Odalent, messze délen él, befalazva egy szürke, bevehetetlen várban. Az egyetlen tölgyfakapun csak a faltörõ kos hatolhat át. Égre nézõ színes üvegablakok helyett itt lõrés nyílik magasan, fent a várfalakhoz vezetõ egyetlen útra, és fent mindig ugyanaz az ég, az évszakok örök váltakozásának leheletével. A lõrésbõl és az égõ szemekbõl néha jéghideg könnyek csorognak végig a falon, néha zabolátlan kacaj hangzik fel éjféli órán* És ha idõnként mégis kiengedik, az arca ég, a tekintete sóvárog, ujjai lázasan tapogatnak mindent, ami karnyújtásnyira elérhetõ, vére tehetetlenül dörömböl sima izmainak falán – és máris vége a rövid kimenõnek, és az iménti lázas várakozás, mint a csont, egy pillanat alatt az ásító üresség telhetetlen torkába hajítódik.
Ott, a félgömb túlfelén tört színek másik félvilágában egy asszony él egy dobozszerû felhõkarcoló rég felforgatott lakásában. Sértetten, elárulva, összeomolva, elnyúlva a tobzódó hiúság bölcsõjében, a lobogó féltékenységtõl és a fájó meddõségtõl gyulladt idegekkel, hogy száraz ujjai – ha megérinthetik a kiégett otthon tárgyait –, sípolnak  a rideg sors remegésében, az egykor volt teák csészéi cserepeikre hullanak, és az egykor volt meleg étkek kanalai betörik az egykori melegpadló kérgét.
Körülbelül félúton a világ e két fele között hatalmas, szikes mocsár terül el. Ott váltanak mindig új tollat a dühöngõk, piócák hatolnak melegvérû állatok sûrû vérébe, szúnyoglárvák függenek fejjel lefelé mocsárlakók nyálkás tejfölérõl,  vízipókok siklanak súlytalanul a csekély víztükrökön, az angolnák királynõk, a mandarinkák nagyon ritkák. A mocsár keskeny partjain, melyek úgy pöffeszkednek a ritka napsütéses  napokon, mint a nagyvilág síkjai, a tudomány kötelezettségei várnak. Oda, a  sás és a rothadó mocsár közé rakták valaha a sohasem teljesített,  soha meg nem valósított munka kötelezettségeit,  és talán azért olyan kemények és protestálók, magasak és megközelíthetetlenek, mert soha egyetlen fejben sem formálták meg, egyetlen nyelvben sem mondták ki õket.
De a két félvilág a harmadik félvilággal úgy egybeszövõdött, hogy ki sem lehet onnan szakítani, a kettõ páncélt alkot, amit egy életen át sem lehet áttörni – mert nincs hová, mert a vér lüktetése, megszabadulása a tapadós mocsárból  nem e világról való eljárás kérdése, nem a test és a lélek horizontális áthelyezésének a kérdése, hiszen a vár és a doboz és a mocsárlakók a rothadó zöld posvánnyal nem képeznek sem végtelen brutalitást, sem  mérhetetlen igazságtalanságot, hogy lehetséges és értelmes volna mindezt kiigazítani, megjavítani és megszépíteni. Mindez kicsúszik az ember kezébõl, a fején át, a térde körül, hogy szüntelen föltámad benne valami,  mint a tisztesség vagy a szív értelme. Megmagyarázhatatlan, megfogalmazhatatlan, többé semmire sem lehet ujjal rámutatni, semmirõl semmit sem lehet kimondani, mert a következõ pillanatban már másmilyen – hogy éppen ez a mocsárlakókból áradó tapadós tétovaság a tehetetlen düh és az öngúny forrása, amíg a mindent átható tehetetlenség ki nem erõszakolja, nem köt egyezséget az emberi akarattal, hogy ki kell lépni innen.
A  kitörés és a tett  most rá várnak a száraz hó borította síkon, a tulajdon kezére, a kézre, amit a kilépésre helyez a tetten át.
A fehér rónát elfüggönyözi a szüntelenül szállongó száraz hó. A vékony takaró alatt pihenõ síkon, a legelõkön  és a földeken erdõk szigetei.  Akár a védett pihenõhelyek, melyeknek kapuin  át a láb újra meg újra meglepetten lép a teljesen védtelen róna sík talajára. Letörölt térbe lép, ahol a szél a hópelyhekkel lepi be a nyomokat,  ahol huzat járja át a  megfogant gondolatot és a szív zugait, melyekben a nyugtalanság átnyirkosodó zsarátnoka lüktet,  melyrõl sohasem lehet megtudni – sem ezen a síkon, sem az erdõk templomaiban – vajon csak kezdete és beharangozása-e a rettentõ boldog buzgásnak, amely hamarosan el kell hogy árassza, vagy már a tehetetlen düh vége, amelynek mélyen háttérben kellene  maradnia. A huzat és a keleti szél még a zsebet is átjárja, melyben a balkéz körmöstül váj a  gyertya fehér testébe, a másikban meg a már önállósuló jobbkéz melengeti a 68-as beretta soha eléggé át nem melegedõ tûzcsövét.
Csak ne a nyílt fehér síkon* Ami megmarad, áldozatául esik ezután a  rideg bizonytalanságnak, átadódik a huzatos tér fizikai törvényszerûségeinek, a tömeg álmélkodása fényének és decibeljeinek* Ezeken a vidékeken nincsenek nagyvadak.
Most, a fenyõerdõ szigetébõl kilépve, szembe tûnik az alacsony felhõzet még sûrûbb szürkéje, melytõl a sík áttekinthetetlenné, szürke  végtelenné változik elõttünk, mintha ott elõl, északon és délen többé nem volnának erdõk, otthonai az élet leheletének, a kirepülõ lelkek meghitt jászlai a téli hidegben.
Ó, mindegy. Csak az oda, a dübörgõ célba vezetõ léptek sora, az legyen egyenes, hisz  nem vagyok bárka a tengeren, mit dobál a mélység õsereje, nem vagyok a lélek enteleheiája nélkül, melybõl már kiszippantották az iránytût, és belelátni tekervényes mélyébe. Legyen bár egyenes vonal a puha pelyhes havon,  melybõl a fény szivárványkristályait már az atmoszférán keresztül vezetõ úton kitépték. Menjen az egyenes a látóhatár függönyéig, mely elvágja a síkság végtelenjét, ahol a tekintet megszakad, ha nincs ereje, hogy áttörjön rajta. Odabent, odabent a hallást és a látást elfojtó függöny szövetében.
Mindig nyilvánvaló lett volna, hogy a függöny a látóhatáron  távolodik, és mindig ott lesz az a húsz méter a vándor elõtt. És éppen a függönynek ez a magától értetõdõ távolodása készteti a balzsebében megbújó hideg gyertya  és a jobbikban a tüzes csõ ellenére mosolyra a vándort, hisz talán az elõbb, amikor még nem döntötte el, hogy odabent, a fojtogató pihék között, a forgácsok és az idõjárás összekuszált szálai védelmében nem mozdult semerre. Vagy elõtte lobogott a keleti szélben és vele utazott a síkon, és most valójában pihen és vár?* A lényegtelen fizika fontossága könnyû mosolyra nyitja fogsorát, mely hamarosan el kell hogy harapja a mosolyt* De egyelõre még nem. Csak csapdossanak a gravitáció törvényének  szivárványszárnyai!* Tán nem is tud járni? Tán ez a határozott járás csak valami topogás, egy helyben táncolás? Lehetséges, hogy lent, a hótakaró és az eleven föld alatt olyan mágnesgömb van, amely visszatartja, a  síkon fújó szél meg a testek mozgásának látszatát kelti? Vajon az egyetlen kifogástalan tett bevezetése mindig úgy van megalkotva, hogy a megjegyzések, melyekbe az ember mindig bizton beburkolózik, mint a lárva, átveszik az akaraterõt, kibocsátják a világba,  és mikor az a körülményektõl és a megjegyzésekre tett megjegyzésektõl feltelve, tehát feltelve a különbözõ színû világ magvaitól, visszatér az emberbe, hogy végül együtt cselekedjenek, az ember nem ismeri fel többé?
Így megy ez tehát végestelen végig, hogy a függöny mindig ugyanolyan távolságra van,  az ember pedig ahogy közeledik hozzá, egyre jobban támolyog, míg a balról jobbra való egyenletes imbolygás meg nem törik, s a  vándor orra nem bukik, s vége lesz,  és összeolvad fekete végének fehérjével, a szürke függöny pedig semmivel sincs közelebb, mint volt réges-régen?  Vagy azért nem lehet elérni minden idõk függönyéhez, mivel a sík – a hallgatás ionjaiból ítélve, amikor úgy tûnt, hogy az afáziából nincs menekvés – újra meg akar szólalni,  de még nem jutott levegõhöz, és kérleli és tartóztatja a vándort a belsejében rejtõzõ mágneses rubinnal, mert különben a kiejtendõ szó félresiklana, a szürke koszmóba, a szétszórt hó lisztjébe, mely a vadabb kiáltásokat is elnyomja* mint egy angyal, aki embert keres* hogy mindketten,  amikor maguk vannak, az angyal és a sík, üresek, hogy csak sematikus szándékolt jelenések*
Mindez lehet hogy több mint igaz, ennek ellenére a vándor  hamar eléri a szürke függönyt, szürke futása lankad. Tétovázva és csodálkozás nélkül közeledik a függönyhöz, mint aki már biztosan tudja, hogy egyszer az  ember életében eljön ez az óra is. Széthúzza a szürkeség köteleit, és könyökkel és vállal átfurakodik a túloldalra az erdõ terjedelmes szigetének déli határára.
Itt van tehát. És most a legelõ utolsó sávjain és az ugaron át az erdõ templomába* De még a hatalmas szentély szent, csendes földje elõtt, az ugar bozótjában, a mogyoróbokrok, a páfrányosban, a  magas fû töreke között egy kánya, az ifjúság madara tépi, marcangolja egy szürkeprémes tetem véres belsejét. Nem zavartatja magát, a csöppet sem óvatos  léptekre a közvetlen közelében sem veti oda sólyomszemét,  nemhogy menekülésre fogná, és elsuhogna az erdõ tövének csöndjében, mint evezõ azon a mindenki számára ismert  határfolyón.
Minél jobban közeledik az erdõ szentélye felé, a fenyõk sûrû hallgatása felé, annál halkabbá, szinte semmivé lesznek léptei, talán feleslegesekké is, hiszen most más erõk viszik a testet a fenyõk, a mindenség e növényeinek hatalmas törzsei között.
A vadak szûk,  szerteszét vivõ vad ösvényei a sudarában kettétört fenyõnél keresztezik  egymást, összekuszálódnak, mintha odalent, a még mindig eleven gyökerekbõl erednének, ismét egymásra találnak, és tulajdon águkba olvadnak. Itt a legélõbb a láthatatlanul izzó mag szótalan jelenléte, valahol itt kell lennie a szentély mértani közepének. Innen lentrõl felpillantva egyáltalán nem látni az eget. Bármennyire magasra hatol a tekintet, csak a fenyõk jégkorszaki zúgását hallani. Idelent a teljesen néma föld, az évezredeken át reáhulló tûlevelekkel  és az õsfenyõk, a feketefenyõk és karcsú balkáni lucok illatával.
A langyos és csupasz teret görbe gyertyán, bükk, balkáni lucfenyõ keretezi - határolja, északról pedig hangsúlyos út, talán emberek járta igazi, egyenes út vezet mind tovább és tovább, míg be nem borítják a messzi fatörzsek  árnyékai, de a határozott tekintet azért érzi ott az újabb szürke függönyöket, és azokon túl, ott messze az újabb északi mocsarakat.
Megmarad a tett után is, legyen foglya bár e térnek, mely nem ver visszhangot és nincs kitéve huzatnak a fehér síkon. A fatörzs egy ideig tartani fogja még a rá dõlõ testet, és így nem vágódik el, mintha elvágták volna, hanem csak lecsúszik, mintha mi sem történt volna, szinte közönséges guggolásba csúszik össze, és csak azután dõl oldalt a halántékára vagy a már vakon tágra nyílt szemére.
Itt, ahol a világ mértéke és távlatai  kiegyenlítõdnek, az ég tájai felolvadnak, és a gyertyán, a balkáni lucfenyõ, a bükk és a széles északi út sokszöge határköveinek árnyékai befelé hullanak e különös fatörzshöz, mely növekedik, mintha korlátlan erõ adatott volna neki, de nemsokára,  már a földi magasokban megtörik, hogy a sudara beledõl a gyertyán és a bükk közé, itt most a fa hatalmas, félig eleven kettészelt ereibõl kis hangszerek húrjainak kötege növekedik lefelé, mígnem  láthatóan is nem izzik alá, a szent talajba a hegedû kristályzengése, mely bevezeti a történetet, a dallam vonalát.
De a reménynek, hogy lesz valami a történettel, hogy a dallam spirálja  kiterjed, hamar el kell sorvadnia,  neki kell ütköznie egy másik, jelen nem lévõ, ismét északi talajnak, akár a vonónak, mely életre kelti a húrokat, de még egyetlen egyszer sem indult fölfelé, amikor már a második mozdulatnál felzúgott a többi hangszer kaotikus zenebonája, másodpercek szövevénye, disszonáns hangzatoké, hogy el kell némulnia,  elmerülnie, hogy a vonósok, a cintányérok és az üstdobok súlyos folyama áradjon egymásba folyva, ütemtelenül.
Árad fenyegetõ némaságba. Fölsiketítõ fortissimóba.
A tuba mély, szinte alaktalan zengésével a hegedû kiszáradt húrjait akarja utánozni.
A balkáni lucfenyõrõl az elsõ pillanatban megdöbbentõ magabiztossággal hangzik fel a fuvola, és irónia nélkül ismétli el a húrok elõbbi zengését, brillírozva az egyes hangoknál, de mintha kifogyna a szuszból,  mintha nem volnának meg bizonyos hangjai, többé nincs dallam, marad csak az ígéret, belelehelve a növényzetbe, az erdõ növényeibe költözik azon lehetõség üzenete, hogy eljön a  dallam, a fény ragyogása majd eljön.
A harsonák felzengenek, mintha magas gleccserekrõl csapódnának alá, széles és hirtelen polifóniával, hogy a kis szentélyben, mint egy pogány sziklalabirintusban, szétáradjon az õsember tûztõl való rettegése* Aztán az összes vonós dulakodásba és kavargásba sodródik, és nem talál többé kivezetõ utat. Minden, ami létezik, csupa bõsz, rémült rikoltás, és csupa hosszú és ormótlan, villogó kard. Összecsapnak* De kiderül, hogy minden villongás csak látszat, hiszen kisvártatva minden penge egy célra mered. Megsemmisíteni. A nem-létezõ dallamban megbúvó szeretetet.
Most itt a rendetlenség nagyon lassú rendje. A másodpercek töredékein belül minden vonós elviselhetõ csoportokba rendezõdik, hogy utána fokozatosan préseljék ki egybehangzó dallamukat, tartsanak szünetet, és füleljék, hogyan visszhangzik az erdõ szentélye, a törpeborókák fekete gyantája. Közben ütések az üstdobra, a szélesre járt útról, mely észak felé vezet a mocsarakban. Nem üldözik, nem figyelmeztetik, talán csak csodálják a vonósok rendjét.
És mit lehetne hallgatni a némaságban, ha nem a visszhangot?
A nem-létezõ visszhangok önelégült hallgatását választja sorban a klarinét, az oboa és a hegedû, kínálják az egyes hangok szépségét, az egyes intervallumok tisztaságát tempo moderato, hogy úgy tûnik, a téma végül is megszólal, hiszen itt van, karnyújtásnyira a kõépülethez szükséges összes kõ*
De nem! A zengések most sem kapcsolódnak egymáshoz. Mindegyik megmarad magában, mind a maga tornyába zárva. Köztük áthidalhatatlan szakadékok. Közben hallgatások, melyek nem tartoznak sem az elhangzott zengésekhez, sem az eljövendõkhöz, sem azok visszhangjához. Közben a beszédes hallgatások, amelyek visszhangzanak, és csak ezek kapcsolják a történetbe a kanzonékat, a pasacagliákat, a fúgákat és az áriákat. Csak a hangszerek kibeszélhetõ, a be nem hegedt sebekig kiformált hallgatása szövi át a témát, csak ennek fontos már egyedül a kontrapunkt kánonja és logosza. A csodálatos kõépítményt csak a koromfekete földalatti sötétben lehet összeállítani koromfekete kövekbõl*
A  hangszerek, melyek a tételben molto moderato törlik el az egymás közötti különbséget, megelégednek valamifajta elfojtott változataival az alaptémának, ami egyáltalán nem is létezik, ami végleg eltávolíttatott az erdei õsfenyõk eme sokszögû szentélyébõl is, és talán örökre elmerült északi mocsarak fenekére, a vár megközelíthetetlen fala és a felégetett otthon között. Hogyan hallgassa akkor az oboa a hegedût, és hogyan kövesse azt? Hogyan feleseljen vele a fagott, mikor az egyik hangszer hallani sem akarja a másikat, mikor a történetek története, a sötétség fénye, a dallam szentélye a hallgatásnak van szentelve, és a teljes szépség, ami létezik, már csak egyetlen hang zengésében szól, amely többé nem az idõben zeng, hanem már csak a szent jégkori talaj terében, a fekete boróka leheletében?
Semmi különös tehát,  hogy az erõ elõször nagyon lassan dübörgött a fatörzsek hátterébõl, és azután lassan erõteljes dobszóvá erõsödött, akár a felduzzasztott vizek dübörgése. Semmi különös, hogy a hattónusú zengés közepe vaktában döng a harang nyelvének nem hallható és nem látható ütéseivel * Mintha az áradat, mely elsõ hullámban magával sodor mindent, ami az útjába kerül, lassan hullámzana az ütõkkel, a repedt haranggal és a fülsiketítõ cintányérokkal, a súlyos vonósok éles disszonáns vágásokkal sziklákat döntögetnek, ahogy a vízár hagyja maga után a megtisztított medret* Fölfénylõ tuba, a rituális tisztálkodás papnõje görget maga elõtt sziklahegyet, lassan, de biztosan, hogy fokozatosan kiáltássá növekedjék, mely csak zeng, nem hív és nem ígér semmiféle hatást, nemhogy be akarna kapcsolódni a hívás történetébe...*

       GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu