Salomea Goldman tekintete hozzászokott a sötéthez.
Felismerte a tárgyakat a hálószobában: a szemközti
falon lógó tükröt, az asztalt, rajta a vázát,
a kanapét, a két fotelt. A szomszéd szobába
vezetõ, nyitott ajtó mélyedését. Salomea
Goldman bal keze az egyenletes légzéstõl meg-megrezdülõ,
felhevült férfitesthez simult. Doktor Henryk Tarnowski volt
az. A doktor a hasán aludt, szétvetett lábakkal, fejét
oldalra fordítva. Salomea asszony mozdulatlanul feküdt, nehogy
felkeltse. Sokáig feküdt így. Hallgatta a számlapjával
virágzó liliomokra támaszkodó, szecessziós
rézóra ketyegését. Fáradtsága
lassan átadta helyét az érzésnek, amely – úgy
tûnt – valami más, s minden bizonnyal több, mint egyszerû
kellemes érzés. Doktor Henryk Tarnowski elválaszthatatlanul,
minden kétséget kizáróan hozzá tartozott,
noha az idõ, ami e közösségnek, vagy inkább
egyszemélyes kisajátításnak adatott, kimerülõben
volt, könyörtelenül zsugorodott. Ezt az apadást legalább
olyan intenzíven érezte, mint az alvó férfi
izmainak, bõrének remegését, vérének
lüktetését, a verejték illatát és
ízét – mindig ugyanazt az ízt, mikor a nyelve cseppecskékbe
ütközött a férfi arcán, karján, törzsén.
Salomea Goldman torka és ajka kiszáradt. Óvatosan
felkelt, s a falat tapogatva kitámolygott a konyhába, hogy
igyon. De a víz nem csillapította a szomját: meleg
volt. Habozott, hogy visszamenjen-e a hálószobába.
Tapasztalatból tudta, hogy most már nem fog tudni visszaaludni.
A függönyhöz lépett, félrehúzta.
Nesztelenül megnyomta az ablakot, és kidugta a fejét.
Közvetlenül az ablak fölött, a háztetõ
egyenetlen szélén kövér harmatcseppek lógtak.
A sötétben, melybe egyetlen sugaracska sem hatolt, halványan
derengtek a szemközti tetõk és kémények
körvonalai. A bádog ablakpárkányt ezüstfehér
vízhályog borította. Lenn ködben úszott
a Perec utca, a keleti végétõl egész a nyugatiig,
amelyet az Akademicka utca zárt le. A ködbõl néhány
kereskedõbódé bontakozott ki. Salomea Goldman mély
lélegzetet vett. A hideg körülcirógatta a vállát
és nyakát. Ásított. Arcába hulló
fürtjeit a füle mögé simította: színtelen
hajából most hiányzott a szokásos éles,
rézvörös fény. A közeli piactér felõl
még nem kezdtek szállingózni a jólismert illatok,
várták a maguk idejét: a szikkadt lótrágya
meg a nyári napfényben keringõ por szaga. Semmi jelük,
ahogy a többi szagnak sem, amely csak késõbb tölti
meg a levegõt: lassan, percrõl percre, óráról
órára, a dolgok rendje szerint. Semmi, ami jellegzetes –
mondhatni, személyes – vonást kölcsönözne
a levegõnek, valamit, ami pontosan körülhatárolható,
helyi jelenségként definiálná. Salomea asszony
felsóhajtott, s az ablakpárkányra rakta a kezét.
Ujjai alatt patakocskák csorogtak. A hûvösségtõl
megborzongott. Hátralépett, behajtotta az ablakot. Ujját
a bársonyfüggöny szélébe törölte.
Mielõtt visszafeküdt, behúzta a függönyt.
A virradat tapintható közelségbe került.
Csend volt. Felzavart madarak panaszkodáshoz, elfojtott siránkozáshoz,
szólongatáshoz hasonló hangjai hallatszottak a városszéli
rétekrõl. A város mozdulatlanságba dermedt.
Csak az intenzív, bár nem mindenhol egyforma intenzitású
köd vándorolt ide-oda: foglalta el, s hagyta el diszkréten
a tereket, sikátorokat. A városi toronyóra mutatói
forogtak: ahogy mindig, most is haladtak elõre a számlapon.
Részben nekik köszönhetõen csupán látszólagos
volt a mozdulatlanság. A házak, utcák, udvarok ébredéshez
készülõdtek. Mindjárt vízsugár
folyt a nyomókutakból, kinyíltak a reteszüktõl
megszabadított kapuk, valamivel késõbb az üzletek,
bódék ajtaja, ablaktáblái is. Legalábbis
az egyiké, amelyet Salomea Goldman fürkészett: az alacsony,
s ezért tetõtõl-talpig ködbe burkolózó,
megfeketedett deszkájú bódéé. Fajga
Katz pékáruboltja volt ez, az egész városban
és a környéken is jól ismerték. Kora reggeltõl
perec, mákos bejgele, vajaszsömle illata csalogatta a bódéhoz
a szekéren érkezett és helybeli ügyfeleket. A
keleti külvárosban lévõ Unterrecht-pékségben
– innen szállította Fajga Katz az árut – egész
éjszaka folyt a munka. Az ablakokból fény áradt,
a nyitott ajtóban látszottak a sürgõ-forgó
pékek, hangos nevetésük, fecsegésük messzire
szállt, majd elhalt a gyümölcsösökben, a fûben,
a folyópartra vezetõ utca utolsó házai mögötti
réteken. Ott már nem hallatszott. A csöndben csobogott
a víz: a Labunka a kõhíd alatt észrevétlenül
mélyítgette a medret, s a csobogással állandóan
tájékoztatott a változásról.
A külvárosokban ritkult a köd. A ködbe borult
fûzfák (különösen a rétek és
legelõk környékén nõtt sok), galagonya-
és vadrózsabokrok alvó állatokra emlékeztettek.
A szénaboglyák is. Harmat cseperészett a dûlõket
és országutakat szegélyezõ hársfákról
és akácokról. A fák körül puha és
ragacsos volt a föld, rajta sárgálló zsombék.
Napos idõben a fakoronák néha összezárultak
az út felett, árnyékalagutat alkottak. Lovaskocsik
jöttek a mezõrõl, s eltûntek benne a felszálló
porfelhõben. Porzott az út, míg a tehenek szép
sorban baktattak hazafelé a legelõrõl: várta
õket a déli pihenõ és a vízzel teli
vályú. A Lwowska és a Krasnobrodzka utcán túl
szürkült: elõször a nap vörös szelete bukkant
fel a látóhatáron. A két utca egy dombra vezetett,
amely mögött rétek, mezõk tág tere nyílt,
szanaszét szórt falucskákkal: Kalinowice, Jatutów,
Labunie, Pniówek. Legtöbbször innen indult a fény,
végigúszott a tarlókon, réteken, a pnióweki
tavakon, az erdõkön, harmatos berkeken, elöntötte
a Labunkát, a Topornicát és a megszámlálhatatlan
névtelen mellékpatakocskát, sõt az átnedvesedett
területeket kiszárító, közönséges
árkokat is. Beszüremlett a folyóparti nádak,
csalánok, tippanok közé, melyek hosszú, elmosódott
árnyékot vetettek a fûre. Vízcseppek himbálóztak
a szél- és rovarszaggatta pókhálókon.
Rajtuk is áthatolt a fény: úgy csillogtak, mint láthatatlan
üvegfonálra fûzött, különbözõ
nagyságú gyöngyök. Récék úsztak
az árterekre, nyakukat a víz alá merítve élelmet
kerestek a fenéken. A nádak és éles füvek
közt madarak csivitelése hallatszott: egyre erõsödött,
ahogy a kisárgult nap egyre magasabbra emelkedett a keleti horizonton.
Ébredezett a környék, s vele a város és
a külváros. A fény elérte a Krasnobrodzka utca
tetejét. Ajtók, kapuk, kiskapuk nyikorogtak. A kutakba eresztett
vödrök dörömbölve ütõdtek a gerendázathoz.
Tehenek bõgtek: nemsokára, mielõtt felszárad
a harmat és melegedni kezd az idõ, kiterelik õket
a legelõre; nem messze, a folyóhoz. Türelmetlenül
topogtak a körülkerített udvarokon, a léckerítéshez
dörgölõztek, barna-fekete fejüket nyújtogatták.
Az útmenti gyümölcsösök és kertek mentén
nedves gyertyánfasorok csillogtak. A fák között,
veszett csiripelés közepette, mintha ódát költenének
a reggelhez, verebek ugrándoztak. A fény fellebbentette a
fátylat a városháza órájáról,
kibontotta a ködbõl a lépcsõt – az elsõ
fokra lépett – meg a lyukas, rongyos napernyõt a Sópiac
téri cukrászda ajtaja fölött, a nyomókút
mellett. A fény lassan átbukott a Mlynska utca és
az Újváros irányában lejtõ domb nyugati
oldala fölött. Felfedte a keréknyomokat, barázdákat,
mezsgyéket, mezei köveket. Kibontotta a nemlétbõl,
a teremtés dicséretére. A barázdáknak,
utaknak, domboknak – bár meg voltak fosztva nevüktõl,
amire pedig rászolgáltak – ettõl kezdve színük,
formájuk volt. A környék pár házának
és Samuel Kahan fölébük magasodó malmainak
cserépteteje visszanyerte vörös, égetett agyag
színét. A fény érintésétõl,
ezen a gyöngéd, finom hajnalon, élénkebbek, elevenebbek
lettek. Olyanok voltak, mint megannyi szándékosan vagy csak
szórakozottságból elszórt, rikító
folt, háttérben a mindent betöltõ, buja zölddel
(õsszel, amikor a zöld sietve, meglepõ lendülettel
átlényegült, a vörös cseréptetõk
mindig elkerülhetetlen kiegészítõjévé
váltak a kompozíciónak). Egészen más
hatást keltettek a zsindely-, bádog- vagy szalmatetõs
házak. Belesimultak a föld, az út, a felhõk,
a levegõ színébe, minden évszakban természetes
részét képezték a tájnak, semmiben sem
ütöttek el tõle. Valóságosak voltak, igaziak
és mindennapiak. Nyilván ezért tudták elhitetni
az emberrel, hogy nincsenek is.
A háztetõk többségébõl hiányzott
az, amit személyiségnek szokás nevezni. A személyiség
révén gazdagodott a környezet egy-egy olyan elemmel,
amely magára vonta a figyelmet. Tartós elemek voltak, de
nem mindig lehetett észrevenni õket; nem voltak szükségszerûek,
csak valaki fantáziájában vagy szeszélyébõl
fogantak. Ezért aztán semmire se becsülték õket,
vélt vagy valós hasznukon túl. Például
a padlásablakok: olyanok voltak, mint egy-egy aprócska szem;
felsõ szemhéjukat folyton felhúzták, mintha
csodálkoznának, éberen és lankadatlanul figyelték
a távoli tereket vagy közelebb: az udvarok, utcák mélyét.
Nem volt olyan pillanat, amikor a tudtukon kívül történt
volna valami. Tisztességes asszonyokra hasonlítottak, akik
a legtermészetesebb hír hallatán is felhúzzák
a szemöldöküket – szemöldökükkel együtt
a szemhéjuk is megemelkedik –, úgy tesznek, mintha meglepné
õket, hogy így, és nem másképp áll
a dolog. Másfelõl nyilván akkor is csodálkoznának,
ha ugyanarról a dologról valami mást hallanának,
s csodálkozásuknak ugyancsak szemöldökük és
szemhéjuk felhúzásával adnának kifejezést.
Vagy például az oromzatok: finomították a tetõk
vonásait. Egyfajta lágyságot, engedékenységet
(egyszersmind bambaságot) kölcsönöztek nekik, ami
ez esetben a légkör heves változásai iránti
türelmesség jele is lehetett. Olyan emberre emlékeztettek,
akinek szellemi képességeit illetõen joggal merülhet
fel bennünk kétely, hiszen épp elégszer bizonyította:
még azokat a képességeit sem tudja kiaknázni
– valahányszor alkalma volna rá –, amelyekkel világra
jött. A lágyabb stílusú háztetõk
többsége a külvárosban volt szétszórva.
Alattuk alacsony, terebélyes házak: elég nagyok és
a maguk módján masszívak. Még vörös
cseréptetejük vagy kifakult fazsindelyük is ilyen benyomást
keltett. Az oromzatok döntõen befolyásolták a
ház által keltett hatást. Éppúgy árulkodtak
az alattuk lévõ tetõrõl, mint azokról,
akik úgy határoztak: ilyen és nem más jelleget
adnak a tetõnek. Valamiféle egyezség volt e házak
között arról, hogy mi van, és mit hoz a jövõ.
A lassú távozásról, öregségrõl,
korhadásról, bomlásról.
A Sópiacon megcsikordult a nyomókút. Elõször
pár lassú, mintegy az ébredés szertartásához
tartozó mozdulat a hosszú karral, amely néhányszor
nekiütõdött a kövezetnek, majd vékony sugárban
folyni kezdett a víz a kopott favályúban. A nyomókút
fémes hangja visszaverõdött a szomszédos házfalról,
a cukrászdáról, egyre messzebb szállt, s elhalt
az utcák mélyén. A vízsugár zubogott
a vödörben, melyet Helena Hawryluk, a mosónõ, a
vályú végébe állított. Habzott,
fröcskölt a víz, a kút mélyérõl
sziszegés, bugyogás hallatszott. Helena Hawryluk mindig ilyen
korán, elsõnek jelent meg a kútnál (lelkiismeretes,
precíz asszony volt), még mielõtt a Sópiacot
ellepték a járókelõk és a szekerek,
sõt azelõtt, hogy az új nap köszöntésére
kezdték volna kinyitni a boltok ablaktábláit és
a boltok fölötti lakások ablakait. Szétterpesztett
lábbal hajolgatott, a nyomókút le-föl járó
karját követve, amíg színültig nem telt
a két vödör. A mosoda a közelben, a Mleczarska utcában
volt. A nyáron kitárt, télen résnyire nyitott
ajtóból áradó szappanos pára tévedhetetlenül
mutatta az utat. A mosoda elõtti kis udvaron, tulajdonosuk származására
vagy vallására való tekintet nélkül, fehérnemûk
száradtak. Meleg napokon száradó abroszokat, ingeket,
lepedõket dagasztgattak a szél könnyû fuvallatai.
A téglagyár kéménye hosszú, kacskaringós
árnyékot vetett a városra. A gyár elõtti
téren téglaporos galambok sertepertéltek, kapirgálták
az abrakmaradékot. A tetõ alól, amely az esõtõl
védte a téglát, verébcsiripelés hallatszott.
Odébb, a csalán, lapu és magas fû szigeteit
reggeli napfény öntötte el. Lerázta a levelek szélén
himbálózó harmatcseppeket. Fojtogató hõség
elõérzetével lélegzett a föld. Füvek
illatoztak. A természet jelenségei áttetszõ
képletben összegzõdtek. Egyszerre léteztek, mint
egyedüli és pótolhatatlan. Bármelyikük hiánya
megbontotta volna ezt a visszatérések ciklusából
álló összhangot. Visszatérések – ugyanoda,
ugyanabban vagy nagyon hasonló alakban, mint harangszó vagy
cickafark száradó szárának a szaga. Mégis,
több eltérést mutattak, mint elsõ látásra
gondolná az ember. Ahogy az egymás után felvirradó
reggeleken – a mai is látszólag mint az egy héttel
ezelõtti – sem ugyanúgy tértek vissza a valós
világ jelenségei. A téglagyár kéményének
feszes árnyéka mindennap máshogy érintette
a földet, a füvet és a közeli berkenye kérgét.
Megint máshogy, ha délben megrövidült, és
mozdulatlanná dermedt a kémény mellett. Lusta érzékisége
kapva kapott a legkisebb egyenetlenségen, hogy mindig más
és más módon lelje örömét az útjába
kerülõ anyag érintésében. Mindig másképpen
vehesse körül, simogathassa, járhassa át. Az árnyék
azért tért vissza, hogy föld, fû, kéreg
cserébe ugyanezzel a gyengéd figyelmességgel fizessen
neki.
A hársfák és gesztenyefák fölött
templomkupolák bontakoztak ki a ködbõl. Az újvárosi
Szent Kereszt templomé, a Szent Mihály arkangyalé
a Pilsudki marsall utcában, meg a három óvárosi
templom: a Szent Katalin, a Szent Miklós és a káptalantemplom
kupolája. A templomok – a város és a környék
lakosainak tekintetétõl kísérve – kora reggeltõl
kezdve hallatlan erõfeszítéseket tettek, hogy elszakadjanak
a földi dolgoktól. Legkönnyebb helyzetben a kupolák
és az ezeket megkoronázó keresztek voltak: messzirõl
úgy látszott, mintha felérnének – néha
nyilván fel is értek – a felhõkig. Harangszó,
ének, megsokszorozott imádkozás segítette az
emelkedést. Pedig csak álltak, a kizárólag
nekik rendelt helyen. Mellettük évek óta ugyanazok az
utcák és házak (ha a régi házak eltûntek,
újak jelentek meg), ugyanazok a gyümölcsösök,
mezõk, az évszakok váltakozásában, alkonyok
és reggelek egymásutánjában. Ugyanazokat az
újra és újra megvallott könyörgéseket
és kéréseket fülelték, ugyanazokat az
alázattal rájuk bízott szenvedéseket és
fájdalmakat, ugyanazokat a vágyakozásokat, hálaadásokat
és dicséreteket. Hozzájuk hordták az emberi
létnek azt a részét – nagyságát és
kicsiségét –, amely álomban és ébren
egyaránt jelen van, sûrûn, mélyen, dicsõn
és szégyenletesen. Ha a templomok elszakadtak a földi
dolgoktól, vitték az egyre nagyobb, szüntelenül
gyarapodó letétet is. Ott rejtõzött a kápolnák
zugaiban, a fal hasadékaiban, az oltárban, a gyóntatófülkékben,
a boltozat alatt, ott vesztegelt a szentek tekintetében, a város,
a járás, a világ felé nyújtott kezükben.
És az üvegablakokban. A hívek vigasztalóikat
ismerhették fel bennük: Szent Józsefet, Péter
apostolt, Magdolnát, aki többé nem esett bûnbe,
Veronikát, kezében a kendõvel, Jézust, amint
harmadszor botlik el a kereszt súlya alatt. És gyûltek-gyûltek,
hordozták és értették az emberek titkát,
együttéreztek velük és enyhítették
– általában kevésbé, mint kellett volna – szenvedésüket.
A vitrázson lévõk bámulták a közönséges
népséget, amint ott sürög-forog mellettük,
kifogyhatatlanul, hangosan, idõnként némán
buzgólkodva. A határon éltek. A templomokkal együtt
nõttek a háztetõk és a legmagasabb fák
csúcsa fölé, s a hívekkel együtt, meg azokkal,
akik nem számítottak közéjük, dolgoztak,
szerettek, álmodtak, születtek és haltak. Reggeli napfényben
melegedtek a Szent Kereszt templom éjszaka lehûlt testei:
kinyújtóztatták csontjaikat, s figyelmes tekintetüket
végigjártatták a város keleti és nyugati
felén. Nézték a Lwowska utcai kõrisfák
csillogó lombját, a Labunka csillámló vizét,
Samuel Kahan malmának vöröslõ tetejét. Látták,
ahogy Fajga Katz kilép kocsijával az Unterrecht-pékség
udvaráról, a kocsi átdöcög a piactéren,
a kéményekbõl szállingózni kezd a füst.
A káptalan falára hársfalombokon át vetült
a napfény, kirajzolva az ágak kontúrját. A
harmattal együtt lecsorgott a kupolán, s az ereszcsatorna szélén
hintázott. A hársfaágak közt gerleszárnyak
csattogtak. A fény betûzött a káptalantemplomba,
a pogányokat térítõ Szent Tamás arcán
kúszott. A városháza tövében az Ormianska
utca felõl sugárzó fény lassan mászott
a lépcsõkön. Kezdte számlálni a fokokat.
A toronyóra felügyelte, nehogy túl lassan vagy gyorsan
csinálja.
A Perec utcát teljes hosszában elöntötte a
napfény. Meghódított minden házat, a küszöbtõl
a padlásig, egyszerre árasztva el a kapukat, párkányzatokat,
ablaktáblákat. Még alacsonyan állt – alig emelkedett
Kalinowice és a Krasnobrodzka utca keleti vége fölé
–, ilyenkor bekukkanthatott a tetõeresz alatti területekre,
ahová nem hatolt a tekintet, s amely senkit sem érdekelt.
Itt aztán felfedte a nyári viharok és õszi
esõk nyomainak pontos térképét (hogy hány
évesek ezek az ázásfoltok, azt senki sem tudta). A
hosszúkás, lefelé kacskaringózó, kifakult
szürkeségek cinóberpiros, okkersárga, barna ívekbe
mentek át, az ívek közepe pedig fehér és
penészszürke, szorosan zárt foltokat foglalt magába.
Nem végleges térkép volt. Lassan javítgatta
az idõ. De az új rajzolat megõrizte mindazt, ami a
régmúltra emlékeztetett, a térkép hajdani
formákba dermedt színét, a senkinek se kellõ
állandóság konok tanúságát. Együtt
léteztek az eresz alatt, közös, folyamatosan megújuló
mintázatként. A fény közvetlenül az ázásnyomok
mellett, vagy inkább velük együtt felfedte a mállott
vakolat foltjait is: makacsul nyújtóztak lefelé, szétterjedve
az egész falon. Állandó, bár észrevétlen
mozgásban voltak, ablakról ablakra, kapuról kapura
haladtak. Olyan mélyre hatoltak, hogy itt-ott tégladarabkák
virítottak köztük, mint muskátlik az ablakpárkányon.
A fény, napszaktól függõen, kiemelte vagy kioltotta
a vörösség e váratlan kitöréseit.
A falakon virító téglák a pusztulás
jelei voltak. Folyton friss és folyton változó árnyalatú
– kardvirág, õszirózsa, dália egyes fajtáinak
árnyalatához hasonlatos – színükkel ezt a végsõ
aktust figurázták ki. Salomea asszony néha végighúzta
ujját a vakolat alól kibukkanó vörösségen.
Elég volt kihajolnia az ablakból. Ujja megtalálta
a nyomásra alkalmas anyagot, az pedig téglavörös-szürke
csíkban lehullott. Mikor Salomea asszony a szeméhez emelte
az ujját, a porban ott szikrázott a visszaverõdött
fény. Szikrázott, amikor lefújta a port, s figyelte,
hogyan enyészik el a lakása ablaka alatt, felszállva
vagy az utcára hullva. A szemközti falon is hámlott
a vakolat. Ott is szürke szín árnyalta a téglavöröset,
ott is fantasztikus, falhosszúságú térképhez
hasonló ázásnyomok kandikáltak az eresz alól.
Sokszor nézte õket, de mintha nem is látta volna:
annyira elválaszthatatlanul hozzátartoztak – amióta
az eszét tudta – a falhoz: maradandóbbak voltak az ezernyi
eseménynél és ügynél, amely réges-rég
az ujjáról lefújt pornál is tünékenyebb
porrá enyészett. S minthogy Salomea asszony nem vette észre
ezt a természetes úton formálódó térképet,
arra sem volt módja, hogy szembeszegezze vele az ezernyi tény
bármelyikét, mint fontosabb, bár idõközben
érvényét vesztett dolgot, amely már a múlté,
s amely csak álmában vagy a régi idõk utáni
vágyakozás pillanataiban tért vissza, pislákoló,
homályos visszfényként. Legalább nagymama keze
érintését, amikor elalvás elõtt fekete
ruhában az ágya szélére ült, és
megsimogatta az arcát.
Mert hiszen biztos volt benne: semmi sem vesztette érvényét
abból az áldott, édes pillanatból, amikor nagymama
hosszú, csontos ujjaival megérintette a haját és
az arcát, ebbõl az estérõl estére ugyanúgy
várt pillanatból, amely – így érezte akkor
– egyedül a kettejük titka volt. Mindig elkapta nagymama kezét,
és a szájához szorította, hogy szeretetteljes
csókot nyomjon rá. Aztán behunyta a szemét,
és úgy tett, mint aki alszik; mintha tudná, hogy ezzel
örömet okoz nagymamának, viszonozza végtelen szeretetét
és odaadását. Hallgatta nagymama lélegzését
és ruhája suhogását, s végül az
elalvás elõtti utolsó pillanatban felvillant elõtte
a másnap este, amikor nagymama megint odaül az ágya
mellé. Minél messzebbre kerültek idõben ezek
az egyszerre intenzív és mulandó élmények,
egyszersmind minél ritkábban kísértett emlékük,
annál inkább erõsödött Salomea asszonyban
a hiányérzet, ez a megnevezetlen, homályos, élete
szinte egész látóhatárát betöltõ
érzés. Nyugtalanságot keltett benne, néha félelmet
is, egyenes arányban magányosságával. A hiányérzet
szorosan kapcsolódott szerettei: elõször nagymama, aztán
szülei és férje, Baruch Goldman távozásához.
Amit egykor könnyelmûen állandónak vélt,
lassacskán szétmállott, szétporladt, szertefoszlott
a szeme elõtt, emlékezetében, a visszatérés
csalóka lehetõségében. Amit elveszített,
azt semmilyen érzék, semmilyen erõfeszítés
sem nyújthatta többé.
Tarnowski doktor mellét két fénypászma
keresztezte rézsútosan: felkúsztak a falon, és
megtörtek, megtorpantak a mennyezeten. Feszülten remegtek, ahogy
a reggeli napsugarak szoktak: örültek, hogy ismeretlen dolgokat
fedezhetnek fel, vagy csupán részletesen felidézhetik
azokat, amiket már számtalanszor tanulmányoztak. Észrevétlenül
végigkúsztak a doktor mellén, napvilágra tárták
a verejtékcseppeket meg a bõrét a vállától
az ágyékáig borító, világos szõrzetet.
A férfi szõrös nyakán hatalmas ér, helyesebben
annak közvetlenül a bõre alatt futó kis darabkája
lüktetett. Salomea asszony Tarnowski doktor fölé hajolt,
és gyengéden, egyben nyilván reflexszerû dacból
is, megnyomta a hatalmas duzzanatot, kutatva, hol kezdõdik, és
hol ér véget. Tarnowski doktor nem tudta, mire irányul
Salomea asszony érdeklõdése, így hát
semmi sem csökkentette a lüktetõ érintés
okozta kellemes érzést, mely átterjedt a nyaka túloldalára,
a vállára és a lapockájára is (azt meg
különösen nem gondolta, hogy saját magán kívül
más is lehet csodálat és gyöngédség
tárgya). A régi bútorok és puha kárpitok
illata lassan oszladozott a még szagtalan, hûvös levegõvel
keveredve, amely a nyitott ablakon keresztül a lakásba áramlott.
A szekrény, a padló, a fotelok illatát mindazonáltal
Tarnowski doktor testének egyszerre átható és
émelyítõ illata uralta: Salomea asszony még
sohasem érzett hasonló illatot, bár legnagyobb sajnálatára
most – a tegnap késõ éjjellel ellentétben –
mintha nem teljes intenzitással, nem teljes skálájával
lett volna jelen. Salomea asszony a doktor lapockájához érintette
az ujját, s lassan végighúzta a gerincet jelzõ
mélyedésen, körmével ingerelve a bõrt.
Tarnowski doktor teste remegett. A férfi az oldalára fordult,
arccal Salomea asszony felé: magához húzta a nõt,
aztán ismét megfordult, ezúttal a hátára.
Szekér zörgött. A nyomókút hangja mellett
a zörgés is egyike volt a zajoknak, amelyek nap mint nap a
reggelt jelezték. Fajga Katz a bódéja felé
tartott. Árnyéka, az utca egyenetlenségein botladozva,
elõtte haladt. A falnak támasztott bódé – a
kiterjedt ázásfoltokhoz hasonlóan – mintha önálló
létezésre képtelen, szerves része lenne a falnak
(persze miben különbözött tõle Chaim Brondwein
órásmester mûhelye, közvetlenül Fajga Katz
bódéja mellett?). A – mára már megfeketedett
– deszkából ácsolt, itt-ott furnérdarabkákkal
foldozott bódé veszedelmesen megdõlt a Bazylianska
utca irányába. Hogy még állt, az a szerkezeténél
erõsebb megszokásnak volt köszönhetõ, no
meg a közeli házak, utcák összhangjának,
a vele együtt élõ környezet szellemének.
A bódén csapott bádogtetõ; a déli oldalon,
közvetlenül a tetõ alatt, kis ablak: négy aprócska,
négyszögletû, portól, légypiszoktól
szürke üveg. Mögötte zsinórra akasztott függöny
himbálózott. A függöny foltos volt, alul szakadozott,
itt-ott egy-egy hanyag, talán sietve elvégzett stoppolás.
De annyira azért nem nyûtte el az idõ, hogy ne lehessen
látni a még mindig díszes mintát, a virágok
és levelek ismétlõdõ motívumát.
Noha évrõl évre egyre kivehetetlenebbé vált
(állítólag négylevelû lóhere is
volt benne), fittyet hányt a porra, a foltokra és az enyészetre.
Ugyanaz a minta – bár egyre kevésbé emlékeztetett
régi önmagára – kandikált az üveg mögül,
mint emlék, látóhatár elõtt elhaló
visszhang.
Fajga Katz gyakorlott mozdulatokkal kirakta a péksüteményt
a polcokra és a kosarakba. Külön a perecet, külön
a vajaszsömlét és a barheszt, külön a bejgelét
és a hagymás-mákos lepényt. Az üres kocsit
– nem volt hosszú, de annál mélyebb; kis kerekeken,
alacsonyan gurult, szinte teljesen lepattogzott róla a zöld
festék – a bódé mögé tolta. A kocsiban
állandóan ott volt egy kisebb zsák. Meghatározhatatlan
színû, erõsen kiszolgált darab – itt-ott foltozott.
A zsákot dugig töltötték a kofa kacatjai: mindet
úgy találta. Nem is a jövõben bizonyulhattak
hasznosnak: már most nélkülözhetetlenek voltak.
Még ha nem is indokolta semmi, hogy Fajga Katz, példának
okáért, kénytelen legyen elõvenni a szemüveget,
amelynek az egyik üvege hiányzott, azáltal, hogy állandóan
kéznél volt, hasznossá vált: javított
a kofa látásán, s ennyi elég is volt az asszonynak.
A meleg reggel és a várt hõség jókedvre
derítette Fajga Katzot. Szeretett a bódé elõtt
ülni, behunyt szemmel napozni, hallgatni a város zaját,
az emberek beszélgetését, nevetését,
a szél susogását, várni, hogy a forró
délutánon átjárja bõrét a zsibbadás.
Térdére rakta száraz, napfénytõl cserzett
kezét, ízületi gyulladástól meggörbült,
remegõ ujjaival. Így szokta, így volt jó neki.
Nyáron is meleg, begombolt ujjú ruhában járt,
ahogy az öregek: hosszú, sûrûn redõzött
ruhában, amelyhez – hogy kímélje – kötényt
kötött. Feje mögött megcsomózott, tarka, bár
a sok mosástól kifakult, török motívumokkal
díszített kendõje alól kitüremkedett a
parókája; fülében arany fülbevaló
lógott. Barázdált arca bizalmat és tiszteletet
ébresztett. Összehúzott szemhéja alól
fürkészõ, átható tekintete tekintélyt
parancsolt (minél rosszabbul látott az évek múlásával,
annál áthatóbbnak tûnt ez a tekintet). Fajga
Katz magas hangja estig vibrált a bódé körül.
Biztos jele annak, hogy még nem adott túl az összes
árun.
Az országutakon lovaskocsik döcögtek a négy
égtáj felõl a városba. Nem siettek: minden
célhoz idõben érkeztek – az elsõség
elõjoga se számított a kocsisoknak –, a fontos, bár
hétköznapi dolgokat megilletõ méltósággal
haladtak, egyenletes ritmusban, néha lassítva, hogy pihenjenek
a lovak. A templomok kupolája, a téglagyár kéménye,
a toronyóra a városháza fennen magasodó kupolájával,
a bank teteje megannyi útjelzõként fénylett
elõttük. A kocsik árnyéka elõttük
futott, oldalra ugrott vagy hûségesen loholt a hátsó
kerék után. Az éles augusztusi fény átjárta
az utakat, gyümölcsösöket, itt-ott rozsdálló
réteket, tarlókat, a mezsgyén szikkadó bogáncsot,
a lassan betakarításra érett kukorica sorait. A távolban,
Jaros³awiec elõtt, de még nem ott, ahol bezárul
a látóhatár, teljes pompájában napvilágra
tárt egy hajlott vadkörtefát (Karol Adamczuk odanézett
a lovaskocsiról), a körtefa mögött felfedte a poros
út fonalát, mellette a kis fehér kápolnát,
a hársfák karéjában. És még számtalan
mulandó, homályos, bizonytalan jelenséget, amely sehogyan
sem tudta tartósan magára vonni a világ figyelmét,
s szüntelenül kétségbe vonta saját létezését.
Akárcsak az elröppenõ lármás seregélycsapat,
amely percenként változtatja alakját, váratlanul
megtelepszik egy fán, eltûnik a szemünk elõl,
majd megint felbukkan valahol egész máshol, ugyanazzal a
halványkék égbolttal a háttérben. Akárcsak
a meggyfák sárguló levelei, amelyeket a természet
– szükségszerûségbõl és szokásból
– nemsokára eltékozol, a fán lógó, csillogó
folttal együtt, amivé összeállnak.
Ám a sárguló levelek foltja, amely az imént
a fiatal kocsis szemébe ötlött, már ott maradt
a tekintetében. A szellõringatta fáról lelopva
mozdulatlanná merevedett a borostyánszínû, háborítatlan
levegõben. A kocsis pillantása újabb és újabb
fákra feszítette, egyre közelebb hozta a városhoz,
megosztotta a szembejövõ emberek, házak, keresztutak,
a Szent Kereszt templom vitrázsai között. Olyan volt,
akár a fényérzékeny lemezen rögzített
kép, amely egyszeri és megismételhetetlen, s amelyet
késõbb reprodukál az emlékezés és
a képzelet szüksége: már nem ugyanaz, szegényesebb
vagy gazdagabb, része az új kompozíciónak,
amelyben sárga fénye ismét felragyoghat. Hasonlóképp
történt a rengeteg megmaradt, szemvillanásnyi képpel,
amely azonmód pontosan rögzült, a színek és
formák részleteibõl összeálló faktográfia
hûségével. A vadkörtefa, mely a távolból
a mezõk közti mezsgyére helyezett, kis zöldesfekete
pontnak látszott, kelet felé hajlott, mintha évekre
beosztott erõfeszítéssel szeretné megérinteni
koronájával a földet, vagy – más értelmezést
adva helyzetének és sziluettjének – mintha nem lenne
képes teljesen feltápászkodni és kiegyenesedni.
Így állt ott – félúton a föld és
felhõk között, görnyedten, türelmesen és
büszkén, egyszerre tartozva mindkét világhoz,
védtelenül, kitéve az elemeknek. Más nézõpontból
a körtefa rügyezõ koronájával úgy
lengedezett a föld fölött, akár a pitypang: egy láthatatlan
erõtõl a földhöz szegezve hajladozott a négy
égtáj felé. Ilyennek látta õt Jaros³awiecen
átutazóban a kocsis. Így vitte a mezõrõl
a városba: ingadozva, koronájával meg-megérintve
az eget.
Salomea Goldman feje Tarnowski doktor vállán pihent.
Mindketten felhevülten hevertek. Lélegzetük szabálytalan
ritmusa lassan megnyugodott. Salomea asszony szeme csukva volt. Az ember
azt hihette volna, elaludt (hiszen nagyon álmos volt), ha bal kezét
nem csúsztatja Tarnowski doktor hasára. Melléhez hasonlóan
a doktor hasát is fényben csillogó, bár sötétebb,
sûrûbb szõrzet borította. Tarnowski doktor maga
elé bámult: az ablakban látszott a szemközti
háztetõ csúcsa, két téglakéménnyel;
a keleti oldaluk napfényben úszott. Fecskék cserregése,
járókelõk beszélgetése, kinyíló
földszinti ablaktáblák csapódása hallatszott.
A Perec utcában a kereskedõk megkezdték a munkát.
(részlet egy regénybõl)
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
SZEWC, Piotr
Pusztulás
JAK Mûfordító Füzetek - Jelenkor, 1994
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu