A mai történettudományról szólva Marc Bloch egyik, 1944-es tragikus és hõsies halála következtében befejezetlenül maradt szövegébõl szeretnék kiindulni.
„A történetírás nemcsak a mûködõ, hanem a gyermekkorát élõ tudományok egyike is, mint minden olyan tudomány, amelynek tárgya az emberi szellem, ez a racionális megismerés területére késõn érkezett jövevény. Jobban mondva régóta létezik mint az elbeszélés embrionális formája, régóta tele van zsúfolva fikciókkal, és még régebb óta kötõdik a közvetlenül megragadható eseményekhez – ennek ellenére ifjúkorát éli mint az elemzés elméleti módja.”
Mikorra datálhatjuk ez utóbbi forma megjelenését? E tekintetben osztom Reinhart Koselleck német történész véleményét: a történelem fogalma és tudománya a 18. század második felének szülötte. A felvilágosodás terméke éppúgy, mint a politika, a vallás és a gazdaság korábban nem létezõ fogalma.
Nem foglalom itt össze a történettudomány hosszú elõtörténetét, amely az antik görög történelemfogalom megjelenésével indul, s a kutatást, vizsgálódást, majd a vizsgálódás eredményét, az elbeszélést jelenti, majd az idõszámításunk elõtti 5. században Hérodotosznak, a „történelem atyjának” írásait. A középkorban nincs elméleti történetírás. A humanista 16. század kettõs lökést adott a történeti gondolkodásnak. Egyrészt a morál, az etika folyamodott a történelemhez, amelyet magistra vitae-nek tekintett; ebbe az áramlatba tartozik Montaigne, aki az emberi mivoltot kutatta… Másfelõl némely 16. század végi szerzõ olyan történetírást követel, amely egyetlen fontos ismeretet sem hagy figyelmen kívül. Innen származik a tökéletes történetírásról szóló elképzelés, amely megelõlegezése a késõbbi Annales folyóirat totális vagy globális történetírási törekvésének, ahol szükségképpen a retorikai és irodalmi igényesség is megjelenik. Az irányzat legeredetibb szerzõje, aki legmesszebbre ment el ebbe az irányba, Lancelot de La Popeliniere, aki 1599-ben javaslatot tesz Franciaország történetének felülvizsgálatára – meg kell szabadítani a legendáktól és a mítoszoktól, mondja –, és amellett érvel, hogy a történelemnek ki kell dolgoznia és be kell mutatnia az okokat, a gyökereket és a fejlõdés menetét, azaz magyarázattal is kell szolgálnia.
Amikor a 18. század második felében megszületik a történelem modern, racionális koncepciója, megjelennek azok a hangok is – fõként Voltaire-é és Chateaubriand-é –, amelyek új, másfajta tartalmat várnak el a történetírástól, mint amit az uralkodók, az udvarok, a csaták, az anekdoták, az apróságok leírása jelent. Chateaubriand ezt írja: „Lezajlott egy nagy forradalom, és készülõdik egy nagy forradalom: Franciaországnak át kell írnia évkönyveit, hogy összhangba hozza õket az értelem fejlõdésével.”
Az a követelmény, az a munka, amely ma elõttünk áll, messze meghaladja Franciaország évkönyveinek megújítását. Az egész történelmet újra kell gondolnunk, elindítanunk abba az irányba, hogy része, sõt, elõfutára legyen annak a nagy átalakulásnak, amelyet ma a világ, minden társadalom és a tudás (az értelem) átél, és vele együtt mi is.
Egy pillanatra azonban térjünk vissza a múltba. A 19. század Nyugaton kettõs értelemben is a történetírás százada volt. Elõször is ekkor alakul ki az a felfogás, amely a történelmet racionális ismeretnek, az alapvetõen tudományos tárgyak egyikének tekinti. És ez az a század, ahol a történelem mindent eláraszt és bekebelez – egyént és társadalmat, politikát, gazdaságot, vallást, filozófiát –, méghozzá a nemzet zászlaja alatt.
Mit válaszoljunk a 19. századnak, a tudomány és a nemzet századának ma is égetõ két nagy kérdésére? Tudomány-e a történetírás? Van-e értelme a történelemnek, és a nemzet adja-e ezt az értelmet?
Igen, a történetírás tudomány, de azon tudományok egyike, amelyek különböznek a természet- és élettudományoktól. A társadalomtudományok, ha akarjuk, a társadalom- és embertudományok sajátossága abból fakad, hogy idõbeli tudományok, hogy a véletlen és a szükségszerû egyszerre van jelen bennük, hogy az egyénivel és a társadalmival foglalkoznak, hogy nem vonatkozik rájuk a szigorú értelemben vett determinizmus (de az asztrofizika nem éppen mostanában hozta-e a tudomásunkra, hogy a világegyetemnek is van története, a biológia és az orvostudomány nem volt-e kénytelen elismerni, hogy a testnek is van története?), és végül, hogy a szellemre és az anyagra egyaránt figyelnek, mert feltételezik, hogy ez a dichotómia tökéletesen helytálló.
A történettudomány ezen belül tudomány azért, mert szemhatára, mint a többi tudományé is, az igazság. A relativizmus úgy jelenik meg a fizikában, hogy a fizika attól még nem szûnik meg az igazságot keresni; a történelmi relativizmus az igazság sokkal rugalmasabb fogalmához vezet, ám nem szabadulhat meg tõle, különben az irracionalitásba süllyed.
A történettudománynak tehát alapvetõen az adja tudományos jellegét, hogy racionálisan gondolkozik. Ebbõl két további tudományos vonás következik. A történettudomány nem ismeri a törvényeket: a többi társadalomtudományhoz hasonlóan a szabályszerûségeket keresi. Tudományos módszereket használ a kutatásban és a történelmi tények kezelésében. A módszereket szabályok határozzák meg, illetve igazolhatónak kell lenniük. Az a történetírás, amely a racionalitásnak ezen a körén kívül esik, csak fecsegés, mese és jósolgatás. […]
A felvilágosodás és a 19. század beiktatott egy episztemológiai törésvonalat, amely létrehozta a történetírást mint tudományt. Ezzel nemcsak tisztán tudományos, racionális célja volt, hanem ideologikus oka is, nevezetesen az, hogy a haladást felváltotta az evolucionizmus. A történelemnek értelme volt, a haladás lépett a gondviselés helyébe, és megõrizte a teleológia bizonyos kellemetlen következményeit; de ami még ennél is rosszabb, a 19. századi nyugatiak és a történészek többsége szemében a haladás a nemzettel azonosult, mégpedig a francia forradalom ösztönzésére, amely két, valójában nehezen összeegyeztethetõ eszmét dolgozott ki: az emberi jogok eszméjét és a nemzeti eszmét (amely hamarosan nacionalista eszme lett). A nemzet, még ha nem is fojtotta bele a történettudományt a nacionalista eszkatológiába, legalábbis nemzeti keretek közé szorította, s így igen könnyen túllépett saját legitimitásán, hogy korlátokat állítson fel és határokat húzzon meg, amelyek elfedték az elengedhetetlen mélységû, magasságú és szélességû perspektívákat és akadályozták érvényesülésüket.
[…]
A történészek azonban egy olyan hibát is elkövethetnek, amelyet Lucien Febvre a történész legfõbb bûnének nevezett: ez az anakronizmus. Történeti munkának tekinthetjük-e azt a mûvet, amely a kereszteshadjáratokat gyarmatosító vállalkozásként fogja fel? A kereszteseknek, akiknek semmiféle érzékük nem volt a történelem és a történelmi fejlõdésnek megfelelõ változások iránt, megbocsátható, ha azt hitték, hogy zsidó kortársaik azonosak Krisztus kortársaival, így hóhéraival; a 20. század történészeinek nem bocsátható meg, ha a kereszteshadjáratokat a gyarmati rendszer szemük elõtt zajló felbomlásának fényében vizsgálják. A történelmi kritika egyik legfõbb feladata az, hogy a történész észrevegye, elemezze és feltárja azt a nyomást, amelyet a múlt átértelmezése érdekében a jelen gyakorol rá. […]
A 19. századi történettudománynak én három nagy vívmányt tulajdonítok. Az elsõ a tudományos módszerek kidolgozása: az archívumok felállítása, az olyan tudományos intézmények létrehozása, mint Franciaországban a Nemzeti Oklevéltár vagy Münchenben a Monumenta Germania Historica – azaz az okmányok mint történelmi források meghatározása, a történelmi segédtudományos technikák kialakítása, köztük a kronológiáé, amelyrõl nem lehet elégszer elmondani, hogy nincs történelem kronológia nélkül. […]
A második vívmány annak a definíciónak a kidolgozása, amely lehetõvé tette, hogy a történelem teljes jogú tagja legyen a 20. századi humántudományok együttesének. A meghatározás Fustel de Coulange-tól való (1830–1889), majd a 20. század elsõ felében Marc Bloch dolgozta ki pontosabban. Eszerint a történelem azoknak az embereknek a tudománya, akik az idõben létezõ társadalomban élnek. A három kategória egyformán fontos, és erejüket épp a köztük lévõ kapcsolat adja. A történelem tárgya a valamennyi területen (mindennapok, anyagi, technikai, gazdasági élet, társadalom, hiedelmek, eszmék, politika stb.) egész lényével (testét, érzékenységét, mentalitását is beleértve) létezõ és cselekvõ ember, saját egyedisége, de fõként közösségisége alapján (innen a jelentõsége a társadalmi struktúrák és mûködésük tanulmányozásának), az idõben elhelyezve. […] Melyik meghatározásnak mond ellent ez az emberközpontú definíció? Ennek: „A történelem a múlt tudománya.” Marc Bloch megjegyzése nem tûr ellenvetést: „Már maga a gondolat is képtelenség, hogy a múlt mint olyan tudományos tárgy lehet. Hogyan lehetnének olyan jelenségek racionális megismerés tárgyai, amelyeknek nincs más közös vonásuk, mint az, hogy nem jelenkoriak?” És hangsúlyozzuk még egyszer: a történelem nem is a múltbéli vagy a múltban élõ emberek tudománya, hanem az idõben, a változások közepette élõ embereké.
A 19. századi történettudomány harmadik nagy vívmánya inkább zárványnak, mint ma is élõ vívmánynak tekinthetõ. Abból ered, hogy a történész letette a fegyvert a történelmi dokumentum elõtt: naivan hitt az okmánynak abban a képességében, hogy mihelyt a hitelessége bebizonyosodott, képes kitermelni a történelmi ismereteket. Ennek a mozgalomnak, a historicizmusnak az érdeme, hogy megmagyarázta, mi történt adott pillanatban (noha ez a pillanat igencsak korlátozott), és hogy egy olyan speciális tudománytól, a történettudománytól kért hozzá segítséget, amely logikai folyamatokat használ fel. A mozgalom Németországban, Ranke (1795–1886) megjelenésével érte el tetõpontját, aki a történetírás elé a következõ hõsies, ugyanakkor korlátozott célt tûzte ki: „fel kell virágoztatnia a valóban pozitivista történetírást, amelynek nincs más célja, mint feltárni az egykor volt eseményeket úgy, ahogyan valóban megtörténtek, a források kritikai tanulmányozására támaszkodva.” A historicizmus fokozatosan gyengült abban az idealista 19. században, amely olykor történelmi messianizmushoz vezetett, sõt bizonyos náci elméletek ihletõje is volt, de egy tudományos eszményképé is, az úgynevezett pozitivizmusé, amely menekült az eszméktõl és a történelembõl kitiltotta az okok keresését.
Ebben a rövid történeti áttekintésben nem idéztem Marxot, mert hatása a történetírásban igen korlátozott volt. Elõször is azért, mert történeti poggyásza meglehetõsen sovány volt, de fõként azért, mert a marxista utókorban a történelmet teljesen megszállta és eltorzította a marxizmus-leninizmus. Gramsci hiába figyelmeztetett rá, hogy a „történelmi materializmus” kifejezésben a fontos szó a „történelmi”, ez a tudományos a kettõ közül, nem pedig a „materializmus”, amely a metafizika körébe tartozik.
Ranke valójában, ha ellensége volt is a nemzeti történelmi elméleteknek, elszegényítette a történeti gondolkodást azzal, hogy túlzott jelentõséget tulajdonított a politika- és diplomáciatörténetnek. Minthogy ez a történetírás nem tûnt el, csak megismételhetjük Lucien Febvre-rel: „A historizáló történetíráshoz kevés kell. Igen kevés. Szerintem túl kevés.”
A 20. század elején korlátai, tévedései miatt egyre több kritika éri ezt a tudós és historicista történetírást, amelyet „pozitivistának”, „eseménytörténetinek”, „historizálónak” neveznek, és egyre erõsebb az igény a történetírás megújítására. A folyamat tetõpontját az jelentette, amikor Marc Bloch és Lucien Febvre Párizsban megalapítja az Annales d’histoire économique et sociale címû folyóiratot (1929). Mindenesetre szeretném hangsúlyozni, hogy a 19. századi lázadás a pozitivista történetírás ellen lényegében a dokumentum, az esemény és a történeti tény felfogása ellen irányult – ez minden. A pozitivista történetírók naiv hitével szemben ugyanis sokan rájöttek, hogy – Paul Veyne szavaival – a történetírásnak „harcolnia kell a források által rákényszerített látásmód ellen”. Michel Foucault a „dokumentum megkérdõjelezésében” úgy határozta meg a történetírást mint ami „a dokumentumokat monumentumokká alakítja át”, azaz ahelyett, hogy megfejtené az ember által hagyott nyomokat, nagy tömegû alkotóelemet sorakoztat fel, amelyeket aztán elkülönít, csoportosít, igazol, egymással összefüggésbe hoz, majd megalkotja belõlük a nagy egészet. Még egyszerûbben szólva, az eseményt, a történeti tényt a történész nem a forrásokból nyeri. Azok az õ teremtményei. A történelem tehát így válik végleg tudománnyá, hiszen minden más tudományhoz hasonlóan meg kell alkotnia saját tárgyát.
[…]
A történettudományhoz 1950 és 1980 közt különbözõ fontos kiegészítések születtek az Annales szellemében. Fernand Braudel például arra hívta fel a figyelmet, hogy a történeti gondolkodást a hosszú távú történelmi folyamatokba kell beilleszteni. […] Az Annales szellemében dolgozó történészek elmélyítették a párbeszédet az etnológiával, és kidolgozták a történeti antropológiát, amelyet André Burguière totalizációs eljárásként vagy még inkább a különbözõ valóságsíkok összekapcsolásaként határozott meg, és a módszer elõképét Tocqueville Histoire des mœurs-jében látta.
Ezek a történészek egy mentalitástörténetet, valamint egy képzet- és képzelettörténetet is felépítettek. Innentõl fogva a történelmi valóság immár két tényezõ együttese, a tények valóságáé és a tudatban megjelenõ visszhangjuké: ténybeli valóság és képzetbeli valóság. A mentalitások története pedig kiegészül az értékek történetével, valamint a tudatban és a magatartásban tükrözõdõ eszmekényszerek történetével: intellektuális történelem és mentalitástörténet lép a régi eszmetörténet, a német Geitesgeschichte helyébe.
Nem kell azonban eltúlozni az új mentalitástörténet jelentõségét, nem nehezedik rá a történeti fejlõdésre végsõ mozgatórugóként. Sok történész, akit zavarba hozott a gazdaság mint elsõdleges és általános mozgatórugó elméletének összeomlása, beérte helyette a mentalitásokkal. Ez ugyanolyan tévedés, mint az elõzõ. Van még egy új terület, amely jelentõs helyet foglal el a történetírásban: a kultúrtörténet, amelyet ugyancsak általános történelmi mozgatórugó minõségben használtak. Holott a történelmet és a történelmi fejlõdést a kultúrával magyarázni ahhoz hasonlítható tévedés, amely a gazdasági kauzalitással operált, még ha a kultúrtörténet hidat jelent is az antropológiához, és könnyebben integrálhatóvá teszi az emberi realitásokat, ami a civilizációs eszmének kevésbé sikerült.
Mindezen gazdagodások ellenére 1980 körül az Annales által meghatározott történetírás mind több jelét adta a kifulladásnak, és erõs kritikai össztûzbe került. Így François Dosse arra hívta fel a történészeket, hogy próbáljanak meg visszatérni az Annales elsõ lendületéhez és a globális történelmi diskurzushoz, hagyjanak fel a merev, a múltat dicsérõ történetírással, amelyet a jelen-múlt közti szakadék csapdája tart fogva, és adják vissza az esemény értékét a történelemben. Az Annales történetírásának válsága a történetírás nagyobb, általános válságának része. Ennek okait itt nincs mód felsorolni, így csak három észrevételt fûznék hozzá.
Ha válságon egy rendszer lebontását értjük, a zavaroknak és turbulenciáknak azt a szakaszát, amely Gramsci elmélete szerint elõkészíti egy új rendszer felépítését, és amely jóval gazdagabb ígéretekben és az intellektuális erõfeszítésre szóló felhívásokban, mint a romok kétségbeesett szemlélésében, akkor igen, a történetírás válságban van. Én azonban szívesebben beszélek „hangsúlyáthelyezésrõl”, mert ez a szó jövõorientált, míg a „válság” túlságosan is a múlt felé fordul. A múlt továbbélõ örökségét persze fel kell ismerni, de meg kell tudni szabadulni a múlttól, hogy nosztalgia nélkül, kritikus, konstruktív és elszánt tisztánlátással építhessük az újat.
A válság a társadalomtudományok egészét sújtó válság része, amely viszont része az egész társadalmunkat és globális tudásunkat sújtó válságnak. Ezt nem azért mondom, mert ködösíteni akarok, hanem mert szeretném megvilágítani a probléma és a feladat nagyságát, és hangsúlyozni, hogy kisebb igazítások vagy visszafordulások már nem elégségesek: a történelem és a tudomány egész tömbjét kell derékon ragadni. […]
Végül szeretném felsorolni, részletes indoklás nélkül, amire itt nincs mód, a történelmi kutatás legfontosabb feladatait, amelyek számosak és nagyívûek, hiszen a társadalomtudományok, a társadalom és a tudás változásának idõszakát éljük.
Új kapcsolatokat kell kiépíteni a társadalomtudományokkal. Én a maga részérõl egy olyan történeti antropológia megteremtése mellett vagyok, amely egybefogja a történelmet, a szociológiát és az antropológiát, és amely a társadalmak idõbeli változásait kutatja és magyarázza, minden szinten.
A történetírásnak ismét fel kell lelnie saját szintetizált tárgyát, és meg kell törnie azt a vonalat, amely katasztrofális módon szétszabdalta a történelmet politika-, társadalom-, gazdaság-, kultúra-, mûvészet-, jogtörténetre, és így tovább.
A történetírás szemantikájának meg kell tisztítania saját fogalmait és kategóriáit, túl a passzív filológián, és újra kell olvasnia saját dokumentumait, a rájuk rakódott értelmezésektõl mentesen.
A források tanulmányozásának túl kell lépnie a szövegeken; dokumentummá kell minõsítenie a képeket, a régészet eredményeit, a tájakat stb. És egy napon majd arra is gondolnunk kell, hogy behatároljuk a lyukakat, a dokumentálatlan részeket, és létre kell hoznunk a hallgatások történetét.
A történettudománynak el kell sajátítania és saját céljaihoz alkalmaznia az informatika eszköztárát, hogy új felfedezésekhez jusson.
A történetírásnak együtt kell kezelnie az egymáshoz tartozó tényeket és képzeteket. A történelemnek legalább annyira része a képzetvilág, mint a tények valósága.
Az összehasonlító történetírásnak az általános történetírásra tekintettel kell fejlõdnie. El kell tehát szakadnia a Nyugattól, és feltárnia a látens történelmi struktúrákat.
Újabban a történetírás memoárokkal ostromolja a történelmet. Ami termékeny fejlemény, hiszen a memoár az életet hozza be a történetírásba, ám különbséget kell tenni a jó, az igazság szenvedélyétõl vezérelt, és a rossz, azaz az agresszív és romlott szenvedélyektõl fertõzött, nevezetesen a nacionalista memoárok közt.
A történetírásnak meg kell próbálnia, hogy racionális részt vállaljon a jövõbõl. Ezt nemcsak a futurológia kudarca követeli tõle, hanem a régi és új, a jövõre vonatkozó agyszülemények elszabadulása is. Óvatosan ki kell terjesztenie fennhatóságát a múlton és a jelenen túlra, hogy minél kimerítõbben tudjon válaszolni a kérdésre: „Mire való a történelem?” Hogy racionálisan válaszolhasson a kérdésre: „Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk?”
Hatalmas, lelkesítõ feladat. És visszatérek elõadásom elejéhez: a történettudomány még gyerekkorát éli. Ám nagy reményekre jogosít. Munkára tehát!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu