Egy hallgatólagos feltételezésbõl indulnak ki azok kérdések, melyek oly gyakran követelik meg a velük való foglalkozást az idõ külsõdleges, vagyis kronológiai és technikai mértékének végpontján (e pillanatban éppen az ezredfordulón, e széthullott „fin de millennium” idején). E feltételezés azt sugallja, hogy a korszakhatár az üresség képernyõin nem más, mint a szükségszerûként erõltetett uralkodó mentalitásról szóló elõadás kezdetét jelzõ csengõszó. Az ilyen feltételezésekbõl eredõ kérdések lényegében kitartanak azon meggyõzõdés mellett,  hogy az irodalom mint az elbeszélés idõbeli folytonosságának és a pillanat egyidejû rögzítésének mûvészete eleve kapcsolatban áll  korának szellemi és materiális formáival: hogy – még jobban kiélezve e feltételezést – az irodalom eleve a produkció uralkodó formáitól függ. Ezért a jövõbeli lehetõségeinek leírása iránti jogos igényt elutasítják és félretolják, amilyenekkel telve vannak a jelen pillanat egyéni olvasatai (mivel valójában mindig a jelen pillanatra megy ki a játék, ezt elemezzük, noha behatolunk egyfelõl a történelmi idõbe, vagy másfelõl a  tapasztalat határaiba), ezek jelzik a horizontot, ahol a képek szabadon mozoghatnak.
Hogyan lehet elõállítani ezt a szabadságot, ezt az egészen különös szabadságot? Hogyan lehet elõállítani annyi szabadságot, azt hiszem, ez az a lényegi kérdés, mely sürgetõbb az idõ külsõ mértékeinél, hogyan lehet a mûvészetben elõállítani annyi szabadságot, hogy egyedüli támaszunk, a képzelet alkotóereje világra hozhassa a pillanatra való koncentrálás felszabadult gyöngédségét? Vajon azt jelentené ez, hogy rá kellene kérdezni, miként lehet elõállítani azt a gyöngédséget, amely egy nõ  kitárt karjából árad, ahogy ott áll kobaltkék ruhájában, remegõn, a ljubljanai vasútállomás peronján, két évvel annak a háborúnak a kezdete elõtt, melyben a dunai monarchia beleveszett az emlékek futóhomokjába. Vár és ugyanakkor halványan sejti, hogy már minden megtörtént, a szeretett férfi minden pillanatban felbukkanhat a provinciális városkában kiszálló kevés utas között, és függetlenül az erõszakolt befejezéstõl, amely majd elszakítja tõle egyenruhás kedvesét, és az majd messze az otthoni tájtól elesik egy, az orosz sztyeppébe veszõ kis falusi templom sáros fala mellett. Hogyan lehet elõállítani a nemtudás édes báját, melynek az odaadó szerelem ad értelmet, hogyan lehet azt átváltoztatni az élet vizévé a mûalkotás stilizált metaforáiban, és legalább egy valakire ráhinteni (olvasóra, beszélgetõtársra, egy távol reszketõ rokonlélekre), és szerzõként csak annyira  befolyásolni õt, amennyire a képek felismerhetõsége szempontjából, az olvasói azonosulás kedvéért szükséges, és ugyanakkor remélni, hogy az esztétikai kifejezés parancsa elég határozottan felfedi majd, hogy az önelégült beszéd cselei – legyenek bár formái még oly csodálatosak a maguk „öncélú célszerûségében” – mennyire nem képesek kiváltani azt az erõs benyomást, a mûvészi feszültség és a hiteles vonások láttán érzett átható erõt, ami csak a könyvek sajátja, melyekhez még visszatérünk. Éspedig azon könyveké, amelyek rászolgáltak „a nagy szöveg” jelzõre.
Amint a könyvek, a „párhuzamos valóság” e megtestesítõi mindig másként viselkednek,  valahányszor elõvesszük õket és elmerülünk bennük, újra meg újra felfedezve az ingatag egyensúlyt az olvasói élmény, mármint egyfelõl a felismerhetõség és az ismerttel való  azonosulás, másfelõl pedig az ismeretlen iránti szabad vágy között, így olvasásunk jövõje is mindig más, hiszen függ a szubjektív nézõpontunktól. Nem azért használom a „nézõpont” kifejezést, mintha azt gondolnám, hogy az irodalomnak alkalmazkodnia kellene a vizuális média feltételeihez, ami a „korszellem” foglyainak nyomasztóan gyakori követelése, hanem azért, mivel a kreatív olvasás számára éppenséggel a tapintható tapasztalati otthon és a számûzött képzelet  egybeolvadása az a kulcsszféra, amelybõl aztán az autentikus látomás fakadhat.
Lehetõvé tenni a szövetet, melyben megszületik az ilyen látomás, melynek átalakító ereje van, egyidejûleg romboló és gyógyító hatása, lehetõvé tenni az áramlást a medencében, melybõl nem merítünk mindig elég figyelmesen, ha egyáltalán azok akarunk lenni, amik vagyunk: lehetõvé tenni a megismételhetetlen világ megszületését, vagy hadd legyek direkt: a lehetõvé tételnek ezt a funkcióját fogja ellátni az irodalom véleményem szerint a jövõben is.
Tulajdonképpen kevésbé érzem fontosnak, hogy milyen mûfajok, milyen formák,  milyen stílusok fogják majd többé kevésbé népszerû módon feltálalni ezt a funkciót. Persze egyetértek a fenntartással, amely itt teljesen helyénvaló lehet. Elvégre magam is tudom, hogy az elméleti kategóriák és a tipológiai sémák a befogadás szükségszerû támpontjai, de arra nem nagyon alkalmasak, hogy teljes lényünkkel átéljük azokat. Danilo Kis, a múlt század talán legnagyobb jugoszláv írója, aki tíz évvel ezelõtt a halálba vitte a megíratlan oldalakat, melyekkel ez a század egy kis szeletében szegényebb lesz, „Változatok közép-európai témákra” címû esszéjében  nagyon is közvetlenül ír errõl:  „Az irodalmat nem a nyelv eszközével írjuk, hanem egész létünkkel, mítosszal, tradícióval, tudattal és tudatalattival, belsõ szerveinkkel, emlékeinkkel, mindennel, ami egy intésre automatizmussá alakul, spontán metaforává, asszociációvá, irodalmi allúzióvá, idiotizmussá, akaratlan vagy átgondolt idézetté.” Ilyen irodalom születik ma. Így készül ma az irodalom. Ezért van sok nagy szöveg. És lesz még több. Szilárdan hiszek ebben, bár Tertullianus  módjára: „credo qui absurdum est”.
Persze nem  állítom, hogy a   „sikeres szöveg” már automatikusan „nagy szöveg” is lenne. Ma, amikor  az etika és az esztétika iránt közömbös tõke benyomul az emberi lét szinte minden pórusába, mintha a „sikeres szöveg” sokkal inkább kötelezõ volna a szerzõre nézve, mint az a cél, melyhez közelíteni szükséges. Az ilyen szöveg a észlelések és a retorikai aktualitás manírjaiból épül, hiszen „az igazság hadseregének” vak drilljébõl fakad, melyrõl Rilke beszélt. A sikeres szöveg talán valóban az egy bizonyos felismerhetõ ízlés utáni vágy formája, mely uralkodik az ezredforduló képernyõin és lelkeiben. De ha ebben hiszek, mert én is „korunk gyermeke” vagyok, és kevésbé kételkedem abban, hogy az idõbeli kiterjedés nekem mint írónak és olvasónak megmarad mint szükséges rossz, elhomályosítja tekintetünket a „nagy szöveg” felismerésére, melyben a történelmen túli dimenzió egy fedél alatt tanyázik az aktuális társadalmi-kulturális viszonyok szerzõnként egyénített pillanatával.
Ezért nem akarnám eretnek módon kijelenteni: ha a következõ  évezredben is a nyilvános felismerés fog megfelelni a „nagy szöveg” fogalmának, mint a kinyilatkoztatás titkának, mely megváltoztatja az észlelés feltételeit, és az emberi lét megvalósítása elõtt új, imaginárius tereket nyit, vagyis ez a nyilvános felismerés olyan módon felel meg majd az olvasói és írói ambícióknak, ahogyan (ha egyáltalán feltétel még a „nagy szöveg”) észlelni fogjuk még annak a tekintélynek a nyomát, amellyel rendelkezik a félelem és az együttérzés, a szerelem  és a mûvészi képzelet tétova egyensúlya, ha tehát így megy tovább, akkor éppen a külsõ „siker” (a díjak, a státusz, az ismertség, a nemzetközi tekintély, stb.) kérdése válik elhanyagolhatóvá. Akarom mondani, elhanyagolható lesz oly mértékig, amennyire a „nagy szöveg” nemcsak az egyéni álmodozás  lehetõségeit rejti magában, hanem a közös lelkület formáinak ihletét is. Az ilyen forma, amely nem nagyon különbözik a kanonizált formák csoportjától, véleményem szerint a következõ korszakban nagy keresletnek fog örvendeni. Keresett lesz nemcsak azért, mert az ember egyszerûen nem létezhet a másik nélkül, mert másság nélkül és másféleség nélkül nem bírja ki, hanem talán azért is, mivel a valóság reázúduló technikailag kitûnõ képei fölötti lamentálás, amiért önkényes, egyszersmind mindenütt jelenlévõ sokféleségük ellenére sem fedik fel a létezésnek és kimondhatatlanságának több titkát, a végsõ szükséglethez kötõdik, mellyel a kollektív reménybe kapaszkodik: hogy tudniillik ennek az egész kommunikációnak mégiscsak van értelme.
Ez a remény ott van minden kommunikáció mélyén, az irodalmi alkotásokban meg különösen, függetlenül az egyes szerzõk áhított vagy tényleges eredményeitõl. Tehát arról az egyszerû vágyról van szó, hogy emberi mivoltunk megtartsa jogát ahhoz, hogy részesüljön az értelemben. Legyen bár idõleges és változtassa helyét egy szempillantás alatt élményeink pályáin, mellyel fölfogjuk a fölöttünk szálló madárraj röptét, és a könyvolvasás lassúságával is, de ezt az értelmet még mindig nem lehet megsejteni túl a tapasztalatokkal teli, vérbõ, lüktetõ plazmán, melyben a képzelet egyesül a bennünk lakozó isteni elemmel: éspedig – egyszerû, de nem szükségképpen helytelen szavakkal – túl a valóság hiteles átélésén. Az irodalom teremt ilyen értelmet. A legkedvezõbb esetekben lehetõvé teszi az olvasó számára az ismert világ legvégsõ határáig való eljutást, mely világ szüntelenül változik, és a fantáziánk használatára késztet bennünket.
Nem igaz, hogy vannak fantáziátlan emberek, csak keveset edzik a képzeletüket, alig figyelnek  rá, és nem lüktetnek együtt annak ritmusával. A fantázia ritmusa – érintve bár az ismeretlent és a még nem tapasztaltat – ott hullámzik az anyának földdé és a napnak szívvé, az északi erdõk feletti mennydörgésnek az asztali lámpa remegésévé való metaforikus átalakulásában, valójában ott csapkod mindannyiunk körül. A kinyilatkoztatás, hogyan lehet megragadni a hullámok taraját e ritmus közepette, nem  adatott meg bárkinek. Némely kiválasztottak íróként fogják ezt megénekelni kevés kiválasztott olvasó és írástudók kicsiny csoportja számára, oly hangon, melyet a különbségtételhez és figyelemhez  szokott  fül aligha keverhet össze e hullámok zúgásával.
Fölösleges hangsúlyozni, hogy nem hihetünk a katasztrófák megjóslóinak, akik a mai világot a metafizikai nihilizmus betetõzéseként fogják fel. És épp oly kevéssé érdekelnek a „korszellem” szolgálatkész prókátorai, akik a szimbolikus meg a társadalmi rend status quo-ját értelmezik az egyedüli lehetõségként. Sokkal szívesebben olvasom az olyan mûalkotásokat, melyekben háttérbe szorul a kor minden dilemmája,  mivel az ilyen mûvekben domináló hangban ott az álmok minõsége és azon egzisztenciális átalakulásoké, melyeken keresztül fölfoghatom tulajdon korlátok közé szorított életem dilemmáját. Nem a kinyilatkoztatás a megfelelõ kifejezés. A fokozatos fölismerés, bár nem pontról pontra. Inkább a tartás elsajátításának folyamata, mely lehetõvé teszi, hogy az órák kényszerû múlása ösztönözze a haj növekedését, ám nem képes betörni a képzelet tüdejének tereibe. Az ajándékba kapott szabadság elsajátításának és gondozásának folyamata, e gyöngéden pihegõ szabadságé, melyet a kiválasztott mûalkotások, melyeknek ideje „örök”, gyöngédséggel írnak le, talán mert ez az önmagáért való szabadság tudja, hogy valószerû és nem kell megszakítania kapcsolatait a külvilággal.
Nem  a szükség mindennapi kényszere által kiváltott visszavonulás valamely „elvarázsolt” változatáról beszélek tehát. Itt nincsenek aszkéták sem misztikusok, csak a kisvárosi történet, melyben egy éjszakai magányos írja és legalább egy másik ilyen magányos olvassa az érzékeny elmélkedést egy másféle szükségszerûségrõl, amely megsúgja nekünk, hogy a belsõ ritmussal való összhang megköveteli a külsõ valósághoz való alkalmazkodást. Az ilyen mûvet így bizonyára nehezebb leírni történelmi, politikai és társadalmi dimenziók nélkül, bár e dimenziók gyakorta jó keretet kínálnak a szövet azon lüktetéséhez, amirõl tulajdonképpen beszélek. Benne összpontosul a figyelem az elégikus idõ metafizikájára,  a megbízhatóság új szabályainak és új formáinak elfogadására, a barátság nagyszerûségére és az árulás mélységére, a reszketõ intim képekre, idõlegességükre és az abszolút valószerû szövetség utáni vágyakozásra.
Az ilyenfajta szövetséget, melyben nem volna célszerû nem észrevenni az etikai összhang keresését, a jellem tapasztalata szüli meg a mûalkotásban. Azaz hús-vér emberek irodalmi szempontból tökéletesen megrajzolt élete kell hogy magával ragadjon bennünket. Magány és vágy, emlék és szenvedély, kollektív elõítéletek és befelé nézõ következetesség szólítja egymást a meg-nemértés sötétjérõl, lüktetõ szövetét alkotva a megváltás lehetõsége tapinthatóan valós tapasztalatának, ami épp annyira intelligibilis, mint amennyire  titokzatos.
Amikor az irodalmi vízió képes mindkettõre, túléli korát. Mondhatom, hogy hiszek az ilyen többlet lehetõségében. De minden további nélkül elismerem, hogy elfogult vagyok, hiszen számomra teljesen világos, hogy a talányos jelek híradásai az irodalmi mûben csak azon kisebbség számára hozzáférhetõek, akik különbséget akarnak tenni a pillanat mint az örökkévalóság lírai kristályosodása és a tegnapi hírekrõl szóló tetszõleges locsogás között, amit  ma gyakran  értelmeznek a kor ízlésével, a millennium diktátumával való összhang netovábbjának, De a jövõ hangjai csak azon kisebbségek ölébõl születhetnek, melyek fenntartják a különbözéshez fûzõdõ jogukat, hiszen ahol mindenki beszél, nem beszél senki. A kisebbségi hangok talán valóban a fájdalom és a remény leírásából erednek, de a fájdalom és a remény arra ösztökél bennünket, hogy elgondolkodjunk létezésünk lehetõségeirõl, az elgondolkodás pedig elviselhetõbbé teszi életünket. Ilyen rekord  pedig csöppet sem elhanyagolható az irodalom szempontjából.

GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

DEBELJAK, Ales
DEBELJAK, Aleš
A csend szótára
Jelenkor, 1996

Otthon és külföld
Jelenkor, 1998

Az eltört korsó
Szlovén esszék
Jelenkor, 1992

„Az elfelejtett nyelv:
természet és költészet”
Magyar Lettre Internationale, 20

„Ljubljanai mákvirág”
Magyar Lettre Internationale, 33

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu