A szövegértelmezés paradigmája
Szeretném a szöveg és a szövegértelmezés analógiájának termékenységét a módszer szintjén megmutatni. Paradigmánk legfontosabb folyománya – tekintettel a társadalomtudományok metodológiájára – az, hogy megnyit egy új eljárást a magyarázat és a megértés viszonyában, úgy ahogyan ez a humántudományok problémájaként létezik. Közismert, hogy Dilthey a viszonyt dichotómiának látta. Véleménye szerint a magyarázat minden modellje egy egészen más tudásterületrõl származik: a természettudományok induktív logikájából. Ezért aztán az úgynevezett szellemtudományok önállósága csak akkor lehetséges, ha nem mondunk le a megértésrõl, azaz egy idegen lélek megértésérõl, méghozzá olyan jelek alapján, amelyekben ez az élet közvetlenül megnyilatkozik. Ám ha a megértést a magyarázattól logikai szakadék választja el, akkor hogyan lehetséges egyáltalán a humántudományok tudományossága? Dilthey egész életében ezzel a paradoxonnal küszködött.
Többször is kifejezte azt a véleményét, mindenekelõtt Husserl „Logikai vizsgálódások” címû mûvének tanulmányozása kapcsán, hogy a szellemtudományok akkor tudományok, ha az élet kifejezõdési formái alá vannak rendelve egy objektivációs folyamatnak. Ez az objektivációs jelleg teszi egyáltalán lehetõvé egy tudományos állítás megfogalmazását, amely ezt a természettudományos megállapításokhoz teszi hasonlóvá – mégpedig a természet és a szellem közötti logikai ellentét, a jelek általi tudás és a „tények megfigyelésén” alapuló tudás közötti ellentét dacára. Ennek következtében aztán úgy látta, hogy az objektivációk útján kifejezett közlés fontosabb, tudományos szempontból mindenképpen, mint a mindennapi élet sokféle megnyilvánulásának közvetlen jelentése.
 Az utóbbi kapcsán Dilthey gondolatának én egy kissé meglepõ megoldásával állnék elõ. Hipotézisem ugyanis az, hogy ha az ember az objektiválódás olyan lehetõségébõl indul ki, amelyet a diskurzus szövegként implicite tartalmaz, akkor a Dithey által felvetett problémára képes lesz az övénél sokkal jobb megoldást találni. A megoldás a magyarázat és a megértés közötti dialektikus viszony természetében rejlik, amit leginkább az olvasás képes megmutatni. Ezek után a feladatunk nem lehet más, mint felmutatni az olvasás paradigmáját, amely az írás paradigmájának ellendarabja, hogy közelebb kerüljünk a humántudományok módszertani paradoxonának a feloldásához.
 Az olvasásban benne rejlõ dialektika az olvasás és az írás közötti viszony originális természete körül forog, és akörül, hogy ezt a viszonyt nem lehet leszûkíteni a dialogikus szituációra, amely a beszélõ és a hallgató közötti közvetlen és kölcsönös kapcsolaton nyugszik. Hasonló dialektika áll fenn a magyarázat és a megértés között, hiszen az írás-olvasás-szituációnak sajátos problematikája van, amely nem egyszerûen csak a dialógusban megvalósuló beszélés-hallgatás-szituáció kiterjesztése. Ezért aztán hermeneutikai vázlatunk kiváltképp kritikus a romantikus tradícióval szemben, ugyanis itt a dialogikus szituáció mintájára képzelték el a szövegértelmezés hermeneutikai eljárását. Én viszont azt állítom, hogy ez az eljárás csak a dialogikus szituációban rejlõ hermeneutikai értelmet fogja fel. Ha viszont a dialogikus viszony az olvasás-szituáció számára nem a megfelelõ paradigma, akkor az a dolgunk, hogy az olvasás-szituációt saját jogán értelmezzük. Ez a paradigma magának a szövegnek a tulajdonságaiból épül fel, melyek a következõk: 1. az értelemtartalom rögzítése, 2. a szerzõ szellemi intencióinak és az értelemtartalomnak az elválasztása, 3. a nem-kinyilvánított viszonyok kibontása és 4. a címzettek meghatározatlan száma. Ez a négy alapviszony együttesen alkotja a szöveg „objektivitását”. Ezen az „objektivitáson” alapul a magyarázat lehetõsége, amely tehát megalapozásul nem igényel idegen területet, nevezetesen a természeti jelenségek területét, hiszen számára az objektivitásnak éppen ez az adekvát módja. Nincs tehát szükség olyasmire, hogy átvigyük a dolgokat az egyik valóságterületrõl a másikra – mondjuk a „tények” területérõl a „jelek” területére. Az objektiválódás folyamata a jelek területén belül játszódik le, és ez a folyamat teszi lehetõvé a magyarázat eljárásait ugyanezen a területen maradva. És a jelek ugyanezen területe az, amelyen belül magyarázat és megértés szemben állnak egymással.
 Ezt a dialektikát kétféle módon szeretném megmutatni: mint átmenetet a megértéstõl a magyarázathoz, és  mint átmenetet a magyarázattól a megértéshez. A két eljárás kölcsönös kapcsolatában a viszony dialektikus jellege tárul fel számunkra. A két szakasz lezárásaként pedig megkísérlem röviden vázolni az olvasás paradigmájának kiterjesztését a humántudományok teljes területére.

A megértéstõl a magyarázatig
Az elsõ dialektikát – vagy inkább egy átfogó dialektika elsõ konfigurációját – legkönnyebben úgy lehet megérteni, ha felidézzük korábbi megállapításunkat, mely szerint egy szöveg megértése egyáltalán nem azt jelenti, hogy bele kell helyezkednünk a szerzõ személyébe. Az értelemtartalom és az intenció közötti disszonancia teljesen új helyzetet eredményez, és éppen ennek kapcsán merül fel a magyarázat és az értelmezés dialektikája. Ha az objektív értelemtartalom valami más, mint a szerzõ szubjektív szándéka, akkor az értelemtartalom többféle módon konstruálható és rekonstruálható. A helyes megértés problémája tehát nem oldható meg a szerzõ valószínûsíthetõ szándékára való visszavezetés révén. Inkább a konstrukció ölt magára szükségképpen folyamat-formát. Vagy ahogyan Hirsch mondja a „Validity in Interpretation” címû könyvében, a helyes jelentés hipotézisének kialakításához nem állnak rendelkezésünkre szigorú szabályok. Éppenséggel a hipotézis felállítása és bizonyítása közötti dialektika alapozza meg a megértés és a magyarázat dialektikája alapformáinak egyikét. Ebben a dialektikában mindkét oldal egyaránt fontos. A hipotézis kitalálása megfelel annak, amit Schleiermacher „isteni” mozzanatnak nevezett, a hipotézis használata pedig annak, amit „grammatikus” mozzanatnak nevezett. Ezen dialektikus elmélethez való hozzájárulásom csupán annyi, hogy szorosabban hozzákapcsolom a szövegelmélethez és szöveginterpretációhoz.
 Miért van egyáltalán szükségünk olyasvalamire, mint a hipotézis kitalálásának képessége? Miért kell az értelemtartalmat „konstruálni”? Nemcsak azért, mert a nyelv metaforikus, és a metaforikus nyelv kettõs jelentése kifejleszti a megfejtés képességét, amelynek ebben a helyzetben elkerülhetetlenül szét kell választania egymástól a különbözõ jelentésszinteket. Az általános hermeneutika nézõpontjából a nyelv metaforikussága csak egy speciális esetnek számít. Általánosabban szólva: egy szövegnek konstruáltnak és rekonstruáltnak kell lennie, hiszen itt nem pusztán azoknak a mondatoknak a sorrendjérõl van szó, amelyek mind azonos szinten vannak, és mind magától értetõdõek. Egy szöveg magában is egész, totalitás. Az egész és a részek közötti viszony – éppen úgy, mint a mûalkotások és az életmód esetében – a „megítélés” különleges módját igényli. Kant harmadik kritikájában (Az ítélõerõ kritikájában) éppen ennek a magyarázatára fejlesztette ki elméletét. Még pontosabban szólva, az egész úgy jelenik meg számunkra, mint tárgyak vagy témák, illetve elsõdleges és másodlagos összefüggések hierarchiája. Ezért aztán egy szövegnek mint egésznek a rekonstruálása szükségképpen körkörös jelleget ölt – abban az értelemben, hogy egy meghatározott vonásnak az egészrõl való leválasztása már a részösszefüggések felismerésének a birtokában történik. És fordítva, az egészet csak a részek konstrukciójaként tudjuk elképzelni. Itt nincsenek szükségszerûségek és evidenciák, és nincsenek cáfolhatatlan definíciók, hogy mi lenne a fontos és mi nem, hogy mi a lényeges és mi a lényegtelen. Minden ilyesminek a megítélése pusztán vélekedés kérdése. Hogy a nehézségeket még egyszer, de másként megfogalmazzam: amennyiben egy szöveget egésznek tekintünk, akkor ez éppen úgy „individuum”, mint egy mûalkotás vagy egy életvitel. Individuumként tekinthetünk rá csakúgy, mint a specifikálás és a leszûkítés folyamatán keresztülment minõségfogalomra, amely az írói minõségre vonatkozik, a szöveg kategóriáira, azokra, amelyekhez az adott szöveg tartozik, és különbözõ más kategóriák struktúráira, amelyek ebben a szövegben keresztezik egymást. Ám egy szöveg individuális alakjának kidolgozása és lokalizálása mindenekelõtt vélekedésen alapul.
 Annak érdekében, hogy ezt a homályos pontot jobban megvilágítsam, azt mondanám, hogy a szöveget mint „individuumot” különbözõ oldalakról lehet megközelíteni. Egy kockához vagy más háromdimenziós tárgyhoz hasonlóan, a szöveg tulajdonképpen „dombormû”. Terének különbözõ pontjai a térnek nem azonos szintjén helyezkednek el. Az egész rekonstrukciójába ezért kerül bele elkerülhetetlenül egy perspektivikus torzítás, teljesen hasonlóan a különbözõ érzékelésekhez. Mindig lehetséges ugyanazt a mondatot egészen különbözõ módon egyszer az egyik, máskor a másik mondatra vonatkoztatni, amelyet éppen a szöveg sarokpontjának tekintenek. A torzítás vagy egyoldalúság egyik sajátos módja azonban magában az olvasásban rejlik. Ez az egyoldalúság az interpretáció feltételezett vonásait jellemzi. Ezen az alapon állnak elõ az interpretáció mindazon problémái, amelyek nem annyira a szerzõ szellemi tevékenységének a közölhetetlenségében, mint inkább a szöveg szóbeli értelmezésének a struktúrájában gyökereznek. Ez az intenció más, mint az egyes mondatok külön jelentéseinek az összege. Egy szöveg mindig több mint a mondatok lineáris sorrendje. Egy kumulatív, egységes folyamatot képvisel. A szöveg specifikus struktúrája nem következik a mondatok struktúrájából. Ezért a szövegekre mint szövegekre oly jellemzõ „többszólamúság” valami egészen más, mint a köznyelvi szavak többértelmûsége és egyes mondatainak kétértelmûsége. Ez a pozitív többszólamúság az egészként szemlélt szöveg tipikus vonása, és azt jelenti, hogy a szöveg nyitva áll a különbözõ olvasási módok és értelem-konstrukciók elõtt.
 Ami pedig a hipotézis bebizonyításának folyamatát illeti, amelynek során vélekedéseink átvizsgálásra kerülnek, Hirsch-sel egyetértésben azt mondanám, hogy ez inkább a valószínûség logikájához, mint az empirikus igazolás logikájához áll közel. Megmutatni, hogy egy meghatározott interpretáció az ismertek fényében nézve valószínûbb, mint egy másik, valami egészen más, mint azt bizonyítani, hogy egy meghatározott következtetés igaz. Ebben az értelemben itt értékelésrõl (az érvényesség megállapításáról) van szó, nem pedig igazolásról. Az értékelés (az érvényesség megállapítása) érvelési eljárás, a törvényértelmezés jogászi eljárásaihoz hasonló, ahol is bizonytalanságról és minõsített valószínûségrõl van szó. Ebben a vonatkozásban a szellemtudományok és a természettudományok szembenállása bizonyosan vitathatatlan; ám ehhez szükségünk van a dogmára, mely szerint az individuum már régóta elérhetetlen (individuum ineffabile est) a számunkra. Az indexkonstruálás módszere, ahogyan ez a szubjektív valószínûségek logikájának esetében tipikusan történik, elégséges és biztos alap az individualitás tudománya számára, amely így teljességgel érdemes a tudomány névre. Ha egy szöveg kvázi-individuum, és egy szöveg-értelmezés értékeléssel jár, akkor joggal állapíthatjuk meg, hogy itt a szövegrõl szóló tudományosan használható tudás jött létre.
 Akárhogy is, az hogy meg kellene érteni egyrészt a lángész és a  találmány közötti egyensúlyt, másrészt az értékelésnek (az érvényesség megállapításának) tudományos jellegét, a megértés és a magyarázat régi dialektikájára utal. Ennek révén képesek vagyunk a hermeneutikai kör híres koncepciójának is elfogadhatóbb értelmezést adni. Felfedezés és értékelés (az érvényesség megállapítása) bizonyos értelemben körkörösen vonatkoznak egymásra, egy szövegértelmezés szubjektív és objektív feltevéseihez hasonlóan. Ám itt nincs szó ördögi körrõl. A feltételezés egy ketrechez hasonlítható, amikor is nem tudunk elmenekülni az „önálló tevékenység” olyan módja elõl, ami Hirsch szerint a hipotézis megtalálása és a hipotézis mûködése közötti viszonyt fenyegeti. Az értékelés (az érvényesség megállapításának) eljárásaihoz az érvénytelenség megállapításának eljárásai is hozzátartoznak – hasonlóan a cáfolhatóság kritériumához, amit Karl Popper olyannyira hangsúlyozott  „A tudományos felfedezés logikája” címû munkájában. A falszifikálhatóság szerepét átveszik az egymással versengõ konfliktusok. Egy értelmezésnek nemcsak valószínûnek kell lennie, hanem valószínûbbnek, mint egy másik. Itt tehát meghatározott elsõbbségi kritériumok vannak, amelyek minden nehézség nélkül levezethetõk a szubjektív valószínûség logikájából.
 Összességében megállapítható, hogy itt mindig többrõl van szó, mint egy szöveg megkonstruálásának vagy rekonstruálásának egyik módjáról; nem igaz, hogy minden értelmezés egyformán jó, és hogy az értelmezések valamiféle „józan emberi ész” szabályai szerint egymással összemérhetõk lennének. Az adott szöveg az éppen lehetséges konstrukciók egyik meghatározott metszete. Az érvényesítés logikája megnyit számunkra egy értelmezési keretet, amelyet a dogmatizmus és a szkepticizmus határol. Mindig lehetséges egy értelmezés ellen vagy éppen mellette érvelni, az értelmezéseket egymással szembeállítani, lehet közülük választani, vagy meg lehet próbálni megteremteni közöttük az összhangot, esetleg még akkor is, ha ennek elérése meghaladja a lehetõségeinket.
 És vajon az értelmezés megtalálásának és érvényre juttatásának dialektikája mennyire paradigmatikus érvényû a humántudományok egésze szempontjából? A humántudományok minden kompetens mûvelõje jól tudja, hogy az emberi cselekedeteket, a történelmi eseményeket és a társadalmi jelenségeket egészen különbözõ módokon lehet vagy kell megkonstruálni. Ám azt már kevésbé tudjuk, hogy a módszertani problémák összekuszálódását maga a vizsgálati tárgy alapozza meg, ezért aztán a tudós egyáltalán nem ítélhetõ el, ha ingadozik a dogmatizmus és a szkepticizmus között. Ahogyan a szövegértelmezés logikája mutatja, az emberi cselekvés értelemtartalmában egy specifikus többszólamúság van jelen. Ám az emberi cselekvés is csak a lehetséges konstrukciók egyik esete.
 Az emberi cselekvés egyik alapvonása, amellyel az eddigi elemzés során nem foglalkoztunk, egy érdekes kapcsolatot hozhat létre a szöveg specifikus ellenpontja és az emberi cselekvés hasonló ellenpontja között. Ez az alapvonás a cselekvés céljának és motivációjának dimenziói közötti viszonyra vonatkozik. A legújabb cselekvéselmélet számtalan teoretikusa rámutatott arra, hogy egy cselekedetet célra irányuló tevékenységként csak abban az esetben értünk meg teljesen, ha a „mit” kérdésre olyan feleletet kapunk, amely valójában egy „miért”-re válaszol. Értem, hogy mit akarsz tenni, ha el tudod nekem magyarázni, hogy miért éppen erre és erre a cselekedetre vállalkoztál. Ám a „miért” kérdésre adott válaszok közül vajon melyiknek van értelme? Csak annak, amely motívumot ad meg, amely alapnak (megalapozásnak és nem pusztán oknak) tekinthetõ. És mi számít alapnak, ami nem ok is egyúttal ? E. Anscombe és A. I. Meldon állítása szerint ez olyan kifejezés vagy beszédmód, amely lehetõvé teszi számunkra, hogy egy cselekvést ilyenként vagy olyanként minõsítsünk. Ha elmagyarázod nekem, hogy ezt vagy azt „féltékenységbõl” vagy „bosszúból” tetted, azt kéred tõlem, hogy cselekedetedet ezen érzések vagy hajlamok alapján kategorizáljam. Másként mondva, arra kérsz, hogy cselekedetedet egy általánosan ismert értelemnek rendeljem alá. Azt kívánod, legyen ez magától értetõdõ másoknak és neked magadnak is. Erre a próbálkozásra különösen akkor van szükség, ha kívánságunk „érték-karakterét” kell megmutatnunk,  E. Anscombe kifejezésével. Kívánságok és hitelvek nemcsak erõk (kényszerek), amelyek az embereket ilyen vagy olyan módon cselekvésre késztetik, hanem egyben igazolják is a cselekedeteket, rámutatva a hozzájuk kapcsolódó jóra mint értékre. Fel kell hát tennem a kérdést: miként tetted azt, amit tettél? Az érték-karakter és láthatóan a vele azonosítható jó alapján lehetséges tehát egy cselekvés értelmét argumentálni, egy ilyen vagy olyan értelmezés ellen vagy mellette állást foglalni. Ilyen módon aztán a motívum bizonyítása máris láthatóvá teszi az érvelési eljárás logikáját. Mondhatjuk-e, hogy az, amit az emberi cselekedetben meg lehet (és meg kell) konstruálni, az a cselekedet motivációs bázisa, vagyis az értékalakzat azon mondata, amely képes ezt „magyarázni”? És nem mondhatjuk-e, hogy a motívumok révén magyarázott cselekvés kapcsán az argumentáció egyesítõ folyamata éppen azt a többszólamúságot tehette jelentõsé, amely a cselekvést olyannyira a szöveghez tette hasonlóvá?
 És vajon mi igazolja az értelem fellelésére vonatkozó koncepció általánosítását, a szövegrõl a cselekedetre való kiterjesztését? Az, hogy egy cselekedet értelmérõl szóló érvelésben meg tudom magam különböztetni kívánságaimtól és hitelveimtõl, és hogy ezeket alá tudom rendelni olyan konkrét dialektikának, amely megmagyarázza az ellentétes nézõpontokat. Cselekvésemnek ez az eltávolodó-visszatérõ jellege, amellyel saját cselekedetemnek próbálok értelmet adni, egyengeti az utat a különbségtevés azon módja elõtt, amely az emberi cselekedetek „társadalmi notációjának” folyamatában zajlik, és amelyet metaforikusan „feljegyzésnek” vagy „tudósításnak” neveznek. Azonos cselekedetek, amelyeket már ilyen „feljegyzések” révén megerõsítettek és „továbbjelentettek”, ismét csak különbözõ módon lesznek magyarázhatóak – teljesen azon érvek többszólamúságának megfelelõen, amelyek megvilágítják motivációs hátterüket.
 Ha ki akarjuk próbálni, hogy az értelem fellelésének fogalma (amely a megértés fogalommal szinonimnak tekinthetõ) használható-e konkrétan a cselekedet jelentésére, akkor figyelembe kell vennünk az értékelés (érvényesség-megállapítás) koncepcióját is (amely a magyarázat-elmélet megfelelõje). Itt van a kezünk ügyében a modern cselekvéselmélet olyan felfogása, amely összekapcsolja az irodalomkritikai eljárást ennek társadalomtudományi megfelelõjével. Néhány teoretikusa már megkísérelte a meghatározott cselekedetektõl a cselekvõkig terjedõ alárendelés és tulajdonítás folyamatát a bírói eljárás példája alapján magyarázni, melynél egy bíró vagy egy törvényszék különbözõ döntéseket mérlegel egy szerzõdésszegés vagy egy bûncselekmény vonatkozásában. H. L. A. Hart a „The Ascription of Responsibility and Rights” címû kiváló tanulmányában meggyõzõen mutatta be, hogy a jogászi gondolkodás egyáltalán nem csak annyiból áll, hogy általánosan kötelezõ törvényeket alkalmaznak az egyes esetekre, hanem egyúttal megkonstruálják az egyes esetre vonatkozó döntéseket is. Ezek a döntések lezárják a bizonyítékoknak és a védelem érveinek gondos cáfolását, amelyek „meghiusíthatnak” egy igényt vagy egy vádat. Azzal az állítással, hogy az emberi cselekedetek „meg is hiúsulhatnak”, és hogy a jogászi észjárás alapvetõen érvelõ eljáráson alapul, melyet jó okkal lehet egy igény vagy egy vád különbözõ érvekkel való visszautasításának tekinteni, Hart megnyitotta az utat egy általános érvényesség-elmélet elõtt, amelyben a jogi gondolkodás lehet az összekötõ kapocs az irodalomkritikai és a társadalomtudományi érvényességelmélet között. A jogi gondolkodás köztes helyzete világosan mutatja, hogy az érvényesítési eljárás polémikus jellegû. Szemben az ítélkezéssel, a szöveg és a cselekedet többszólamúságából adódó értelmezési konfliktusként mutatkozik meg; ám még a legutolsó értelmezés is ítélet, amelyet egy fellebbezés ellen fogalmaztak meg. A bírói ítéletekhez hasonlóan minden irodalomkritikai és társadalomtudományi értelmezés kérdésessé tehetõ, és minden az érvelési helyzet kérdése, hogy „Vajon mi hiúsíthat meg egy igényt?”. Az igazságszolgáltatás kétségtelenül olyan terület, ahol egyszer csak nincs lehetõség további fellebbezésre. Ám ez az az eset, amikor a bírói döntésnek állami erõszak révén szereznek érvényt. Sem az irodalomkritikában, sem a társadalomtudományban nincs ehhez hasonló utolsó szó. Vagy ha mégis van, akkor megsértették a tudományos értelmezés szabályait.

A magyarázattól a megértésig
A megértés ugyanezen dialektikája révén azonban új aspektusok is láthatóvá válnak, amennyiben fordított úton indulunk el: a magyarázattól a megértés felé haladunk. A dialektika új alakja a szöveg vonatkozási funkciójából (referencialitásából) adódik. Ez a referencialitás, amint már fejtegettük, nem egyszerûen beszélõ és a hallgató közötti dialogikus szituációra való feltûnõ ráhagyatkozás. A környezõ valóságtól való eltávolodás két ellentétes cselekvést tesz lehetõvé. Olvasóként megmaradhatunk olyan helyzetben, amelyben a konkrét valóságvonatkozásnak  ez a módja számunkra érdektelen; vagy életre kelthetjük a szöveg rejtett, potenciálisan nem feltûnõ viszonyait egy új szituációban, az olvasási szituációban. Elsõ esetben úgy kezeljük a szöveget, mint valami világtalan jelenséget; a második esetben viszont új és nyilvánvaló viszonyokat bontunk ki az olvasás mûvészetének „foganatosítása” révén. A két lehetõséget azonban az olvasás aktusa azonos módon tartalmazza, amennyiben dialektikus összefüggésükben tekintjük õket.
 Az olvasás elsõ útját manapság az irodalomkritika különbözõ strukturalista iskolái képviselik. Feltevéseik nemcsak lehetségesek, hanem legitimek is. A jól látható viszonyok, az epoché felfüggesztésébõl indulnak ki. Amit itt olvasásnak hívnak, az a valósághoz fûzõdõ jól látható viszonyok felfüggesztésének a kiterjesztése, és a szöveg oldalára helyezkedés abból a célból, hogy e világát vesztett hely keretei között lehessen maradni. A döntés következtében a szövegnek többé nincsen külsõ vonatkozása, már csak úgynevezett belsõ oldalai vannak. Kétségtelen, hogy a szövegnek mint szövegnek és a szövegeknek mint irodalmi struktúrának a konstituálása lehetõvé teszi egy irodalmi tárgy zárt jelrendszerré való átértelmezését – ahhoz hasonló zárt rendszer ez, amit a fonológia tárt fel a diskurzus alapjaként, és amit Saussure „la langue”-nak nevezett. E munkahipotézis szerint az irodalom a „la langue” analógiájává vált.
 Az elvonatkoztatás következtében most már lehetségesé vált az irodalmi tárgy ellenében kialakítani egy új megértési módot, amelynek mintája azonban – Dithey várakozásai ellenére – nem a természettudomány, azaz egy nyelvidegen tudásterület. A természet és a szellem közötti ellentét többé nem számít döntõ kérdésnek. Amennyiben itt gondolkodási modellt keresünk, ez a szemiológia területérõl származhat csak. Ezek után lehetséges, hogy a szövegeket a nyelvészet alapvetõ szabályainak megfelelõen értelmezzük úgy, ahogyan ezt a nyelvhasználatnak alapul szolgáló elemi jelrendszerek elemzésére nagy sikerrel felhasználták. A Genfi, a Prágai és a Dán Nyelvészeti Iskoláktól megtanultuk, hogy lehetséges a rendszert a folyamattól elválasztani, és ezt a rendszert – amelyek lehet fonetikai, lexikális vagy szintaktikai jellegû – úgy egységesíteni, hogy csak az azonos rendszerben lévõ más egységekhez viszonyított ellentéte definiálja. Az ilyen egységek lehatárolt során belül található különbözõ egységek kölcsönös összefüggése adja a struktúrát a nyelvészetben.
 Ezt a strukturális modellt most már szövegekre, azaz olyan jelsorozatra vonatkozatják, amelyek hosszabbak egy mondatnál, ami a nyelvészet által figyelembe vett legkisebb egység. Claude Lévi-Strauss „Strukturális antropológia” címû munkájában a következõképpen fogalmazta meg munkahipotézisét a mítoszról mint szövegrõl: „1. mint minden nyelvészeti létezõ, a mítosz is alkotóegységekbõl formálódott; 2. ezek az alkotóegységek magukban foglalják olyan alkotóegységek jelenlétét, amilyenek a nyelv struktúrájában szabályszerûen elõfordulnak, azaz a fonémákét, a morfémákét és a szematémákét. Ezek az alkotóegységek azonban úgy viszonyulnak a szematémákhoz, amint ezek a morfémákhoz, vagy mint a morfémák a fonémákhoz. Mindegyik formát a bonyolultság magasabb foka különbözteti meg az elõzõtõl. Éppen ezért azokat az elemeket, amelyek a mítoszoktól függenek (és amelyek a többieknél bonyolultabbak), nagy alkotóegységeknek fogjuk nevezni.” Ezen munkahipotézis segítségével lehet ezeket a nagy egységeket, amelyek legalább egy mondatnál nagyobbak, és együttvéve a mítoszok meséit magyarázzák, ugyanazon szabály alapján elemezni, mint a nyelvészet által jól ismert legkisebb egységeket. A hasonlóság hangsúlyozása érdekében beszél Claude Lévi-Strauss mitémákról – ahogyan mi beszélünk fonémákról, morfémákról és szemantémákról. Annak érdekében, hogy a mitémák és az egység ezen analógiájának keretei között megmaradjunk a legalsó szinten, a szövegelemzésnek az absztrakció ugyanazon a szintjét kell elérnie, mint ami a fonológiában megvalósul. Itt a fonéma nem egy konkrét hang, amelynek érzékelése során egy akusztikai minõség abszolút értelmét fogjuk fel. A hang Saussure kifejezésével nem „szubsztancia”, hanem „forma”, azaz a viszonyok kölcsönös játéka. Ehhez hasonlóan egy mitéma nem egy mítoszról leválasztott mondat, hanem, Lévi-Strauss elnevezése szerint, egy „viszonylatnyalábon” belüli ellenpont, és „az alkotóegységek csakis ilyen nyalábok kombinációinak formájában nyernek jelentõ funkciót.” Amit itt jelentõ funkciónak neveznek, semmi estre sem az, amit a mítosznak általában tulajdonítanak, vagyis a filozófiai vagy egzisztenciális tartalma, vagy az eszméje, hanem az azonosítás, a mitémák elrendezése, röviden, a mítosz struktúrája.
 Megállapíthatjuk tehát, hogy ilyen módon egy mítoszt megmagyaráztunk ugyan, de nem értelmeztünk. A strukturális elemzés segítségével kipreparáltuk a mítosz logikáját, a mûveleteket, amely által a különbözõ viszonylatnyalábok egymással összekapcsolódnak. Ez a logika konstituálja meg a „vizsgált mítosz strukturális törvényszerûségét”. Ez a törvényszerûség azonban mindenekelõtt az olvasás tárgya, és semmi esetre sem a beszédé – mármint az elmondás értelmében –, ahogyan tehát egy mítosz ereje egy adott szituációban új életre kel. Itt a szöveg csak egy szöveg, éppen azért lehet ez, mert nekünk szóló jelentése  fel van függesztve, nem aktualizálja számunkra senki egy éppen folyó beszédtevékenység révén.
 Mármost én itt azt szeretném megmutatni, hogy a magyarázat hogyan épül rá az értelmezésre, és hogy ez ilyen módon hogyan kapja meg azt a belsõ dialektikát, amelyben az „interpretáció” mint egész elõáll. A valóságban ugyanis nincs senki, aki beérné a mítosz és a mese formális fogalmával úgy, ahogyan azt a konstitutív egységek strukturalista algebrája elõírja. Ezt többféle módon meg lehet mutatni. Elõször is itt vannak maguk a mítoszok abban a formalizált elõadásban, ahogyan Lévi-Strauss az elemzési egységeiket, melyeket õ „mitémáknak” nevez, és amelyek mint mondatok meghatározott értelemtartalommal és meghatározott viszonyokkal rendelkeznek, megformálta. Állíthatja-e bárki, hogy értelemtartalmuk mint olyan semleges, még akkor is, amikor ezeket fogalmilag egy „viszonylatnyalábként” értelmezik, és hogy ez egyedül csak a mítosz „logikája” szempontjából lenne releváns? Ugyanis magukat a viszonylatnyalábokat is mondat formájában kell megfogalmazni. Végül is a nyelvjátéknak ez a módja az ellentétek és kombinációk egész rendszerével együtt elveszíti minden elfogadható értelmét, ha maguknak az ellentéteknek, amelyek Lévi-Strauss szerint a mítoszban egymást közvetítik, nem lennének olyan értelemmel teli tartalmai, mint amilyenek a születés és a halál, a világos és a sötét, az érosz és a logosz között feszülnek. Ha nem lennének ezek az egzisztenciális konfliktusok, nem lenne semmi, amit az ellentétek közvetítenek, és a mítosz ezen ellentmondások megoldási kísérleteként elveszítené logikai funkcióját. A strukturális elemzés nemcsak hogy nem zárja ki azt az ellenhipotézist, hogy a mítosznak mint eredetmesének van értelemtartalma, hanem éppenséggel feltételezi azt. A strukturális elemzés csak elnyomja ezt a funkciót. Ám én úgy vélem, hogy ezt nem lehet elnyomni. A mítosz nem lehetne még logikai mûvelet sem, ha azok a kijelentések, amelyeket egymással összeköt, nem határhelyzetre utalnának. Az ettõl messze eltávolodott strukturális elemzés látszólag könnyen elbánt ezzel a radikális problémával, ám csak áthelyezte egy elvontabb szintre.
 Ha ez így van, akkor nem mondhatjuk-e, hogy a strukturális elemzés funkciója abban áll, hogy egy puszta felszíni szemantikától, vagyis az elmesélt mítosz szemantikájától elvezet bennünket egy mélyebb szemantikához, vagyis a határhelyzetekhez, amelyek a mítosz végsõ vonatkozásai? Én komolyan azt gondolom, hogy a strukturális elemzés nem múlná felül egy szeparált játék, egy algebrai elemzés szintjét, ha nem éppen ez lenne a funkciója. Ez esetben a mítoszt magát fosztanánk meg funkciójától, attól, amit Lévi-Strauss tulajdonított neki, nevezetesen, hogy az embereket meghatározott ellentétek tudójává teszi, és õket ezek megfogalmazása felé tereli. Ha megpróbálnánk kiiktatni a létezés apóriáira való vonatkozásokat, amely körül a mitikus gondolkodás mindig is kering, akkor a mítoszelmélet nem lenne más, mint az emberiség értelmetlen diskurzusának nekrológja. Ha viszont a strukturális elemzést közbülsõ lépcsõfoknak – mégpedig szükségszerû lépcsõfoknak – tekintjük, amely a naiv és a kritikus, a felszíni és mély interpretáció között van, akkor megvan a lehetõség arra, hogy a magyarázat és a megértés a hermeneutikai talajhoz kötõdõ két pillér egyike és másika legyen. Ez a mély-szemantika az, amely a megértés tulajdonképpeni tárgyát felmutatja, és amely feltételezi, hogy az olvasó és a dolgok természete között megvan az a meghatározott affinitás, amirõl a szöveg szól.
 Nem szabad azonban hagyni, hogy a személyes affinitás erõssége félrevezessen bennünket. A szöveg mély-szemantikája nem olyasmi, amit a szerzõ maga ki akart volna fejezni, hanem olyan valami, amirõl a szöveg, pontosabban a szöveg nem nyilvánvaló viszonyai szólnak. És a szöveg nem nyilvánvaló viszonya az a világ, amelyet a szöveg mély-szemantikája képes magába zárni. Amit tehát meg akarunk érteni, az nem olyan valami, ami a szöveg mögött van, hanem az a valami, ami nyíltan elõttünk fekszik. Nem az eredeti diskurzus-helyzetet kell megértenünk, hanem a lehetséges világra való utalásokat. A megértésnek csak kevéssé kell foglalkozni a szerzõvel és helyzetével, inkább a szöveg révén megnyíló világok jelentéseit érdemes megragadni. Egy szöveg megértése azt jelenti, hogy követjük az értelemtõl a vonatkozásig tartó mozgást, abból kiindulva, amit mond, elmenve addig, amirõl szól. Ebben a folyamatban a strukturális elemzés közvetítõ szerepe egyaránt szolgálhatja az objektív feltevés megerõsítését és a szubjektív vélekedés korrekcióját. Ekkor leszünk végérvényesen megvédve attól, hogy a megértést felcseréljük a szöveghez kötõdõ valamiféle intuitív sejtés intencióival. Amit a mély-szemantikáról mondtunk, arról tehát, amihez a strukturális elemzés elvezet bennünket, megengedi, hogy egy szöveg értelmét éppen felszólító jellegében keressük, vagyis egy kihívásban, hogy a szöveget talán egy új világlátás kiindulópontjának kell tekintenünk, és meghatározott módon kell gondolkodnunk.
 Csak így van a mély-szemantikának értelme. A szöveg egy lehetséges világról beszél, a benne lévõ tájékozódás lehetséges módjairól. Ennek a világnak a dimenziói a szöveg révén nyílnak ki és válnak ismerté. Ez a nyitottá tevés a leírt nyelvben ugyanaz, mint a nyilvánvaló viszony a beszélt nyelvben. Ezért aztán, ha meg akarjuk õrizni a romanticizált hermeneutika nyelvét, amely a distancia legyõzésérõl, az elsajátításról, az idegenhez és a távolihoz való közelítésrõl beszél, akkor fontos korrekciót kell tennünk. Az, amit a magunkévá teszünk – amit elsajátítunk –, nem valamilyen idegen tapasztalat, hanem saját fáradozásunk eredménye, egy olyan világ öntudatba emelése, amelyre a szöveg viszonyai utalnak. A megfejtés és elsajátítás összefüggése, fogalmaim szerint egy olyan hermeneutika sarokpontja, amely egyrészrõl legyõzheti a historizmus egyoldalúságait, másrészrõl hû maradhat a Schleiermacher-féle hermeneutika eredeti intencióihoz. Hogy egy szerzõt jobban megérthessünk, mint õ saját magát értette, ki kell bontanunk a diskurzusaiba zárt tudati erõket, azokat, amelyek túl vannak a szerzõ személyes tapasztalatainak horizontján. A megkülönböztetés és az idõtlenítés folyamata, amit a magyarázat fogalmával kötöttünk össze, az alapvetõ elõfeltétel a szöveg horizontjának kitágításához. A magyarázat és megértés dialektikai alakzatának e második szereplõje igen erõs paradigmatikus jelleggel bír a humán tudományok egésze szempontjából. Szeretnék ennek kapcsán különösképpen három pontot megvizsgálni.
 Elõször is a strukturális modell, amely a magyarázat paradigmájaként definiálható, a szöveg egységének elemzésérõl átvihetõ a társadalmi jelenségek elemzésére. Ugyanis mûködtetése során nem kell a nyelvi jelekre korlátozni magunkat, hanem használható a jelek mindazon fajtájára, amelyek a nyelvi jelekkel párhuzamba állíthatók. A társadalmi jelenségek és a szöveg modellje közötti kapcsolatot a szemiológiai rendszer fogalma teremti meg. A szemiológia álláspontja szerint egy nyelvi rendszer csak a szemiotikai minõség egyik alesete – még akkor is, ha ez a minõség más fajtája számára paradigmának számít. Abból indulhatunk tehát ki, hogy ha a magyarázat strukturális modellje általánosítható, akkor minden társadalmi jelenség leírható szemiológiai jellegûnek. Mégpedig úgy, hogy definiáljuk õket egy szemiológiai rendszer különbözõ szintjein lévõ tipikus viszonyként: a kód és a közlemény közötti általános viszonyként, a kód speciális alegységei közötti viszonyokként, a jeladó és a jelzett közötti viszonyokként, a társadalmi közlemények, a kommunikációnak mint a közlemények cseréjének struktúrája közötti és ezeken belüli tipikus viszonyként, stb. Amennyiben a szemiológiai modell használható, akkor felmutatja a szemiotikai vagy szimbolikus funkciót, azaz a jelek helyettesítésének funkcióját, amely mindig több a társadalmi élet másodlagos hatásánál. Éppen ez a funkció a társadalmi élet tulajdonképpeni alapja. A szemiotika ezen általános funkciójának megfelelõen, abból kell kiindulnunk, hogy nem egyszerûen csak a szimbolikus funkció társadalmi, hanem maga a társadalmi valóság szimbolikus alapzatú.
 Ha ezen a gondolatmeneten haladunk tovább, akkor úgy tûnik, hogy a magyarázat jellege, amelyet a strukturális modell implicite tartalmaz, alapvetõen különbözik a klasszikus oksági modelltõl – különösen ha a kauzalitást a hume-i értelemben vesszük; az idõben késõbbi esemény az azt megelõzõnek szabályszerû következménye, anélkül, hogy közöttük belsõ logikai összefüggés lenne. A strukturális rendszer a viszonyokat egészen más módon tartalmazza, ezek a viszonyok inkább korreláció, mint konzekvencia jellegûek. Ha ez igaz, akkor viszont jelentõségét veszti a motívumokról és az okokról zajló régi vita, amely a cselekvéselméletet annyira megterhelte az utóbbi évtizedekben. Ha a szemiotikai rendszerben a korrelációk feltárása a magyarázat fõ feladata, akkor a társadalmi csoportok motívumainak problémáját újra kell fogalmaznunk. Ám ez nem célja ennek a dolgozatnak, ez csak javaslat további munkára.
 Szövegértelmezési koncepciónk második paradigmatikus tényezõje a mély-szemantika szerepébõl indul ki, abból, amit a strukturális elemzés és a (naiv) elsajátítás közötti kapcsolatként neki tulajdonítottunk. A mély-szemantika közvetítõ funkcióját tehát nem szabad szem elõl téveszteni, mivel mindenképpen el kell kerülnünk az „elsajátítás” pszichologizálását és szubjektívizálását; egyébként elvétjük eredeti episztemológiai funkcióját. Valami hasonlóról van tehát szó a társadalmi jelenségek interpretációjánál, mint a szövegek mély-szemantikája esetében? Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a szemiotikai egységnek tekintett társadalmi jelenségeken belüli vagy közötti korrelációk keresése elveszítené minden értelmét, ha ez nem hasonlítana a társadalomtudományok mély-szemantikájához. Ahogyan az élet nyelvjátékai – Wittgenstein híres apóriája szerint –, a társadalmi struktúrák is arra irányuló próbálkozások, hogy az ember szembenézzen az egzisztenciális félelmekkel, a nehézségekkel és a mélyen gyökerezõ konfliktusokkal. Ebben az értelemben van ezeknek a struktúráknak éppenséggel rámutató funkciójuk. Rámutatnak a társadalmi létezés apóriáira, ugyanolyan apóriákra, amilyenek körül a mitikus gondolkodás is kering. És a rámutatás analóg funkciójának ugyanolyan vonásai vannak, amilyeneket mi egy szöveg nem szembetûnõ viszonyainak tulajdonítottunk, vagyis ez egy olyan világ kibontása, amely már nem csak külvilág, egy olyan világ vázolása, amely már nem puszta szituáció. Nem mondhatjuk-e, hogy a strukturális elemzés segítségével a társadalomtudományokban is elõreléphetünk a naiv szemlélettõl a kritikus interpretációhoz, a felszíni értelmezéstõl a mély értelmezéshez? Éppen ez a mély-interpretáció jelenti az egész folyamat értelmét.
 És ez a gondolat elvezet bennünket a harmadik és egyben utolsó ponthoz. Ha végiggondoljuk a magyarázat és a megértés dialektikájának paradigmáját, akkor fel kell tételeznünk, hogy az értelemmel telített struktúrák, amelyeket éppen a mély-interpretációknak kell feltárniuk, nem érthetõk meg a személyes kötõdések nélkül – hasonlóan az olvasóhoz, aki feltárja és egyben „elsajátítja” egy szöveg mély-szemantikáját. Mindenki ismeri azonban az ellenvetéseket, amelyeket fel szoktak hozni a társadalomtudományokra kiterjesztett „elsajátítás” fogalom kapcsán. Vajon ezzel nem nyitunk-e ajtót s ablakot a személyes elõítéletek és a szubjektív tévedéseke elõtt? Vajon nem éppen ezzel visszük bele a humántudományokba a hermeneutikai kör minden paradoxonját? Más szóval: nem éppen a „feltárás” paradigmája, együtt az „elsajátítással”, zúzza szét a humántudományok tulajdonképpeni fogalmát? Annak módja azonban, ahogyan mi a két koncepciót a szöveginterpretáció keretei között felvetettük, nemcsak paradigmatikus problémát vetett fel, hanem paradigmatikus megoldást is kínál számunka. A megoldáshoz nincs szükségünk arra, hogy az emberi jelenségek megértésénél tagadjuk a személyes kötödések szerepét, éppenséggel kvalifikálni kell ezeket. A szövegértelmezés modellje azt mutatja, hogy a megértésnek egyáltalán nem kell foglalkoznia egy idegen élet lelkiségének közvetlen megragadásával, vagy azzal, hogy lehet-e érzelmileg azonosulni egy szellemi tartalommal. A megértés közvetített tény, amit átszõ a magyarázó eljárások teljes komplexuma; ezek az eljárások megelõzik, és egyben elkísérik a megértést. A személyes elsajátítás pedantériája nem valamiféle érzés, hanem dinamikus értelem, amelyet éppen a magyarázat tesz szabaddá. Korábban mi ezt a szöveg vonatkozásaként definiáltuk, vagyis arra való képességeként, hogy egy egész világot tárjon fel. Úgy vélem azonban, hogy fel kell vetnünk a szöveginterpretáció paradigmatikus jellegének végsõ implikációit is. Arról van ugyanis szó, hogy egy autentikus elsajátítás feltételei, ahogyan ezek egy rendelkezésünkre álló szövegben felismerhetõk, maguk is felmutatnak és egyben „elsajátítanak’  -  paradigmatikus jellegûek. Ezért nem szabad kizárnunk az objektív és a magyarázó összefüggésekbõl az általuk közvetített személyes kötõdések végsõ aktusát. A személyes kötõdés fogalmának módosítása persze nem képes legyõzni a „hermeneutikai kört”. Ez a kör mindig is a tudás kikerülhetetlen strukturális feltétele marad, amennyiben persze az ember dolgairól van szó; ám a módosítás tartózkodik attól, hogy ördögi kör váljon belõle. A „hermeneutikai kör” tulajdonképpen nem más, mint a magyarázatnak és a megértésnek, valamint a megértésnek és a magyarázatnak itt kifejtett viszonya.

Bibliográfia

RICOEUR, Paul
Fenomenológia és hermeneutika
Kossuth, 1997

„Metafora és filozófiai diskurzus”
in: Bacsó Béla (szerk.)
Szöveg és interpretáció
Cserépfalvi, 1991

CHANGEUX, Jean-Paul - Paul RICOEUR
A természet és a szabályok
Osiris, 2001

DILTHEY, Wilhelm
A történelmi világ felépítése
a szellemtudományokban
Gondolat, 1974

HUSSERL, Edmund
Válogatott tanulmányok
Gondolat, 1972

Az európai tudományok válsága I-II.
Atlantisz, 1998

POPPER, Karl R.
A historicizmus nyomorúsága
Akadémiai, 1989

„Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása”
in: Tudományfilozófia
Láthatatlan Kollégium, 1998

„Három nézet az emberi tudásról”
in: Tudományfilozófia
Áron Kiadó, 1999

LÉVI-STRAUSS, Claude
Strukturális antropológia I-II.
Osiris, 2001

GADAMER, Hans-Georg
Igazság és módszer
Osiris, 2000
 
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu