Az (elsõ) ipari forradalom hajnalán a bolygónkat alkotó nagy civilizációs tömbök fejlettség szempontjából igen közel álltak egymáshoz. Paul Bairoch szerint az egy fõre számított vagyoni különbség India, Európa és az Ottomán birodalom közt nem haladta meg a 30–40 %-ot. A lényeges egyenlõtlenségek a tömbökön belül léteztek, földbirtokosok és parasztok, városi polgárok és kézmûvesek közt. Az elsõ, majd még inkább a második ipari forradalom radikálisan megváltoztatta a helyzetet. Az ipari társadalmakon belül folyamatosan szûnnek meg az egyenlõtlenségek, míg a nemzetek közt szédítõ iramban nõnek. A leggazdagabb és a legszegényebb nemzetek jövedelemkülönbsége ekkor már 1:50 arányú, míg egy olyan országban, mint Franciaország, a 10 százaléknyi leggazdagabb és a 10 százaléknyi legszegényebb közt a vagyoni különbség több mint tízszer kisebb. Mint Angus Maddison munkái bizonyították, Afrika, Latin-Amerika vagy Ázsia legszegényebb országainak tartósan sohasem sikerült gyorsabb növekedést produkálniuk, mint amilyen a gazdag országoké.
A 19. és a 20. században a világ arculatának megváltozása az emberi történelem megelõzõ korszakaihoz képest az iparosítás folyamatának közvetlen következménye, noha más – politikai és intézménybeli – tényezõk is szerepet játszottak benne. Paradox módon azt mondhatjuk, hogy a 19. századi szabadkereskedelem megnövelte az egyenlõtlenségeket Észak és Dél közt, ám az egyenlõtlenségeket a Dél (újonnan függetlenné vált) országainak 20. századi protekcionizmusa tette végletessé.
Azoknak az országoknak, amelyek ebben a periódusban váltak a harmadik világ országaivá, a 19. században olyan brutális módon kellett elszenvedniük az iparosodott országok konkurenciáját, hogy az már honi kézmûvességük megszûnésével fenyegetett, holott az lehetett volna iparosodásuk alapja. India például a 19. század elején a selyem és kiváló minõségû textíliák exportõre volt, a 19. század végén azonban már behozatalra szorult, különben belsõ fogyasztásának tetemes részét képtelen lett volna kielégíteni. A Dél országai a 19. században a komparatív elõnyök vastörvényétõl szenvednek: a fejlett országoké az ipar, a többieké a mezõgazdasági termelés, amely kizárja õket az iparosítás jótéteményeibõl.
Ahogy korábban az Anglia ellen védekezõ európai országok – köztük Franciaország és Németország –, a harmadik világ országainak többsége is spontán módon döntött a protekcionista fejlõdési stratégia mellett, amikor függetlenségének órája elérkezett. A protekcionizmus megakadályozza a szegény országokat abban, hogy hozzájussanak a 20. század nagy technikai vívmányaihoz. Az európai országok a 19. században könnyedén lemásolhatták szomszédaik technikai újdonságait (Franciaország másolta Angliát, Németország mindkettõt). Paul Bairoch szellemesen meséli el, hogyan vásárolt meg Marc Seguin egy mozdonyt, amelyet aztán beállított a saját mûhelyébe, és lemásoltatott a munkásaival. Ha egy ország ma úgy dönt, hogy a másutt született újításokat másolja, miközben magán a rendszeren kívül marad, gyorsan ott találja magát, kitagadva a nemzetek közösségébõl, és elveszíti a technikai újdonságok egyre növekvõ jótéteményeit. A protekcionizmus árnyékából egyetlen nagy fejlõdõ országnak sem sikerült utolérnie a gazdagokat. A Szovjetunió, Kína vagy India az 1970-es években veszi észre, hogy az autarchia nem elégséges. Az egyetlen ellenpéldát arra, hogy a leggazdagabb országok utolérhetõk, a négy kistigris jelenti: õk valamennyien úgy döntöttek, alapvetõen politikai okokból, hogy növekedési stratégiájukat az export ösztönzésére alapozzák.
Az 1970-es évek közepén a világ aktív népességének nagy többsége még olyan országokban élt, amelyek zártak voltak a világpiac elõl. Körülbelül egyharmaduk élt tervgazdaságban, egyharmaduk erõsen védett gazdaságban. 2000-ben a Világbank szerint a világ népességének kevesebb mint 10 %-a van valóban elvágva a világpiactól. Az ázsiai kistigrisek példája nyomán a szegény országok is megértették, hogy iparosodásuk érdekében igenis támaszkodhatnak a világkereskedelemre. Egy alapvetõ minõségi változás már végbement: a fejlõdõ országok exportjában az általuk elõállított termékek aránya az 1970-es 20 %-ról mára 70 %-ra nõtt. Vége a nyersanyagok exportjára specializálódott fejlõdõ ország imázsának.

A Nyugat új félelmei
A Déllel folytatott kereskedelem kérdése nem az, hogy a Dél országai majd eladnak vagy vásárolnak inkább (mindkettõt megteszik), hanem az, hogy a jövõben milyen szektorokról kell lemondaniuk az Észak országainak, és melyek fejlõdnek tovább. Nem gyõzzük hangsúlyozni a kérdés természetét: a rá adott válasz alkotja a klasszikusok, nevezetesen David Ricardo tevékenységének lényegét, a komparatív elõnyök elméletét. Adam Smith a modern világot úgy jellemezte, hogy ott minden ember egyetlen feladatra szakosodik, és minden más feladatot a piacra bíz. Ricardo szerint a nemzetek közti kereskedelem ugyanezen elvnek engedelmeskedik: minden nemzet arra a területre specializálódik, ahol komparatív elõnyhöz juthat. Lehet egy nemzet mindenben a legjobb, mint Anglia a 19. század elején, ipari és mezõgazdasági termelésben egyaránt, mégis elõnyösebb számára, ha a mezõgazdaság terén másokra hagyatkozik: csak így specializálódhat az iparra, ahol a többi nemzethez viszonyítva õ a legjobb.
Melyek Északnak azok a komparatív elõnyei a Délhez képest, amelyek ma kereskedelmük struktúráját szervezik? A válasz gyorsan megadható: Észak komparatív elõnye munkaerejének összetételében rejlik. A szakmunka részaránya a kétkezi munka egészén belül: ez a megkülönböztetõ vonás Észak és Dél közt. Az export sokkal több szakmunkát tartalmaz, mint a termelés átlaga, míg az importban, épp ellenkezõleg, sokkal nagyobb arányban van jelen a nem szakmunka. A világkereskedelem magában a munka világában fejti ki hatásait.
A nemzetközi kereskedelem új-ricardiánus elméletében a gazdag és a szegény országok közt folyó kereskedés hatása a következõképpen írható le: az északi országok azzal, hogy olyan árucikkeket importálnak Délrõl, amelyeknek jelentõs a szakképzetlen munka tartalma, és hogy ezekbe az országokba olyan árucikkeket exportálnak, amelyeknek nagy a szakképzett munka tartalma, a belsõ egyenlõtlenségek növekedésének teszik ki magukat. A déli országokból érkezõ import valójában megszünteti a nem kvalifikált munkahelyeket; az oda irányuló export viszont olyan munkahelyeket teremt, amelyekhez szakképzettség szükséges. A szakképzetlen dolgozók bére és/vagy munkahelyeinek száma tehát csökkenni fog, míg a szakképzetteké emelkedik.
Vagyis az elmélet szerint ebbõl az következik, hogy a gazdag országokban nõnek a belsõ egyenlõtlenségek, világviszonylatban viszont csökkennek. A világkereskedelem így az egyenlõtlen gazdagodás hajtóerejeként is értelmezhetõ, amennyiben felértékeli azoknak a bérét, akik bejutnak a fejlett technológiával rendelkezõ szektorokba, és óhatatlanul aláaknázzák azoknak a szakképzetlen munkásoknak a jövõjét, akiknek a munkáját a déli országok veszik át. A világkereskedelem tehát megtöri a bérbõl élõk társadalmának kohézióját, egyre növekvõ feszültségeket okoz a nyertesek és vesztesek közt.
Szögezzük le rögtön, hogy ezeket a megállapításokat tökéletesen igazolják az 1980-as évek adatai. Csak két számot nézzünk, amely igen különbözõ intézményi környezetbõl származik: az Egyesült Államokban a kevésbé kvalifikált munkások bére 30 %-kal csökkent, Franciaországban pedig látványosan nõtt a szakképzetlen dolgozókat sújtó munkanélküliség, az 1970-es 3 %-ról csaknem 20 %-ra 1990-ben, miközben a szakképzett munkások körében nagyjából ugyanakkora maradt.
Vajon ezek a mechanizmusok magyarázzák-e a ma tapasztalható egyenlõtlenségeket? A kérdéssel foglalkozó munkák válasza nemleges. Mindenekelõtt azt hozzák fel, hogy azoknak a dolgozóknak a száma, akiket a szegény országok konkurenciája érint, igen alacsony, mindössze 2–3 %. Ha csak a szakképzetlen munkásokat vesszük, a déli országokból érkezõ import, az általánosan elfogadott becslések szerint, mindössze 6 %-át szüntette meg az amerikai gyáriparban található munkahelyeknek. Márpedig a gyáripar maga is csak az amerikai munkaerõ-állomány 18 %-át tömöríti. Ezek a számok olyan alacsonyak, hogy még ha azt a hatást is számításba vesszük, amelyet az állásukat elvesztett munkavállalók a gazdaság egészére gyakorolnak, akkor is legfeljebb az egyenlõtlenség növekedésének ötödét tulajdoníthatjuk a déli országok konkurenciájának, származzon az a nemzetközi kereskedelembõl vagy a bevándorlásból. A francia eset még kevésbé jellemzõ. A legpesszimistább becslések is csak 300 ezer munkahelyrõl szólnak. Bár a jelenségben kimutatható ugyanaz a közöny a szakképzetlen munka iránt, mint az Egyesült Államokban, nem mutatható ki, hogy a nemzetközi kereskedelem a legcsekélyebb szerepet is játszaná benne. Sõt, Franciaország esetében a nemzetközi kereskedelem egyenesen teremti az új szakképzetlen munkahelyeket, annak a szerepnek köszönhetõen, amelyet a mezõgazdasági feldolgozóipar az országban betölt.
Összességében Franciaországban is, az Egyesült Államokban is, ahogy a gazdag országok többségében, igen gyenge az empirikus kapcsolat a kereskedelem és az egyenlõtlenségek közt, sõt, csaknem a nullával egyenlõ.
Másutt kell tehát a gazdag országokban egyre növekvõ egyenlõtlenségek magyarázatát keresnünk, egy olyan tényezõben, amelynek ugyanaz a hatása, mint a nemzetközi kereskedelemé, de számszerû következményei egyértelmûbben kimutathatók. Ezt a tényezõt könnyû megtalálni, méghozzá az új ipari forradalomban.

Az új ipari forradalom
Fellengzõsnek tûnhet, hogy új ipari forradalmat emlegetünk az informatika kapcsán, a jelenség hatóköre és a történelmi kronológia azonban erre kényszerít bennünket. Úgy tûnik, minden századvégen bekövetkezik egy-egy ipari forradalom. Az elsõ, a 18. század végén, a gõzgép forradalma volt. A második a 19. század végén következett be, ez volt az elektromosság forradalma. A harmadik, amelyben ma élünk, az információs forradalom.
Sokféleképpen leírhatjuk az információs forradalmat. Attól függõen, hogy melyik oldalát akarjuk kiemelni, hangsúlyozhatjuk a munkaszervezésre, a társadalmi fogyasztásra vagy a nemzetközi kereskedelemre gyakorolt hatását. Itt most beérjük egyetlen szemponttal: azzal, amely a szakképzett és szakképzetlen munkaerõ fizetése közt fennálló egyenlõtlenséget érinti. A legegyszerûbb módon ugyanis úgy írhatjuk le az információs forradalmat, mint olyan eszközt, amely lehetõvé teszi, hogy a szakképzett munka termelékenysége emelkedjen, sõt, teljesen függetlenítse magát a szakképzetlen munkától. Más szóval az informatika olyan technikaként is felfogható, amely a legképzettebb munkaerõ által képviselt társadalmi intelligenciát „hálózatba” állítja, ezáltal kiküszöböli azokat a közbülsõ állomásokat, ahol a szakképzetlen munkaerõnek még volt némi szerepe. Ha egy szöveget elektronikus postával küldünk el, ezzel fölöslegessé tesszük mindazok munkáját, akik korábban a postázás folyamatát bonyolították.
Egyes közgazdászok egyébként a számítógépesítést az iskolázottság növekedésére vezetik vissza. Nézzük meg röviden, hogyan érvelnek. Egy olyan társadalomban, ahol kevés a szakképzett és sok a szakképzetlen munkás, az elõbbiek akkor hasznosulnak legjobban, ha olyan feladatokat látnak el, amelyekhez az utóbbiak társíthatók, amelyeknek alárendelhetõk. Ez a 20. századi „fordista” üzem lényege: ott a termelés helyei erõsen hierarchizáltak, és magasan képzett mérnökök mûködtetik azt az üzemet, amelyben csupa szakképzetlen munkás dolgozik. Amikor megnõ a rendelkezésre álló szakképzett munkások száma, másfajta logika lép életbe. Minthogy most már sokkal nagyobb számú közösséget alkotnak, a szakképzett munkásokat ez arra ösztönzi, hogy önmagukon belül csoportokat alkossanak, sokkal egynemûbb termelési egységeket hozva létre. Az informatika ez esetben úgy is értelmezhetõ, mint olyan eszköz, amellyel a homogén és decentralizált egységekre építve megszervezhetõ a globális termelési hálózat.
Az eredmények, amelyekhez eljutunk, erõsen ellentmondanak azoknak az elõrejelzéseknek, amelyekkel a hagyományos elméletek álltak elõ. A munka kínálata és kereslete alapján álló „naiv” elmélet szerint a szakképzettséget nem szerzõ munkásnak is segít, ha a szomszédját átképzik, bár õ maga közvetlenül nem profitál belõle. Az új elméletek szerint, amelyeket feljebb idéztünk, épp az ellenkezõje igaz. Az a munkás, aki nem vesz részt a társadalom többi részének átképzésre irányuló erõfeszítésében, magára marad. Ugyanígy: az a cél, hogy a „népesség 80 %-a” érettségit szerezzen, mindenkinek jó, beleértve a maradék 20 %-ot is – mármint a „klasszikus” egyenlõtlenség-elmélet képviselõi szerint. Az imént vázolt logika szerint viszont tragikus mindazoknak, akik képzetlenek maradnak. Egy olyan világban, ahol a népesség 80 %-a tud olvasni, analfabétának maradni jóvátehetetlen fogyatékosságot jelent annak a 20 %-nak, aki nem tud. Ha az írni-olvasni tudás helyébe ma az angol nyelvismeretet vagy az informatikában való jártasságot állítjuk, máris a modern kirekesztõdés-probléma közepében vagyunk.
Azoknak a sorsa, akik „kiesnek a társadalomból”, ahogy Robert Castel mondja, újabb problémát vet fel: különbséget kell tenni az egyenlõtlenségek növekedése és a kirekesztettség növekedése közt. Egy dolog az, ha megállapítjuk, hogy valamely társadalomban nagyok az egyenlõtlenségek... és más az, ha megállapítjuk, hogy szaporodnak benne a kizártak csoportjai – jelenleg számos ipari országban ez a helyzet. Az elsõ esetben mûködésbe lép az egyes csoportokra jellemzõ utolérési dinamika, a másodikban nem.
A kérdés ugyanígy felvethetõ a szegény országok esetében. Egy dolog megállapítani, hogy Malajzia olyan fejlõdõ ország, ahol biztosra vehetjük, hogy mûködik az utolérési dinamika, még ha az „eredménye” természetesen bizonytalan is. Más dolog, ha azt állapítjuk meg, hogy bizonyos országok vagy a szegénység bizonyos övezetei Afrikában és Latin-Amerikában a szegénységcsapda foglyai, és sohasem jutnak ki belõle. Hiányoznak azonban a megbízható statisztikai források ahhoz, hogy pontosan elkülönítsük azokat a csoportokat vagy országokat, amelyek történelmükbõl adódóan szegények, jövõjük viszont nyitott, és azokat, amelyek jövõjét teljesen felfalja a történelmük.

Az új társadalmi szabályozás - (világméretû és  belsõ egyenlõtlenségek)
Az a kettõs folyamat, amelyet a globalizáció és az informatikai forradalom indított el, felveti az egész folyamat szabályozásának kérdését. Rögtön az elején azt kellene mondanunk, hogy nem választhatunk a világméretû egyenlõtlenség csökkentése és a belsõ egyenlõtlenségek csökkentése közt. Minthogy vannak közös vonásaik, a politikai cselekvés tengelye világosan kirajzolódik.
Vizsgáljuk meg közelebbrõl az egyenlõtlenségek elleni harc újkeletû szükségszerûségét a gazdag országokban. A jóléti állam megteremtette a szociális jogokat, ezek azonban erõsen függtek a szakmai karrierektõl. Lényegében a befizetett járulékok arányában osztják újra ezeket a jogokat – nyugdíj, munkanélküli segély –, vagyis e tekintetben, bár közgondoskodásról van szó, nemigen különböznek egy magánbiztosítástól.
Mihelyt azonban az egyéni életpályák kiszámíthatatlanná, instabillá és törékennyé válnak, a gondoskodó államnak meg kell újítania az eszköztárát. Miközben jelentõs elem marad az aktívak felõl az inaktívak felé irányuló újraelosztás, maguknak az aktívaknak a védelme igencsak meggyengül. Ha valaki elveszti az állását, természetesen jogosult lesz segélyekre; ezek azonban az utolsó állásához igazodnak, azaz máris tükrözik a bér bizonytalanságait; másodsorban erõsen degresszív módon vannak megállapítva, ami gyorsan a szegénység körei felé löki a munkavállalót. Újra át kell tehát gondolni az egyenlõtlenségek és a kirekesztõdés elleni harc eszközeit. Itt most két olyan eszközt említünk, amelyek példaértékûek abból a szempontból, amit el kell érnünk: a területiség és az iskola.
Az egyenlõtlenségek területi dimenziója mára a társadalmi tagozódás meghatározó tengelyévé vált. Az a hely, ahol lakunk, minden eddiginél jobban meghatározza a társadalmi integráció esélyeit. Tévedés azt hinni, hogy a nem-materiális elem egyre növekvõ részaránya a termelésben idejétmúlttá teszi a területiség problémáját. Paradox módon épp az ellenkezõjét figyelhetjük meg. Az informatikai forradalom valójában egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden munkás független termelõvé válik, aki számítógépét úgy csatlakoztatja rá a hálóra, ahogy az neki megfelel. A „távmunka” mítosz, és jelenleg, mint Manuel Castells mondja, több ember elmélkedik rajta, mint ahányat érint.
Az informatikai forradalom nem az egyéneket, hanem a társadalmi „csoportokat” választja szét. Lesznek olyan „tudományos”, szakmai közösségek, amelyek már csak azért is könnyen gyakorolhatják endogámiájukat, mert a keveredésre más társadalmi csoportokkal egyre kevésbé van szükségük. A Ford mûvek fõmérnökének Detroitban kellett laknia. Az informatikai forradalom fõmérnöke, Bill Gates, nyugodtan letelepedhet a seattle-i erõdítményben, mert nincs szüksége rá, hogy azok közelében éljen, akik magukat a számítógépeket elõállítják, és a fortiori azokéban, akik használni fogják õket. Azon gondolkozni tehát, hogyan szervezzük át úgy a területeket, hogy ne alakuljanak ki bennük a szegénység zárványai, fontosabbá vált, mint valaha. Ma, amikor a gazdagok és a szegények már nem, vagy alig találkoznak a munkahelyeken, a területi szegmentáció azzal a veszéllyel fenyeget, hogy soha nem is fognak találkozni.
A harc a területi egyenlõtlenségek ellen az egyik olyan eszköz, amelynek az iskolára irányuló erõfeszítéseket is vezérelnie kell. Az iskola ugyanis ma a szegregáció új korszakának nyit teret, s ez formáját tekintve hasonló ahhoz, amelyet a termelés világában figyelhetünk meg. Úgy tûnik, az iskola is a „szelektív párosítások” folyamatának terepévé válik, azaz olyan társulások jönnek létre benne, amelyek szelektív módon „homogén személyek közt”, nem pedig univerzálisan alakulnak ki. Az oktatási rendszeren belül tulajdonképpen a szülõk vezetik be a szelektív párosítások stratégiáját. A III. köztársaság iskolája, ahol az eltérõ közegbõl érkezõ tanulókat ugyanabban az osztályban fogadták, értelmezhetõ úgy is, mint egy olyan iskolarendszer logikus szervezõdése, amelyben kevés a tanár. Ma, amikor már elértük a tanulók és az oktatók kritikus tömegét, a szülõk által a gyerek számára kiválasztott oktatási stratégia is szelektívebbé válik. Olyan szorosabb közösségek alakulhatnak ki, amelyek sokkal kizárólagosabb módon osztják meg az oktatást, mint az állami iskola megjelenésének elsõ idõszakában történt. A „jó” középiskolák „jobbak” lesznek, mert sokkal jelentõsebb diák- és tanárállománnyal rendelkeznek, õket követik a közepes középiskolák, és így tovább.
A Ford-üzem mintájára az állami iskola is a tömeges iskoláztatás paradox hatását szenvedi el: szegmentáltabbá válik, vagyis maga is eredõje lesz az újabb egyenlõtlenségeknek. Az iskoláztatás marad természetesen az egyetlen út, amely mindenki gazdagodásához és az esélyek egyenlõségéhez vezet. Ez az út azonban rögösebb, mint valaha volt.

MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu