, úgy gondolták, a kihallgatások
közti magányos óráimban agyaltam ki ezt a mesét.
Mivel azonban állhatatosan hajtogattam a magamét, következetesen
tartottam magam ugyanazokhoz a tényekhez és lélektani
magyarázatokhoz, egy idõ után meggyõzõdhettek
róla, hogy elbeszélésem nemcsak a képzelet
szüleménye. Annál is inkább, mivel szigorú
belsõ logikája volt, és a sokszor megismételt
kihallgatások alatt egyszer sem tudtak ellentmondást kimutatni
az elõzõ vallomásokhoz képest. Egyik alkalommal
elfogadták magyarázatomat munkahipotézisnek. Ha így
volt, ahogy mondom, és ha a "Rondó" ügyében kizárólag
személyes indítékok vezettek, akkor e szervezet mûködését
színlelve, amely állítólag nem is létezett,
nem voltam-e kénytelen eszmei-politikai programot létrehozni
a számára.
Azt feleltem, soha semmi nem kötött a politikához,
ami pedig a "Rondó" ötletét illeti, állítom,
hogy egyéni és szubjektív érzéseimbõl
adódott, amelyek a lehetõ legtávolabb állnak
mindenféle programtól. Igyekeztem megmagyarázni, hogy
szervezeti kapcsolataim azokra a feladatokra korlátozódtak,
amelyeket a konspirációban bíztak rám - ezeket
pedig már a nyomozás elején leírtam. A kihallgatások
elsõ, bevezetõ szakaszában igyekeztem meggyõzni
az államvédelmi hatóságot vallomásaim
igazáról; ma már úgy gondolom, ez volt a legjobb
módja annak, hogy aláássam azok hitelét. Azzal
vádoltak - beszéltem már errõl - , hogy "Rondó"
álnéven mûködõ titkos felderítõ-diverzáns
egységet vezettem. Határozottan állítottam,
hogy a "Rondó" fiktív szervezet. Szavaimat kínos csend
fogadta, s végül egy fanyar megjegyzéssel szakítottak
félbe: nincs kizárva, hogy egy degenerált értelmiségi
fejébõl kipattanhat hasonló ötlet, de azt senki
sem hiszi el, hogy hasonló gondolatra juthat egy magamfajta ember;
aki tevékenyen részt vesz a fegyveres konspirációban,
nem foglalkozik fikciókkal.
De hisz pontosan arról van szó, ellenkeztem, hogy
színházi munkám évei alatt elsõsorban
fikciókkal volt dolgom...! Arról nem is beszélve,
hogy a fegyveres konspirációban is észleltem bizonyos
fiktív vonásokat. A háború alatt az országban
mûködõ konspirációt hadseregnek nevezték,
holott a korszerû hadászati fogalmak értelmében
nem volt hadsereg. Fegyverzetét, felszerelését és
operációs körzetét tekintve valami más
volt, nem olyan, mint a fronton harcoló hadseregek. Mi volt hát?
A közös tudat szükséglete és önigazolása.
A konspiratív fegyveres akciók nem befolyásolhatták
a frontvonalon végzett csapatáthelyezéseket, nem védték
az állam határait, és nem óvták a lakosságot
az ellenség agressziójától. Stratégiai
szempontból ezek a fegyveres akciók gyakorlati hasznukat
és értelmüket tekintve fiktívek voltak. De a
társadalmi pszichében a fikció néha fontosabb
szerepet tölt be, mint a technika és a fegyver ereje. Hadsereget
kellett létrehozni, amely nem is volt hadsereg, hogy eleget tegyenek
a nemzet igényének, mert részt akart vállalni
a harcban. Így hát elvileg én sem tettem mást,
amikor megszerveztem a "Rondót". Azzal a különbséggel,
hogy az én fikcióm csak egy személynek szólt,
kizárólag saját céljaimat szolgálta.
PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu