(MOSZKVA) - Amikor megkérdezik tõlem, miért
kezdtem szépirodalommal foglalkozni, és ki hatott rám
leginkább, akkor azt a választ szoktam kikínlódni
magamból, hogy szépirodalmi munkásságom kezdetének
oka teljesen ismeretlen számomra, s minden bizonnyal korlátolt
értelmem határain túl van, azt viszont, hogy ki hatott
rám leginkább, nagyon is pontosan meg tudom mondani: Anatolij
Kuzmics Taraszenkov (1909. március 13(26). Moszkva - 1956. február
14., uo.) – orosz-szovjet irodalomkritikus, irodalomtörténész,
bibliográfus, 1942-tõl a kommunista párt tagja.
Az õ pogrommal felérõ cikke, mely a nagytekintélyû
Novij mir címû vastag folyóiratban látott napvilágot,
ha nem tévedek, 1951-ben „Az orosz irodalmi nyelv gazdagságáért
és tisztaságáért” címen (ebben aztán
biztos nem tévedek, mert akkor egy életre megjegyeztem),
nos ez az írás hozott világosságot elmémre
atekintetben, hogy a Nagy Októberi gyõzelme óta virágzó
kiváló szovjet irodalom háta mögött léteznek,
sõt tovább léteznek olyan különb s különb
férgek is, mint például Babel, akinek „politikai arculatára
most aztán végképp fény derül”, meg afféle
fehéremigránsok, mint Zamjatyin, aki nem átallja kigúnyolni
a szovjet népet „Elektromosság” címû förmedvényével,
s akkor még nem szólottunk az olyan torzszülöttekrõl,
mint az “úgynevezett dél-orosz iskola”, köztük
a prózaíró Zoscsenko és a költõ
Trjapkin.
El voltam bûvölve, le voltam taglózva az Anatolij
Kuzmics által bõségesen idézett szövegeknek
a hihetetlenül SZABAD nyelvétõl, bármily mikroszkopikus
méretûek voltak is az engedélyezett citátumok.
Gondolom, magának Anatolij Kuzmicsnak is tetszhettek, legalábbis
a rendhagyó módon majdnem egészében kimásolt
Zamjatyin-novella – elvégre az ideológiai munkától
szabad idejében híres moszkvai bibliofil volt, csak hát
mi mindent meg nem tesz az ember édes-kedves pártja-anyácska-galambocska
kedvéért, csakhogy hidegre ne tegye egyszülött
gyermekét.
Egyszóval, elaléltam, felocsúdtam, s a többi
már csak aprómunka volt. Akkurátusan kiírtam
a cikk szidalomáradatából az összes, számomra
eladdig teljesen ismeretlen nevet, s nem sokkal ezután, amint beköszöntött
az “olvadás”, MEGSZEREZTEM egytõl egyig mind: Babelt, Zoscsenkót,
Olesát, Artyom Veszjolijt, Pilnyakot, legfõképpen
persze Platonovot, akit mindmáig a 20. század legnagyobb
orosz írójának tartok.
Ezeknek a könyveknek és – hangsúlyozom, kápráztatóan
szabad NYELVÜKNEK - köszönhetem, hogy számomra egycsapásra
véget ért a bénító kétértelmûség,
miszerint egy dolog az, ami a SZOVJET könyvekben írva vagyon,
s megint más, ami az utcán mondva vagyon. Egycsapásra
megértettem, hogy az irodalom épp ez a valami EGÉSZEN
MÁS, a szó minden értelmében. Elõször
is, egészen más, mint amit az iskolában tanultunk,
másodszor pedig, egészen más, mint a hullaszagú,
minden elevenséget tagadó hivatalos papírhalom. Hirtelen
kiderült, hogy vannak olyan könyvek, amelyek nem hogy nem tagadják
meg finnyásan, központi parancsra az utca nyelvét, elemi
erejét, hanem éppenséggel azonnal szóba elegyednek,
s megértetik magukat vele. Azonnal felfogtam, hogy ezt a minden
tekintetben EGÉSZEN MÁS irodalmat mûvelni rettentõ
vidám és szórakoztató.
Csak épp veszélyes.
Nem véletlen, hogy a komenisták halálra üldözték
az összes, fentebb felsorolt írófélét,
s nem vicceltek, amikor egy csasztuskáért leültették
bármelyik „egyszerû halandót”. Nagyon is tudta az egyre
totálisabb hatalom, hogy ekkorra már nem a pártbéli
elvtársaktól, a trockijoktól és buharinoktól
kell tartani -- akiket Sztálin MÁR rég halhatatlanná
tett, Hruscsov meg valahogy MÉG nem igyekezett õket onnan,
legalább egy rehabilitáló szóval visszahozni
--, hanem az eleven, erõs, gondolkodni képes tömegtõl:
a néptõl – ha tetszik.
Nyelvében él - nyelvében szabad
És igazuk is van! A párt erejét megfeszítve
küzd-küszködik, hogy éhes népét jóllakassa,
az meg, a hálátlan, naphosszat csak nótázik,
valahogy így: „Keltetõnk van, nagyon sok már, / Épül
több is, ezerszám, / De a munkás tojást nem lát,
/ Csak ha mosdik délután.”
A Szovjetunió magabiztosan halad a kozmosz felé, már
a burzsujok se kételkednek ebben, az elsõ ûrhajós
nevét örömkönnyek közepette rebegi a föld
minden becsületes lakója, tudván azt is, hogy a Szovjetunió
harcol a békéért és a barátságért,
ráadásul a fejlõdõ országok népét
is megsegíti abban, hogy ledobja magáról a kolonializmus
láncát, csak a rágalmazó törpe kisebbség
vihog rendületlenül: „Repülnek a vándormadarak, /
Gagarin, Hruscsov, Mikoján, / Elviszik a búzát, olajat,
/ Jön helyette pár orangután.”
Az újságok egyre azt sulykolják, mily fontos a
szocialista család, a társadalom alapsejtje, mire jön
egy pityókás némber, aki azt dalolja: „Párttitkár
megkapta, / Szakszervezet dugta, /
Az elnök se kutya, / Mért ne suvickolja.”
Ezek a “lepcsesszájú” csasztuskák voltak annak
a kornak az igazi lenyomatai, meg az olyan telitalálat-szavak, mint
a “tagszállító”, a KB-tagok nagy fekete volgái
-- szemben a “baromkarám”-mal, az agyonzsúfolt, mocskos városi
busszal, amelyen az egyszerû nép zötyögött
hajnalonta a munkahelyére. S hogy mennyire megvan ezeknek a szavaknak
a maguk sorsa, remek példa rá a “talánka”: állítólag
Arkagyij Rajkin találta ki ezt az elnevezést arra a rémes
szovjet szatyorra, arra a bizonyos, madzagból (késõbb
mûanyagból) hálószerûen font, élelmiszerhordó
alkalmatosságra, amelyet minden reggel mindenki belegyömöszölt
a zsebébe, hogy hátha, “talán” talál valami
belevalót hazafelé. A “talánka” (avoszka) jóideig
a tiltott szavak listáján szerepelt, mert idegen, mert régi,
mert nem a mienk, nem szovjet, meg egyébként is kész
rágalom a jelentéstartalma: szemérmetlenül emlékeztet
az örök hiányra, a deficitre, hogy a szovjet polgárok
sokasága abból él, hogy “talán”, meg hogy “hátha”.
De egyszerre csak (állam)polgárjogot nyert a “talánka”
is, egyszerre csak LEHETETT szabadon használni, mert KÉNYTELENEK
voltunk használni, nem lévén más szó
a “hálószatyorra”.
Nagyon pontosan megértette az én Anatolij Kuzmicsom,
miért is volt tisztán politikai kérdés
a NYELV GAZDAGSÁGÁÉRT ÉS TISZTASÁGÁÉRT
VÍVOTT HARC, s mennyire nem volt köze semmiféle teóriához,
sõt még a “nyelvtudomány kérdései”-hez
sem, amelyeket pedig személyesen Sztálin elvtárs,
“a nagy tudós” kívánt megoldani. Nem, kérem:
a nyelvi õrség, a szavak éber felvigyázása
– politikai feladat. Nem véletlen, hogy a gyanús jelentésárnyalatú
szavakat a gyakorlott kéz rögvest kihúzta a legártatlanabb
tartalmú szövegbõl is (nem kellett ehhez még
cenzor se, az éber szerkesztõ, sõt szerzõ tudta
magától, mit szabad és mit nem): “És a klubban
jóval több ember volt, mint amennyi alkoholistát november
7-e elõtt begyûjtenek a körzeti rendõrkapitányságon”
– ez az (amúgy rendkívül pozitívnak szánt)
mondat törte kerékbe gyerekkori barátom remekül
induló újságíró karrierjét az
üzemi lapnál.
Az élõ nyelv veszélyes fegyver – tudta ezt jól
a totális hatalom --, mert pillanatok alatt felrobbanthatja a dolgok
kialakult rendjét. Ebbõl a szempontból a nemhivatalos
szovjet folklór volt a legszovjetellenesebb jelenség, hiába
próbálták megszelídíteni, betörni,
kiherélni, olyanra, mint a rádióból bömböltetett
“hivatalos” népi folklór.
Nyelvteremtõk és nyelvrontók - Hogy kerül
az utca az irodalomba?
Valentyin Katajev, a szovjet irodalom nagy öregje, aki merõ
tréfából kitalálta a “movizmus” elnevezésû
irodalmi irányzatot, azaz a mesterséges nyelvrontást,
pontosan tudta, hogy amikor ironikusan a mennybe meneszti az olyan megveszekedett
“movistákat”, mint Anatolij Glagyilin vagy Vaszilij Akszjonov, akkor
egyszersmind frontális támadást intéz a föntemlített
vasbeton rend ellen, ahol minden szépen, szabályosan, komolyan,
rendben kell, hogy legyen, mint az IGAZI könyvekben. Mint Babajevszkij,
Kocsetov, Kornyejcsuk, Fagyejev, vagy ne adj Isten, Lev Tolsztoj könyveiben.
És ha valakinek vicces kedve támad, s a felsõbbség
jóváhagyásával kicsinykét ábrázolni
szeretné a valóságnak sajnálatos módon
még létezõ “negatív vonásait”, hát
tessék parancsolni, arra ott van a “Krokogyil”.
Vaszilij Suksin, Vlagyimir Viszockij, Alekszandr Galics – ezek a zseniális
nyelvteremtõk és zseniális nyelvrontók nagyjából
ugyanennek a kornak a szülöttei. Egymagában áll
– mint most is – Szolzsenyicin, akinek egyik legjobb mûvében,
az “Ivan Gyenyiszovics egy napjá”-ban a robbanásveszélyes
nyelv jól megfért a mû totálisan szovjetellenes
értelmével, s amely mûvet (ostobaságból-e
vagy fondorlatból) “a sztálini személyi kultusz elleni
harc” jegyében lehetett akár a helyes marxizmus-leniniizmus
megnyilvánulásának is tekinteni. Amit persze elsõként
nem az ideológusok ismertek fel, hanem az íróhivatalnokok,
akik úgy intézték, hogy Szolzsenyicin még hivatalos
elismertségének tetõfokán se kaphasson Lenin-díjat,
ami után persze a szocialista paradicsomból való kiûzetése
már csak idõ kérdése volt…
A szocreál megrendült, késõi idiotizmusa
már semmiféle félelmet nem váltott ki, csak
nevetést. A szorítás enyhült, a szocializmus
árnyékában lassan érlelõdött egy
másfajta iskola. Megjött a SZAMIZDAT, egyenest az utcáról,
például Igor Holin brutális soraival:
„A Szokol metróállomásnál / Kinyírta
lány az anyját. / A halál oka: vagyonmegosztás.
/
Elõfordul manapság.”
A folytatás világos: a szocart, a konceptualizmus a szó
egyszerû biológiai értelmében a SZOVJETIZMUSon
élõsködött. Betört az irodalomba az utca,
a normatívval szembenálló lexika, a sokkoló
szituációk. Hozzánk nõtt az álarc, bõrünkké
vált, a görbe tükrök birodalma karcsú koordinátarendszerbe
rendezõdött, még “a levegõ is valahogy görbe”
lett – jegyezte meg teljes joggal D. A. Prigov.
A legjobbat akartuk, de megint csak úgy sikerült, ahogy
szokott
És ekkor, derült égbõl villámcsapás:
itt a peresztrojka, s „az Oblomov-házban minden összekavarodott”
– ahogyan, nejem állítása szerint egy “polgártársnõ”
panaszolta barátnõjének a metróban. Viharos
események követték egymást: néhány
puccs, a birodalom összeomlása, általános eufória,
nyomában a pénz összeomlása, kriminalizálódás,
militarizálódás, maffizálódás,
pauperizálódás – a 70 éves tetszhalál
állapotából kiszabadult újorosz kapitalizmus
teljes vadsága.
Mindez persze, nagyon is hat a nyelvre. Aki azonban azt mondja, hogy
az új kor elszegényíti és fenyegeti a nyelvet,
hogy megint a barbárság állapotába taszítja,
az, szerintem, mélységesen téved. Igaz persze, saját
fülemmel hallottam, amint a moszkvai utcán csitri iskoláslányok
olyan válogatott káromkodásokat eresztettek meg, hogy
Zoszima Rosszmann kalózkapitány megirigyelte volna az õsrégi
“Út a kikötõhöz” c. filmbõl. Ki vitatná,
hogy nem minden további nélkül érti az átlagpolgár
az olyan szavakat, mint “visszapörget”, “megszorongat”, „leszámol”
stb. , bár egyre kevesebbeknek kell tolvajnyelvi szótár
hozzá. Ki vonná kétségbe, hogy a számítógépes
generáció által beszélt anglorosz nyelv több
mint rémes. Ugyanakkor azonban, a zseniálisan faragatlan
és felfuvalkodott pénzeszsákok, akiket nap mint nap
látunk-hallunk a tévében, nagyon is szórakoztatóak
a kanonikus nyelvhasználathoz szokott fülnek.
Egyszóval, álljunk meg egy pillanatra, mielõtt
nyelvi katasztrofát kiáltanánk. Elõször
is: nem most, és nem a moszkvai csitriktõl hallok elõször
ilyen szaftos trágárságokat: jó pár
évtizeddel ezelõtt, istenhátamögötti szibériai
településeken az ilyesfajta kemény kifejezésmód
nagyon is a normális beszéd teljes jogú része
volt, s nem tartalmazott semmiféle agressziót a beszélgetõpartner
irányában. Igen ám, csakhogy az még a kietlen
õsbarbárság állapota volt, itt viszont mindez
az én jelenlétemben történt. ‘Márpedig
én, mégiscsak egy idegen, mégiscsak egy öreg
faszi lennék, s ha nektek, fõvárosi leánykáknak
az efféle nyelvhez kellett folyamodnotok, amire nyilván jó
okotok volt, akkor legyetek oly szívesek, tegyétek ezt titokban,
pillantsatok elõbb körbe, mint ahogyan a pornót árulják
arra kijelölt helyeken a világ minden táján.
Azaz legyetek tisztában azzal, hogy ez tabu, melyet fiatalságotok
s az ezzel járó – korrektül szólva – tapasztalatlanságotok
okán most megsértettek.’ Na kapnék is én, ha
ilyen ócska szöveggel jönnék elõ.
És igazuk is lenne. Mert hogy mit lehet, és mit nem,
azt nem én határozom meg, de még csak nem is a kulturális
miniszter, hanem az idõ. Valamikor régen elszörnyedve
tapasztaltam, amint a “holtbiztos” szó a tolvajnyelvbõl átrepülve,
nyílegyenest a mi ékes orosz irodalmi nyelvünkben landolt,
s egyszer s mindenkorra ott is maradt. És ott is a helye. Lássuk
be az ugyancsak a börtönlexikából származó
“kamatyolni” szó mégiscsak kifejezõbb, mint az a “méjklav”-ból
átoroszított színtelen-szagtalan-személytelen
szülemény, hogy “gyélaty ljubov”, vagy azok a tényleg
kegyetlen és vulgáris õsorosz igék, amelyeket
e jelentésösszefüggésben még használhatnánk.
“A legjobbat akartuk, de megint csak úgy sikerült, ahogy
szokott” – idézhetnénk megint a lassan feledésbe merülõ
Csernomirgyinünktõl a Platonov-hõs szájába
való, s már-már szállóigévé
váló mondatot abbéli örömünkben, hogy
még ha nem is minden tökéletes, de legalább nem
onnan fentrõl mondják meg, hogyan mondjuk, amit mondunk,
s hogy õk maguk, ott fent se a politbüro elõírta
szavakon beszélnek, hanem ahogy lelkük mélyérõl
a szájukra jön. És hát jön az sokféleképp.
Amilyen a hatalom, olyan a szava. De sebaj. Majd tréningeznek, órákat
vesznek kimûvelt filológusoktól, nézik a tévében
a továbbképzõt (nincs a magyarban erre olyan gyönyörû
rövidítés, mint a korai húszas évekbõl
való ‘likbez’ -- azaz ‘likvidacija bezgramotnosztyi’ – a ford. megj.),
és KIMÛVELIK magukat is, a hatalmat is, és mindenkit,
aki nem akar végképp elállatiasodni.
Úgyhogy azt gondolom: a helyes hazafias álláspont
rendületlenül hinni abban, hogy az orosz nyelv továbbra
is “fenséges és hatalmas”, s hogy a kisebb nyelvi katasztrófák
is csak épülésére-szépülésére
szolgálnak. Kibír az mindent, hisz azért fenséges
és hatalmas: magába szippantja és megemészti
azt is, ami elsõre a finnyás ízlésûeknek
büdös. Én mint gyakorló író, aki
oly sokáig meg volt fosztva az efféle bõséges
nyelvi lakomáktól, mind pedig mint nyelvét használó
egyszerû polgár, boldog vagyok, hogy a nyelv él és
virul, mert ez annak a jele, hogy a nyelvteremtõ nép szárazon
tartja a puskaporát, s záloga annak, hogy eszébe sincs
hagyni a nemlétbe merülni.
Vitás kérdések, szó se róla, maradtak
s maradnak is bõven: miként például, hogy jó-e
avagy rossz, ha a nép “dumás”-nak nevezi az Állami
Duma tiszteletre méltó tagjait, egyelõre hál’
istennek, senki sem tudja teljes bizonyossággal megmondani.
Összegzés: az orosz irodalmi nyelvet a 11. század
óta kitartóan szennyezik, a Volga folyót meg eredete
óta. A Volga folyó mégis még mindig kitartóan
beletorkollik a Kaszpi-tengerbe, az orosz szó meg a nyelvi világóceánba.
KISS ILONA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
POPOV, Jevgenyij
A patrióta lelke
Európa, 2000
„Vagy-vagy. Rólam, a repülõ csészealjakról
és a kommunizmusról”
Magyar Lettre Internationale, 11
„Az író az író az író”
Magyar Lettre Internationale, 16
„Moszkva - rongyszõnyeg”
Magyar Lettre Internationale, 17
„Az élet gyönyörûsége”
„Szamarából a 21. századba”
Magyar Lettre Internationale, 18
„Utazás a cservonyec birodalmába”
Magyar Lettre Internationale, 20
„A beszélõ fej”
Magyar Lettre Internationale, 24
„Szamarából szeretettel”
Magyar Lettre Internationale, 26
„Miszter $ kalandjai a bolsevikok országában”
Magyar Lettre Internationale, 27
„Moszkva nem hisz a könnyeknek”
Magyar Lettre Internationale, 28
„Válság, krach, csõd, krízis”
Magyar Lettre Internationale, 32
„Gogol és Puskin: a kétfejû sas”
Magyar Lettre Internationale, 35
„Adjuk el Oroszországot!”
Magyar Lettre Internationale, 37
„A szamizdat emlékére”
Magyar Lettre Internationale, 38
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu