Chet elválaszthatatlan volt a trombitájától. Vele együtt is temették el. Külön fehér ládikában tették a barátai a koporsójára. És a koporsó is, melyben Chet feküdt, fehér volt. Nem azért, mintha Chet a megtestesült tisztaság lett volna* Távolról sem. Idõnként nagyon kellemetlen tudott lenni. A nõit pont úgy csalta, amilyen õrülten szerette õket. Szóval minden volt õ, csak hófehér nem. Barátai mégis (anélkül, hogy összebeszéltek volna) úgy határoztak, hogy fehér koporsóban temetik el. Mert Chet Sanders angyal volt.
Alacsony röptû angyal.
Trombitás angyal.

Ezerkilencszáznyolcvanhárom október huszonharmadikán Chetet eltemetik egy New York-i temetõben. A temetést titokban tartják (az imádók ezrei miatt, mert hiszen Chet megannyi dzsesszrajongó példaképe volt). Barátai azon a napon némán állják körül a sírját, amelybe csendesen leereszkedik a fehér koporsó és benne a fehér ládika a trombitával. Alig lehetett hallani a motor berregését, amely lassan eresztette alá a koporsót a megásott gödörbe – mintha  a koporsó elsüllyedt volna a temetõ sûrû, fekete földjébe.
Chet története persze sokkal korábban kezdõdik. Ha pontosak akarunk lenni, harminckilenc évvel korábban az Egyesült Államok egy kis déli szövetségi államában. Chet apja (szintén Chet) kereskedõ volt, szabadidejében pedig zenész. Bendzsón játszott, noha mindig is trombitálni szeretett volna. Fiának ezért habozás nélkül trombitát vett – megvalósulatlan álmainak hangszerét.
És ez volt az elsõ lépés ahhoz, hogy fia (szintén Chet) legyen  a világ egyik leghíresebb trombitása.

Amikor ezerkilencszáznyolcvanhárom október huszonharmadikán trombitájával együtt fehér koporsóban leeresztik a sírba, apja már húsz éve halott. Chet pedig a halála napján (alig egy héttel a temetés elõtt, éjfél után negyven perccel, a párizsi Olympia zsúfolásig megtelt hangversenytermében rendezett díszhangversenyt követõen) alig pár hónappal több harminckilencnél, de arca hamuszürke és  csupa ránc, a szeme halotti, üveges és olyan kihunyt, mint a nyolcvan éveseké. Csak trombitájának hangja szólt halálának éjszakáján is lágyan és bánatosan, mint az elsõ napon, amikor apja megvette és nekiajándékozta az öreg katonatrombitát, és a kis Chet még ott, a boltjuk udvarán, elõször életében az ajkához illesztette, és eljátszotta rajta az amerikai himnusz elsõ akkordjait.

Attól a naptól kezdve Chet többé nem eresztette ki a kezébõl a trombitát. Magával vitte az ágyába, az iskolába, igen még a templomba is azzal ment vasárnaponként. Szinte hozzánõtt a hangszer. Még ma is mindenki a trombitás fiúként emlékszik rá szülõvárosában, azok is, akik nem ismerték jól a  muzsikáját.
Chet egyre csak játszott. Hihetetlen hallása volt. Bármely dalt eljátszott a trombitán, amit egyszer is hallott. Amikor tizenhat éves lett, odahaza mindenki úgy hívta, a „mi trombitás James Deanünk”. Olyan volt, mint James Dean. Olyan szép. Olyan külsejû. Olyan szomorú. Szinte sose beszélt. De ha mégis, akkor csak a trombitájával.

Egyszer a vasárnapi bálban eljátszott egy dallamot. Ezen a címen konferálták be, „Megérintem az ajkad”.  Nagyon szép zenei téma volt. Egyszerû és tiszta. Egyetlen egy dallam, amely két szinte hasonló, ritmikailag mégis különbözõ változatban megismétlõdik. A dal lett egy pillanat alatt a helyi sláger. Ezt dünnyögték a parasztok a kombájnjaikon, a pincérnõk az útmenti büfékben, a diákok az óraközi szünetekben, a szerelmesek az autókban, a magányos éjszakai mellékutakon, még a helyi plébánost is hallották, hogy ezt dúdolta, amikor kerékpárján elhajtott Webbék cukrászdája elõtt. Persze senki sem gondolta, hogy ez volt Chet Sanders elsõ trombitára írott szerzeménye. Késõbb, pár év múlva, amikor a szerzemény megjelent lemezen, és meghódította Amerikát (a lemeznek is  „Megérintem az ajkad” volt a címe), Chet szülõvárosának lakói jól ismerték, és büszkék voltak rá, hiszen ez a melódia köztük született, és városuk egy darabját vitte el a messzi, beláthatatlan nagyvilágba.
Chet akkor már Memphisben játszott a híres Lonnie Johnson zenekarával.

Chet csendes és titokzatos fiatalemberként él szülõvároskája emlékezetében. Tanítónénije, Sippie Wallace arra is emlékszik, hogy jó tanuló volt. (Pedig nem igaz. A dicsõség tette Chetet „jó tanulóvá”. Ilyen híres zenész, mint amilyenné Chet vált késõbb, fiatalon mégsem lehet rossz tanuló! – kiáltotta az öreg Sippie. Biztosak lehetünk benne, hogy az idõs tanítónéni, aki élete végére megvakult, valóban bizonyos volt benne, hogy az õ Chetje véges végig kitûnõ volt. Igazából azonban alig tudta végigbukdácsolni  az iskolát, hiszen a legtöbb idõt azzal töltötte, hogy a szülõvároskája feletti kiserdõben a trombitájával társalkodott.) Mások is udvarias és csendes fiatalemberként emlékeznek rá a városából. Tony, a fekete cselédlány emlékszik, hogy feketék temetésein játszott, pedig ez akkor nem volt valami népszerû dolog, fõként neki nem* Fehér ember létére fekete temetéseken trombitál! „Megérintem az ajkad”. Az ilyen embert akkoriban tüstént kiközösítették a fehér társadalomból. Az öreg fekete Tony szerint Chet nagyon bátor fiatalember volt.
Leginkább azonban a lányok emlékezetében maradt meg Chet. A vele egykorú lányokéban. Szép volt, mint James Dean, és trombitán játszott. Néha valamelyik leányzó elhívta magához a verandára, este, ha nem voltak otthon a szülei. Kevert egy korsó limonádét sok cukorral és jéggel* Chet a veranda közepén állt, és játszotta a  „Megérintem az ajkad”-at, a lány meg a hintaszékben ült, legyezte magát a szoknyája szélsõ fodrával, és ahogy a zene erõsödött, mind följebb és följebb húzta. Teljesen begõzölt a trombita varázslatos hangjától, amit Chet gyöngéd és nedves ajka csalt elõ. Mikor a déli éjszakában a holdvilágnál megvillant a lány alsószoknyája és alatta a napsütötte bõre, fel egészen a sötét köldökéig (ilyen magasra húzta fel a lány a szoknyáját), Chet abbahagyta a játékot. Letérdelt a lány lába közé, és ajkával alámerült az illatos déli virághoz.
Igen, ilyen szép volt. Mesélik a lányok.

Chet abban az idõben, mielõtt elment volna játszani Memphisbe, komolyan járt egy lánnyal. Clarával. Egy farmer, Jennings lányával. Jennings lóvontatta ekével mûvelte a maga pár hektár földjét, ami azon a vidéken, ahol a farmok olyan nagyok voltak, hogy reggeltõl estig sem lehetett bejárni õket, és traktorral meg kombájnnal mûvelték a földet, ez maga volt az elmaradottság és a szegénység. Jenningsék szegény farmerek voltak. Clara és Chet szerették egymást. Miután Chet elment Memphisbe, Clara férjhez ment, és pár hónap múlva fiút szült. Beszélték, hogy a gyerek Cheté.
Clara egyszer elmondta, elmentek az erdõbe, Clara leült a kivágott fára, õ meg a fák koronáinak játszott, és Chet megmondta neki, hogy akkor fog meghalni, amikor úgy érzi, hogy elszállt belõle a zene. Igen, így mondta valahogy, talán nem ezekkel a szavakkal, de Clara pontosan emlékszik, hogy hirtelen, a zene közepén megállt, ránézett és azt mondta: – Ha elhagy, meghalok. – Õ, Clara azt gondolta, hogy ezzel õrá gondolt. Rámosolygott Chetre és azt mondta – De hisz tudod, hogy szeretlek, és hogy sose foglak elhagyni* – Nem – mondta Chet, – meghalok, ha már nem tudok játszani*
Clara az esküvõje után hamarosan máshová költözött. Csalódott volt. Dühös. Becsapottnak érezte magát. Azt mondta, nem várta, hogy így, búcsú nélkül fogja elhagyni. Pedig Chet elbúcsúzott tõle, csak a lány biztosan nem értette. Mielõtt elment az elsõ hajnali busszal Memphisbe, este eljött Claráék háza elé, és játszott késõ éjszakáig. Azt játszotta, „Megérintem az ajkad”. Játszott egy másik melódiát  is. Kurtát és rövidet. Csak néhány sóhajnyit tartott, és ismételte egész éjszaka. Késõbb, pár év múlva ebbõl a zenei témából bontotta ki a búcsú és a feledés legszebb kompozícióját: „Istenhozzádot mondok, mert szeretlek”.
Clara nem sejtette, hogy akkor, amikor  végkimerülésig játszott az ablaka alatt, tulajdonképpen a zenéjével vallotta meg, hogy sajnálja, hogy elmegy tõle, hogy elhagyja õt.
– Különben jobb így. Meghaltam volna mellette. Rávett, hogy zárkózzunk be a garázsukba, feküdjünk a traktor alá, és szívjuk be a benzingõzt. Minden nap egy órát feküdtünk a traktor alatt, és Chet az orrom alá dugta a mûanyag-csövet: „Szívd be, szívd be, mélyen szívd be, és meglátod, milyen színû a zene”, így unszolt. Folyton rosszul voltam. Jó, hogy elment. Hála Istennek, megszabadultam tõle.

Memphisben a fekete Lonnie Johnson bárjában játszott. A nagy autodidakta zenésznél, aki a blues-lemezeibõl gazdagodott meg. Abban az idõben, amikor a fiatal Chet eljött a zenekarába, Lonnie már hanyatlóban volt. Bárja és dzsesszklubja a jó dzsessz és blues ellenére is mindig félig üresen állt. De az elsõ hét után, hogy Chet játszani kezdett Lonnie Johnson klubjában, megnõtt a látogatottság. Az új trombitás felkavarta a memphisi külvárost. Egy fehér, aki úgy  trombitál, mintha fekete volna! Tódultak az emberek. A színpad elõtt álltak, és bámulták a sovány fiatalembert, aki lehunyt szemekkel játszott a trombitáján. A zenészek is el voltak ragadtatva. De Chetnek senki se szólt egy szót sem. Csöndben, szó nélkül és féltékenyen lesunyt szemmel mentek el mellette az öltözõben. Senki sem tett említést a játékáról. Bizonyára Chet sem vette észre, hogy a különbözõ bõrszínû és testmagasságú emberek szõlõfürtként csüngtek a zenészek kis pódiuma körül, és tátott szájjal bámulták õt meg a trombitáját.
A dzsessznek és a blues-nak szentelt, „A blues gyökerei” címû tekintélyes folyóirat újságírónõje, Holly Goligthly „Trombitás angyal” címû cikkében ecsetelte Chet játékát. Õ nevezte elõször angyalnak. Meglehetõsen érzelmes cikkében azt írta, hogy a fiatal muzsikus, Chet Sanders egyáltalán nem játszik a trombitáján, hanem megszólaltatja, hogy Chet tulajdonképpen nem is zenész, hanem költõ. Mint a blues meg a dzsessz tapasztalt ismerõje könnyen megállapíthatta, hogy Chet zenéjének ereje az egyszerûségben és a tisztaságban rejlik. „Chet Sanders,” írta Holly Goligthly újságíró, „egészében ragadja meg a zenei témát, és egyszerûen, könnyeden végigjátssza; amikor hallgatjuk, az az érzésünk, hogy minden hangot külön hallunk, ugyanakkor belénk hasít a bonthatatlan egész, amely hihetetlenül derûs energiával hatol belénk. Ezért biztosan állíthatjuk: Lonnie Johnson dzsesszklubjában megszületett az Angyal; az Angyal, amely csak fényt játszik – a trombitás Angyal!” A cikk persze túlzott, túl érzelmes volt, patetikus* Ha figyelmesen elolvassuk, láthatjuk, milyen gyakran használt Holly Goligthly ilyen szavakat, hogy nyugtalan, zaklatott, átadni, elbûvölve* És valóban el volt bûvölve, és zaklatott volt és végül felzaklatott. Egy este, amikor Chet eljátszotta új szerzeményét,  egyszerûen megcibálta a kabátujját és azt mondta neki: – Chet, úgy játszol, mint egy angyal. Le akarok feküdni veled.
Holly Golightly sokkal idõsebb volt, mint Chet. Kétszer volt férjnél (gyereke nem lett). Mindkét férje zenész volt. Holly negyvenöt éves korára nagyon jól értett a zenéhez és mindahhoz, ami vele jár.
– Chet, – mondta neki egy reggel, – Európába kell  menned, ott tudnának igazán értékelni.
– Európába, – ismételte Chet közömbösen,  majd folytatta a szerenádot, amit játszott egész hónapon át a tapasztalt Holly Golightlyval való két szeretkezés között. Meztelenül állt a stúdió közepén, a Memphis mûvésznegyedében álló lakóház ötödik emeletén, és fáradhatatlanul játszott, Holly meg nézte a gyûrött  lepedõk közül, révetegen, szinte kábán simogatta magát a hasa alatt, az ablakok mögött pedig pirkadt szenvedélyes szerelmük új napja.
Holly elvitte a zenészek és az akkori Memphis mûvészvilágának fontos emberei közé, az összes fogadásra, és gondoskodott róla, hogy a tekintélyes zenei magazinokban megjelenjék Chet képe. A csontos fiatalember képe a trombitával. A mindig elrévedõ és kissé szomorú angyalé, a homlokába hulló hajfürttel. A nõk megõrültek érte. Lonnie Johnson lokálja elõtt ott tolongtak Chet zenéjének mindkét nembeli ifjú rajongói.
És így egy este, amikor Chet sikeres játéka után úgy felforrósodott a hangulat teremben, hogy két lány elájult, Chet öltözõjében megjelent maga Lonnie Johnson. Rózsaszínû öltönyében és nagy lila kalapjában beült a tükör elé, amikor Chet izzadtan bejött a színpadra a trombitájával.
Lonnie a fiúkat szerette. Amikor még fiatal volt, mindkettõt. A jó bluest és a fiúkat is. Most, hogy megöregedett, egyre inkább csak a fiúkat szerette. Szaxofonján már évek óta nem játszott. Már csak hajdani dicsõségébõl élt. Puhán a kiizzadt Chet felé fordult és így szólt:
– Szûzanyám, de szép vagy! Legszívesebben beléd harapnék!
És hozzá szélesen vigyorgott a mûfogsorával (amely fehéren ragyogott a fekete képébõl); röviden és kurtán felnevetett, és elég hangosan, mint egy néger, akit éppen meg akarnak lincselni. Ezt mondta:
– De nem fogok beléd harapni, pedig, szûzanyám, de megtenném* Elengedlek. Igen, pontosan ezt fogom tenni. Elvégre mégsem hagyhatom, hogy a dicsõ Lonnie Johnson dzsesszklubjában minden dicsõséget egy ismeretlen szépfiú, valami Chet arasson le, nem igaz?
És megint röhögött  és röhögött  és csapkodta a térdét.
Chet egyáltalán nem reagált. Mint aki nem fogja fel a kimondott szavakat. Abban a pillanatban egy új melódia keringett a fejében, amit azon az estén fedezett fel véletlenül.
Az elsõ sorban, pont a lába elõtt, mint mindig, most is ott ült Holly, és õ játék közben nézte, és a trombita által az éppen kiötlött dallammal elmondta, mi mindent csinál vele az éjszaka, amikor majd elnyúlnak a lepedõn. Így született abban a pillanatban az új dal. Mint a vágy. Mint a szerelmi sóhaj. Mint a sóvárgás* Késõbb ebbõl a zenei pillanatból tizenöt perces szerzemény született, amit Chet néhány év múlva egy kibõvített New York-i dzsesszzenekarral adott elõ. Maga a zenébe öntött vágy volt ez a húszéves angyal és a negyvenöt éves, már eléggé lestrapált, de még mindig élni vágyó asszony között. A zene, amit ma is játszik minden magára valamit is adó dzsesszzenész, „Együtt egyedül” címmel járta be a világot. És bár Chetnek hatalmas pénzeket hozott, ezerkilencszáznyolcvanháromban Chet barátainak úgy kellett összedobniuk a pénzt, hogy kifizethessék a fehér koporsót és a temetés összes többi költségét, beleértve Chet trombitájának kis fehér koporsóját is. Lonnie Johnson hatalmas rózsaszín rózsakoszorút küldött. Öreg volt és betegeskedett. Minden elmúlt. Idõs fekete zenészek fényûzõ otthonában élt. Chet temetésének napján eldicsekedett a személyzet elõtt, és Chet fényképét mutogatta, amit aznap közölt a New York Times:
– Ezt a fiút vagy egy éven át dugtam. Úristen, micsoda dugások voltak. Aztán kirúgtam. Kábítózott a nyomorult. Tisztára ki volt lyuggatva a karja, tisztára, higgyétek el! Mint a szita! Ha nem szúrja el, igazán jó zenész lehetett volna. Dugni azonban istenien tudott! Az biztos!

Chet nem sokat ette magát, miután Lonnie kirúgta. Most aztán egész nap ott heverészhetett Holly Golightly lába között, hullott a bõrére a verejtéke, végkimerülésig csiszolta a hasát, beszívta a nedveit. és szomjasan ivott ajkainak forrásából (ebbõl a költõi képbõl  született pár év múlva egyik legszebb szerelmi dala: „Ajkad forrásából iszom”); és mindezt anélkül, hogy a trombitát egy pillanatra eleresztette volna a kezébõl. A hangszer mindig ott feküdt, a lepedõjükön, elérhetõ távolságban Chet ajkaitól.
Szeretkezés közben Chet mindig új és új szerzeményeket gondolt ki. Holly emlékszik, hogy heteken keresztül nem keltek fel az ágyból. Chet hetente egyszer meztelenül az ajtóhoz lépett (kezében a trombitával), csak pár centire nyitotta ki, elvette dílerjétõl a csomagot, cserébe odaadott egy csomó gyûrött pénzt (Chetnek, mint angyalnak semmi érzéke nem volt a pénzhez, a pénz ott feküdt mindenütt, gyûrötten hevert a lepedõk között, a padlón, a papírtányérokon, a penészes pizzadarabokon* szóval mindenütt).
Holly emlékszik, hogy öt hét múlva a lepedõk szürkék voltak és ragadósak, a levegõ a hatalmas mûteremben (valaha egy festõ lakott benne – egy absztrakt expresszionista) sûrû volt, és rétegekben kavargott a gyertyák, a testnedvek, a hányadék, a vizelet, az izzadtság és a menstruációs vér savanykás bódulatában.
Hollynak elege lett.  Nem bírta tovább. Dinamikus asszony volt. A fiatal fiúkkal való szeretkezés egy dolog volt, a karrierje meg megint egészen más. Különben követte a fiút a mosolygó révületbe tett asztrális kiruccanásaiba, ahol, mint Chet mondta, a zene színt és testet kap, de negyvenötéves feje nem engedte, hogy minden önpusztító szeánszába kövesse az angyalt, vagyis Chetet. Ugyanis hamar felismerte, hogy Chet teljesen eggyé akar válni a zenével. Semmi sem érdekelte, egyedül a trombitával folytatott belsõ  dialógusa. Legkevésbé a tulajdon banális és evilági teste érdekelte. Tulajdonképpen mindent megtett, hogy megsemmisítse, ez volt Holly meggyõzõdése.
Fiatal volt, de gyorsabban öregedett, mint mások. Egy év alatt, amíg együtt éltek, észrevehetõen összeaszott. Chet úgy viselkedett saját magával, mint akit semmi fizikai vonatkozás nem érdekel. Egyre jobban bolyongott, és egyre révetegebben mosolygott. Tulajdonképpen sohasem volt túlzottan beszédes, az utolsó évben azt a kevéske párbeszédet is hanyagolta.
Ha nem lett volna a zenéje, mondta Holly Golightly, elviselhetetlenül-édes hentergéseik elsõ hetében otthagyta volna.
Egy napon a zenének ellenére Holly fölkelt, kitépte magát kettejük többhetes, önpusztító, erotikus-zenei õrületébõl, felöltözött, felöltöztette a révült Chetet, és taxin elvitte egy zenei producer barátjához.
Egy sötét stúdióban három nap és három éjjel megállás nélkül vették Chet szerzeményeit.
A zenészek, akiket a belelkesedett producer felfogadott, el voltak ragadtatva. Megállás nélkül vették a zenéket. Chet zenéje pusztító forgatagba ragadta õket. Az adrenalinszintjük (meg az elfogyasztott üveg Jack Danielsek) forrtak, buzogtak bennük. Húsz óra után a dobos elvesztette az eszméletét. Hívtak egy másikat.
Ma is köröznek a történetek errõl az õrületes felvételrõl. E maratoni felvétel darabjai pedig a legjobb dzsessz-soul  számok, amiket számon tart a dzsesszirodalom.
Holly hálózsákban aludt a  stúdió elõterében. Amikor  kinyitotta a szemét, az üvegen keresztül a keverõasztal felett látta, amint Chet vadul azt játssza, hogy „Teremtettem napot, teremtettem éjszakát”. Holly elaludt, amikor kicipelték mellette az ájult dobost. Amikor ismét felébredt, Chet csupa izzadtság volt és az arca sápadt, de a szeme izzott  (igen, a szeme izzott), megpróbált elszakadni  a talajtól, és lebegni a levegõben. Amikor pár óra múlva megint felébredt, Chet már ott lebegett a stúdió közepén, trombitájának hangjaival pedig úgy tapogatta Holly tagjait, mint a kezével tette volna.  Azután Holly ismét álomba merült. Akkor ébredt föl, mikor az egésznek vége volt.
Persze Holly nem tudta, hogy Chet idõrõl idõre, amikor újabb és újabb álomba merült, elhagyta a stúdiót,  és a  vécén magába döfte a tût, és még jobban átváltozott a tulajdon zenéjévé.
Nyolcvan óra megszakítatlan felvétel után elmosolyodott, leült egy sarokba, lába közé vette a trombitáját, és elaludt.
Aludt két napig.
Holtan ébredt.
Még kevesebbet beszélt, mint azelõtt bármikor. Holly megrendülten állapította meg, hogy Chet egyáltalán nem emlékszik rá, hogy három napon keresztül vette fel legszebb szerzeményeit. Memphis zenei világa azonban nagyon lelkes volt.
Miközben Chet Holly mûtermében aludt, a producer tízpercenként hívta. Ilyen tökéletes zenét – hogy ilyet még nem hallott a világ. A trombita olyan igazságokat mond ki benne, mint addig még soha senki. A  ritmusok olyan harmóniában váltakoznak, ahogyan azt még senkitõl sem hallották. A zenei frázisok ereje feltartóztathatatlan erõvel növekedik. Igen, az ember ilyen zene hallatán hinni kezd Istenben, igen, ilyen zene után már csak meghalni lehet* Chetnek minden egyes darabját le kell írnia* Ebbõl óriási üzlet lesz*
Holly mûtermében csak úgy izzott a telefon. Chet pedig még mindig aludt, álmában mosolygott, és szorította magához a trombitát.
Holly vett egy csomó kottapapírt. Chetnek mindent le kell írnia! Holly szerelmében ott izzott egy csipetnyi mohóság. Óriási üzlet lesz, telefonálták a kiadók. Ki ad többet, ki ad többet!
– Mindent le kell írnod! Mindent! – próbálta  fölébreszteni. – Le kell írnod!  Egy hét múlva már kint lehet a piacon. Azt mondják, hogy Bach „Das wohltemperierte Klavier”-je óta nem született ilyen tiszta és tökéletes zene. Ülj le, és írj!
De Chet csak nézett.
– Micsoda? – nyögte ki döbbenten. – Micsoda?
– Írd le a zenédet, írd le, Chet! Mindnyájan veled vagyunk! Ilyen lehetõség Amerikában csak egyszer adódik! Írj!
Amikor Holly másnap reggel felébredt, Chet nem volt többé. Megszökött. Az elsõ autóbusszal elrobogott New Yorkba. Asztalán ott hevertek a megíratlan kottapapírok.
Chet Sanders életében elõször Holly szájából hallotta, hogy a zenét le is lehet írni.

Chet és Holly soha többé nem látták egymást. Holly úgy egy évvel elõtte halt meg. A mûtermében bevett egy egész üveg Seconalt. Mielõtt még valami fiatal fekete zenésszel elváltak volna egymástól, akinek ugyanúgy segítette a kiugrását. Holly ugyan szerette a fiatal fiúkat, de még annál is jobban a fiatal tehetséges fiúkat, mivel jómaga teljesen tehetségtelen volt. Csupán vállalkozó szellemû nõ volt,  aki azzal töltötte az életét, hogy minduntalan angyalokat csinált, és szeretkezett velük.

Chet útja pedig New York-ban folytatódik.
Chet pár évig Col Porter zenekarában játszik.  Zenéket, dalokat ír. Ezerkilencszázhetvenkilencben  énekel is. Éneke semmiben sem különbözik a trombitajátékától. Ha ma meghallgatjuk Chet abból az idõbõl való felvételeit, elmondhatjuk, hogy éneke olyan, mint a trombitajátéka, és trombitajátéka mint az éneke.
Ugyanakkor Chet zenéje egyre tökéletesebbé és egyszerûbbé válik. Az emberek azért járnak a koncertjeire, hogy elsõsorban  õt hallgassák, pedig a plakátokon az alsó sorokban szerepeltetik a többi trombitás tömegében és nem a szólisták között. De Chet ezzel nem törõdik, mint ahogy nem törõdik a tulajdon külsejével, amely évrõl évre  öregebb lesz. A teste szárad és haldoklik. Szeme elveszti a csillogását, és bõre szürke és lottyadt lesz. Bár még csak harmincöt éves, már öregember. Kivéve persze a zenében, ahol senki sem képes túlszárnyalni. A zenéje, ellentétben Chet testével, egyre frissebb és dinamikusabb. Amikor játszik, és sokat játszik és mindegyre, a terem elnyugszik és visszatartja a lélegzetét. A koncert pedig arra a pár percre, amikor Chet játssza a szólóját, átváltozik a Chet lelkének hullámzó zenéjén való lebegés rituáléjába. Ezerfõs közönség lebeg Chettel együtt a világ üres tája felett. Chet vezeti õket a zenéjével a szépség titokzatos útjain, melyen beszélgethetsz Vele is, aki az angyalok apja.

Chet nyolcvanban Európába utazik, és megõrjíti Párizs dzsesszvilágát. Néhány zenésszel dzsesszegyüttest  alakít. A sztár persze Chet. Ez azonban egy csöppet sem érdekli. Reakcióiban egy gyermekhez hasonlít, pedig a teste egyre inkább egy aggastyáné.  Hagyja, hogy kézen fogva vezessék. Ha nem taszigálnák ki a színpadra, elveszne. Meghúzódna valahol a kulisszák mögött, és eljátszogatna saját magának. Szinte egy szót sem beszél. Azt viszont, amit mond, ismételgetik a különbözõ dzsesszklubokban, mint a zene messiásának szavait.
Egy ostoba újságíró kérdésére, mi a zene, azt   feleli: – A zene, az* bazmeg: az zene! – Egy este, valamelyik berlini dzsesszklubban e szavakkal jelenti be fellépését: – Azt fogják hallani, ahogy meghalok* – A  közönség majdnem megõrült.

Életének utolsó két évében Chet elért képességei csúcsára. Zenéjét kitûnõen el lehetett adni.  Minden zenész meggazdagodott, aki vele játszott. A felvételekre meg a   koncertekre drága kocsikkal érkeztek, õ, Chet meg másodrendû szállodákban lakott , és menedzserje ügyelt arra, hogy mindig meglegyen mindene, amire szüksége van. Szüksége pedig nem volt semmire az ég adta világon, kivéve a pezsgõt meg a steril tûket.  Idõrõl idõre ráakaszkodott egy-egy sima hosszú hajú lány. Egy ilyennel van levéve az utolsó lemeze borítóján. Chet akár egy múmia: csupa ránc, a szája körül mély barázdák, és ritkás a haja, és kihunyt a szeme – ez minden, ami az angyalból maradt. Mintha egy fiatalember vált volna öreggé. Mintha csak a lelke maradt volna. A lelke a zenében, minden egyéb pedig kifacsart  citrom. Ilyen az utolsó fényképén. Hátul, a háta mögött egy lány áll. A fejét Chet vállára hajtja. Olyan fiatal és  szép (sima hosszú hajú), õ meg olyan öreg és csúnya – mintha a Halál és az Élet nézne ránk egyszerre.

Utolsó fellépésein az emberek láthatták, hogy egy bárszéken ül, és úgy fújja csodálatos trombitáját. Igen, Chet már alig tudott állni és járni. Sántított. Lassan mozgott. Éspedig azon egészen egyszerû okból, hogy szétlyuggatta lábujjai között a bõrt.  Már nem volt egy ép ere a karján, a nyakán, ezért máshova kellett beszúrnia.  A lábán meg a szúrások elgennyedtek. Szepszist kapott, a lába üszkösödni kezdett. Levágták a nagyujját a bal lábán. Egy hétig feküdt kórházban. Aztán megszökött. Tíz nap  múlva már koncertje volt. Gennyes szivárgás húzódott a lába nyomán. Valahogy megúszta, de állva már nem tudott trombitálni. Ekkor egy magas bárszéket hoztak  neki a színpadra, ezen ülve jobban trombitált, mint valaha. Egyik utolsó koncertjén újra elõadta elsõ szerzeményét: „Megérintem az ajkad”.  Másképp játszotta, mint akkor elsõ szerelmének a verandán. Lassabban játszotta és olyan figyelemmel,  mintha ez volna az utolsó cselekedete. Az, hogy elmondja a  zenét. A dal még egyszerûbb lett. Minden díszítmény nélkül lebegett a nézõtér felett. Egyszerû zenei téma volt, amit kétszer elismételt. Látszólag kétszer ugyanúgy, de csak látszólag. Az elsõ témával elrugaszkodott a földtõl,  a másodikkal fölemelkedett, és ott körözött  az emberek  között. Nem, ez nem volt többé szerelmes dal. Chet soha többet nem érintette meg kedvesének ajkát.  A szerelem, melyrõl most énekelt, érett volt, érett mint a Halál.

Ezerkilencszáznyolcvanhárom október tizenhatodikán a párizsi Olimpia színpadán (ahol fellépett Jacques Brel, Yves Montand meg amerikai blues-énekesek – Champion Jack Dupree, John Henry  Barbee  és Sonny Boy Williamson) volt az utolsó koncertje. A terem  zsúfolásig  megtelt.  Chetet úgy kellett behozni a színpadra.  Sebei kinyíltak a lábán. Sárgás genny szivárgott belõlük. Többet nem  tudott  cipõt húzni.  Mezítláb volt.
Mielõtt behozták volna, belõtt egy adagot az ágyékába. Ott volt még egy centi ép vénája. Egész héten lázas volt. Begyulladt a nyálkahártyája. Chet menedzsere és a csoport vezetõje (egy harmatgyenge basszista) le akarta mondani a koncertet. De Chet csak a fejét  rázta. – Annyi mindent szeretnék még elmondani, – állítólag  ezt mondta. Az öltözõjébe jégzacskókat vittek és dobozos kólát. Hûtötte a szájában a sebeket és az ajkán égõ herpeszt. – Csoda lesz, ha ma este tud játszani. Képtelenség! Ne kínozzák! – csóválták a fejüket a zenészek, de titokban mind szorított, hogy mégis fölrakják a színpadra, mivel a koncertrõl az egyik legnagyobb produkciós ház készített felvételt, és nagy pénz volt az elõadásban.
Chet, miközben a színpadon már valami fél órája játszották a darabjait, az öltözõben ült, jeges kólával hûtötte magát, lehunyta a szemét, magában motyogott és folyton mosolygott. Mielõtt fölvitték a színpadra, még fölszippantott egy kis fehér port, amit engedelmesen hordott utána a menedzser, a csoport vezetõje. Ahogy megjelent a színpadon, a teremben feldübörgött a szûnni nem akaró  hatalmas taps. Az emberek  állva tapsoltak a kor egyik legnagyobb trombitásának. Angyal Chetnek. A tapsorkán csak nem hagyott alább.
Azon az estén gyöngén játszott.
Ez persze nem befolyásolta csodálóinak  hangulatát. Lelkesek voltak a zenéjétõl, akkor is, ha ezen az estén rosszabb volt, mint általában. Tapsoltak neki mindazért, amit egykor jól adott elõ. Chet azonban nem volt elégedett. Mindjárt az elsõ szám után a zenekarhoz fordult, és azt mondta: – Bekövetkezett. Ma este bekövetkezett. – Aztán kedvetlenül játszott még egy órát. Szólójával kétszer rosszkor lépett  be (a hiba észrevehetõ volt, meg lehet hallgatni a felvételen), és éppen annál a darabnál, amit legalább ezerszer játszott, és amelyik a legkedvesebb száma volt: „Megérintem az ajkad”. Egyre jobban kétségbe esett. Tekintete vergõdött a  teremben, és a trombitája, mely mindig tiszta hangokat adott,  asztmás kamaszként most csúnyán felkárogott. Akkor azt mondta: – Többé nem engedelmeskedik. Elhagy engem. – És valóban, az ujjai többé nem engedelmeskedtek neki. Az ajka lecsúszott a hangszerrõl. A trombita tárgy lett, és õ egyszerre erõtlen testté vált. Többé egy gondolata sem volt. Nem volt. Egyetlen gondolata sem. Csak a játszadozás a dallamokkal.
Az emberek tomboltak a lelkesedéstõl.
Félórás volt a taps. Fölállva ordítottak. Dobogtak és a nevét kiáltozták. A taps még akkor is dörgött, amikor Chet már elhajtott szállására, a Montmarte-ra.
Lassan besegítették a liftbe.
Égett a szájürege. Kétségbe volt esve. Úgy érezte, a tüdeje nyitott seb, és durva homok csikorog benne. Száraz volt mindene. Mint a puskapor. A trombita tokját szorongatta. Hallgatott és ajkait harapdálta. Nem volt megelégedve. A koncert egy fabatkát sem ért. A zene elhagyta õt. Elõször életében úgy érezte magát, mint egy közönséges ember, aki harcol a trombitájával, hogy kisajtolhassa belõle a megfelelõ hangot. Õ mindig zenét játszott, nem egyes hangokat. Mindig történeteket mesélt, nem egyes betûket. Hogyan történhetett?! Hogyan?! Miért?! Miért hagyta el?!
Párizsi lakása a tizennyolcadik emeleten volt. A liftben õ volt meg az együttes vezetõje. Karonfogva támogatta Chetet. Mint mindig, zsebében  most is ott  volt a kikészített csomag sztaniol, a kiskanál, a  vatta, a mûanyag-fecskendõ és egy darabka gyertya*
Chet pedig szomjas volt.
Az ajka  forró. Szinte égett. A torkában a száraz homok,  ami csikorog, valahányszor lélegzetet akar venni. Csikorog és fáj.
Chet a koncert után egy szót se szólt. Most a liftben a jéghideg italra gondolt, ami elolthatja a tüzet a szájában. A jéghideg Coca-colára gondolt. Ugyanakkor eszébe jutott az ital undorító édeskés  íze, ezért hirtelen és teljes nyugalommal kijelentette:
– Utálom a Coca-colát.
Ezek voltak Chet utolsó szavai.
Mikor a zenekar vezetõjét (egyszersmind üzleti menedzserét) mindjárt Chet tragikus halála után megkérdezték, melyek voltak e dzsesszangyal utolsó szavai, az üzletfõnök ugyan emlékezett  erre az egyszerû mondatra, „utálom a Coca-colát”, ezt azonban nem akarta elismételni. Elvégre Chet amerikai volt, és a mondatot félre is lehetett volna érteni, ugyanakkor ennek a zenei óriásnak az utolsó kinyilvánított gondolata semmi kapcsolatban nem állt a zenével. Ezért hát hazudott. Azt mondta:
– Ezek voltak a nagyszerû barát és nagy mûvész utolsó szavai: „Életem a zene”. Az (igen ostoba) üzleti fõnök, Chet menedzsere ennél okosabbat nem tudott kitalálni.

Milyenek voltak Chet Sanders utolsó percei?
Lakása ajtajában, a tizennyolc emeletes magasházban, a Montmartre közepén Chet elbúcsúzik menedzserétõl a harmatgyönge basszgitárostól. Magára zárja az ajtót. A tágas nappaliban, amely  egyszersmind zenei stúdió, tölt magának egy korsó vizet, és beleszór egy csomó  jégkockát. Inni próbál, a korsó kicsúszik a kezébõl, de nem törik szét a vastag szõnyegen. Chet beleül a bõrfotelba, és leveti a cipõjét, közben nyög a fájdalomtól. Zoknija beleragadt a bõrébe. Genny szivárog a lábujjai közül az átlyuggatott  és elgennyedt erekbõl. Aztán kiveszi trombitáját a tokjából. Úgy dajkálja, mint egy gyereket, és lassan sétál vele a szobában. Egy darabig. Aztán kinyitja az ablakot. A hideg szél lehûti forró és verejtékes arcát. Lenéz az ablakból. Látja a Montmartre-i temetõ mécseseit. Emlékszik rá, hogy közel a bejárathoz, jobboldalt a falnál van eltemetve Sartre, kicsit följebb ugyanazon az oldalon, a harmadik sorban pedig Baudelaire; a sírján mindig van friss virág* Megint visszatér a szoba közepére. Fog egy széket, és nagy nehezen odavonszolja az ablakhoz (a lába egyre jobban fáj, és a belseje izzik, akár a sivatag). Köröz a szobában. Egész a fal mellett. Körbe-körbe. Karjába szorítja a trombitát.  Megérinti a falakat, és erõtlenül ellöki magát. És megint tovább, tovább! Mintha egy egyre növekvõ erõ hajtaná. Körbe-körbe a szobában. Mikor eltámolyog az ablak mellett, hûti az arcát. És megint tovább! És egyre gyorsabban és gyorsabban (ketrecbe zárt madár, amint utat keres, hogy fölszállhasson). Aztán megáll. Kinyitja a szemét. Most pontosan a nyitott ablakkal szemben áll. A szék ott van mellette. Ajkához illeszti a trombitát, és eljátssza a „Megérintem az ajkad” elsõ három  taktusát. Aztán átrohan a szobán. Föllép a székre. Onnan az ablakpárkányra.
Kitárja a karját, és teljes erõbõl földobja magát az égbe.

GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu